Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)

1990-07-07 / 81. szám

1990. július 7., szombat Hírlap 5 {Színházi sarok Bagó Bertalan: Szegedről a semmibe indultunk Rómeó és Júlia a Vitkovits- ház udvarán, Ruszt József rende­zésében a Független Színpadtól: az elsőfel vonás alatt dőlünk a rö­högéstől. Ékek, kamaszos lán­golás, Rómeó többször elzuhan a színpadon, olyan az egész, mintha csak egy gyors próbát lát­nánk, ahol nem kell komolykod­ni, mindenki beleadhatja, amije van. Díszlet semmi, jelmez és kellék csak egy-kettő. Aki éppen nem játszik, leül egy székre, egy körben a közönséggel. A máso­dikfelvonásban elkomorodunk: jön a tőr, a kard, és a méreg. Ró­meó kicsit olyan, mintha köze sem volna az egészhez. Csak Lő­rinc barát arcán villan meg vala­mi ördögi mosoly. Éjfél után a Sörbárban. Azon vitatkozunk, miért volt a darab­ban valódi kard és kötél, és miért csak nyitott tenyér jelezte á tőrt Júlia kezében. A pultnál ül Ró­meó. Illedelmesen odamegyek, hogy adjon egy időpontot más­napra, amikor beszélgethetünk. — Én most vagyok őszinte — mondja, és átül az asztalunkhoz. Bagó Bertalannak hívják, 27 éves. * — 1989 december 12-én ti­zenheten kiváltunk a szegedi tár­sulatból, Ruszt József vezetésével — így született a Független Szín­pad. Mindenki azt hiszi, hogy Szeged egy progresszív város, pedig a világ legretrográdabb, legkommunistább városa. Az egyetemisták sem járnak szín­házba, fantasztikus szellemi űrbe kerültünk. Félreértés ne essék, mi ott főszerepeket játszottunk. Szegedről a semmibe indultunk, azt mondtuk, mindent csak ezt ne. Szerencsére Pesten a Vörös­marty Művelődési Ház vezetője volt olyan bátor és kedves, hogy fölajánlotta, próbálhatunk ott, csináljunk, amit akarunk. Aztán a Rómeó és Júliát megnézte né­hány potentát ember, és támoga­tást kaptunk a fővárosi tanácstól. Három hónap alatt a Shakespea­re mellett megcsináltuk Az em­ber tragédiáját is. Olyan színhá­zat szeretnénk, amilyen még nem volt Magyarországon. A teljesít­ményorientált világban a minő­ség felé törekszünk. — Hol léptek föl? Miből él­tek ? Nem fog egyszer csak össze­dőlni az egész? — Sokan várják, hogy össze­omoljunk. Hát nem fogunk. Ha valaki itt meglépi, amit kell, csak azt váiják, hogy elbukjon, mert azzal magukat igazolják. De­cember 12-e óta nem kaptunk fi­zetést. Miből élünk? Semmiből. Tudom, azt mondják majd, ez (Fotó: Gál Gábor) mese. Eleinte ajánlkoztunk, és ingyén léptünk föl, játszottuk a Rómeó és Júliát egy szakmun­kásképző ebédlőjében is. Olyan volt, ahogy Shakespeare kitalál­ta. Apelláltunk a néző tehetségé­re : a gyerekek beültek, és elhitték a fekete-fehér mozaikkövön, hogy az Verona. — Mi pedig arra gondoltunk, hogy ez az előadás vájtfülűeknek készült, akik jól ismerik a dara­bot, és követik, mi maradt ki be­lőle, mihez képest más ez... — A vájtfülűek fertőzöttek. A magyar vájtfülű korrumpáló­dott. Külföldön mindenféle szín­ház működik a maga elképzelése szerint, és nem bántják, melléáll a közönség. Nálunk máshogy van. Ez a magyar betegség: min­den úgy tűnik, mintha igaz volna, és mégsem igaz. Nekem is úgy tűnt, hogy Kádár a barátom, én is elhittem, és mégsem volt az. Ha szembetalálkozol az elnyomás­sal, tudsz mi ellen harcolni, de ha a fejedet simogatják, mit csi­nálsz? A líra nem tud hazudni. Tessék, nincs magyar líra. Jó, Pi­linszky van: nekem az ő versei olyanok, mint a japán kard, amit egy évig kovácsolnak, míg olyan sűrű nem lesz, hogy mindent el­vág. A filmben nem történt meg az igazság Huszárikon kívül. Be­le is döglött, akár csak Latino- vits. Aki lépett, azt őrültnek bé­lyegezték. — Hogy lehet megúszni? — Erre nem tudok válaszolni, még fiatal vagyok. Sokat iszom, de nem hülyültem meg. Klasszi­kusokat kell olvasni: Goethét, Schillert, Hölderlin!, Thomas Mannt, — azt kell megkeresni, ami igazi érték, amit megrostált az idő. Hova nyúljak, ha nem ezekhez? Nincsenek értékrend- szerek, itt a hiba az egész magyar kultúrában. Minden devalváló­dott. Az alapok nincsenek leté­ve, hova a francba játsszunk mi színházat? Ezt ne írd! — Mert? — Ezt nem nekem kellene el­mondanom. Nem mindegy, hogy ki mondja. Hol vannak az apák? Erről szól az előadás. Nem szere­pel benne Montague és Capulet. Hol vannak? Hol vannak a negy­venes színészek? Ne írd! Mondj egy Othellót Magyarországon, aki igazat mond! Hol vannak a Törzs Jenők, az Ajtay Andorok? Jágók vannak. A Jágóknak drukkolunk, meg a III. Richár- doknak. Lőrinc barát elmenekül a kriptából, otthagyja Júliát, és azt mondja: „ Nem merek marad­ni”. Miért nem zokogok én a vé­gén? Mert betelt a sors. Az apák­nak kéne zokogni. * A beszélgetésnek lassan vége, fél három felé jár. Rómeó töre­dékmondatokban beszél valami­ről. Talán nem is fontos. — Ez fa, ez üveg, én ember va­gyok. Bármilyen cinikus vagy, ha embert látsz, meghatódsz. Ha én kimutatom a tenyeremet, te el­hiszed, hogy ez tőr. Ez a metafizi­ka. Ez tenyér, ezzel nem tudsz senkit megölni, csak magadat. Palágyi Edit 10 a csúcson A Hírlap júniusi slágerlistája Külföldi sikerek: Az első hat hónap után el­mondhatjuk, hogy a vezető sze­repet a rap és funky zene foglalja el a sikerlistánkon. Itt van példá­ul a tizedikről az első helyre ke­rült a BEATS INTERNATIO­NAL sikere a Du bee goods to me, újdonságként pedig az angol „fehér reagge” csapat Kingston town sikerdala. A hazai listán még mindig a „csoda masina” a Trabant található az első helyen. Utána egy régi siker, amely új­donságként szerepel a Beatrice jóvoltából; ez talán annak kö­szönhető, hogy forró hangulatú koncertet adtak nemrég itt a me­gyeszékhelyen. A megszokott nevek: Szandi, Karthago, a Hun­gária mellett a régi ismerős elő­adók új lemezeikkel szerepelnek a legjobbak között: Dolly Roll: Dúdoló nyár, Bikini: Temesvári vasárnap, és a Bonanza Banzai: A jel című felvételével. Tehát a forrónak ígérkező nyár már el­küldte előzetesét a sikerlistánk­ra. E rövid értékelés után lássuk a szokásos havi sikerlistánkat, amelyen a zárójelben lévő helye­zések az elmúlt havi helyezése­ket jelentik: 1. (10) DUB BEE GOOD TO ME 2. (8) THE POWER 3. (-) KINGSTON TOWN 4. (5) ENJOY THE SILENCE 5. (3) GET UP... 6. (6) O.K. CORRAL 7. (-) CINEMA 8. (1) THIS BEAT IS TECHNO... 9. (2) RADAR LOVE 10. (-) SACRIFICE 1. (1) TRABANT 2. (-) AZOK A BOLDOG SZÉP NAPOK 3. (2) INDULJON A BANZAJ 4. (7) REQUIEM 5. (3) ÁLMODOZÁS 6. (-) ROCK AND ROLL PARTY I. 7. (9) MAJDNEM M0NR00E 8. (-) DÚDOLÓ NYÁR 9. (-) TEMESVÁRI VASÁRNAP 10. (-) A JEL BEATS INTERNATIONAL SNAP UB 40 DEPECHE MODE TECHN0TR0NIC ICEMC ICEMC TECHN0TR0NIC OH WELL ELTON JOHN EXOTIC BEATRICE BONANZA BANZAI KARTHAGO SZANDI HUNGÁRIA SZANDI DOLLY ROLL BIKINI BONANZA BANZAI Sallai Ferenc lemezbemutató Június havi nyertesünk: Jakab Lajos (Mezőszemere, Kos­suth át 77.). Nyereménye: a RAIN MAN című film zenéjé­nek kazettaváltozata. Továbbra is várjuk a HÍRLAP olvalói- nak sikerlistáját a következő címre: Sallai Ferenc 3300 Eger, Faiskola űt 8. 4/43. ^ l( Hazai sikerek: HÁROM ifo^FUTAM Kal-Kapolna Áll a gyorsvonat Kál-Kápol- nán, nem mozdul már vagy tíz perce. Menetrendszerint lassan Egerben kellene lennie, de meg sem moccan, a benne ülő népek búsan nézik a kál-kápolnai esőt. Kíváncsi utas meglódul, indul visszafelé megkeresni a vas­utast, vajon mi történhetett, mi okozta a bajt? Vasutas szerint meghúzták a vészféket, egy va­gon tönkrement, most le kell kapcsolni, mert az egész szerel­vény megbénul így. Utas nem szól egy szót sem, bár emlékszik rá jól, Budapes­ten ő is abba a vagonba akart szállni, csak nem tudott, mert az ajtók erősen be voltak zárva, s még ragasz is hirdette rajtuk: szolgálati szakasz. — Hát ha meghúzták, meg­húzták, biztos a szolgálat volt — tűnődik az utas, s már nem is ér­dekli, hogy Egerben kellene lennie, nézi ahogy lassan távolo­dik az első három vagon a többi­től, alig bírnak haladni, az utol­só kerekei nem forognak, na­gyon nagy a csikorgás. Utas utálkozva nézi a tönkrement másodosztályt, emiatt álldogál most itt több száz ember, emiatt nem moccannak már megint, amíg rá nem vontatják azt egy másik vágányra. Kál-kápolnai magány: a vo­naté és az utasé. Kál-Kápolnán megrekedtek mindketten, majd egy órát várakoznak a gépezet apró hibája miatt. De már csak néhány perc, a vonat elindul, és szép lassan to­latni kezd visszafelé. Kamerun Ezen a labdarúgó világbaj­nokságon magam igen nagy él­vezettel figyelem a mérkőzése­ket, különös gyönyört érzek, ha tizenegyesek döntenek, de mind ez idáig még csak egyszer kaptam azon magam, hogy pok­rócszorongatva szurkolok vala­kiknek, s ez a Kamerun-Anglia meccsen történt. Ha én most a Gulyástól és Knézytől ellesett kitűnő fordu­latokkal élek, akkor azt írom, hogy ezen az összecsapáson két­ségkívül Kamerun volt a jobb, hiszen ördöngősen cseleztek, kis területen remekül passzol­tak, a széleken több ízben be­gyújtották a rakétákat, s az öreg harcosnak, Miiiának köszönhe­tően kétszer is a hálóba továbbí­tották a pettyest. Ezzel szemben a rutinos és — vessük el a suly­kot: — szemét angolok, támad­tak hármat, és ugyanennyi gólt is rúgtak. Mindebből kiderül, Kame­runnak drukkoltam, de nem azért mert ők voltak az esélyte­lenek, hanem mert esélyesek voltak. Ezek a néger fiúk ugyan­is jobbak voltak, mint az ango­lok, okosabban és szebben fo­ciztak, durvaságot nem követ­tek el, ráadásul Afrikából jöt­tek, ami ugyan önmagában még nem előny, de arra elegendő, hogy új színt lopjanak a világ fo­cijának élvonalába. Az angolokat ez érthetően nem érdekelte, úgyhogy meg is verték őket, igaz nem volt törek­vésük, hogy bármit is mutassa­nak, a közönség kedvében járja­nak, meccs után az öltözőbe vo­nultak, nem úgy, mint a kame­runiak, akik tiszteletkört futot­tak és boldogok voltak, hogy játszhattak a négy közé jutásért és még két gólt is rúgtak. Az angolok erejük tudtában már nyugodtak voltak ekkor, s egyáltalán nem érdekelte őket, hogy van egy Kamerun. Új otthon ' Most már tudom, milyen jó dolog új otthonba költözni, a hét végén két kollégámnak is se­gítettem bútort pakolni. A költözés első alappillére a reggeli feles, ami különösen egy olyan szombaton jótékony hatá­sú, amikor harminc fok fölé sza­lad a hőmérőben a higany, s a mázsás szekrények súlya alatt homlokunkon patakban foly­nak a verejtékcseppek. Megkell tudnunk ilyen alkalmakkor, hogy lépcsőházaink szűkek, egy nagyobb befogadóképességű hűtővel csak úgy lehet megfor­dulni, ha első lépésként leverjük a vakolatot /vigyázzanak má’, Pista, hullik a fal — kiabál a szomszéd néni/, majd bőrünk is lehorzsolódik a kézfejünkről / az isten... — mondjuk mi, hórukk­emberek./ Továbbá kiderül az is, hogy a liftbe nem fér be sem­mi, hét emeleten át cipelhetjük az üveges vitrint, miközben akik nem cipelik, azok természete­sen végig mögöttünk jönnek, s állandóan azt kérdik, bírjuk-e még, de persze nem veszik át tő­lünk soha. Emellett súlyos gon­dot okoz, hogy a hűtőszekrény talapzatán görgők vannak, s amikor a teherautó platóján utazva /na még ez is!/ meg kí­vánunk pihenni és ráhuppa­nunk a fndzsiderre, akkor a jár­mű épp partnak felfelé halad, a hűtő alattunk elindul, s ha nem elég erős a lábizmunk, akkor meg sem áll, miképpen mi sem és berepülünk egy békés polgár kertjébe. Velem majdnem ez történt, de elég erős a lábiz­mom, így nem repültem be, nem mondom meg, hogy kinek a kertjébe. Ha mindezeken túl vagyunk, akkor persze bankettet csapunk az új otthonban, s mikor elme­gyünk, frissen beköltözött bará­tunk hullafáradtan nyúlik végig a szőnyegpadlón, s reggel fejfá­jósan állapítja meg, milyen re­mek is a levegőváltozás. Kovács Attila A hang Örült, hogy legalább a hang megvan. — Jó ötlet volt bekap­csolni azt a magnót — gondolta, — hiszen — mennyivel több, mennyivel többet jelent egy hang, mint egy szó. Mert azt bár­ki mondhatja, hogy „szeretlek” vagy „nem tudok nélküled élni”, mert ezek mindenki által hasz­nálható, sokszor csak megszo­kásból ismételgetett szavak, de ha hozzájuk hang, a kedves hangja társul, akkor már egészen más a helyzet. Akkor ez már iga­zán személyes, intim dolog; az - ember tudja, hogy csak az övé az a néhány szó, őt szeretik és őnél- küle nem tudnak élni. Még in­kább, ha azt is tudja, hogy bármi­kor meghallgathatja, hiszen elég visszatekemi a szalagot és újra gyönyörködhet benne, elképzel­heti a boldog jövőt. — Ez mind nagyon szép, csakhogy nekem nem mondta, hogy szeret, s azt sem, hogy nem tud nélkülem él­ni. Egyszerűen csak rendelke­zem a hangjával. Aznap este tele volt a vendég­lő, ő pedig egyedül ücsörgött a szokott asztalánál. Megérkezett a lány, körülnézett, aztán oda­ment hozzá és megkérdezte, hogy leülhet-e. — Persze — felel­te, és rövidesen elkezdtek -be­szélgetni. Először látták egy­mást, ő kis idő múlva mégis úgy döntött, hogy felvételre álh'tja az éppen nála lévő zsebmagnót. Utólag keresve magyarázatot a dologra, arra jutott, hogy akkor már valószínűleg érezte, hogy leg­alább ennyit meg kell őriznie be­lőle, ha tisztán szeretne emlékez­ni iá, és nem csak álomképként kívánja feleleveníteni majd ké­sőbb. Akkor, a beszélgetés alatt, szűkszavúan, igen-nemmel vála- szolgatott a másik kérdéseire, hagyta, hadd mondja el az, amit csak akar, különben is, látszott a lányon, élvezi, hogy kibeszélheti magát. A kazetta forgott és ő in­kább megfigyelt minden kis rész­letet. Régóta úgy vélekedett már, egy igazi nő egyszerűen nem le­het olyan, mint egy férfi: nem ül­het úgy a kisvendéglő asztalánál, nem állhat rajta úgy a ruha, nem ehet, nem ihat úgy, mint az „erő­sebb nem” tagjai; nem beszélhet úgy, nem sírhat és nem örülhet úgy, mint a hímek; annál sokkal­ta csodálatosabbnak kell lennie. Kell, hogy legyen valamilyen ért­hetetlen varázsa, vonzereje, ami­től szerelmes lesz belé az ember, amiért fáj, ha elmegy, ami miatt hatalmas ürességet hagy csak maga után. Nem kis megelége­déssel állapította meg, hogy a ve­le szemben ülő minden tekintet­ben megfelel a saját, felállított női kritériumainak. Felidézve a történteket, egy kérdést fogalmazott meg: — Mi van, ha a nők is ugyanígy megfi­gyelnek minket, férfiakat, ha ők is támasztanak bizonyos követel­ményeket, ha ők azt várják el, hogy mi is alapjában különböz­zünk tőlük, és eszerint ítélnek meg? Márpedig biztosan így van — kezdte el sajnálni magát, azt, hogy olyan keveset beszélt, hogy valójában nem mutatkozott meg a lány előtt. — Nem adtam lehe­tőséget számára, hogy megis­merjen. Ha legalább beszéltem volna, csak feleannyit is, mint ő, lett volna egy kis szünet, amíg ő figyelhet engem, amíg dondiei, hogy beleillek-e az elképzelései­be, az ő kritériumaiba — gondol­ta, és a legszívesebben ordított volna a felismeréstől — akkor most talán nem csak a hangja lenne az enyém. Igazán nem so­kon múlt. — lassan nyugodott meg — Itt lenne velem újra, és később is, találkoznánk, akár el is utazhatnánk valahová. Mint nászutasok jelentkeznénk be a szállodában, álnéven: XY úr és ifjú felesége. „A kilátás? Szem­ben a tó? Igen, igen, az a lakosz­tály jó lesz. Franciaágy? Nagy­szerű!” Vagy külön-külön érkez­nénk meg, külön szobánk lenne és éjjel titokban lopóznánk át egymáshoz; így talán még érde­kesebb. Na de hát most már mindegy — próbált vigasztalódni — utólag mindig okos az ember. Kisfröccsöt ittak; négyet ho­zattak ki egyszerre. Ó előzőleg ugyan megkérdezte a lányt, mit kérhet neki, ám az azt válaszolta: — Amit magadnak is. — Most ugyanabban a vendéglőben ült, ugyanabban a sarokban. Elindí­totta a magnót és kitette az asz­talra. — Szeretem az őszinte, a könnyen kiismerhető embereket — csacsogta a szalagon a lány. — Én is.- hallotta a saját válaszát, majd a lány folytatta: — És te an­nak tartod magad? — hosszabb csönd — ...Vagy nem tudod el­dönteni? Inkább nem faggatlak. — és a lány ezután már kizárólag másról, főként politikáról be­szélt, ezzel kapcsolatban érdek­lődött a véleményéről, amire ő elvétve felelgetett. Egy darabig még hagyta fo­rogni a kazettát, majd megállí­totta és visszatekerte az elejére. Odahívta a pincért, fröccsöt ren­delt, aztán lenyomta a „felvétel” gombot, a magnó pedig az annyit hallgatott hang helyére rögzítette a vendéglő mindennapos zajait. Rénes Marcell

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents