Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)
1990-07-21 / 93. szám
Hírlap^ 1990. július 21., szombat Hírlap-hétvége Erotikus kirándulás Moszkvában Fundamentumunk a barokk zene... A Kurszki pályaudvar egyik kioszkjának kirakatát nézegettem, amely szinte ki volt tapétázva zsebnaptárakkal. A színes kártyalapokról meztelen hölgyek mosolyogtak rám különböző pózokban. Bámészkodásom- ban egy húsz év körüli fiatalember zavart meg, aki jellegzetes mozdulattal hívott félre. Amikor odaléptem hozzá, gyorsan elővett egy csomag kártyalapot, hátukon fekete-fehérben kivitelezett pornográf képekkel. A legény öt ujját mutatta. „Öt rubel?” — jöttem rá, mit is akar jelezni. Igent intett. „Nem, nem” — ingattam a fejemet. Erre előszedett egy újabb, immár vékonyabb kártyacsomagot, és három ujját mutatta. Amikor ismét nemleges választ adtam, még vékonyabb csomagot halászott elő, és már csak két ujjával bökött a levegőbe... A különböző szövetkezetek és „illegális vállalkozók” által készített* erotikus „termékek” száma napról napra gyarapszik. A zsebnaptárakhoz és egyéb hasonló nyomdaipari cikkekhez külföldi folyóiratokból választanak és másolnak át fotókat. A falinaptárak még valamivel szerényebbek. Ám ezen a téren sincs pangás. A félig meztelen nyugati énekesnők, például Sabrina vagy Samantha Fox után a falinaptárakon megjelentek hazai hölgyeink is. Igaz, a modellek minden szempontból sok kívánnivalót hagynak maguk után. A fényképek készítői igazán mintául vehetnék a Playboyt, amelyet nemrég még a szovjet ember erkölcsi arculatától abszolút idegennek minősítettek. A Playboy fotósaitól valóban van mit tanulniuk a hazai aktfényképészeknek. Január végén a Meridian klubban volt szerencsém megtekinteni egy vidéki színtársulat előadását, amely A potyautas halála címet viselte. A plakáton a színtársulat neve mellett az „abszurd színház” meghatározás szerepelt. Az erotikus jelenetek igazi rendezői leleményről árulkodtak. Egy már nem fiatal és meglehetősen molett művésznő, kinek bájait alig takarta néhány rongydarab, rátelepedett a padlón fekvő férfira, és teljesen természetszerűen imitálni kezdte az extázist. Majd mindketten lerohantak valamilyen lépcsőn, miközben válogatott trágárságokat vágtak egymás fejéhez. Az előadáshoz díszletként egy falusi budi szolgált, amelyben egyszerre több ember... könnyebbült meg. Hozzászoktunk ahhoz, hogy mindenbe politikát viszünk, s ezt tesszük még a szexszel is. Február elején a Lenini Komszomol Gépkocsigyár klubjában Nonstop kabaré címmel került sor egy vidéki társulat „ősbemutatójára”. A műsorvezető figyelmeztette a közönséget, hogy filmezni és fényképezni tilos, ez a jog csak egy holland céget illet meg, amely a színtársulat számára európai turnét szervez. Vajon mivel akarják lenyűgözni a külföldi nézőket honfitársaink? Elsősorban azzal a két derékig meztelen hölggyel, akik fekete nadrágban, katonacsizmában és tányérsapkával a fejükön vonultak ki a színpadra. Az együttes két szólistája gumibottal hadonászva masírozott a színpadon, s közben azt az ismert úttörődalt dúdol- gatta, hogy „Jaj, de jó a szovjetországban élni...” Aztán a lányok hirtelen a magasba emeltek egy transzparenst, melyen ez állt: „Csináljunk a gumibotokból óvszereket!” A menetelés közben a két lány körül egy férfi ugrabugrált szintén