Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)
1990-07-14 / 87. szám
1990. július 14., szombat Hírlap 5 „Már beadtam a lakáskérvényt” Gyermekvárosi arcok Anyu azt mondta: kirándulni megyünk... Az Egri Gyermekvárosban élő fiatalok napirendje látszólag nem sokban különbözik az átlagos általános vagy középiskolai tanulókétól. Látszólag, mert ezeket a gyerekeket reggel nem anyu ébreszti, és a reggelit sem ő rakja az asztalra, mint ahogy a tízórait sem ő csomagolja be. Ezeknek a gyerekeknek édesanyáról és édesapáról csupán homályos emlékfoszlányaik maradtak, s azok sem túl derűsek. Pedig beszélgetőtársaink, a tizenéves lányok szépek, kedvesek, közvetlenek, tiszta szeműek, nyíltszívűek. Szüleik valamilyen oknál fogva mégsem tartották fontosnak, hogy együtt maradjanak velük. Hogyan élték meg az elszakadást, milyen képet őriztek meg az „igazi” otthonról, a szülőkről, a testvérekről? Hogy érzik magukat most, s milyen álmokat dédelgetnek magukban a holnapokról, a jövőről? Ezeket a kérdéseket tesszük fel, s bízunk abban, hogy nem szaggatunk fel régi sebeket. Figyelmesen hallgatják egymást, pedig itt mindenki jól ismeri a másik múltját. Ebben a közösségben a legerősebb ösz- szetartó erő a gyerekkori csalódások, a testi-lelki traumák sorozata, a kitaszítottság. Mivel többen is körülvesznek bennünket, hamarabb feloldódnak. Tisztelettudóan hallgatják a legidősebb lányt, a 18 éves Laczkó Erzsébetet, aki már két éve dolgozik. Látható, hogy a fiatalabbak közül sokan példaképüknek tekintik.- 1979-ben hoztak el bennünket otthonról a testvéremmel. Azt mondták, kirándulni megyünk, és hogy hamarosan értünk jönnek. Azóta is jönnek... Később egyszer-kétszer hazalátogattunk, de anyám mindig részeg volt, apám pedig elköltözött otthonról, összeállt egy cigány nővel. Legutóbb aztán megfogadtam, hogy nem megyünk többet. Alig értem haza, anyám azzal fogadott, hogy menjek a boltba „kétdekásért”. Nem sokkal ezelőtt kezelték négy hónapig alkoholmérgezés miatt. Akkor fogtam a húgomat, és visszajöttünk mind a ketten. Erzsi a tejiparnál dolgozik, kemény fizikai munkát végez. Nem ritka, hogy 50 kilós zsákokat emel, mindezt havi ötezer forintért. Ebből rendszeresen takarékba rak egy-két ezer forintot, lakásra gyűjt. Már beadta a lakásigénylését, és legnagyobb vágya, hogy egyszer önálló otthonában élhessen a testvérével.- Szórakozni szoktál?- Szórakozás... — sóhajt, és egy keserű, nevetésnek indult grimasz rándul az arcán. — Alaposan pórul jártam a szórakozással...- Hogyhogy?- Hogy? — kérdez vissza. — Hát úgy... diszkóban voltunk ä barátnőmmel Hatvanban. Este a kihalt utcán hárman támadtak rám, késsel... Mit tehettem volna? Tavaly történt. Azóta nem voltam nyilvános helyen szórakozni... A kisebbek hallgatnak, egyikmásik halkan kuncog. — Ne nevessetek már — szól rájuk szigorúan valamelyik idősebb lány. — Ez szomorú dolog...- Ki mit szeretne csinálni iskola után, gondolkoztatok-e már azon, hogy milyen munkát végeznétek szívesen?- Én Budapestre megyek szövőnőnek — mondja Suha Krisztina, aki most toppan be a szobába. — Először tanulok, aztán dolgozom.- Ez volt az álmod?- Nem. Dísznövénykertész szerettem volna lenni. Aztán jelentkeztem nőiruha-készítőnek, és próbálkoztam volna a tejiparnál is, de nem vettek fel. így maradt a szövőgyár.- Láttál már szövőüzemet, van róla valami elképzelésed, hogy milyen lesz a munkahelyed?- Újságban már láttam...- Budapest nagy város, és egyedül leszel ott. Nem félsz?- Nem. Majd feltalálom magam. Barátom itt sincs...- Miért és hogyan kerültél ide?- Vertek otthon, és én többször elszöktem. A végén a rendőrök behoztak a Kertész utcába, később kerültem ide.- Szeretnél majd családot, gyerekeket?- Magányos szeretnék lenni, nem akarok gyerekeket, jobb egyedül élni... Sorra tárulnak a gyermeksorsok. A szelíd tekintetű, csendes Petrovics Szilvia meséli, hogy azért került ide 1987-ben, mert ittak a szülők, másvalakinek azt mondta az édesanyja, hogy nem Egy vidám pillanat A lányok többsége tisztelettudó, rendes, becsületes ,Nincs barátom. Egyedül szeretnék élni. tudja ellátni, mert beteges. Ezt mondták, de a mai napig nem hiszi, hogy ez volt az igazi ok. Beszélnek, ékelődnek egymással, nevetgélnek, s amikor búcsúzni akarunk, valakinek kicsúszik a száján: — Ne tessék még menni... v Mégis elköszönünk, hiszen szeretnénk még szót váltani az egyik csoportvezetővel, Csók Lajosnéval is, akinek a nevét többször is hallottuk a lányoktól. Ő a felnőtt, már dolgozó lányok, Laczkó Erzsiék csoportjára ügyel. Jelenleg nyolcán laknak a minden kényelemmel ellátott, otthonosan berendezett lakrészben.- Nem mindig volt így — mosolyog a neveid. — Néhány éve még nagyon zsúfolt körülmények között éltek a gyerekek. Folyamatosan kezdték felújítani az épületet, és mára hál istennek így nézünk ki.- Hány éves korukig maradhatnak itt a lányok?- Addig, amíg nem találnak, vagy találunk megfelelő megoldást a számukra. Ez egy zárt világ, az itt felnövő gyerekek épp ezért nehezebben illeszkednek be a társadalomba. A munkahelyen kezdődnek a gondok, ahol nem mindig fogadják be őket. Pedig az a tapasztalatom, hogy ha szeretettel közelítenek hozzájuk, mindent megcsinálnak, sokszor többet teljesítenek, mint az átlag. Jól ismerem a lányaimat. Nyitottak és közvetlenek. Rengeteget beszélgetünk, ha hazaérnek a munkából, szó szerint berobbannak, és addig nem nyugszanak, amíg el nem sorolják, hogy mi történt bent. Nagyon szeretem őket, és a munkámat is. Sajnos, az emberek zöme hajlamos általánosítani. Ezért is háborított fel nemrégiben egy tv- ben látott műsor, ahol szó szerint elhangzott, hogy a gyerekvárosok az aluljáróba termelik a gyerekeket. Nem hiszem, hogy nem követünk el mindent épp ennek az ellenkezőjéért itt az intézményben. Őszintén mondom, nekem nem sok kudarcom volt ezen a pályán. A lányok többsége tisztelettudó, rendes, becsületes. Épp ezért nem győzöm hangsúlyozni, hogy a fogadó munkahelyeken is múlik, hogy miként tudnak talpon maradni a gyerekvárosiak, ha egyszer végleg kinyílik előttük az intézmény kapuja. Szöveg: Barta Katalin Fotó: Gál Gábor Tiszta tekintetűek és oyíltszívűek „A testvérem is itt van” ...és mégis kitaszítottam..
