Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)
1990-07-21 / 93. szám
Hírlap 1990. július 21., szombat 4. Sokba kerül a nátha Huzatos torpedók Négyütemű Trabant: szántóföldre jó... Trabant. Ezt a nevet hallva önkéntelenül is az egyszerű, olcsó kétütemű kiskocsira gondolunk, amely lényeges típusmódosításon a hosszú évek során sem ment keresztül. Erről a változatról — melyet alkalmunk volt kipróbálni — azonban azt tartják, hogy valami merőben új. Annyi igaz is, hogy volt részem meglepetésekben, amikor beültem a négyütemű NDK-kis- autóba. Az ülés teljesen hátratolva, a kormánykerék a térdeim között, ferdén és terpeszben ülök — tipikus Trabant. Lássuk a műszereket, csak a legszükségesebbek. Egy kilométeróra (napi számlálóval), és a hagyományos Trabiban meg nem található benzinszint- és vízhőmérsékletmérő: első utalás az új motorra. Az index- és lámpakapcsolón kívül csak az első és hátsó ködlámpák billenőgombjai jelentenek újdonságot. Keresem a kormányváltót. Jé, a váltókar a padlóból áll kifelé. Újabb utalás a motortérbeli változásokra. Egyre jobban érdekel, mit rejteget a motorháztető. A Trabant orrát teljesen átépítették: a kétütemű, kéthengeres helyett egy keresztben elhelyezett négyütemű, négyhengeres motor került bele, összekapcsolva egy négyfokozatú váltóművel. Rugózását spirálrugósra alakították át laprugós elődjeivel szemben, csak kicsit jobb paraméterekkel. Különösen érdekes a négyzet alakú papírlégszűrő. Hazai forgalomban még nem találkoztam ilyennel. Lehet, hogy nem is fogok? A motor problémamentesen indul, jól veszi a fordulatot, s a megszokottnál sokkal halkabb. A kocsi gyorsulása igen jó, a fokozatok viszont nehezen kapcsolhatnak, a váltó akadozik. Áz előd spirálrugós kombikhoz hasonlóan, ez is csak teljesen megrakodva fekszik jól az úton, már gyengébb kanyarokban is dobálja az üres hátulját. Nem tulajdonítanék különösen nagy jelentőséget ennek, ha csak szántóföldeken közlekednék vele, de a közúti forgalomban nem igazán biztonságos az aszfalton való csúszkálás. A motor 100 km/óra feletti utazásra teszi képessé a kocsit, de ez a futómű nem tudja igazán földhöz ragasztani az alig változott karosszériát. Kívülről csak első ködfényszórói, a megváltozott homloklemez és az ormótlan hátsó lámpák különböztetik meg kétütemű elődjétől. Egyszerű jellegét a Trabi már elvesztette, de mi a helyzet az árával? 185 ezer forint. „Egyelőre” — mondja a Merkur. Azt, hogy egy ilyen autóért ez sok-e vagy kevés, döntse el mindenki magában. Koncz Balázs (Fotó: Boros Jenő) Ez az „újdonság” legfrissebb információnk szerint igencsak átmenetinek ígérkezik. Mint a nemrég továbbképzésen Zwic- kauban járt egri autószerelőtől megtudtuk, néhány hónap múlva végleg befejezik a Trabantok gyártását, nem készülnek tovább sem kettő, sem négy ütemben. Mint a közelmúltban mi is írtunk róla, a kocsi konstrukciója any- nyira elavult, hogy már egy VW- motor sem segít rajta. Ezt erősíti meg az AUTÓ- BILD híre is, miszerint a Tra- bant-gyárban összeszerelték az első VW-Polót, amit az újrakezdés jelképeként elhelyeztek a gyár múzeumában... (aszerk.) Itt a nyár, és ez jó ürügy arra, hogy egy irigy pillantást vessünk a német autóipar csúcstermékeire, melyek a forró (?) hónapokhoz alkalmazkodva, maguk is szellős ruhába bújtak. A két telivér sportautó nagyjából ugyanazt tudja, így igazán csak ízlés kérdése, hogy a szolidabb karos- szériájú Mercedest, vagy az áramvonalasabb Porschét választja-e valaki. A Mercedes 500 SL ötliteres, nyolchengeres, harminckét szelepes V-motoijából 326 lőerőt hoztak ki, ami 255 km/h sebességgel repíti a közel kéttonnás cabrioletet, és ekkora menetszél biztosan leviszi az ember fejéről a parókát... A Porsche Carrera-4 hathengeres, 3600 köbcentiméteres, léghűtéses motoija „csak” 250 lóerős, de a kisebb súly és a jobb légellenállás miatt a végsebesség 262 km/h. Mielőtt valaki a vásárláson kezdené tömi a fejét, gyorsan még két adat: mindkét modell 17 liter benzint fogyaszt 100 kilométeren, az áruk pedig 130 ezer márka fölött van. Alaposan meg kell tehát fizetni, ha valaki egy ilyen huzatos autóban akar egy jó nagy náthát kapni... (jános) Porsche Carrera-4: versenyautó utcai ruhában Sarkadí Péter levele Farkas Andráshoz Tisztelt Farkas András! Nem éppen felhőtlen örömmel olvastam a „Sarkadi mitológiája” című dolgozatot e lap hasábjain. A gondolat, a gondolati és emocionális értelmezés humánus tisztasága, igaz átlelkesí- tettsége, a művészet és annak értékeinek aggódó-vigyázó vállalása, tiszteletreméltó és megindító. Arról is szól ez a dolgozat, hogy a kiállítás, a művek így is értelmezhetőek, ilyen olvasatuk is“ van. Szabadon, a szubjektív individuum felől értelmezhetőek anélkül, hogy ismernénk a művészt, az alkotó eredeti szándékát. Nehéz terhe ez a demokráciának a művész számára, ha kritikusa azt sem tudja; a megkritizált vagy megdicsért milyen művészeti ágban kvalifikáltatott? Szabad legyen ezért közölnöm, hogy grafikusművész a tanult mesterségem. Ez egy olyan jogosítvány, amely megkülönböztet minket azoktól a szellemi szabadfoglalkozású grafikusoktól, akiknek kisiparosi engedélyét a tanácsok adják ki. Kitűnő reklámszakemberek, érett művészi eszközökkel, csak a legvégső esetben, anyagi szorultságunkban vagyunk. A reklámgrafika mint művészet, egy másik, igen magas rangú szakma. Én fontosnak tartom a kiállítások látogatóinak, az újságolvasóknak is a tudomására hozni ezeket a különbségeket, nem a saját hiúságom okán, hanem a művészeti szakmák képviseletében. Az a tény, hogy régen volt kiállításom Egerben, nem az én érdemem, azokat kellene az okairól megkérdezni, akik most más színű nyakkendőkben járják darutáncukat. A dolgozat e néhány pontatlansága felejthető, és egészét tekintve kimondható lenne, hogy egyébként stimmel; de mert sok kollégámmal együtt többet várunk a kritikától, néhány általános észrevételemnek szeretnék hangot adni. Életünk, az ország sorsa arra figyelmeztet mindnyájunkat, hogy nem elég az ügybuzgalom, a műkedvelői lelkesedés, a stilisztikai csillogás, a retorikus eksztázis! Felkészültség, szakértelem, alapos tárgyi ismeretek, naprakész informáltság és az abban való higgadt eligazodás képessége szükségeltetnek. Nagyfokú tolerancia, a másság tisztelete, belátása és elfogadása. Különösen kötelező ez a kritikusra, hiszen véleménye megformálása sokak számára információs értékkel bír, a világ és benne a művészet szemléletének változásait is közvetíti, közvetítheti!Természetesen, ha hajlandó tudomásul venni a világ változó mivoltát, benne a művészettel, és annak reflexióit a világra, és ha hajlandó ezeknek a közvetítésére is! Rendkívüli vákuum keletkezhet, ha a kritika a közönség általános művészetképének csupáncsak alig fejhossznyi meghosz- szabbítása. Vákuum keletkezhet a kultúrában, illetve az embernek a művészettel kapcsolatos viszonyában, a néző azt hiszi, hogy a művészet túlságosan előreszaladt. Következménye a kultúra és a művészet tagadása! A művészet, mint a kultúra éle, progresszióban, előrehaladásban, állandó mozgásban van. Gyakran egymást átfedő, köztes, átmeneti képleteket produkál, ami a nézőben dühödt ellenszenvet ébreszt. Már a méret, a lépték megnövelése is kiváltja ezt a reakciót, még inkább, ha a művész egy újabb dimenziót nyit művében, áthágva ezzel a megszokott kereteket. Pedig a kortárs művészet egyik jelentős gesztusa épen a léptékváltás es a műfajok özötti szabad átjárás lehetősége. Ezek még csak az első lépések a tartalomnak egy új, adek- vát, a lényeget pontosan tükröző formája felé. A művészet már arra is szolált bizonyítékokkal, hogy fel léét tömi a harmónia rémuralmát, az aranymetszés pedig a formalizmushoz vezető legegyene- sebb út. Tessék Bartók Bélára gondolni, vagy Kondor Bélára. Amit Ők tettek, és tesznek mások is, azt dinamikus, mozgékony, belső energiában gazdag egyensúlynak nevezi a művészet. Az aranymetszés pedig a pedan- tománia, a mindenáron való rend apoteózisa, megdicsőülése. Van-e nagyobb ellensége a művészetben megfogalmazódó szabadságnak? Mert a művészet szabadság is, de fegyelmezett játék is, a legjavából. Amikor egy kreatív, alkotó ember a maga és barátja, kollégája képmását egymásba montírozza, egy másik ember arcát rakja ki, vagy éppenséggel a pszichológia kategóriákba foglalt négy lelki alkatot, és rádöbben; milyen iszonytató- an nevetséges képletek teremtésére lehet képes egyszer majd a génsebészet! De felülkerekedhet a művészben a bölcselő, a gondolkodó is, és egy művekben ob- jektivált gondolatsor végére kikerekedik Karthago, egy ellentett. Mert belső késztetésből is fakadhat, hogy a romok építőköveiből új város épülhet, de legalábbis minden új munka szinte a semmiből való újrakezdéssel jár. Végül alanyian, hogy mi is ez a mitológia? A modem ember tragikus hős. Individuumként gyökerei az antik mitológiába nyúlnak, társa- dalmiasult emberként áldozata egy fenomenológiai manipulációnak. Ez a fenomenológia, jelenségtan oltogatja egy igazi mitológia, egy emberszabású világkép iránti szomjunkat, reduktív, egyszerűsítő, alacsonyra nivellált módon. Olcsó és felszínes, gazdagságában káprázatos, és hitvány feloldási módokat kínál az emberi, emberek közötti, az individuum problémáira. Komplexusainkra, neurózisainkra, hónaljunk és szánk rossz szagának megszüntetésére. Tolakszik, ránk formed, hízeleg, zsarol, apellál, fenyeget, kecsegtet, eltitkol és beavat. Magam is hős áldozata lehetek egy herosztratoszi tettnek, egy felrobbantott repülőgép szilánkjai feltéphetik az arcomat, és nyomai életem örök kereteivé válhatnak. Zárszóul, igen jólesett, hogy a dicséretemmel nem fukarkodó dolgozatban két évet megfiatalodtam, ugyanis negyvenkét éves vagyok, ami hál istennek még semmiség. És, már bocsánatot kérek, de szívből kacagtam azon, ahogy „...a sírnivalóan keserves sorsát az alkotónak” sikerült egybeboronálni az életkorommal. Azért lenne keserves a sorsom, mert negyvenkét éves vagyok? Tessék erre is jobban odafigyelni máskor! Eger, ’90, 07, 05. Sarkadi Péter Kedves Sarkadi Péter! Dolgozatomra írott észrevételeit végigolvasva, újból áttekintettem kiállítása anyagát, és azt, amit az első látás után feljegyez- gettem magamnak. Az élmény es hatása nem csalt meg, ma sem írnék mást. Lehet, hogy esetleg egyről-másról, mondjuk, a Génsebészet című, a tragikumot imában rejtő látványsorról most ővebben írnék, de következtetéseimet akkor sem módosítanám. írja: „Rendkívüli vákuum keletkezhet, ha a kritika a közönség általános művészetképének csupáncsak alig fejhossznyi meghosszabbítása...” Mondhatnám, ez is valami, de itt nem erről van szó. Beleérzésem útján igyekszem mindig is követni a művészt azon az úton, ahová meghív. A bennem keletkező élményt írom le, hogy mások is végigjárják az élményszerzés ösvényét. Nem hiszem, hogy manapság fel kellene törnie akár egyetlen művésznek is a harmónia rémuralmát, mert ha volt az utóbbi századokban kor, amely harmónia után kiáltott, az éppen a XX. század vége. A rend apoteózisát emlegeti, szembeállítja a szabadságfogalmával, a változások dinamikájával; a művészetben megfogalmazódó szabadságot egyrészt a szabadságnak tekinti, másrészt fegyelmezett játéknak is. Aztán újabb gondolati rendbe illeszthető mondatokat ír le, amelyek végül is semmiben sem mennek túl a kinyilatkoztatásokon, mert a renden, a rendpárti- ságon ki-ki azt ért, amit akar. Amikor József Attila vágyódik a rend után, mást céloz, mint az, aki ma „rendpártinak” minősít valakit. (A politikai tartalom olykor előtolakszik a fogalmak használata közben.) A mitológiai gyökerekre utaló próféta- ságra, vagy a prófétaság alá építhető mitológiára most nem akaró k kitérni, az meghaladja a válasz kereteit. Nem gondoltam, hogy le kellett volna mennem bölcseleti szintig egy ilyen kis dolgozat írása közben. Ha még lesz alkalmam S. P. munkáiról írni, nem feledkezem meg erről a kötelezettségemről. Nincs okom most, az írásbeli figyelmeztetés után sem bármit is visszavonnom a művészi értékelésre vonatkozóan. A kormeghatározást a lapban megjelent Jámbor-interjúból vettem. A tragikumot, a sorsra vonatkozó megjegyzésemet a Génsebészet sugallta, és az az összhatás, ami azt bizonyítja, hogy csak egy fejjel, balga kis fejemmel növeltem a távolságot a művészet és az informálandó közönség között. Én ezt kellő távolságnak tartom. Eger, 1990. július 6. Üdvözli: Farkas András Vigyázat, video! A hiszékenység újabb vámszedői... Kezdetben vala, mikor áldásos technikánk nem volt ilyen fejlett, hogy sok-sok ember múlatta az időt kártyázással. Ment is szépen a snapszli, a zsírozás — többnyire kocsmákban, parkok kőasztalainál —, s az ügyesebbje cinkes lapjaival hogy, hogy nem, mindig nyert. Csakhogy közben telt-múlt az idő, magnózott boldog-boldogtalan, s előszeretettel vették a műsoros kazettákat, másodkézből, aluljárókban, Lagzi Lajcsi szívhez szóló lakodalmas rockjától kezdve egészen Brenda Lee könnyfakasztó édes-bús melódiájáig. Most kérem, a videózás korszakát éljük. Ahogy mondani szokás: úri nő migrén, kesztyű és videokazetta nélkül nem teszi ki a lábát az utcára manapság. Ez nem is volna még baj — hol vagyunk már attól, hogy Thomas Mannt vagy Juhász Gyula-verseket olvasson a nép?! —, csak hát ízlésünk sekélyesedé- sével egyenes arányban szaporodnak a hiszékenység vámszedői... Ismerősöm meséli, pesti útja során egy aluljáróban műsoros kazettát vett olyan eladótól, aki tulajdonképpen törvénysértést követ el, hogy árulja a Kobrákat meg Ninjákat, ja, és pont a szexet el ne feledém. Merthogy a másolást, főként az eladást leginkább, törvény tiltja — ezt már kívülről tudhatjuk a film elején megjelenő szövegből. Nos, hogy a szót ne szaporítsam tovább: a potom hétszázötven forintos kazettát ismerősöm haza vitte, aztán kigúvadt szemekkel nézte volna, ha látott volna egyáltalán valamit a képernyőn. Merthogy ki tudja, hányadik másolás lehetett a film: valami fénypacnik mozogtak ugyan, de ez korántsem ért fel a plain air élvezetével. Mit tehetett volna hősünk, azon kívül, hogy halkan is, hangosan is káromkodott? Levonta a konzekvenciát, és ettől kezdve a kölcsönzőkhöz fordult. Mindezt talán nem is írtam volna le, ha esete egyedüli lenne. Ám egyre inkább nő azok száma, akik ebben a kétes üzletben fantáziát látnak, s most már olyanok is vannak, akik üres kazettára, megfelelő pénz fejében a kívánt filmet, műsort fölveszik. Az, hogy becsapják-e a delikvenst vagy sem — nem okoz nekik álmatlan éjszakákat. Kis hazánkban mindig is voltak, akik megtalálták az átverés módját. De — mondjuk — ez ellen mi is védekezhetünk, teszem föl, azzal: egyszerűen nem dőlünk be nekik. Aki pedig mégis? Nos, az megérdemli, hogy két órán át iszonyatos technikájú felvételen bámulja Tom és Jerry épületes történeteit... Mikes Márta