katonai egyenruhában. Nadrágzsebeiből női bugyikat húzott elő, a földre szórta őket, és ezt rikoltozta: „Minél gyorsabban haladunk célunk felé, annál gyorsabban érünk a kommunizmusba!” A végén egy pisztolyt rántott elő a következő kiáltással: „Leszámolunk minden disszidenssel!” Ez a végkifejlet valószínűleg azt volt hivatott szemléltetni a nézőnek, hogy a peresztrojkának még vannak ellenségei... Jurij Szamojlov (A Novoje Vremjábólford.: Zahemszky László) King, ______a horrorkirály______ Step hen King mindössze negyvenkét esztendős, de máris avilág leggazdagabb írója. Az olvasónak nem kell sokat találgatnia, mert könyvei nálunk is úgy fogynak, akár a cukor: a horrorkirályról van szó. King regényeit nem adják ki egymilliós példányszámnál alább. Eddig tíz könyvét filmesí- tették meg, s további hét feldolgozását tervezik. A karrier nehezen indult, mert a kiadók sorra visszaküldték kéziratait. Huszonhat éves korában harmadik regénye, a nálunk is megjelent Carrie hozta meg a sikert. Olcsó kiadása 2,5 millió példányban fogyott el! Vajon mi lehet King titka? Ami a stílust illeti, arról ő maga mondja: „a Big Mac (hamburger. — A ford.) és a hasábburgonya irodalmi megfelelője”, de ez a stílus rugalmasan alkalmazkodik a századvég emberének aggodalmaihoz, halálfélelméhez, az olcsó és veszélymentes rettegés iránti vonzalmához, valamint ahhoz, hogy a zömmel fiatal olvasók könnyen azonosulnak a főhőssel. Amikor megjelent a Carrie, egy bostoni srác megölte az anyját egy hússzeletelő kés és egy rozsdás dugóhúzó segítségével... „Számomra az lenne a legnagyobb siker — mondta King —, ha valakivel az egyik regényem olvasása közben végezne a szívroham. Ha valaki a szó szoros értelmében belehalna a félelembe! Azt mondanám: milyen szomorú... és részben igazat is mondanék, de a másik énem így ujjon- gana: ez már döfi!” (A Bild nyomán: Z. L.) A Budapesti Vonósok A hazai kamarazenekari kultúra fejlődése a háború utáni évtizedekben elsősorban a Tátrai Vilmos vezette Magyar Kamara- zenekar, valamint a Rolla János irányításával tevékenykedő Liszt Ferenc Kamarazenekar működésével hozható összefüggésbe. Rajtuk kívül a Mihály András nevével fémjelzett, s 1968 óta létező Budapesti Kamaraegyüttes kapott jelentősebb szerepet zenei életünkben mindaddig, amíg a ’80-as évek elején újabb, immár gomba módra szaporodó kamarazenei társulatok bukkantak fel a hangversenypódiumokon. Az utóbbiak közül eddig csak a Botvay Károly művészeti vezetésével működő Budapesti Vonósoknak sikerült az élvonalbeli együttesek közé jutnia. A fiatal muzsikusközösség gyors fejlődését mutatja, hogy megalakulásuk után alig ej>y évtizeddel megkapták — két ev helyett három esztendőre! — a Soros-alapítvány dilát. — Alighanem egy korábbi, 1982-es belgrádi nemzetközi versenyen elért sikerünknek köszönhetjük a dijat — mondotta Botvay Károly. — Második helyezést kaptunk a versenyen, ahol először szerepeltünk új névvel. Korábban Vivaldi Kamaraegyüttes néven muzsikáltunk, több-kevesebb sikerrel. Megerősödésünk, „konfirmálásunk” éppen a belgrádi szereplés után következett be. — Milyen körülmények között alakult — talán nem is a legkedvezőbb időben — az együttes? — Magam az Operaház zenekarában játszom évtizedek óta. 1977-ben az egyik próbán odajött hozzám öt fiatal muzsikus, és megkért: segítenék nekik összehozni egy kamarazenekart. Akkoriban még nem tanítottam a főiskolán, de a korukat tekintve akár a tanítványaim is lehettek volna. A következő évben már komolyan dolgoztunk, eleinte csak vonóskvintettként, amellyel éppen el tudtunk játszani egy barokk concertót. Az Óbudai Művelődési Ház adott otthont nekünk a Zichy-kastélyban, ahol az intézmény igazgatója, Merényi Judit jóindulatú segítségének köszönhetően ma is próbálunk. Ma már az együttes csemballistá- jával, Áchim Erzsébettel együtt 17 tagú a zenekar. — Szokatlanul rövid idő alatt szereztek elismerést... — Mi igen sokat tanultunk nagy hagyományú elődeinktől, akiknek még nehezebb dolguk volt. Igaz, a belgrádi siker után megnőtt a külföldi érdeklődés irántunk, nekünk csak tudnunk kellett élni a lehetőséggel. Nagyon rendszeres és céltudatos munkával sikerült az élvonalba kerülni, amit megnehezített, hogy mindannyiunknak állandó munkahelye volt, van ma is, s amit a megélhetési gondok miatt szükséges megtartanunk. Ezért segített nekünk sokat a hároméves Soros-alapítvány dija, a tagjainknak havonkénti ötezer forintos juttatás. De — visszatérve a kérdésre — abban is szerencsénk volt, hogy együttesünkben különösen jó kvalitású fiatal muzsikusok jöttek össze, közöttük az igen tehetséges, és a zenekar hangzását is meghatározó koncertmester, Bánfalvy Béla. — Mindemellett a Budapesti Vonósok viszonylag kedvező, konjunkturális időszakban alakult együttes, amikor világszerte tág lehetőség nyílik — a historikus előadásra törekvés révén — a kamarazenekarok előtt. — Mi azonban nem követtük ezt az irányzatot. Fundamentumunk ma is a barokk zene, aminek nagyon gazdag az irodalma, ám nekünk ennél szélesebb repertoárt kell kialakítanunk. Gyakorlatilag az egész kamara- zenekari irodalmat játszanunk kell, a legmodernebb szerzőkig. De egyébként sem kívánnánk a historikus előadói stílust követni, amelynek persze nem vitatjuk a létjogosultságát. Úgy gondolom, ma a régi és a modem interpretáció jól megfér egymással, mindkettőre van közönség. Játékkultúránkat, hangzásunkat barokk művekkel alapoztuk meg, de repertoárunkban ugyanúgy helye van Britten Symple symphoni-jának, Bartók Divertimentójának, mint Bach Brandenburgi versenyeinek (ezeket éppen a közeljövőben szólaltatjuk meg Olaszországban), Vivaldi concertóinak, vagy Kocsár Mikjós és Kalmár László műveinek. Évente közel 60 fellépésünk van itthon — a fővárosban és vidéken — és külföldön, beleértve a rádiószerepléseket és a hanglemezfelvételeket is, s ezeken a legkülönfélébb stílusú kompozíciók megszólaltatását váljak tőlünk. Ha pedig ezeknek az igényeknek eleget akarunk tenni, semmiképp sem kötelezhetjük el magunkat egyetlen stílus mellett. Szomory György A barlangtól a felhőkarcolóig Komfortos őslakások — Alkalmi „víkendházak” — A barlangi művészet remekei Az ősember lakását illetően a tudomány keveredik a költői elképzelésekkel, a fantázia világával. A Biblia szerint a Paradicsom volt ősszüleink lakhelye, ahol a bűnbeesésig gondtalanul, békés nyugalommal éltek. Később a képzelet rekonstruálta az ősi otthont, amelyet a kutatások révén a tudomány megerősített, vagy elvetett. Á legelső elgondolás tíz volt, hogy miután az ősember az erdőt lakta, hatalmas odvas fák belsejét alakította ki lakásul. Nappali rejtőzésre is kitűnően alkalmas volt ezeknek a fáknak a lombos koronája. Ez a feltevés akkor dőlt dugába, amikor bebizonyosodott, hogy sem a szumátrai „ bat- ták”, sem a melanéziai törzsek, de-még a szudáni négerek sem laktak rendszeresen a fák koronáiban. A fák valóban kitűnő rejtőzőhelynek bizonyultak, az ágak között az említett törzsek még vesszőkből font figyelőkosarakat is építettek, azonban ezeket elhagyták, és végleges lakásaikba vonultak. A szóban forgó témának komoly irodalma van, tudományos értekezések egész sorából meríthetünk, amelyek szerint — sommázva — megállapíthatjuk, hogy nem lehet minden primitív búvó- vagy megfigyelőhelyet őslakásnak tekinteni. Az ősember a tudomány mai állása szerint feltehetően „négyféle”, egymástól egészen elkülöníthető őslakást használt, amelyet bátran nevezhetünk otthonnak is. Ezek: a barlang, a bozót, a talajmélyedés és a magaslat, aszerint, hogy milyen tájon, vidéken, talajviszonyok között élt, tanyázott az ősember. A tudomány hangsúlyozza — erre utalnak a későbbi tanulmányok is —, hogy a leggyakoribb és a legtartósabban használt ősotthon a barlang volt! Ez vonatkozik az egész Földre, de kiváltképpen Európa hegyeire: az Alpokra, a Pireneusokra, a Kárpátokra, ahol a barlangok a legeszményibb otthonoknak bizonyultak, és ezekben bukkantak azokra az ősleletekre, amelyek közismerten már garmadával nyújtják a tudományos bizonyítékokat őseink életviszonyaira vonatkozóan. A barlang támadás esetén biztos védelmet nyújtott, biztos és nyugodt otthont adott, és nem utolsósorban a barlang közelében csordogáló forrásvíz mindig szomjat oltott, sőt — amennyiben patakról volt szó — még élelemszerzési, halászati lehetőséget is biztosított. Miután igazolódott, hogy a fák koronái, az ott kialakított ágakból font férőhelyek inkább alkalmi „víkendházak” voltak és nem lakások, az is bizonyítottnak látszik, hogy az ősember barlangjai mindinkább komfortossá formálódtak. Az ősember hétköznapi életének java részét nem bdnt a barlang sötét mélyében, hanem annak előterében, előcsarnokában töltötte, ahol általában a tűz is égett. Mindent összevetve, derék őseink — egy horda, egy család, vagy kisebb törzs — részére — a mai „lakásátlagokat” véve alapul —jóval több hasznos férőhely jutott, mint nekünk most. A barlang vagy barlangrendszer magában foglalta a közösségi tartózkodási helyet éppen úgy, mint a húsfeldolgozót, a konyhát, a tárolóteret, a hálót, sőt a későbbi időkben az ősi templomot és a temetőt is. Bizony, már akkor sem volt egyféle az ember, a kíváncsiság, a folytonos keresés, kutatás tekintetében viszont azonosak voltak, így a barlangtól messzebb elkalandozó férfiak mindig új híreket, eszközöket hoztak, az otthonmaradottak pedig ráérő idejükben barlangjaik falára lerajzolták, lefestették azokat az állatokat, amelyeket vadásztak, ettek, később háziasítottak. Se szeri, se száma a hazánkban is fellelhető barlangtermeknek, temetőknek, ahol a kövek, a szerszámként használt csontok mellett a barlangi rajzok a legszembetűnőbbek, és ezek a múlt reánk hagyott ősi dokumentumai. Művészet és varázslat! E kettő a fantázia koszorújába ötvöződött, és a parázsló tüzek, az égnek szálló zsarátnokok szárnyakat adtak a gondolatoknak. Itt, ezekben a termekben avatták fel az ifjú vadászokat, itt folytak le azok a kezdetleges szertartások, amelyek szorosan hozzátartoztak már az ősember életéhez. Barlang! Megborzadunk rejtelmeinek hallatán, közben nem is gondolunk arra, hogy hazánkban még ma is jócskán laknak barlangokban emberek, ötven esztendővel ezelőtt pedig már tíz- és tízezren nevezhették magukat trogloditáknak. Tiboldda- róc, Cserépfalu, Noszvaj, Cserépváralja, Szomolya, hogy csak néhány közeli falut említsünk — sajnos —, még ma is élő példával szolgálnak. Vannak, élnek itt a tufabarlangokban népes családok, úgyhogy nem kell barlangtanulmányért Szumátra szigetére utaznunk... Az újkőkori földművelő, iparos ember már nem lakott barlangokban, két keze munkájával önmaga készített magának lakást, otthont a „bozótban”. Ezek a bozótházak igen ügyes szerzemények, illetve alkotmányok lehettek, az ágakat, a lombokat ösz- szefonták, és így alkottak úgyszólván áthatolhatatlan, védelmet nyújtó sűrűséget. E gyenge alkotmányok nem maradtak ránk, de a primitív népek ma is használják őket, így a busmanok. Nekünk, magyaroknak, e lakásféleség vonatkozásában sem kell messzire mennünk, mert az alföldi pásztorok ősprimitív szélfogói is afféle lakások voltak ott, ahol az időjárási viszonyok azokat állandósíthatták. Ki ne hallott volna már a „kontyos kunyhóról”? Ezek a hasonmásaik, mondjuk a „hererók” faágakból készült és sárral tapasztott kunyhói korántsem voltak holmi barátságtalan, széllel bélelt helyek. Itt is jól érezhették magukat azok, akik itt laktak. Eljutottunk az igazi, mai értelemben is használható ház fogalmáig. Szó, ami szó, el kell ismernünk, hogy a ház, a lakóház mindig is a földből nőtt ki. Méghozzá úgy, hogy a földbe eleink — de mi is — gödröt ásunk, és ez a gödör a ház alapjává lesz! Az ősember tehát eleinte ilyen mélyedéseket kapart a földbe egyszerű szerszámaival, és azokba húzódott. Bizonyára évezredek teltek el, amíg rájött arra, hogy amennyiben a gödörből a felszínre, sőt a magasba tör, akkor igazi házat épít. A magaslatkeresés — a felhőkarcolók világa? — nem új keletű, nagyon is ősi törekvés! Az ősember is szét akart nézni, látni óhajtotta a körülötte elterülő tájat, keresni az ellenséget. így emelkedtek oszlopokra a kunyhók, a sárfészkek, és születtek meg a cölöpépítmények, amelyek korszakuk emeletes házainak bizonyultak. Az Alpokalján, a tavak szélén lakó ősemberek házai maradtak ránk talán — ha nyomokban is — emlékként, de bizonyosságul. Sokkal később a várak is magaslaton épültek. És milyen érdekes! A legszebb várak is ideiglenesnek bizonyultak, emlékként, sasfészekként maradtak reánk, ugyanis előbb- utóbb elhagyták őket. Föld, agyagja, kő!A kő, mint építési anyag, csak később rukkolt elő, és milyen érdekes, a tulajdonképpeni „ kőkori ” ősember sohasem használt követ az építkezéshez... Az ősidők óta használt építőanyag a fa, amelyet az évezredek során ácsolással, fúrással, faragással egyre alkalmasabbá tett az ember. Kína, Japán építészetének mindmáig jellegzetességet ad a bambusz, nálunk a fenyő az, amely e célra a legmegfelelőbb. A görögök faragatlan terméskövekből építkeztek, később a civilizált népek megmunkálták, sőt művészetté varázsolták a követ, és palotákat emeltek belőle. Nyilván sok ezer évet ugrunk át, korokat hagyunk magunk mögött csupán azért, hogy felvillantsuk a múltat, és gondolatban eljussunk a barlangtól a felhőkarcolóig... Sz. I.
