Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)

1990-08-15 / 114. szám

1990. augusztus 15., szerda Hírlap 5. Filmművészeti Nyári Egyetem, Eger, augusztus 2—9-ig Ki néz rövidfilmet? Ma, amikor a magyar film sa­ját helyét keresi, különösen ve­szélyes a rövidfilm pozíciója. Ki és mikor nézi meg? A moziban inkább a reklám került előtérbe a játékfilm előtt. Ma már mindent ki lehet mondani, de a tv-vel ne­héz konkurálni gyorsaságban. A Nyári Egyetem programjában a Helios és a Fórum Filmstúdió mutatkozott be. A vendégeket meglepte, milyen jó filmeket lát­tak: olyan műveket, amelyek sa­ját műfajukban legalább olyan érdekesek mint a játékfilmek. Négy rendező vett részt a ta­lálkozón és szomorúan állapítot­ták meg: hiába a külföldi feszti­válsiker, ha ahhoz az itthoni né­zőhöz nem jut el, akinek pedig elsősorban készül. A piac itt is átvette a terepet, de lesz-e szere­pe a nemzeti filmgyártásnak? Az új pártok elsősorban a tévét akarják megszerezni, s a film nem túlságosan érdekli őket... Videóra is készítenek már anyagokat, ez azonban az önfe­gyelem lazulásával jár. Sokkal többet forgatnak, de szétfolyik az anyag... A parttalan beszéd fegyelmezetlenné teheti az alko­tót. S még miért van jövője e mű­fajnak? Főként azért, mert igazi embereket, igazi jellemeket mu­tatnak be — profi módon... (h.f.) Találkozó Vészi Jánossal... Villamos — a politika sodrában 1988 november elején megöltek egy rendőrt „hőzön- gő” pesti tizenévesek. Bukszár Tibor volt az áldozat. De mi is történt valójában? Erre a nagyon összetett kérdésre igyekszik válaszolni Vészi János filmje A halál villamosa. Ami tény: egy ember meghalt. De milyen körülmények kö­zött? 1988 ősze még az ún. pártállam ideje volt; a sajtó egyöntetűen a fiatalok bűnösségét emelte ki, és őket elké­nyeztetett úri csemetéknek tartotta, akik unalmukban öl­nek. Szinte lincshangulat uralkodott Sólymos Attila és ba­rátai ellen az egész országban. Ahogy múltak a hónapok, a belügy egyre népszerűbb lett, s az a bizonyos „bili kiborult”. A gátszakadás bekövetkezett, a „rendőrstikák” napvilágra kerültek. A Bukszár-ügyben is megtudtuk, hogy az áldozat nem volt szolgálatban, teljesen alkohol hatása alatt cseleke­dett, provokálta a villamoson utazó, nevetgélő fiatalokat. A közhangulat ismét változott: a rendőrt támadta a sajtó, míg az elkövetők pedig sajnálatra méltók lettek. A „szabad, pártatlan” magyar sajtó most a ló másik oldalára esett. Mindez tavaly télen történt, s ekkor zajlott le az elsőfokú bí­rósági tárgyalás Vészi János (Nagy Imre rokona) jó ösztön­nel elkezdett forgatni. Nagy szerencséjére olyan bírósági el­nököt talált, aki a kamerák előtt úgy érezte szerepelnie kell. így a tárgyalás meglepő fordulatot vett. A showman elnök egész tárgyalásvezetése félelmetesen morbid, kegyetlenül kisstílű volt. Úgy kedélyeskedett, mintha nem is gyilkosság­ról lenne szó. Es még így is az igazság nagy része feltárult. A bizonyítékok, a barátok vallomása teljesen összekavarta azt a koncepciót, hogy Sólymos Attila a gyilkos. Az ellentmon­dások révén kiderült, csak az biztos, eldördült a halálos lö­vés, de egyértelműen nem lehet tudni, ki sütötte el. A film azzal zárul, hogy a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette a 10 éves büntetést, és újra kell tárgyalni az egész ügyet. Úgy tűnik, a politikai helyzet normalizálódásával a Bukszár-tör- ténet szélesebb perspektívába kerül. Talán sikerül érzelem nélkül közelíteni az esethez, és csak szigorúan a tényekre tá­maszkodva hoznak új döntést. Vészi János filmje azért érde­kes, mert egy történelmi helyzetet rögzített, s az átmenet egy évének bonyolultságát közvetlenül jeleníti meg. Új mozida­rabja legalább ilyen érdekes: miként vonulnak ki a szovjet csapatok Magyarországról... Hernádi Ferenc Ismerjük-e Grunwaiskyt ? A mai magyar film egyik leg­összetettebb jelensége Grun- walsky Ferenc. Végigjárta a film- készítés egész iskoláját. Kezdet­ben hosszú évekig