Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)

1990-07-11 / 84. szám

1990. július 11., szerda Hírlap 5. Anyanyelvi napok után Mitől nemzeti egy tanterv? Július első napjaiban az anya­nyelvet oktató tanárok ültek ösz- sze Egerben, hogy négynapos konferencián cseréljék ki gon­dolataikat a nyelvészet legfris­sebb kutatási eredményeiről, és arról, hogyan menthetők meg, hozhatók vissza életünkbe a hu­mán eszmények. Szatmári Ist­vánt, az ELTE tanárát arra kér­tük, összegezze a tanácskozás tanulságait. — A konferencián megvita­tott témák felölelték a nyelvtudo­mány valamennyi területét: arra kerestünk választ, hogy a veszen­dőbe menő emberi értékek hely­reállításában hogyan tud segíteni az anyanyelvi nevelés. Az agresz- szivitást, a trágárságot, a közö­nyösséget, s ezek nyelvi megnyil­vánulásait persze a társadalmi problémák szülik, s ezért nem könnyű ellenük küzdeni. Az er­kölcsi állapotokra jellemző, hogy Pesten a járókelők szeme láttára agyon lehet verni egy em­bert, és senki nem lép közbe. A közelmúltban az anyanyelv még­is olyan menedékké vált, ahol a humánum meghúzódhatott. — Milyen sesítséget nyújthat a gyakorló pedagógusoknak egy ilyen programsorozat? — A tudományos igényű elő­adások közérthetően hívták fel a figyelmet az anyanyelv sokszínű­ségére, és a benne rejlő gazdag tartalmakra. így szó esett a nyelvjárások megőrzésre érde­mes sajátosságairól, amelyeket kár volna kiirtani, mert azzal sze­gényebbek lennénk. Érdemes volna átfogalmazni a szlengről alkotott véleményünket is, hi­szen azt eddig csak negatív jel­zőkkel illettük, pedig értékei is vannak. Gondoljunk a franciára, Villon mester verseire. Angolul sem tud boldogulni, aki a szlen­get nem ismeri. A szabály csak az, hogy ízléssel, a maguk helyén kell e szavakat használni. A fia­talok nyelve is tartalmaz érdekes elemeket. Ha az egyik előadás­ból veszem a példát: milyen tré­fás a kémiatanárnőre a „cián­tyúk” elnevezés. Ugyanakkor módszertani tudnivalókkal is szolgált ez a négy nap. Egyéni véleményemet mondom: a gye­rekek lassan elfelejtenek tanulni. Nem elég felismertetni velük a nyelvi szabályokat, hanem azo­kat meg is kell tanulniuk, azaz vissza kell adni a rangot a régen bevált memoriternek. — A programban egy vita is szerepelt, a nemzeti alaptanterv­ről. Milyen tanulságokkal járt ez? — A Művelődési és Közokta­tási Minisztérium tartott itt tájé­koztatót, mely bizonyos kételye­ket hagyott bennünk. Szerintem a nemzeti jelző nem csupán any- nyit jelent, hogy e tanterv kon­szenzus alapján jöjjön létre, mint ahogy azt hallhattuk. Érdekes­nek tartom, hogy az egyetemek és főiskolák nyelvészeit nem vonták be az előkészítő munká­ba, legalábbis nem tudok erről. Esetlegesnek tűnik, hogy kit hív­tak meg, illetve ki ment el arra a bizonyos székesfehérvári tanács­kozásra, ahol e tantervről eszmét cseréltek. Szakmai szempontból azt sem tartom tökéletesnek, hogy a kommunikáció folyama­tának megismertetését látják a legfontosabbnak a magyar nyelv tanításában. Hiszen Kamcsat­kán és Venezuelában lényegé­ben ugyanúgy kommunikálnak, így szerintem a csak ránk jellem­ző anyanyelvi vonásokat kellene jobban hangsúlyozni. — Ezeket a konferenciákat ezentúl kétévente megrendezik Egerben. Hogyan rajzolná meg az anyanyelvi napok jövendő profilját? — Hasznosnak tartanám, ha ezentúl könnyebben körüljárha­tó, konkrétabb témákkal foglal­koznánk. Néhány javaslatom is van már: a szöveg, a szövegszer­kesztés, a szövegalkotás kérdés­köre, vagy a régi és az új retorika, a történetiség szerep« az anya­nyelvi nevelésben, illetve az ifjú­ság nyelvének feltérképezése — mind olyan problémák, amelye­ket érdemes volna egy ilyen kon­ferencián megtárgyalni. PaIagy i Edit Az utolsó egri görögtanár gyár — német szótárával men­tem írásbeli érettségire, ő adta kölcsön az Isteni színjátékot, és az ő szavára hiszem ma is, meg­kerülve a szakma véleményét, hogy Szász Károly fordítása a leghitelesebben magyar. Egy­szer-másszor eljátszotta a har- móniumán szerzeményeit, meg­kínált a maga keverte italokkal — ez kissé komikus, de nagyon kedves volt. Sokat beszélget­tünk. Nem az egyforma gondol­kodás tartott össze bennünket, hanem a műveltség tisztelete, az emberi alkotás iránti vonzalom, a másféle ember elfogadása a sa­ját véleményhez való ragaszko­dás ellenére — és talán minden­nél inkább a zene, bár zenei ízlé­sünk nagyon különbözött. Bizal­mas ügyeimről neki soha nem beszéltem. De matematikataná­romon kívül egyedül ővele foly­tattam párbeszédet, ti. neki is volt mondanivalója, megosztha­tó gondolata. Ilyen csendesen és ilyen kölcsönös elfogadással rit­kán lehetett gondolatokat cse­rélni abban a lármás és intoleráns világban. Ismerték a városban, ilyen­olyan társas tevékenységben részt vett, de nem jutott olyan te­vékenységi területhez, mint Fe- hérvárott. „Helyi nevezetessé­ge” az, hogy ő volt a város utolsó görögtanára. 1945 tavaszán át kellett vennie elhalálozás miatt annak a néhány fiúnak a tanítá­sát, aki még görögöt tanult. Az iskolák államosításakor nem volt nyugdíjban, így nem kaphatott tanári nyugdíjat. A Széchenyi utcai plébánián mű­ködött mint káplán, számára ez tengődés volt. Az ötvenes évek végén, már betegen, hazatérhe­tett szülővárosába, a hozzátarto­zóihoz. Ott halt meg 1962-ben. Számos diákja emlékezik rá hosszú évtizedek múltán is szere­tettel — egriek és Egertől elsza­kadtak, itthon élők és a messzi Nyugatra eltávozottak. Jeles emberek születésének századik évfordulójára megem­lékezést szokás írni. Akkor is, ha a jeles ember tettei valójában nem nagyok, csak látványosak. De nem méltánytalanság-e, hogy ez a tisztelet ritkán nyilvá­nul meg egyszerű emberek iránt, akiknek életében nincs semmi látványosság, akiknek tevékeny­sége „csak” jó és áldásos magve­tés? Ilyen méltánytalanság lenne meg nem emlékezni a mai Gár­donyi Géza Gimnázium tantes­tületének egyik szerény, de tudós hajdani tagjáról, dr. Révész Amadé József tanár úrról. El­múlt a századik születésnapja, senki nem hívta fel a figyelme­met emlékére. Talán nem késő, hogy a mulasztást pótoljam. 1909-ben lett a cisztercita rend tagja. 1914-ben tett foga­dalmat. Négy évvel később kez­dett tanítani latint és görögöt rendjének székesfehérvári gim­náziumában, ott végezte munká­ját huszonkét éven át. Több tár­sadalmi és kulturális egyesület­nek, bizottságnak volt tagja, szorgalmasan tevékenykedett a város szellemi életéért. Amikor a gimnáziumokba bevezették a franciát, megtanulta a nyelvet, és oklevelet szerzett a franciának mint harmadik szaktárgyának a tanítására. így került 1940-ben Egerbe, ahol a Szent Bemát Gimnázium franciatanítása ad­dig idült zavarokban szenvedett a szaktanárhiány miatt. Akkor kezdtem gimnáziumi tanulmányaim utolsó évét. Ket­tőnk kapcsolata azt a pedagógiai helyzetet példázza, amelyben a tantárgy szeretteti meg a tanárt és ébreszt iránta bizalmat. Sok­szor bekopogtattam franciataná­rom szobájába nyolcadikosként is, érettségi után is. Egy ideig szinte szabály volt, hogy a zene­kari próbák után őhozzá men­tem. Könyveket kaptam tőle köl­csön, köztük olyanokat, amelyek szaktárgyaival nem voltak sem­milyen kapcsolatban. Az ő ma­Dr. Bán Ervin Grafikák — tárgyi és szellemi gyarapodás céljára Beszélgetés Benes József grafikusművésszel Alig egy évtizede találkozhat­nak a hazai tárlatlátogatók Be­nes József grafikusművész mun­káival a reprezentatív seregszem­léken. Különleges atmoszférájú, markáns arculatú grafikai világ tárult fel műveiből. Kígyózó, be­burkolt, átkötözött és vaspántok­ba szorított alakjai, e félig élőlé­nyek, félig tárgyak a civilizáció ellentmondásai által szoronga­tott mai emberről beszélnek. A kortárs képzőművészet közép- nemzedékéhez tartozó Benes 1938-ban született a vajdasági Bajnokon, Jugoszlávüíban. 1978-ban települt át Magyaror­szágra. Ónálló kiállításokat Zentán, Szabadkán, Újvidéken rendezett a hatvanas évek közeprén. A ’70-es évek elején a londoni Wood- stock Galériában, 1975-ben p>edig a budapesti Fiatal Művé­szek Klubjában találkozhatott a közönség alkotásaival. Áttele- pülése óta részese a műfaj legje­lentősebb hazai és nemzetközi (London, München, Krakkó) seregszemléinek. Önálló anyag­gal mutatkozott be az elmúlt években Pécsett, Budapesten, Szegeden és Makón. Az elmúlt évtizedben — alapító tagként is — igen szoros kapcsolat fűzte a Makói Grafikai Művésztelep te­vékenységéhez. A műhelymun­ka kísérleti szelleméről vall a résztvevők — Pinczehelyi Sán­dor, Szemethy Imre, Szabados Árpád, Szirtes János — repre­zentáns névsora. A műhely nem­csak a hazai kiállítótermekben tárta közönség elé az alkotáso­kat, hanem több nyugat-európai országban, egyebek közt Párizs­ban, a Modem Művészetek Mú­zeumában is. Benes Józsefet találkozásunk­kor arról kérdeztem, hogyan ítéli Összefűzve meg a grafika iránti vásárlói ér­deklődést vagy érdektelenséget. — Magyarországon elsősor­ban festészetcentrikus a közön­ség. Úgy tűnik, kifejezetten tár­gyi, és nem szellemi gyarapodás céljára szerzik be az emberek a műalkotásokat. Grafikát, nyo­mától éppen ezért kevesen vásá­rolnak. — Pedig lehetőségeinél fogva a grafika jóval olcsóbb, és igen naprakész. — Valóban, és én igen nagy híve vagyok a sokszorosított, de­mokratikus eljárásoknak. A mű értékét nem befolyásolja a sok­szorosítás. A grafikai sokszorosí­tás nem játszik „zsákbamacs­kát”, a kép ára mellett a lajxm E. T. (Földönkívüli) (Benes József grafikái) jelzik azt is, hogy tizenöt vagy húsz példányban készült. — Hogy e demokratikusnak nevezett műfaj mégsem talál kel­lő mértékben közönségére, ah­hoz véleményem szerint a közve­títők is hozzájárulnak. Ha végig­nézünk a képcsarnokok, a közel­múltban nyílott magángalériák anyagán, kiderül, hogy alig kí­nálnak ilyen olcsó portékát. Úgy tűnik, nem üzlet ma a galériák számára (sem) a grafika. — Úgy gondolom, ha szigorú­an csak a bevételt tartják szem előtt, csakugyan nem üzlet. De ha az ügynökök nézőpontjából veszem szemügyre e kérdést, ak­kor sem sokkal biztatóbb a hely­zet. Zsűrizések alkalmával gyak­ran elmondják gondjaikat, prob­lémáikat, melyekből minden esetben kiderült, hogy ilyen jel­legű megbízásaik egyértelműen terhet jelentenek számukra. Ért­hető, ha meggondoljuk, hogy a grafika vételárának a munkadíj­ként meghatározott százaléka jóval kisebb összeg, mint mond­juk egy ugyanolyan terjedelmű, eladáskor ugyanannyi rábeszé­lést igénylő festmény esetében. Ebből az alapállásból talán még érthető is, ha a galériavezetők, ügynökök nem támogatják a kel­lő mértékben a műfajt. Pedig a sokszorosított eljárásoknak kö­szönhetően sok emberhez eljut­tatható lenne — lehetne — kevés pénzért is a minőségi képzőmű­vészet. Károlyi Júlia Új színfolt a folyóiratok mind színesebb palettáján a Privát Profit, a magánvállalkozók lapja. A főszerkesztőt, Forró Tamást kértük, hogy mutassa be a gazda­sági sajtó új orgánumát. — A Privát Profit 64 oldalon megjelenő színes, világszínvona­lú nyomdatechnikával az NSZK­ban készülő havi lap. Igyekszünk a mai és leendő magánvállalko­zók számára valamennyi olyan információt hozzáférhetővé ten­ni, amely az önálló üzleti tevé­kenységhez nélkülözhetetlen. Folyamatosan ismertetjük és ér­telmezzük a vállalkozókat érintőjogszabályokat, a meglévő forráslehetőségeket, hazai és külföldi kölcsönöket, alapítvá­nyokat, pályázatokat. Szeret­nénk összehozni a megrendelő­ket a termelőkkel, belföldön és külföldön egyaránt. Információt adunk a kétes anyagi helyzetű vállalatokról, vállalkozásokról, amelyektől óvakodni kell, hiszen ezek egy kisebb vállalkozást ön­magukban képesek fizetésképte­lenségük miatt tönkretenni. A Privát Profit rendszeresen bemu­tatja a legsikeresebb hazai vállal­kozókat. Este fél kilenc körül, amikor többórás terméketlen vajúdás, tehetetlen nyűglődés, pepecselés után úgy érzem, végre beindul az agyam, egyszer csak, minden kü­lönösebb előjel nélkül íróaszta­lom fölött elalszik a lámpa. S nem csupán itt, sorba próbálom a kapcsolókat, az egész lakás­ban. Talán a biztosíték, remény­kedem, ám nem, látom az utcán is, sötét szemben az iskola, a szomszédos ház, a másik oldal, a teljes környék. Fene egye meg, éppen most, fene egye meg. Va­kon tapogatózva kibotorkálok a kamrába, gyertyát keresnék, le­verve néhány konzervdobozt meg a befőttesüveget, csöröm­pölve tör-folyik szét a kőpadlón, fene egye meg. Aztán gyufát a konyhában a tűzhelynél, nincs a helyén, nagy nehezen ráakadok hátul a kredencen, fellobbantom a kanócot, a- forró viasz kézfe­jemre csöpög. Pisla világánál a telefonhoz araszolok, nem tu­dom hová rakni a gyertyát, elbú­jik a szemüvegem, a könyvben alig lelem a hibabejelentőt, tár­csázok, foglalt, megint és ismét, hiába, fene egye meg. Valahára bejön, hosszan kicsöng, még to­vább, megszakad, újra, akkor nagy sokára egy álmos-közö­nyös férfihang türelmet kér. Tü­relmet? Tőlem? Most? Szeren­cse, hogy nem hallja válaszomat. Nos, aztán beleszól, igen, érte­sültek már róla, többen jelezték, dolgoznak rajta, egyelőre bi­zonytalan, mikorra lesz meg, tü­relmet kémek. Lötyögök, a kevéske fénynél olvasni se lehet, két-három gyer­tyaszálat is a hamutartóba álh­tok, úgy sem elég. Kinyitnám a rádiót, no persze, az is árammal működik (kéne már venni friss elemet a tranzisztorosba), a tévé szintén, fene egye meg. Lötyö­gök, nem szeretek így tétlen ücsörögni. Illetve, ilyenkor ötle­nek eszembe a legszebb ideák, kész, telített, kifejező, pontosan célba tartó mondatokat fogal­mazok fejemben, lejegyezni azonban képtelenség a gyöngén lobogó kicsiny lángocskáknál, növekvő dioptriáimmal, elvész, elenyészik, s ami kiröppent el­mémből, soha vissza nem száll, elhullik, öregszem, elfelejtem. Mit csináljak? Lefeküdni még korán lenne, úgyse bírok elalud­ni; felöltözni, elpályázni hazulról bonyodalmas, késő, töményen unatkozom, mélyen megsértőd­ve. Megsértődve? — a kényszerű sötétzárkában, szobafogságban, más dolgom nem lévén, van bő­ven időm elmélázni-merengeni az élet folyásán. Hogy is van ez, ki találta fel a villamos izzót? Edison? És mikor?... S íme, las­sanként felködlenek a homálya ból múlt évszázadok, ezredek, melyekben enélkül, igen, köz­ponti áramszolgáltatás és Elekt­romos Művek híján is, ugyebár, írtak, alkottak, egészen tűrhető izéket, mondhatni. Gyertyaszó mellett, vagy amint a költő éne­kelte, „csak mécsvilágom s hon­szerelmem ég”, esetleg olajlám­pásnál, később tán petróleum­nál. Korábban a kódexek meste­rei is, szorgalmas barátok, ájtatos apácák, vakulásig, mígnem „körmükre égett a munka”, tud­niillik az odaragasztott viasz­csonk. Meg a muzsikusok, kom­ponisták, rótták a kottát, az apró, bolhányi hangfejeket, elöl-hátul a meghatározó jeleket, da capo al fine, húzogatták alul-felül a pót­sorokat, közibük firkálva dalla­mokat, szonátákat, szimfóniá­kat, operákat, miséket, oratóriu­mokat, hatalmas kórusra, zene­karra, nyilván ők is nappal és éj­szaka, nem hagyták félbe, ha reá­juk alkonyult. így írhatta Arany, halovány derengésben a Magányban ke­serves-reménykedő igéit: „Vásznunk dagad, hajónk előre megy!”, Vörösmarty, hogy „Megjön az éj, szomorún feke­tédnek az ormok”, Zrínyi a Szi­geti veszedelem monumentális eposzkatedrálisát. Kézai és Kálti Márk a magyarok korai króniká­it, amaz ismeretlen szerző első versünket, a Mária-siralmat, s a még talányosabb Anonymus né­pünk előtörténetét. Goethe a Vándor éji dalát — jártam a hegycsúcsok övezte tünngiai há­zacskában, ahol papírra vetette. Ekként fordította Károli nemzeti nyelvünkre a Biblia véghetetlen könyveit, evangéliumait, Luther ugyanezt németre. Shakespeare a Szenti vánéji álom tündérmesé­jét, Dante a pokoljárás roppant vízióját, Vergilius az Aeneis he­xameteres, hősi kalandregényét- regéjét — meddig soroljam még? És Bartóknak se szolgálhatott villamosság, amikor az erdélyi havasok közt leskiccelte az Este a székelyeknél azóta világszerte is­mertté vált melódiáját. Hát Cho­pin a borongós noktümjeit? Wagner Tannnauser dalát az Esthajnalcsillaghoz? Mozart a Kis éji zenét, vagy a Varázsfuvo­lában az Éj királynője koloratúr bravúráriáját?... Tehát csak ne vágjunk fel úgy a híres technok­ráciánkkal, mielőttünk is történt egy s más e sártekén. Végszóra, tizenegy felé, kí­gyóinak a lámpák. De már nem is örvendezem annyira. Homérosz is villany nélkül dalolt a „rózsa­ujjú hajnalról”, igaz, a hagyo­mány szerint vak volt szegény, neki úgyis hiába. « * * ♦ Privot Profit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents