Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)
1990-07-18 / 90. szám
Hírlap 3 1990. július 18., szerda A tudomány és az atomfizika 2000-ben Valamikor divat volt 2000-ig megadni a tudományos előrejelzéseket. Amikor például Fritz Baade Versenyfutás a 2000. évig című könyve a hatvanas években megjelent, a ködös jövőbe vesző dátumnak tűnt fel ez a kerek szám. Ma viszont — kicsit profán módon szólva — itt van a nyakunkon a 21. század, hiszen mindössze 11 év választ el bennünket tőle. Rövidebb idő, mint Hahn és Strassemann uránhasítási felfedezése az első atombombától. j — Vajon a kutató fizikus hogyan tekint a századforduló elé, hogyan oldja fel azt az ellentmondást, hogy akár mint jövőt, akár mint jelent tekinthetjük a 2Q00. évet — kérdezzük Berényi Dénes akadémikust, az MTA Atommagkutató Intézetének igazgatóját. — Nem szükségszerű, hogy ellentmondásos legyen ez a nem óly távoli jövő. Ugyanis a kutatóknál nem kerül ellentétbe a napi munka és a távlati terv. Mert bizfos ugyan, hogy sok felfedezed váratlan, például a lézer vagy á szupravezetés, sőt az igazán nagy felfedezéseket sokszor nehéz előrelátni, de az is tagadhatatlan, hogy a jövő kutatásai a folyamatban lévő kutatómunka során, mint annak szerves folyományai alakulnak ki. — Hogyan várják a 2000. évet fejlődése beleillik ábbá a folyamatba, amely a természettudományokat általában jellemzi. Azt tapasztaljuk — s ezt nem a szakmai sovinizmus mondatja velem —, hogy a fizikai módszerek és eredmények minden tudományban egyre nagyobb szerepet nyernek ma is. Gondoljunk csak a molekuláris biológiára vagy a modern genetikára. A fizika mindinkább „többpólusává” válik. Ha csak az e századi történetén tekintünk végig, azt látjuk, hogy voltak időszakok, amikor a fizikai kutatások egy-egy szűk területre koncentrálódtak, mint például a kvantummechanika vagy a magfizika megszületése idején. Ma viszont a fizika óriási területet fog át, a kozmikus fizikától az anyagtudományon, magas hőmérsékletű szupravezetőkön át a biológiai jelenségekig. Nem túlzás tehát levonni a következtetést: a fizika szerepe nem csöka fizikusok? — A fizika ken kétezerig sem a világ tudományában. — A mai emberiség egyik legnagyobb problémája az éhség. Éhség a táplálék és az energia iránt. Ugyanakkor ezen éhség kielégítése nyomán elpusztítjuk a környezetet. Hogyan csillapítható ez úgy, hogy a legkevésbé veszélyeztessük környezetünket? — Valóban talán ez a legnagyobb feladat a társadalom számára 2000-ig. Mondjam, hogy a megoldásában nélkülözhetetlen a fizika? Maradjunk az energiánál! Az egyik legkomolyabb lehetőség a Nap energiájának egyre nagyobb mértékű felhasználása, s ez nem is szennyezi a környezetet. Mi kell ehhez? Nagy felületű félvezetők, vagy éppen speciális tükrök. A legtöbb energiát a közlekedés fogyasztja, s egyben ez a legnagyobb környezetszennyező ágazat is. Nagyon sürgős a feladat, hogy ezt az energiaéhséget úgy csillapítsuk, hogy ne károsítsuk tovább a környezetet. Új akkumulátorokat és új hajtóanyagokat kell kifejleszteni. Egy kínálkozó megoldás: hidrogén elégetésével működtetni a robbanómotorokat, mert az égetés során környezetbarát anyag keletkezik, a víz. Persze, a hidrogén előállítása vízbontás útján történik, ami maga is elektromos energiát igényel. El lehet képzelni egy utat, amelyen a Nap sugárzását közvetlenül elektromos energiává alakítják, és ez az elektromos energia vizet bont. Ekkor hidrogén keletkezik, s ezt kellene elégetni a robbanómotorban. Durranógázzal (hidrogén — oxigén 2:1 arányú keveréke) működtetett motor már van. A hidrogén tárolása a probléma. — Persze, a durranógáz-motornak a magas hőfok miatt új, hőálló anyagokból kell készülnie. Például ez a probléma is mutatja, milyen nehéz feladatokat kell megoldani kétezerig. De milyen irányban folynak a kutatások az atomfizikában? — Kezdetben az atom elektronburkával foglalkoztak a fizikusok, egy-két külső, esetleg egy belső elektrontól fosztották meg az atomot, s vizsgálták viselkedését. Aztán a kvantummechanika leírta az atom állapotának különböző jellemzőit. Később behatoltak az atommagba, és azt kutatták. Most — tulajdonképpen az 1960-as évek vége óta — ismét visszatértünk az elektron- burokhoz is. Csakhogy most már nemcsak az egy-két elektrontól megfosztott atomokat vizsgáljuk, hanem a nagy energiájú berendezések segítségével akár a puszta atommagig lecsupaszított ionokat. Ezáltal tudjuk modellezni, mi játszódhat le a csillagokban, a plazmában, vagy éppen az emberi szövetekben, amelyeket gyógyító céllal nagy energiájú részecskék vagy gammasugárzás hatásának tesszük ki. — Ahogyan korábban sem, most sem maradhat ki a természettudósok életéből a társadalmi következmények vizsgálata sem. Erre még az a lelkiismereti probléma is sarkallhat, amelyet a fizikusoknak az okoz, hogy kiszabadították a nukleáris szellemet a palackból... — Bár magam nem állítom, hogy a kutatóknak át kellene venniük a felelősséget a politikusoktól azért, mert embertelen célokra használták fel a kutatási eredményeket, de meggyőződésem, hogy a kutatók, különösen a természettudományokkal foglalkozó kutatók és műszakiak felelősséget kell, hogy érezzenek a társadalom iránt. Nagyon sürgősen tenni kell azért — s itt inkább hamarabb, mint később kell sikert elérni, mint 2000 —, hogy megszűnjön a háború veszélye a világban. Meg kell értetni az emberiséggel, hogy a mai korban, amikor szerte a világon több száz atomerőmű van, minden háború nukleáris háború. Az orvosok nemzetközi mozgalma hangoztatja: „Emberek! Nem tudunk rajtatok segíteni egy nukleáris háborúban. Nincs annyi orvos, annyi gyógyszer, ami ehhez kellene.” Mi, természettudósok továbbmegyünk, s azt mondjuk: Emberek, ha vannak is köztetek, akik atombiztos óvóhelyen megmenekülhetnek a sugárzástól, a millió fokos hőmérséklet okozta égési sérülésektől, a rátok zuhanó romoktól, a radioaktív pernyétől, azokon sem lehet segíteni. Talán ennek tudatosítása lehet a legfontosabb, ugyanakkor a legsürgősebb erkölcsi feladata a kutatóknak a 2000-ig előttünk álló időben. Gőz József A másik part UGYANCSAK MEGLEPŐDIK, aki néhány év óta nem ment át a Tiszán, Hevesből! A második folyónkból történt tó- csinálás alaposan átformálta a partot is, a változások itt látszanak a leginkább. Füred —fürdőváros lett! Legalábbis nyáridőben kedves, kellemes kiránduló- és pihenőhely, a kisebbfajta települések vonzó bájaival. Ami már a hídról szembetűnik: az élénk forgalmú, tarkabarka, vidám kemping. Mindjárt a helység szélén, hogy köszöntse, megragadja, kíváncsivá tegye, becsalja az idegent. S a turista — őszintén szólva — nem is igen tud ellenállni. Aki pedig mégis elhalad a nemzetközi tábor előtt, beljebb feltétlenül megáll, időzik. Ha Debrecen felé megy is, mielőtt nyakába venné az áhított, romantikus pusztát, tovább igyekezne a széles, elegáns nemrégi úton — amit a közelmúltban átadott hatalmas Shell-állomás tesz még meg- nyugtatóbbá —, feltétlenül körülnéz, sétál egyet, ha csupán a centrumban is. Alighanem eszik, iszik is. Mert nemcsak a vásár- csarnok és környéke kínál igazán változatos, friss ízeket, hanem több — még szintén viszonylag olcsó— vendéglő is. Fogyaszthat meleg ételt a turista a nosztalgiát és a ma praktikumait egyszerre kínáló kávéházban is, főleg, ha a „feketelevest” sem kívánja a megszokottabb presszó asztalára. Figyelmesek, készségesek a helybeliek, a házigazdák mindenkihez, aki távolabbról érkezik. Szívesen útbaigazítják, kalauzolják az érdeklődőt — mintha más dolguk sem lenne. Noha az itteniek sem élnek még egészen az idegenforgalomból, többnyire szorgos, dolgos más munkával kerésik a keserűket. A szó szerintit is, ami szintén nem éppen mindennapi. Valahogy kenyérízűbb a vekni, a cipó is errefelé, mint egyebütt, sajátosan alföldi. Amellett, hogy finom, laktató, bizony gyönyörködtető is. Dombos még mindig, mint amikor öreganyáink hajdani, már-már elfelejtett kemencéiből kikerült a reggeleken, hogy a puszta szegést is ünneppé tegye megannyiszor. S arra biztassa a családot, hogy hozzávaló nélkül is körülülje. Darabka szalonnával, ropogó paprikával, piros paradicsommal pedig az egyszerű lakoma is már valósággal meny- nyei élvezetet jelentsen! TISZAFÜREDHEZ KÖZEL VAN ABÁDSZALÓK, a túlsó part másik vonzó — az utóbbi években felkapott — helye. Meglepő, hogy bár nem város, több szállodája is van. Fényesebb és romantikusabb, amelyikhez éppen kedve van a látogatónak. Szoba válj a az embert egykori malomban és hajón is, hogy egyebeket ne említsünk. Mert, persze, itt is van jókora kemping, s magánházak egész sora hívogatja az üdülni vágyót. Népes, mozgalmas a vízpart, a hatalmas szabad strandról a tekergőző csúszda sem hiányzik már. A fövényen napbarnított sereg sütteti magát még nyária- sabbra, s pancsolók, úszkálok tábora beljebb. Pedálos-lapátkere- kes és motoros alkalmatosságokkal passziózik, vitorlázik és szörfözik, akinek kevés, ha csupán megmárthatja magát, vagy heve- részhet a gyepen. A töltés alján változatos pavilonsor visz a szabadtéri színpad felé. Szórakoztató filmeket, népszerű együtteseket hirdetnek a plakátok estéről estére, mint a „szomszédban”. Ha csak idáig jut is a kíváncsiskodó, már érezheti a „kis Balatont”. S ha éppen a fürdés mégnem is az igazi — jelenleg kényszerű okokból, sajnos a part vonzerejét növelő építők éppen felvonulási épületnek, raktárnak használják az öltözőt, a ruhacseréhez még közönségesebb paraván mögé sem bújhat a szégyellősebb ember —, csak bámul az idegen! Csodálkozik és irigykedik a Heves megyei vendég is, hiszen a túloldalon, az innensőn még nincs része ennyiben. Nálunk inkább még csak elkezdődött álom, ami odaát már teljesebb valóság. Csupán reménykedhetünk, hogy nem sokáig kell átmennünk a hídon, közelebb is megtaláljuk, amit keresünk, amivel biztattak. Előbb vagy utóbb csak megérjük, hogy Poroszló, Sarud, Kisköre is tényleg tiszai paradicsommá válik. A tó bármelyik helyén egyformán jól érezzük magunkat. HA MEGÉRJÜK... Gy. Gy. Teljesíthető-e a szovjet lakás- program? Csökkenőben van az a lelkesedés, amelyet a „Lakásépítés — 2000” váltott ki. Eleinte úgy tűnt: a közeljövőben sikerül megoldani a Szovjetunió lakás- problémáit. A kijózanító mozzanat az volt, hogy az ország építőiparában 1989-ben jelentős visz- szaesés volt tapasztalható. Több mint 6 millió négyzetméter lakóterületet, vagyis közel 100 ezer lakást, illetve családi házat nem adtak át, így az építőipar összteljesítménye a korábbi évnél 4,3 millió négyzetméter lakóterülettel, vagyis 80 ezer lakással, illetve családi házzal volt kisebb. Nem minden megy simán idén sem: az első negyedévi tervet az építőipar nem teljesítette, habár az építők azt mondják, hogy ez mindig is így volt, ám a második negyedév kezdete sem jobb. Januártól több ezer építőtröszt tért át a késztermék alapján történő elszámolásra, vagyis az átadott (és természetesen átvett) lakóházak, üzletek, kulcsra kész vállalatok utáni elszámolásra, az építkezések saját eszközökből és bankhitelből történő finanszírozására. Az előlegezés egyszer s mindenkorra megszűnt. A „Lakásépítés — 2000” célja, hogy 2000-re a Szovjetunióban minden családnak önálló lakása vagy háza legyen. Ehhez a program 1986-ban végzett előzetes számításai alapján közel 2 millió négyzetméter lakóterületet kellett volna építeni. Később kiderült, hogy az ország demográfiai folyamatait és a minőségi változásokat figyelembe véve ez nem elegendő. Legalább 2,7 — 2,8 milliárd négyzetméter lakóterületre van szükség, vagyis 40 — 42 millió lakásra, illetve családi házra. Most meg kell innunk a rövidlátó, élősdi politika keserű levét. Ahelyett, hogy a pénzt minél több lakásépítésre fordítanánk, kénytelenek vagyunk az ágazat rekonstrukciójával és műszaki újjáteremtésével foglalkozni. Önmagában már ez a tény is sokat mond. Ám az építőiparnak jelenleg erre sincs pénze — hiszen 1990-től áttért az önfinanszírozásra. így tehát a rekonstrukciót, a műszaki fejlesztést az ország több mint 500 építőipari kombinátjánál és ennél sokkal nagyobb számú építőipari anyagokat előállító üzeménél szintén a nyereségből kell fedezni. Áz önfinanszírozás önmagában természetesen jó dolog. Arra készteti az építőipart, hogy takarékoskodjon minden kopejkával, minden téglával, a munkaidő minden percével. Ugyanakkor az is világos, hogy a felújítás, a műszaki korszerűsítés döntő mértékben befolyásolja az építőipari ágazat teljesítményét. Ez a körülmény váltja ki a legnagyobb kétséget azzal kapcsolatban, sikerül-e a Szovjetuniónak a megjelölt határidőre, vagyis az ezredfordulóra elérni a lakossági lakásigények kielégítését. Papírtigris „Agyamban kopasz cenzor ül” — dalolta még a pártállam idején az Európa Kiadó, s a művelt fiatalság házibulik félhomályos konyháiban velük együtt üvöltötte. Lehetett tudni, hogy valóban ott ül a kopasz úr, és pásztázza már a gondolatokat, piros irónnal húzva ki mindent, ami nem ildomos, amiből baj lehet. Néhány dolog egészen biztos volt: például az, hogy ha termelési értekezletre, pártgyűlésre, vagy hasonló kötetlen eszmecserére hívták össze a kollektívát — régebben, a pártállamban — akkor jó volt vigyázni, és csendben maradni. Különösen akkor, ha azt mondták, hogy mindenki szabadon és demokratikusan kifejtheti a véleményét. Minél to- leránsabb hangnemet ütött meg a szónok, annál átlátszóbb volt, hogy hazudik. Ha azt mondta, hogy természetesen nem ér senkit semmiféle bántódás a szavai miatt, az volt a leggyanúsabb. A kopasz úr ilyenkor dobolni kezdett a koponyában, és fenye- getőleg felemelte a piros ceruzát. Néma csend lett. Világos volt: van mitől félni. A napokban — már az új rendszerben — jártam egy munkásgyűlésen. Volt három előadó, ültek a piros abrosszal leterített asztal mögött, a széksorokban pedig — az első sorokat üresen hagyva, és hátul összetömörülve — ült a hallgatóság. A melósok. Elhatározták, hogy munkástanácsot alakítanak, hogy így védjék meg érdekeiket a gyár vezetésével szemben. Ezért is hívtak vendégeket a fővárosból, hogy azok magyarázzák el, hogyan is kell csinálni a munkástanácsot, mire való az tulajdonképpen. Az előadók azonban nem kívántak előadni. Azt mondták, a munkások beszéljék el a problémáikat, és ők majd mondanak rá valamit. A dolgozók pedig csak ültek. Hiába győzködte őket a képviselő úr, hogy jöjjenek már közelebb, mert olyan az egész, mint egy rossz emlékű pártértekezlet. Nem jöttek. Hiába mondta, hogy álljanak elő a helyi zűrökkel (melyekről lehetett sejteni, hogy vannak) — nem álltak. Bár voltak hozzászólások: szidták a kormányt, a Parlamentet, meg egymást. A gyári bajokról viszont alig esett szó. Pedig a képviselő úr tízszer is hangsúlyozta, hogy már nincs mitől félni, hogy a jelenlevőké, a melósoké az igazi hatalom, hogy a munkástanácsokat védi a genfi konvenció. Hogy nincs többé pártállam. Sőt, a vállalat vezetése csak olyan, mint egy papírtigris, nem kell rettegni tőle. A dolgozók akkor hátranéztek, és látták, hogy a g /árigazgató ott áll az ajtóban, leghátul, a sarokban. s nem szóltak. Talán átfutott a fejükben, hogy Genf milyen messze van. A papírtigris meg csak duma. így aztán hallgattak, sőt egy idő után a képviselő urat kezdték utálni. Morogtak, hogy ez a pasi hülyének nézi őket, és pont úgy beszél, mint Grósz. Egyikük talán azt motyogta magában: na, ne mondja már a gróf úr... Szinte hallatszott, ahogy a kopasz cenzor koppantott hármat: jó lesz vigyázni. A melós lehunyta a szemét, és monoton zajjal megtörtént az agyában az a bizonyos. Legördült a vasfüggöny. Palágyi Edit