Jancsó Miklós asszisztense volt, majd magyar operatőrök egyik legeredetibb tehetsége lett. Ezután még na­gyobb feladatot is vállalt: forga­tókönyvet írt és rendezni is kez­dett. Ma ő az egyetlen magyar filmművész, aki saját filmjét fényképezi, rendezi, sőt forgató- könyvét is elkészíti. Operatőr­ként négy alkotása volt műso­ron: valamennyi jellemzője a lí­rai, impresszionista szemlélet, egy olyan új formanyelv megte­remtése, amely nem az amerikai mozi nyomdokain halad, hanem sajátos, magas színvonalú önál­ló, csak rá jellemző műalkotás. Látszólag sikerei tetőpontján van Grunwalsky Ferenc, a mű­vész. 47 éves, és mindent elért, ami csak filmes számára cél le­het. S mégis... maga az ember Részlet a Kicsi, de nagyon erős című Grunwalsky-filmből rendkívül zaklatott, önsorsát ne­hezen irányító, életét túl gyorsan égető személyiség. Vigyázzunk rá, tartsuk itt, hogy még sokat te­hessen a magyar mozgóképért. — h — Akut válságban a magyar filmszakma Kell egy trambiilin... Makk Károly: Macskajáték Bonyolult korban élünk, s ez feljogosít rá, hogy az Egri Nyári Egyetem megnyitó előadásának címét bonyolultan fogalmazzam meg: „Bevezetés a mai magyar film problémáiba: a magyar film látványvilága.” Kérem, ne tesse­nek megijedni, azért nem lesz a dolog végtelenül bonyolult. De kell egy trambulin, azonnal me­részen elugorhatunk, kockáztat­va természetesen azt, hogy a me­dencébe csúnya csobbanással esünk bele. Igen, a tévedés koc­kázata óriási, hiszen még nem szoktuk meg, hogy a mai magyar film problémáiról szólva a közel­múlt magyar filmjét úgy tekint­sük, mint távoli filmtörténetet. Olyan „túlsó partot”, ahonnan a mába keskeny gyaloghíd ível át, ha egyáltalán átível. A mai magyar film problémá­ja ebből a bizonytalan „már nem, még nem” állapotból fakad. Ez a formája annak a válságnak, amely hosszú lappangás után mára már akuttá vált, sőt, „kike­rült az utcára”, és a sajtóban szél- tében-hosszában szólnak róla. Ez a válság mindenekelőtt a filmgazdaság válsága. S nem is csak abban az értelemben, hogy „kevés a pénz” a filmre, vagyis nem csupán finanszírozási vál­ság, hanem annak a szemlélet­nek a válsága is, amely úgy állí­tott elő filmeket, hogy az állami pénzeket az állami stúdióvállala­tok az állami kivitelező vállalat­nál elköltötték az állami alkal­mazott rendező vezetésével. A láncolat minden pontjára a „pu­ha költségvetési korlát” volt a jellemző: nem a pazarlás (mert azt, hogy mi a pazarlás és mi a ta­karékosság, az egy kreatív tevé­kenységnél önmagában nem megítélhető), hanem a presztízs- költségvetés. Azaz egy készülő film fontosságát, az alkotó érté­két a kicsikart költségvetés nagy­ságrendjével lehetett csupán ki­fejezni. De bármilyen nagy is a film­gazdaság válsága, amit termé­szetszerűleg borúsan keretez a film intézményrendszerének nem csekélyebb agonizálása, mégis eltörpülni látszik a szelle­mi iránytévesztés hatalmas kínjai mellett. Mert történjen csoda, a magyar film finanszírozási gond­jai egyik napról a másikra megol­dódnak, akkor is megmarad an­nak a szabadságnak a félelme, amely — minden egyéni szabad­ságküzdelem ellenére — a ma­gyar filmszakma egészére várat­lanul és hirtelen szakadt rá. S már látszik a szabadság súlyos ára is: ahogy a közelmúlt magyar filmje történelemmé vált, úgy múlott el az a megkülönböztető figyelem, amely a magyar szelle­mi életben a hatvanas évektől kezdve számára kiemelkedő sze­repet biztosított. De vajon jogosult volt ez a szerep? Vajon nem illúzión ala­pult a magyar film fontosságába vetett hit? Ma már úgy látjuk, hogy legalább három tényező „túlszínezéséből” valóban illú­zió született. Legelébb abból a szerencsés poétikai körülmény­ből, hogy a film nyelvezete, a filmkép erős sarkítással — „jól beszélhető” egy olyan történel­mi korban, amelyben az utalá­sok, a szimbólumok, a helyette­sítések tartalmazzák az igazsá­got, míg a publicisztikus szóki­mondás — annak legmerészebb válfaja is — legföljebb (okos kompromisszummal) a falak ki- tapogatásáig juthat el. Ez a poétikai jellegzetesség a magyar film elmúlt három évti­zedében korántsem csak elméle­ti lehetőség volt. Ellenkezőleg. Ezt a jellegzetességet elsősorban három nagy alkotó: az autonóm filmnyelvet létrehozó Jancsó Miklós, az emlékköltészet asszo­ciatív pályáit kitapogató Szabó István és a legjobb filmjeiben emlékezetes „szépírást” megva­lósító Makk Károly alkotásaiban figyelhetjük meg. Az ő munkás­ságuk alaposan indokolta a ma­gyar filmben rejlő lehetőségek il­lúzióját; mint a bogáncs, ragad­tak beléjük a kis és féltehetségek, vagy az olyanok, akiknek a csil­lagok szerencsés állását kihasz­nálva egyszer-egyszer kijött a lé­pés. Az illúziók keltésében meg­volt a politikának is a maga nem csekély felelőssége. A fontosság­tudatot ápolta, mi több, hitelesí­tette a politikáénak a film iránti állandó (bár mindvégig felületen mozgó) érdeklődése, a tiltások vihara, a „megrendelések” körül folyó intrikák, s végül az a korlá­tozott kivitelezettség, amellyel egyes művészek beletartozhat­tak az egyenlőség társadalmának „egyenlőbbjei” közé. A politikai szféra olyannyira behatolt az alkotói szféra saját világába, hogy évtizedeken át élt az a fikció, hogy a magyar film lé­te vagy nem léte nem a jó vagy rossz művektől függ, nem a kö­zönség szeretetén vagy elutasítá­sán fordul meg, hanem azon mú­lik, hogy mennyiben „politikai kérdés.” Ma már jól látjuk, a kul­túrának az a legjobb, ha megőrzi természetét, és marad mi volt: kultúra, szellemi érték. Mert bi­zony — hogy csak a filmről szól­junk — a politika ma csak na­gyon vonakodva csinál abból po­litikai kérdést, hogy agonizál a film gazdasága. A mai politika pragmatizmusa, haszonelvűsége — szerencsére! — nehezen il­leszthető a lassú járású filmmel, amely ráadásul alaposan kiszo­rult a magyar mozikból. Egysze­rű okból: a jelenlegi mozipiaci viszonyok közepette a magyar film kettős hátrányban van. Egy­felől valóban nem moziképes, másfelől a moziszerkezet alkal­matlan rá, hogy eljuttassa azok­hoz a kisebbségi, netán értelmi­ségi körökhöz a magyar filmet, ahol még „jegyzik”. A borús fel­legek alatt vajon miben bízhat a magyar film? S most visszakanyarodok a bonyolult címhez. Úgy gondo­lom, hogy a magyar filmnek a legnagyobb esélye a fennmara­dásra az, ha hazatalál legjobb vo­nulatához, ha végre a film film lesz. Létezik a magyar filmben egy olyan vonulat, amely a film gondolatiságát, hírértékbeli gaz­dagságát a látványon át valósí­totta meg. A kép, a környezet, a „képalkotó” színészi játék, s bár­mi furcsa, a jellegzetes hangi tér, egyáltalán: a megformáltság esz­tétikuma sugárzik e vonulat mű­együtteséből. Már említettem három nevet, hadd tegyek hozzá egy negyediket, Huszárik Zoltá­nét, de sorolhatnám ötödikként Bódy Gábor nevét is. Sokkal szé­lesebb irányzatról — mentalitás­ról? — van szó, mint azt koráb­ban, a „valóságot faggató”, már- már kánonná emelt publicista Kovács András — Bacsó Péter vonulat „árnyékában” láttuk. A kritika, a közönség — itthon és külföldön — ezeket a műveket többnyire ezoterikusnak tekin­tette: általában a lustaság okán. A látvánnyal filozofáló film ér­telme, ha a látvány valóban ere­deti, nehezen fejthető meg, és a „megfejtés” sohasem lesz végle­ges. S ki szereti a fáradtságot a moziban? Sajnos, egyre keve­sebben. De aki szereti — mint Önök itt, Egerben — az olyan szellemi élvezetekhez juthat, amit semmiféle okos publiciszti­ka nem tud pótolni. Mert nagy dolog, ha egy film által megisme­rik Magyarországot, de még na­gyobb, ha a magyar film révén többet tudunk a nagy és aggályos csodáról, az ember és világa kap­csolatáról. Marx József a Magyar Filmintézet igazgatója Mészáros Márta új filmje — a nyári egyetem legnagyobb sikere Naplő apámnak,anyámnak Mészáros Márta új filmje a Napló-trilógia záródarabja. Az első részben (Napló gyer­mekeimnek, 1982) megismer­kedtünk a főhőssel, Kovács Juli­val, s végigkísértük életét a gye­rekkortól a kamaszévekig. Szü­leit — akik emigránsok voltak — még a Szovjetunióban vesztette el, majd a háború után hazatér­ve, nagyapjának húga, Magda lesz a nevelőanya. Julit taszítja Magda katonás lénye, aki ezre­desként fontos szerepet tölt be a hatalmi apparátusban. Szíve in­kább Jánoshoz húz, ő testesíti meg az árva kamaszlány szemé­ben az apai ideált, csakhogy Já­nos az ötvenes évek elején szem­befordul a rákosista terror ki­szolgálóival, ezért börtönbe csukják. Juli nem kér a Magda által felkínált kivételezettségből, inkább albérletbe költözik, és ep szövőgyárban helyezkedik A második rész (Napló szerel­meimnek, 1986) cselekménye az 56-os magyar forradalomig ível. Juli filmrendezőnek készül, s mi­vel a magyar főiskolára nem ve­szik fel, Magda segítségét igény­be véve, moszkvai ösztöndíjas lesz, s bekerül az ottani rendezői szakra. A diplomafilmjét már itt­hon forgatja, aztán Moszkvába utazik, hogy letegye vizsgáit. Még kint tartózkodik, amikor a szovjet rádióban elhangzanak az „ellenforradalomról” szóló hí­rek... Ezen a ponton kezdődik a Napló apámnak, anyámnak tör­ténete. 1956. október 23-án va­gyunk. A forradalom lázában égő tömeg Budapesten ledönti a Sztálin-szobrot, a zsarnokság gyűlölt szimbólumát. A tüntetők sorában ott látjuk Jánost és fele­ségét, Ildit. A népharagtól való félelmükben a bukott hatalom emberei pánikszerűen menekül­nek. Magda is megpróbál felka­paszkodni egy Csehszlovákiába tartó teherautóra, de elvtársai durván visszalökik. Julit csak a szovjet csapatok november 4-i bevonulását követően engedik haza Moszkvából. Itthon döbbe­netes látvány fogadja: szétlőtt épületek, szeretteiket gyászoló anyák, vér, gyász és könny min­denütt. Meggyőződhet arról, amit eddig is sejtett: semmi sem igaz abból, amit odakint a propa­ganda harsogott. Felkeresi roko­nait és ismerőseit, hogy megtud­ja, mi történt és miért. Nyakában az elmaradhatatlan fényképező­géppel a megismerő és tanúság- tevő ember szenvedélyével veti bele magát az események forga­tagába, mindent gondosan rögzít és elraktároz. Otthon egy régi emigráns ismerősétől megtudja, hogy a nagymamát lelőtték az oroszok, s a bevonulás óta senki sem érezheti magát biztonság­ban. Jánosra is veszély leselke­dik, mert tagja a munkástanács­nak. És Magda? Egyelőre egy szabadság-hegyi lakasban váija a fejleményeket. Idegileg teljesen kikészült, a csalódás és a félelem szinte beteggé tette. Amikor Juli megmutatja neki az apja rehabi- litásáról szóló dokumentumot, Magdát csak barátnője gyors közbeavatkozása menti meg az öngyilkosságtól. Az egyre kilá­tástalanabb helyzetben János Ju­lival együtt átszökteti fiát, And­rást Ausztriába. Bécsben János — kinek felesége állapotos — úgy határoz, hogy hazajön. Juli kez­detben megpróbálja erről lebe­szélni, ám miután látja János hajthatatlanságát, maga is visz- szatér vele. Szilveszterkor Juli az egész családot közös mulatságba hívja össze. Mindenki összeszedi magát, és legalább erre a néhány órára megpróbál oldani szoron­gásán, de hát lehet-e önfeledt az ünnep, amikor odakinn még mindig fegyverek ropognak, és kezdetét veszi a kíméletlen meg­torlás? Ildinek fia születik, Jánost pe­dig, aki kitart a sztrájk folytatása mellett, a gyári munkástanács többi tagjával együtt letartóztat­ják. Félelem és rettegés honol az országban, napirenden vannak a házkutatások, a verések és a ki­végzések. 1957. május elsején a győztesek nagyszabású diadal­ünnepet szerveznek a Hősök te­rén. A tribünről Kádár János szól a néphez. János 1958. szeptember 4-én kerül az ítélőszék elé. Nem pró­bál beismerő vallomással köny- nyíteni helyzetén, a bíró kérdé­sére váddal válaszol: az egész diktatórikus rendszer fölött mondja ki a történelmi ítéletet. Halálra ítélik, teste jeltelen sírba kerül. A temetőbe látogató feleségét és kisfiát még évek múltán is lo­vasrendőrök ütlegei fogadják. Részletek, a filmből

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents