Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)

1990-07-04 / 78. szám

1990. július 4., szerda Hírlap 3. Mindenekelőtt — profit Az egyik szemük sir, a másik nevet Sem pityercgni, sem viháncolni nem szoktak a húsi­pariak nálunk, de a címben említett mondás illik rájuk. Akár az elmúlt évi tevékenységüket vizsgáljuk, akár az ideit. Ennek a megállapításnak az igazolására kénytelenek vagyunk néhány számot elővenni. Az ószerbiai tájaktól Egerig |fe3» JliMp § ff A legészakibb NI magyarországi 1 szerb kolónia: Jegra — Eger Ö (V/3.) Ö 1 Kezdjük mindjárt azzal, ami eléggé fájó volt mindannyiunk­nak: januárban megemelték a hús és a hentesáruk árát. Szívtuk a fogunkat és mondtuk, persze, mert a termelők, az állattartó gazdaságok egyre több pénzt akarnak maguknak. A korábbi­nál 20 — 30 százalékkal nagyobb összeget vehettek fel az élő állat kilogrammjáért. Ez pedig nem csekélység. A húsipariak viszont olyan helyzetbe kerültek, hogy egyre inkább megnyílt előttük a külföl­di piac, tehát vágóállatra szüksé­gük volt. De ha emelkedtek a fel­vásárlás árai, nekik emelni kel­lett az eladási árakat. Nálunk még ez így szokás: a költségek növekedését minden termelő áthárítja a vevőre. Hogy a valódi piac hogyan reagál majd erre a „szokásra”, az a jövő titka. Egyelőre ez van. A Heves Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat igazgatója már sorolja is a legfontosabb adatokat. — Szarvasmarhából megvet­tünk majdnem huszonkétezret. Ez mintegy tíz százalékkal több az előző évi mennyiségnél. Hí­zott sertésből 211 ezer került hozzánk a gazdaságokból, ami megfelel az egy évvel korábbi mértéknek. A juhból több mint huszonhatezer volt a felvásárlá­sunk. Nem titok, itt a tervezett mennyiséget nem sikerült teljesí­tenünk, ami nem rajtunk múlott — mondta Molnár Gábor. Talán az előbbi adatok is érzé­keltetik, hogy az egyre élesedő gazdasági körülmények egyre nagyobb erőfeszítést követelnek meg a vállalat minden dolgozó­jától. Mondja is az igazgató, hogy minden rendű és rangú munkatársa dicséretet érdemel eredményes munkájáért. Ha összevetjük a felvásárolt és a feldolgozott állatok számát, el­térést találunk a két adat között, ami természetes. — Levágtunk 188 ezer sertést, 15 ezer marhát. Készítményeink súlya 6 ezer tonnát tett ki — közli az igazgató. — Sertésből 15 ezer­rel vágtunk kevesebbet, míg marhából 2 ezerrel többet a terv­hez viszonyítva. A készítmények mennyisége 271 tonnával ma­radt el a tervezettől. Lehetne most felszisszenni is, álmélkodni is, de rögtön elhang­zik a magyarázat: — Az adatok azért módosul­tak év közben, mert figyelembe vettük, figyelembe kellett ven­nünk a kereslet változását, illetve a jövedelmezőség módosulását. Magyarán: ami nem hozott elég nyereséget, annak a gyártá­sát leállították. Odafigyeltek a kereskedelem mozgására, tehát egyre inkább érvényesült náluk is a piac szabályozó szerepe. — Hangsúlyozom — magya­rázta az igazgató —, hogy a me­gyei ellátásért a vállalatunk min­dent megtett. Miattunk a megyé­ben hiány, ellátási zavar nem ke­letkezett. Még Budapest ellátá­sáért is tettünk erőfeszítéseket. Itt kellett szóba hozni a külföl­di piac lehetőségét is. — Ha az összes árbevételhez viszonyítom, akkor az exportból származó részarány 38 százalé­kot tesz ki, ami 8 százalékos nö­vekedést jelez — mutatott rá az igazgató. — Bevallott szándé­kunk volt, hogy a tőkés piacon bővítsük az értékesítést. Ez sike­rült is. A vállalati teljes árbevétel megközelítette a 3 milliárd forin­tot, ami 23 százalékkal haladta meg az előző évit. Ha most azt is megnézzük, hogyan módosult mindez a hazai, illetve a külföldi piac vonatkozásában, nagyon ér­dekes számokat kapunk. Az itt­honi növekedés 9 százalék, az export pedig 56, nem tévedés: 56 százalék! — Dollárból 10 milliót „hoz­tunk” be — tette hozzá az igazga­tó nem kis büszkeséggel. Mindezek után arról is szól­nunk kell, hogy a vállalat tavaly, a második negyedévben, hozzá­fogott egy sertésvágó, -bontó, -csontozó és -daraboló üzem építéséhez. Könnyű ezt így ki­mondani, még akkor is, ha hoz­zátesszük: a vállalat részére ha­laszthatatlanná vált a beruházás. Igen ám, de olyan közgazdasági körülmények között, mint ami­lyenjellemző ránk, a döntés előtt sok mindent figyelembe kellett venni. Szoroztak, osztottak, mérlegeltek, törték a fejüket, hogy a tervezett költségen és a kijelölt határidőben hagyan tud­nák megvalósítani az építkezést. De az sem volt mellékes szem­pont, hogy a termelés folyama­tosságát az építők ne zavarják. Mindebből talán kitetszik, hogy az új üzem kialakítása nem csupán a vállalat vezetőinek az elhatározásán múlott. Sokoldalú elemzőmunkát igényelt. — A hangsúlyt az alkotómun­kára és a mögötte lévő emberre helyezzük — figyelmeztetett az igazgató. — A siker csak az együttes munka következménye lehet. A megtermelt eredmény­ből is csak közösen részesülhe­tünk, de ezt a végzett munka sze­rint differenciáljuk. Ezért nem engedhetjük meg azt, hogy ered­ményeinket rontsa, aki selejtet állít elő, aki a teherből nem veszi ki a részét. Mindez, azt jelenti mind kö­zönségesen, hogy aki jól dolgo­zik, annak a borítékja is vasta­gabb a fizetéskor, aki pedig „nem szaggatja az istrángot”, annak esetleg fel is út, le is út... mehet, ahová akar, teszem én hozzá az igazgató diplomatikus fogalma­zásához. Azt gondolhatná az ember ezek után, hogy a húsipariaknál valóban kolbászból fonták a ke­rítést. Pedig...! — Annak örültünk, hogy az árbevételünk arányában a nyere­ségünk 4,2 százalékot tett ki, ami az előző évihez viszonyítva 1,4 százalékos növekedés, de ez még korántsem tesz elégedetté ben­nünket. Ebben az évben a fel­adataink nem könnyűek, de tel­jesítésük nem is lehetetlen — ma­gyarázta a vállalat igazgatója. — Az elsőbbséget az eredményes­ség kapja meg a gazdálkodá­sunkban. A magasabb profit, te­hát nyereség elérésénél fonto­sabb feladat nem lehet a vállala­tunknál. Ha mindezt a számokkal is il­lusztrálni akarnánk, azt láthat­nánk, hogy a tavalyi statisztikai adatoknál az ideiek rendre na­gyobbak. — Egész tevékenységünkben a minőség a meghatározó elem. Talán még vállalatunk különbö­ző szintű vezetői sem veszik ezt súlyának megfelelő komolyság­gal. Pedig a valóban kifogástalan minőség nélkül a termékeink anélkül szorulnak ki a piacról, hogy bármiféle szankciót alkal­maznának velünk szemben. Az eddigi mennyiségi szemléletről a vállalatunknál mindenkinek át kell állnia a minőség elsődleges­ségére, ha a piacon meg akarunk maradni, és bővíteni akarjuk a pozícióinkat — fejezte be a kér­déseimre adott válaszát Molnár Gábor, a megyei húsipari vállalat igazgatója. Mi csak szurkolhatunk azért, hogy törekvéseiket siker koro­názza, mert ez nekünk, fogyasz­tóknak is érdekünk. G. Molnár Ferenc Egy templom, egy parókiaé­pület, néhány omladozó sírkő, aztán néhány utca- és földrajzi név (Ráckapu, Ráchegy, Rá­chegy utca, Rác hóstya) — jósze­rével ez minden, ami ma, az ez­redforduló előtt Eger egykor oly népes szerb lakosságának emlé­két őrzi. Idősebb egriek olykor még emlegetik az Alexovics-féle pékséget, melynek utolsó cég­tábláját a Serviták utcájában né­hány évtizede még láthatta az eg­ri polgár. Az Alexovics-család volt az utolsó, hajdanán Egerben letelepedett szerb famíliák kö­zül, tagjai már mind ott nyugosz- nak a temetőkertben. A Ráctemplom tornyában az utóbbi félszázadban mind rit­kábban szólalt meg a harang, s ha megszólalt, akkor jobbára szo­morú szertartásra: temetésre in­vitált. S ha újabban megszólalt más alkalommal is, az jeles ün­nepnap vagy éppen főpapi láto­gatás okán történt. Legutóbb épp a nagy bevándorlás három­századik évfordulójára emlékez­ve a májusi Szent Miklós-ünne- pen, a valahai egri szerb búcsúk napján. Ilyenkor egy kicsit visszatér a múlt. Tömjénfüst illata tölti meg a templomot, az ikonosztáz mö­gött a papi recitálásban áhítato- san hangzik fel az evangéliumi szöveg, jobbára még ma is „szla- veno-szerb nyelven”, oldalt pe­dig, a főpapi trónus mellett érces hangú kórus zengi a csodálatos szépségű liturgikus éneket: Szvjatij Bozse, szvjatij krepkij, szvjatij besszmertnij pomiluj nasz! Hívek jönnek a búcsúra az or­szág más tájairól, Szentendréről, Budakalászról, Pomázról, né­melykor még messzebbről is; mindannyian magyarországi szerbek, a Carnojevic pátriárka vezette bevándorlók kései utó­dai... De hát mikor is jöttek végül Eger, avagy ahogyan szerbül mondják: Jegra falai közé a bal­káni tájak szerbjei? Nehéz a kér­désre pontosan válaszolni. A hajdani krónikások ugyanis hol görögökről, hol meg rácokról, olykor makedovlahokról beszél­nek, ráadásul a nevek sem adnak pontos útbaigazítást, hisz nem­egyszer görögnek mondják a bi­zonyosan szerbnek vélhető sze­mélyt, s szerbnek a görögöt, a magyar nevűekről nem is szólva, kiket ugyancsak az Egerben lete­lepült „rácok” között lajstro­moztak. Heves vármegye néhai krónikása, Szederkényi Nándor — okmányokra hivatkozva — már a múlt század végén azt írta: egy „1688. april. 5-én kelt fel­jegyzésben, a felnémeti kapunál, mely Rác utcának is neveztetett, találunk több görög települő ál­tal tett házvásárlásokat”. Öt esz­tendő múltán pedig, 1693-ban — egy összeírás tanúsága szerint — az „egri rácok” lélekszáma már meghaladta a hatszázat (hatszáz- harminchárman voltak ekkor), mi több: „a rác papok és bará­tok” száma is tíz volt ugyaneb­ben az időben. Feltehetően jöttek már (fő­ként kereskedők) — a görögök­kel vegyesen — a török uralom alatt is, zömük azonban bizonyá­ra az 1690-es nagy vándorlás idején érkezett Carnojevic pátri­árka szerbjeiként. Később, évtizedek múltán, nemegyszer volt parázs vita az egyaránt ortodox hitű görögök és szerbek között a letelepedés elsőségéről. Bihari József tanul­mányából (Fejezetek az egri szer- bek és görögök történetéből) is- meijük például azt az 1794-ből származó beadványt, amelyben a letelepedésük elsőségét igazoló okiratért folyamodnak a város magisztrátusához ekképpen: „Mindenekelőtte még a Görög Nationak ezen Nemes Városban híre sem lett volna, immár a Rácz, másképpen Ilyrica Natio a Helybéli Magyar és Németh Nemzettel egyben kaptsolva lé­vén, és mind boldog, mind pedig sok szerencsétlenség között for­gó időben a közterhet egy mér­ték alatt viselvén, amint emléke­zünk, a Transactio (a Fenessy- féle egyezség) is nem a Görög, hanem a Magyar, Németh és Rácz vagy is Ilyrica National te- szen Emlékezteted és a Görög Natio bé jövetelének s itten való meg telepedésének nem sok esz­tendőket mondani lehet; Még is mostan a Görög Natio minket Ráczokat alábbvalóknak állíta­ni, s magoknak mint gyökereseb­beknek az elsőséget fent tartani igyekeznek, s bennünket majd mint Zselléreknek tartani kíván­nak: Mellyben Mi magunk első­ségünkét (azt kívánván az igaz­ság is) minden erővel, s igyeke­zettel védelmezni kívánván, hogy azt hitelesen meg is mutat­hassuk, szükségesnek lenni állít­juk”. A polémia még később is foly­tatódott, ám meddő dolog lenne ezúttal ennek részletezésébe el­merülni, hisz most fontosabb számunkra mindamaz értékek csokorba gyűjtése, amelyek lét­rehozásában vitathatatlanul Eger „Rácz Natio béli” polgárai jeleskedtek. Mindez pedig a Na­tio egyházának históriájához és személyiségeihez kötődik. Ez az egyházi közösség pedig 1695. március 4-én már létezett, még­pedig a szerb jelzővel illethetően, másként aligha említhette volna I. Lipót kiváltságlevele Egert Szerb püspökség gyanánt. A va­lóság persze mindebből annyi, hogy az egri egyházközség — Szegeddel és Bajával együtt — a bácsi szerb egyházmegyéhez (Backa eparhija) tartozott, s en­nélfogva az egri szerb egyházkö­zösség püspöke a mindenkori bácsi szerb püspök volt. A görög hívők lélekszáma ha idővel je­lentősen gyarapodott is (vagy némelykor netán túlsúlyba ke­rült), az egyházközség főpászto­ra továbbra is a bácsi szerb püs­pök maradt. S hogy mily erős hí­vő közösség volt, azt pl. ékesen bizonyítja ma is álló templomuk és a hozzá tartozó parókia nagy áldozatvállalással történt meg- építtetése. Ez a ma is sokak által megcso­dált templom, pompás ikonosz- tázával és egyéb egyházművé­szeti emlékeivel, hosszas küzde­lem árán épült fel, s nyerte el vég­leges formáját. Az egri püspö­kök viszonyulása váltakozó volt az óhitű egyházi közösség temp­lomépítési törekvéseihez. Bar- kóczy Ferenc például 1753 júliu­sában toleráns módon engedé­lyezte „az Egerben megszámo- sodott Kereskedő Rácz” lakos­ságnak, hogy régi templomuk fö­lé tornyot építsenek, s abban ha­rang hirdesse a liturgia kezdetét. Óhaja csak annyi, hogy „közha- rangozáshoz”, azaz „Pápista processiok” alkalmával, „felhük idején” (zivatar) stb. a „Rátz Na­tio” templomában is szólaljon meg a harang. Korábban Erdődy püspök viszont korántsem tanú­sított ily türelmet és jóindulatot, mint utóda, Barkóczy. Majd há­rom évtizedes püspöksége alatt (1715 — 1744) a legkeményebb eszközökkel akadályozta a város szerb (és görög) lakosságának hitéletet. Az ortodox parókust vasra verette, börtönbe vetette, a templom javítására sem adott engedélyt, s amikor türelmetlen­sége miatt már az udvar is fel­emelte szavát, még konokabb módon fogadkozott, hogy „ha 4000 aranyába kerül is, de ki fog­ja eszközölni a hitközség szétker- getését”. A hosszas küzdelemnek végül II. József császár vetett véget 1784-es egri látogatása idején, amidőn Petar Vitkovic szerb pa- rókus személyesen kérte őt: en­gedélyezze az új templom felépí­tését. „...A régi egri templom — írja később a lelkész költő fia, Vitkovics Mihály — akkoriban oly rossz állapotban volt, hogy már le akart dőlni. Az egriek sokszor kértek engedélyt, hogy új templomot emelhessenek, de sehogy sem tudták megszerezni. Egyszer József császár látogatott Egerbe, Petar parókus, fölhasz­nálva ezt az alkalmat, az egri egy­házközösség kérvényét a temp­lom ügyében írásban és szóban előteijesztette, és elérte, hogy a kegyes uralkodó személyesen a régi szerb templomba elmenni kegyeskedett. Látván pedig azt sajnálatra méltó állapotban, ke­gyesen mondotta: — Építsetek új templomot, s imádkozzatok érettem!” Lőkös István Siralmasan kevés a költségvetés — „írja le nyugodtan: katasztrofális helyzetben va­gyunk” — Életveszélyessé vált a konyha — Megkondították a vészharangot — Nem­csak az igazgató van bajban Kórház a „szakadék” szélén Találkozásunk legelején dr. Zeke Gábor, a hatvani kórház igazgató-főorvosa mindjárt le­szögezi: legégetőbb gondjuk: egyszerűen nem tudják, miből fognak gazdálkodni az idén. — Megváltozott ugyanis az egészségügy finanszírozási rend­szere — magyarázza meg a szo­morú tényt az igazgató-főorvos. — Eddig a tanács gondoskodott rólunk, az idén viszont a támoga­tás nagy része a társadalombizto­sítás feladata. A költségvetési összeg siralmasan kevés: a tanács csak felújításra, karbantartásra, beruházásra, gép- és műszervá­sárlásra juttat pénzt. Az összes többi kiadást, beleértve a mű­ködtetést, a kórházat, a rendelő- intézetet, a gondozókat és a kör­zeti orvosi hálózatot, az üzemi rendelést is többek között, a tár­sadalombiztosítás finanszírozza. — Talán nem lenne érdekte­len, ha számokkal is érzékeltet­nénk, mennyiből gazdálkodhat­nak... — Nos, a számok igencsak be­szédesek. A tavalyi költségveté­sünk módosítva 211 millió 439 ezer forint volt, ebből a bérekre 81 millió 229 ezret fordítottunk, a dologi kiadásokra mintegy 130 millió jutott. Tényleg csak a mó­dosításnak köszönhető, hogy épp csak „futotta”. Ezzel szem­ben erre az évre a költségveté­sünk 242 millió 594 ezer forint, a jelentős béremelés 102 milliónál többet vitt el. Tízmillióval többet kaptunk a tavalyitól a dologi ki­adásokra. A tb 236 millió 514 ez­ret finanszíroz, a tanácstól hat­milliót kaptunk felújításra a ta­valyi 16 millióval szemben. — Ismervén a kórház állapo­tát, ez nagyon kevésnek tűnik... — írja le nyugodtan: kataszt­rofális helyzetben vagyunk! 1967-ben adták át ezt az épüle­tet, s vészesen korán elöregedett. Fel kellett már újítani a tetőt, s erre az évre is áthúzódott a fűtés rekonstrukciója, holott múlt év augusztusa volt az átadási határ­idő. Ez eddig 16 milliót vitt el, s a Gyöngyösi Építő- és Szakipari Szövetkezet csigalassúsággal dolgozott rajta. A baj nem jár egyedül: néhány hónappal ez­előtt megroppant a konyha fö­démje, életveszélyessé vált. Gondolja csak el: 800 személyre főznek! A felújítás csak maga hatmillióba került. Aztán meg kell kezdenünk a külső közmű­vek cseréjét, szinte mindennapo­sak a csőrepedések. Csak az in­duláshoz tízmillióra lenne szük­ség, az egész hálózat 45 millióba kerülne. A megyei tanácstól kaptunk ugyan hétmillió forin­tot, de ebből a konyhát kellett megcsinálnunk. Sorolhatnám to­vább, mennyi pénzre lenne szük­ség: a teherliftek cseréjére, a mo­sodafelújítására meg a klímabe­rendezésre... — Igazgató úr, ijesztő, amiket elmond. Van valami reménysu­gár egyáltalán? — Megkondítottuk a vészha­rangot. Nézze, ha nem kapunk pénzt, be kell zárni a kórházat! A városi tanács és a megyei egész­ségügyi szervek tudnak óriási gondjainkról, s annak idején a tárca elé vitték a témát. — Mint hallottuk, fokozato­san normatív finanszírozási rendszer alakul ki a kórházak­ban... — ...és 1992-es határidővel be kellene lépnie egy korszerű be­tegbiztosításnak, mely 1994-re válik teljeskörűvé. A normatív finanszírozási rendszernél meg­szabja a betegbiztosító, hogy mondjuk egy műtétnél hány napra fizet. Ezért kellene fel­gyorsítani a kivizsgálási időt, amelyhez igazán alkalmas gép- és műszerparkra van szükség... Az érem másik oldala: a lakosság elégedetlen az orvosi, egészség- ügyi ellátással, már olyan is elő­fordul, hogy feljelentik a kórhá­zat. Ezért lenne szükséges az in­tézményeknek, de a magánorvo­soknak is, hogy meg tudnák köt­ni a felelősségbiztosítást. Félre­értés ne essék: kórházunkban igen felkészült, jól képzett a szakgárda. Ám a fent lefestett körülmények miatt nehéz a dol­guk, nagyon-nagyon túlterheltek az orvosok, az ápolónők. Nézze, ha az én véleményemre kíváncsi, az egészségügy helyzetét igenis kiemelten kellene kezelni, több gondot fordítani rá, s az új veze­tőknek is más szemléletre szert tenniük... Mikes Márta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents