Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)
1990-07-12 / 85. szám
1990. július 12., csütörtök Hírlap 3 A nemzetiségiek képviselete „Mindig is úgy érezték: másodrendű állampolgárok.. Beszélgetés Jakab Róbertné képviselővel, a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének főtitkárával A képviselőasszony statisztikája: becslések szerint 100 ezer körüli a szlovák népesség Magyarországon. Ezért elgondolkodtató, hogy míg 1960-ban 32 ezren vallották magukat szlováknak, addig tíz évvel később 16 ezren, újabb tíz esztendő múlva viszont már csak kilencezren. Ebből alig ötszáz körül Heves megyében... — Képviselőasszony! Már- már úgy látszott, hogy sínre kerül a T. Házban a magyarországi nemzetiségiek képviseletének ügye, amikor is olyan döntést hozott az Országgyűlés: újabb hatvan napra elodázza a kérdés érdemifelvetését... — ...Sajnos, így igaz, a vita folytatódik a képviselet ügyében. Nem szabad a végsőkig elodázni a kérdést, mert a tények önmagukért beszélnek: létszámunk együttvéve egymillió fölött van, hát akkor ami véleményünk sem elhanyagolható. Szükségünk van a nemzetiségiek képviseletére... Az Országgyűlés kisebbségi bizottsága három hétig foglalkozott azzal, hogy a Magyarországon jelenleg működő kisebbségi szervezetek vezetőit meghallgassa: mit szólnak ahhoz, hogy kooptált képviselőik legyenek, s hogy a Parlament válassza meg őket, illetve döntsön a kooptálásról. Vagy, hogy mit szólnak az alkotmánymódosításhoz, amely szerint úgynevezett nemzetiségi biztos működne az Országgyűlés mellett... — Ami a Heves megyei szlovákság képviseletét illeti: egyik képviselőnk szívvel-lélekkel „felvállalja ” ezt a tevékenységet a döntésig, illetve hosszú távon is... — Tud az illető képviselő szlovákul? — Nem tud, de... — ...Hogy fog hozzá a képviselethez? Hogy megy oda a szlovák nénihez, bácsihoz: mondja már el a panaszát...? A nemzetiségi biztossal is ez az aggályom — azon tűi, hogy az ideiglenes köz- társasági elnök szerint mindegyik kisebbségi szervezetnek egy lesz, mások szerint mindösz- szesen egyetlenegy —, hogy milyen nyelven fog majd beszélni? Bár, hallom, nem kell nyelvet tudnia, neki jogilag kell intézkedni, ha valami sérelem a tudomására jut. Kérdem én, hogyan jut valamiféle sérelem is a tudomására azoktól a nemzetiségiektől, akik eddig sem szóltak a saját ügyükben soha. Mert mindig is úgy érezték: ők igenis másodrendű állampolgárok...! Hát, ha még nem is a saját nyelvükön szól hozzájuk valaki. — Mint a szlovákság szövetségi főtitkára, Ön miként oldaná meg a nemzetiségi képviselet gondját? — Én feltétlenül képviselőpárti vagyok. De nem értek egyet azzal, hogy díszképviselet legyen, és nem értek egyet azzal, hogy misztifikálják a képviseletet. Egyetlenegy időszak volt — nyolcvanöttől'90-ig —, hogy a magyar Parlamentbe végre bekerült egy-egy képviselője a nemzetiségieknek. Kérdezze meg jártában-keltében: rádöbbent-e ez a magyar közvélemény az alatt az öt év alatt, hogy Magyarországon van kisebbség? Szerintem, igen: rádöbbent! Csak azért, mert időnként egy- egy képviselő megszólalt és azt mondta, hogy: „én, mint a magyarországi tótok, szlovákok képviselője, ezt és ezt látom...”S erre az emberek felkapták a fejüket, hogy „no, lám, ott van az én emberem...” Olyan nincs, hogy „díszképviselő”, igazi legyen, még ha egy-egy is, mert egy képviselő is mondhat olyat, amivel megfordíthatja 385 társának a véleményét vagy gondolkodását, egyszerűen felhívja valamire a figyelmet. Tehát, mindenképpen képviselőpárti vagyok. — ...S ha jól értem, úgy, hogy minden kisebbséget saját szószólója képviselje. — Persze, hogy saját! Kell, hogy tudja a nyelvüket, ismeije a gondolkodásmódjukat, problémáikat, azt a száznégy települést — amelyet én történetesen ismerek —, ahol például szlovákok is élnek. — Véleménye szerint, miként lehet ezt megvalósítani? — Ezt az alkotmányjogászokkal kell megbeszélni. Egy országos választást nyilván nem lehet elrendelni, de lehetne például regionális ez a szavazás. Össze lehetne kötni esetleg a helyhatósági választásokkal a nemzetiségi képviselő megválasztását, mert hiszen arra a listára ez is felkerülhet, miért ne...? Bár, hallani olyan véleményeket is a kormányzó párt képviselőitől, hogy készüljünk fel négy év múlva egy másfajta választásra. De én nagyon óvom ettől ezt a Parlamentet, s az egész magyarságot, gondolva a határainkon tűi élő nemzetiségiekre. — Ügy fogalmazott a beszélgetésünk elején, hogy máris késésben vagyunk. Mikorra várható hát megoldás? — Ha a jó szándék és a jóakarat megvan, és azt mondja ki a Parlament, hogy ne rángassuk örökkön-örökké az urnák elé ezt az országot, akkor is egy kora őszi, tehát egy szeptemberi indítást el tudok képzelni. Ha kisebbségi bizottság is, meg a jogászok is valóban komolyan dolgoznak ezen, s ha meg is hallgatják az érdekképviseletet... — Képviselőasszony! Ön már megszólalt a T. Házban az anyanyelvén. Ha ismét sor kerülne erre, mit vetne fel a nemzetiségiek érdekében? Milyen gondot, problémát emelne ki? — Az összesét, hiszen nincs megoldva itt semmi, minden csupán deklaratív...!Nézze, az iskolaügy, nyelvhasználati jog, kétnyelvűség, mint olyan, szinte nem létezik. Megoldatlan a publikáció sorsa, nyomdai akadályok vannak: az országban nincs például szlovákul tudó szedő. Vagy itt van a telekommunikáció: az egész ország foglalkozott már azzal, hogy az MTV adását a határainkon túl nem lehet fogni, ezért tenni kell valamit. De azzal, hogy — mondjuk — a dél-alföldi szlovákság „évszázadok” óta elszakadt a saját hazájától, s ma például nem foghatja Pozsonyt, senkinek sem jut az eszébe, hogy fel kellene állítani egy átjátszót. Cinikus megoldás — ezt elismeri a magyar közvélemény is —, hogy heti kétszer 30 perces rádiózás van az URH-n — ezt meg falun nem is nagyon tudják fogni —, s immár havi két félóra, ismétlés nélkül, a tv-ben. — Ennyire „mélyről” kell hát kezdeniük? — Erről csak annyit: tavaly a kerékasztal-tárgyalásokon senkinek sem jutott az eszébe, hogy a nemzetiségieknek is kellene a képviselet. Elfelejtették... Szilvás István Bizonytalan világban élünk Avagy: Petőfibányán még mindig nincs remény... Lapunkban már több ízben is beszámoltunk róla: milyen áldatlan állapotok uralkodnak Petőfibányán. Talán emlékeznek az olvasók az ominózus szeméttelepre, amelyről ugyan kiderült, hogy veszélyes anyagokat nem tartalmaz, ám a környező községekből a falun keresztül viszik oda a háztartási hulladékot, s maga a telep is a megengedettnél sokkal közelebb van a lakott területhez. A Parlament Környezetvédelmi Bizottságának titkárságán még május végén összeültek áz illetékesek, hogy megvitassák a petőfibányai szeméttárolónál uralkodó állapotokat, valamint a közigazgatási határ nélküli státusz témáját. A megbeszélés résztvevői a petőfibányaiak aláírással megerősített tiltakozását jogosnak tartották — ezt írásban is rögzítette dr. Szalóki Gyula, az Országgyűlés Hivatala főtanácsosa, aki emlékeztetőt írt a tárgyalásról. Az Elnöki Tanács 1989-ben hagyta jóvá Petőfíbá- nya önálló községgé nyilvánítását. Az ominózus megbeszélésen megállapították, hogy az önállósítás előkészítése és döntésre történő előtelj esztése nem történt kellő körültekintéssel. A Belügyminisztérium képviselői kifejtették azt is, hogy az önállóvá váló település közigazgatási területének megállapítása a megyei tanács hatáskörébe tartozik. így tehát a Heves Megyei Tanács döntését megalapozatlanul hozta, amikor Petőfibányán csak belterületet állapított meg. Kétségtelen, hogy a község életének feltétlenül szüksége van külterületre is, hisz igencsak felemás megoldás, hogy a Petőfibányán túli terület a szomszédos Lőrincihez tartozik. A szakértői megbeszélés résztvevői tudomásul vették, hogy a megyei tanács júliusi ülésén tűzze napirendre e témát, ugyanakkor foglalkozzék a szeméttároló környezetkárosító hatásaival, s annak további sorsával is. Tudni kell ehhez: a telep egy mély völgy feltöltésével keletkezett, három természetes vízfolyás vízgyűjtőjében. Az évek során a szennyezett csapadékvizek elvezetését és a talajvízfigyelő kutak telepítését nem végeztette el az üzemeltető — a Hatvani Városgazdálkodási Vállalat —, holott erre többször felszólítást kapott. Nos, a legutóbbi megyei tanácsülésen a témát sajnos levették a napirendről, mondván: majd az önkormányzati törvény megszületése után újfent foglalkoznak vele. A petőfibányaiak- nak így hát nem maradt más, mint a remény, bár a tanácselnök egyáltalán nem optimista — ok- kal-joggal. Úgy tűnik, az elnök szélmalomharcot folytat, hisz hol van arra biztosíték, hogy az említett törvény megszületése után hogyan, rniKéppen lógnak dönteni. S főképp: kinek a javára...?! (mikes) udvar belső (Fotó: Perl Márton) A szövetkezeti jövő' Beszélgetés Csete Lászlóval, az Agrárgazdasági Kutatási Intézet tudományos igazgatójával Milyen lesz a szövetkezetek jövője? Nehéz ma erre a kérdésre válaszolni, hiszen egyes politikai irányzatok a szövetkezetek szétveréséért, mások a megtartásukért csatároznak. A vitában elsikkadnak fontos érvek, háttérben maradnak a magyarországi szövetkezetek teljesítményei, megfeledkeznek a nemzetközi tapasztalatokról. Mindinkább előrenyomulnak a pillanatnyi politikai érdekek. A szubjektív megközelítések ilyen erdejét elhagyva, Csete Lászlóval, az Agrárgazdasági Kutatási Intézet tudományos igazgatójával beszélgettünk a nemzetközi tapasztalatokról, a szövetkezetek múltjáról és jövőjéről — Magyarországon most divat a szövetkezetek felszámolásáról, a föld új tulajdonlásáról vitatkozni. Miként ítéli meg a jelenlegi vitákat? — Magyarországon hagyománya van a szétvemi-újraépítevilágháborút követő idő. A nagybirtok felaprózása, majd néhány év múlva a nadrágszij- parcellák erőszakos egyesítése szövetkezeti formában. A mostani szövetkezetmegszüntetésnek nincs történelmi indoka, magyarázata. Nyugat- és Észak- Európában elteijedtek, jól működnek a szövetkezetek. Létrejöttüket az egész világon az indokolta, hogy az egyéni termelő nem volt versenyképes a nagybirtokkal szemben. Ezért az egyéni gazdák eszközeik beszerzésére, terményeik értékesítésére szövetkeztek. Későbbi gyakorlat, a skandináv országokban elterjedt módszer, hogy a termelők a feldolgozásban is együttműködnek, s ezáltal jobban győzik a versenyt. — Magyarországon is egészen sajátos a szövetkezetek múltja. Először a kincstári szállítok, vagyis a nagybirtokosok szövetkeztek az 1890-es években. A kisebb méretű termelésben csak később alakult ki a szövetkezés akorlata, példája ennek a angya. A gazdák itt is beszerzésre, értékesítésre, fogyasztásra, hitelezésre alakultak egy-egy csoporttá. A múlt egyik nagy tanulsága, hogy az állami részvétel aránya is tekintélyes volt a szövetkezetekben. A magyarországi tejszövetkezet vagyona például 90 százalékban állami tulajdon volt. Érdekes vonása, hogy a tagság kényszerpályán mozgott a szövetkezethez való kapcsolatában, hiszen a család ellátásán felüli terményeit csak saját szövetkezetének adhatta el. — Magyarán: a tag kiszolgáltatottja volt a szövetkezetnek... — Egyáltalán nem. A szövetkezet a tagságé is volt, a piacpolitikát ők hámozták meg. A szövetkezet revén előnyhöz is jutottak, egyes termékeket olcsóbban vásárolhattak meg, év végén osztalékot kaptak. Vagyis az előnyök és a kötöttségek együtt jártak. I — Ha a múlttal nem is, a szövetkezetek jövőjét illetően sokan bizonytalanságban vannak. — A magyar szövetkezeti valóság elszakadt a nemzetközi tapasztalatoktól, s egyáltalán a szövetkezés valódi eszméjétől. Veres Péterék, amikor a szövetkezetről álmodtak, a dániai típusú — értékesítő, beszerző, hitelező — szövetkezetekre gondoltak. Kezdetben szóba se került a kolhoz típusú szövetkezés, amely már akkor is létezett a Szovjetunióban. Az alakuláskor három típusban szerveződtek a szövetkezetek. De hamarosan a leginkább kollektivizált, az állami tulajdonhoz legjobban hasonlítható Szövetkezetek létét minősítették elsődlegesnek. Minden más próbálkozás visszaszorult, s hosz- szú évek teltek el, míg az egyszerűbb szövetkezeti formák bizonyíthatták életképességüket. Ilyen egyszerűbb, kezdetben nem szívesen látott szövetkezeti forma a ma is élő szakszövetkezet. Erre jellemző, hogy megőrizte a kisparaszt önálló életvitelét, és az európai típusú szövetkezést összekapcsolta a termelő típusú közös gazdasággal. Kiderült, hogy a szakszövetkezet minden tekintetben hatékonyabb a termelőszövetkezetnél. — Van-e létjogosultságuk a termelő típusú szövetkezeteknek? — Nincs. A mindentől lefosztott termelés tipikusan kényszerpályás rendszer, amit a sztálini gazdasági irányítás valósított meg. Itt az elgondolás lényege az volt, hogy van, aki termel, van, aki a feldolgozást végzi, s van, aki értékesít, és megint mások egyeztetik, tartják kézben ezeket a folyamatokat. A következmény nyilvánvaló, ehhez példákat sem kell sorolni, csak szét kell néznünk Kelet-Európábán. — Ha nincs jövője a termelő típusú szövetkezésnek, akkor a 2 — 10.000 hektáros termelőszövetkezetek sorsa is megkérdőjelezhető. S ez nemcsak a szövetkezetek szétverésére szító hangulatból következik, hanem gazdasági megfontolásból is. Mi legyen tehát ezekkel a földjeikkel? — Nem lesz könnyű feladat, de a tagokat valódi tulajdonossá kell tenni. Ez egyáltalán nem új földosztást jelent. Sokan keverik a fogalmakat, pedig mást jelent a tulajdon, és mást a hasznosítás. Ma Magyarországon a termelő- szövetkezetek területének 38 százaléka nevesíthető, ez a tagok tulajdonában van. E területet visz- sza kell kapniuk tulajdonosaiknak, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ők feltétlenül kiméretik eredeti parcelláikat. A szövetkezeti tag számára megnevezett birtokrészt saját tulajdonaként tartja számon, de hasznosításra a szövetkezetben tarthatja. A szövetkezeti földek 58 százalékát már megváltotta a közös gazdaság, ahol van örökös, s megtalálható, szintén nevesíthetik e területeket. A tulajdonkeresés hangulatában azonban nem szabad arról elfeledkezni, hogy közben feltétlenül termelni kell ezeken a földeken, hiszen kenyerünkről, a övőnkről mondanánk le ellenkező esetben. A területek 4 százaléka van állami tulajdonban, ezt vissza lehet adni a községeknek, természetesen mezőgazda- sági, közösségi hasznosításra. — Az eddigi zárszámadó közgyűlések tapasztalatai szerint a tagság kevés helyen igényli vissza a földjét. Csendesek ajelenleg is egyénileg gazdálkodó paraszt- emberek, pedig az ő tapasztalatuk érdekes lehet a mezőgazdaság jövőjét illetően. — A múlt ősszel magángazdálkodókat kérdeztünk meg közérzetükről, a mezőgazdaság jövőjéről. A megkérdezettek többsége az első helyen említette, hogy nem érdemes a földbe befektetni, mert gyenge a mező- gazdasági termetes jövedelmezősége, magas az adó, nehéz kölcsönökhöz jutni. A második helyen az értékesítés bizonytalanságait emlegették. A harmadik helyre került az az óhaj, hogy az állattartáshoz jó lenne a föld. A sorban rögtön ezt követi, hogy a föld műveléséhez szükséges felszerelések hiányoznak. Felmérésünkkor 52 gazdánál mindössze 8 traktort találtunk. — Számításaim szerint ma legalább évi 1 millió forintos bevétel kell ahhoz, hogy egy átlagos színvonalon gazdálkodó paraszt a bérből élők jövedelmének átlagát elélje. Kétmilliós bevételnél számolhat átlagot meghaladó színvonalú megélhetéssel, s mintegy 5 százalékos vállalkozói haszonnal. E számokból semmiképpen nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a magántermelésnek nincs jövője, ezért, mint gazdálkodási forma, ellenezhető. — A földosztás és a farmergazdálkodás összetartozó fogalom a köznapi szóhasználatban. — Ez a szóhasználat csupáncsak divat, a szavakkal való dobálózás, a pontos tartalmi ismeret hiányában. A farmergazdálkodás az Amerikai Egyesült Államokra jellemző, ahol szinte korlátlan földterületen gazdálkodhatnak. Európában családi keretben maradt a mezőgazdálkodás, egyes országokban még az örökösöket is Korlátozzák, hogy együtt maradjon a családi tulajdon. Ez utóbbi felel meg a magyarországi modellnek is, vagyis nálunk a családi gazdálkodás valósulhat meg. — Sokan a családi gazdálkodástól azt várják, hogy vele elkerülhető a fenyegető munkanélküliség. Reális elképzelés ez? — Ma egy aktív szövetkezeti tagra 10 hektár jut a közös földterületből. A jelenlegi körülmények között ekkora területen, átlagos gazdálkodást feltételezve, nem lehet megélni. Látható, hogy a lakosság 20 százalékos agrárnépessége a jelenlegi termelési szerkezetben nem tartható el. Ezért irreális a családi gazdaságokat úgy kezelni, mint a teljes foglalkoztatottság megoldási módszerét. Egyébként a mai egyéni gazdálkodók sem így gondolkodnak, gyerekeik jövőjét nem a mezőgazdaságban látják. Az ilyen elképzeléseket a nemzetközi tapasztalat sem igazolja, hiszen a fejlett nyugati államokban az agrárnépesség nem haladja meg a 3 — 5 százalékot. — A közhangulat, a változások iránya azt erősíti, hogy átalakulóban van a magyar mezőgazdaság. Ön szerint milyen lesz az átalakulás üteme? — Az átalakulás, a szervezeti, érdekeltségi korszerűsítés nem maradhat el a mezőgazdaságban. Nézetem szerint a szövetkezetek egyharmada, a jól műkö- dőek’ megmaradnak. Ezek a gaz- daságok képesek lesznek eltartani tagjaikat, de a belső szervezeti megújulásra, a vállalkozás erősítésére náluk is szükség lesz. A szövetkezetek másik harmada, a gyengén gazdálkodók, valószínűleg megszűnnek, s helyükön egyéni gazdálkodás indulhat. A szövetkezetek harmadik harmadánál ma még nem lehet pontosan tudni, milyen irányban dől el a sorsuk, képesek lesznek-e kitartani a szövetkezeti forma mellett, vagy egyéni gazdaságokká alakulnak. — Kívánatos, hogy 4 — 5 éven belül alakuljon át az agrárstruktúra, egyszersmind szaporodjanak a kis- és középméretű vállalkozások. Ennek persze feltételei vannak. Egész biztosan szükség lesz tőzsdére, szaktanácsadó, menedzselő irodákra, hitelszövetkezetekre. Az ugyanis a megújulástól független tény, hogy az agrártermelesnek jövője van Magyarországon. Ezt a számok is megerősítik: a múlt évben 1,7 milliárd dollár értékű volt a mezőgazdasági export, az aktívum is elérte az 1,1 milliárdot. A mezőgazdasági termelés és export nélkül - meggyőződésem szerint — nem lehet ki vergődni a jelenlegi gazdasági mélypontról. V. Farkas József
