Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)
1990-07-03 / 77. szám
Az ószerbiai tájaktól Egerig A szerb kultúra és irodalom magyarországi megújji ulása (V/2.) Vigyázzunk közös érdekeinkre Avagy hogyan söpör(ne) a Független Kisgazdapárt tófalui szervezete? Szinte közhelyszámba megy annak említése, hogy az elmúlt 40 év társadalmi-gazdasági csőd szélére sodorta az országot, a helyi társadalmakban, így a községekben is teljes erkölcsi és értékválságot figyelhetünk meg. Lassan végzetessé válik, hogy az előző generációknak a demokrácia iskoláit nem volt alkalmuk kijárni, nem alakultak ki a demokrácia gyakorlásához elengedhetetlenül szükséges írott és íratlan szabályok, képességek. A kultúra, a műveltség is egyre inkább értékét vesztette, a társadalomban szinte egy „elbunkó- sodási” folyamat indult meg, melynek megnyilvánulásait lép- ten-nyomon tapasztalhatjuk. Politikai közéletünkben egyre gyakrabban vagyunk tanúi durva rágalmazásoknak, a köz ügyét nem szolgáló személyeskedéseknek. Ezek a jelenségek jól megfigyelhetők községeink közéletében is. A tófalui kisgazdapárt által a megyei sajtóban megjelentetett első cikk primitív rágalmaira — a tantestület és a szülők nagy részének felháborodása ellenére — nem szolgáltam, bíztam abban, hogy e nagy történelmi múlttal s érdemekkel bíró párt helyi szervezete elhatárolja magát a mindenáron hangjukat hallatni akaró, a község polgárainak érdekeit sértő személyek álláspontjától. Nem így történt... Kiindulásként meg kell állapítanunk, hogy a tófalui kisgazda- párti álláspontot kifejtő két cikknek igaza van abban, hogy: a községek felé társadalmi szinten valóban parasztellenes, falusorvasztó politika nyilvánult meg, ennek nyomait a két község (Al- debrő és Tófalu) igencsak magán viseli. Minden településnek, így Tófalunak is alapvető joga a helyi önkormányzat kialakítása. Valóban szükség van a községekben (is) úgynevezett „nagy- takarításra^’ (demokratikus keretek között). A helyi Független Kisgazdapárt megalakulása, mint ahogy más pártok megalakulása is, a község valódi érdekstruktúráját kifejező, a közéletet színesítő örvendetes jelen ség. A tófalui szeméttelep üzemeltetését a jelenlegi körülmények között fel kell függeszteni. Vitatkozom viszont a cikkek következő, leírt vagy csupán su- gallt mondandóival. A községek elsorvadása, népességcsökkenése — az 1947-60 közötti időszak kivételével — elsősorban nem a helyi hatalmasságok bűneire vezethető vissza. Az okok a parasztság életlehetőségeinek romlásában, megnyomorításában keresendők, s ez a kuláklistázás- ban, a tulajdon elkobzásában, a beszolgáltatási rendszerben, később a kolhoztípusú szövetkezetekbe való bekényszerítésben, stb. nyilvánult meg, tehát felsőbb diktátum érvényesült. Statisztikai adatokkal lehet bizonyítani a községek gazdaságilag legfejlettebb, legértékesebb réteget alkotó családok tömeges elvándorlását a két községből ebben az időszakban. Voltak valóban a helyi vezetőknek bűnei, gyakran „túllihegték” a felsőbb elvárásokat, de határozottan visszautasítom, hogy a mai összetételű tanácsi vezetés minden tagja a „...poszt- alinista falufejlesztés politika” hű kiszolgálója. Az utóbbi 15 év átformálta a falu képét, az új létesítmények a két község közös határvonalára épültek (iskola, óvoda, mozi, tornaterem, könyvtár, egészségház, ABC). Ezek a fejlesztések tehát egyik községet sem hozták helyzeti előnybe. A „nagytakarításról” meg kell jegyeznem, hogy először mindenki söpörjön a saját portáján, s csak a saját seprűjével! Mielőtt bárki is azt mondhatná, hogy előítéleteim vannak a Független Kisgazdapárttal szemben, előrebocsátom, hogy magam is e párt aldebrői alapszervezetének vagyok tagja. A tófalui kisgazdapárt szószólói — s elsősorban a háttérből irányító tagok közül többen — kizárólag a kommunista rendszer „elvtársi” kapcsolatainak köszönhették a képzettségükhöz, képességeikhez mérten igen magas beosztásukat. Akad itt volt téeszelnök, nyugalmazott kereskedelmi osztályvezető nyolc általánossal, agronómus, akinek miután több helyen is sikerült bebizonyítani alkalmatlanságát — jó pénzért — immár nyugalomba vonult, és „politizál”, stb. Tisztelt Tagtársaim! Önök nem takarítanak? Mi is az a „...saját seprű...”? A két cikkből kiderül — Tisztelt Urbán úr —, hogy önök saját, véleményem szerint ingatag lábakon, s nem valódi tényeken alapuló álláspontját szeretnék a tófalui lakosság véleményének feltüntetni, holott a választási eredmények ezt nem igazolják. Az a tisztességes, ha egy szervezet önmagát vitában, más véleményekkel való ütköztetésben méri meg. Erre már többször volt lehetőség, de önök nem éltek vele. Nem jelentek meg a Demokrata Kör összejövetelein, nem fejtették ki álláspontjukat egyetlen helyi fórumon sem. A helyhatósági választásokkal kapcsolatos, a partok képviselőiből és független személyekből álló előkészítő és felügyelő bizottság megalakításának követelésével nyitott kapukat dönget. Erre lesz lehetőség. A „nagytakarításnak” a hely- hatósági választásokon, törvényes keretek között a demokrácia játékszabályai szerint kell végbemennie, ahol remélem, a szakértelem, a hozzáértés, a rátermettség dönt majd egy-egy jelölt javára. Végül magamról, mert név szerint említett, s azt sugallta, hogy kizárólag a „vérrokoni” szálaknak köszönhetem jelenlegi beosztásom. Távol áll tőlem, hogy büszkélkedjem a három diplomámmal, amelyek közül egyet tudományegyetemen szereztem, de meg kell tennen, igazolnom kell magam ön előtt, kollégáim előtt, s a lap több tízezer olvasója előtt is. Egyébként a tantestület titkos szavazással választott igazgatónak, s a tanácsülés azt jóváhagyta. S ne higgye, hogy ma ilyen körülmények között, ilyen anyagi elismerés mellett ez a beosztás valami nagy karriert jelent! Nem! Ez nevezhető áldozatnak, hivatásnak, szolgálatnak, karriernek semmiképp. Említette a rokoni kapcsolataimat is. Köszönöm! Ugyancsak tanulmányozhatta családom ösz- szetételét, amikor kiderítette — számomra is meglepő pontossággal — egy majd évszázados rokonságot. Ön teljesen tájékozatlanul, igazságtalanul tesz több személyt egy „kalapba” — úgymond, a múlt rendszer hű kiszolgálói — holott ez egyszerűen rágalmazás, rosszindulatról tesz tanúbizonyságot. Kulák és örök ellenzéki ősökkel ugyan nekem például milyen esélyeim voltak egy úgynevezett „magas” beosztásra? Milyen erkölcsi alapon állítja ön, hogy községünkben minden vezető a hatalom hű kiszolgálója volt? Honnan veszi ezeket a tényként közölt információkat? Igenis, nagyon sok, a községeket érintő kérdésben nem értettünk, s ma sem értünk egyet. Említhetem például, hogy a tanács elnökének a községi beruházások kivitelezésével kapcsolatban — a Heves Megyei Tanács merevsége miatt — többször is volt a pozícióját is fenyegető konfliktusa az irányító apparátussal. Tisztelt Uram! Az általánosítás ilyen összefüggésben tehát csak a hiányzó ismeretek pótlására, az információhézag kitöltésére alkalmas, s „csúsztatásnak”, megtévesztésnek minősül. Remélem, hogy a jövőben a tófalui kisgazdapart az aldebrői- hez hasonlóan nemcsak rombolni, megszüntetni, felszámolni, elbocsátani szándékozik, hanem a községek polgárai által létrehozott értékeket megőrizni, üzemeltetni, gyarapítani is akaija, s visszanyeri a tófalui polgárok — véleményem szerint jócskán megcsappant — bizalmát és megbecsülését. Hangrád István az Általános Művelődési Központ igazgatója Aldebrő-Tófalu * Az elmúlt héten megjelent, saját pártja helyi szervezetének titkárával vitatkozik levélírónk. Úgy érezzük, alkalmuk nyílna a helyszínen — akár párton belül, akár pártok között, akár a helyi társadalomban — tisztázni, ezért a részünkről a vitát lezártnak tekintjük. Camojevic pátriárka híveinek utódai jól sáfárkodtak megszerzett javaikkal. Nem sajnálták a pénzt a tudományra, művelődésre, literatúrára. A tehetséges szerb ifjak közül mind többen látogatják a magyar iskolákat, kivált a régi Felső-Magyarország protestáns intézeteit (Késmárk, Eperjes), ahol vallásuk megtartásának biztosítékait is megtalálták. A XVIII. század utolsó évtizedeiben már az egyetemi stúdiumokat folytató szerb diák sem ritka. 1775-ben tett esküt az első magyarországi szerb ügyvéd, Muskatirovics János, akit Jovan Muskatirovic néven a szerb irodalomtörténet is számon tart, tíz esztendővel később, 1785-ben pedig elsőként kap jogi doktorátust a pesti univerzitáson Thököly Popovics Száva (Sava Tekelija), aki majd 1838- ban megalapítja az első világháború végéig működő Thökölea- numot, a szerb ifjúság méltán nagyhírű . nevelőintézetét, amelynek számos, később híressé vált „alumnusa” közül csak a XX. század legjelentősebb szerb költőjére és prozaírójára, a zom- bori születésű, Adyt fordító, Kosztolányival barátkozó Velj- ko Petrovicra emlékeztetünk. A XIX. század első évtizedeiben a Pest-Budán lakó szerbség értelmiségi rétege, a magyar felvilágosodás példáját követve, nagy elánnal kezdte meg saját nemzeti irodalmának modernizálását. A kortárs magyar folyóiratok és almanachok inspirációja nyomán indította meg Pesten 1825-ben Djordje Magarasevic az azóta is megszakítás nélkül megjelenő szerb folyóiratot Serbske le top isi (ma Letopis Ma- tice srpske) címmel, a következő évben pedig — a magyar akadémia alapításának példáján felbuzdulva — gazdag szerb kereskedők egy csoportja létrehozza a Matica srpskat, az első szerb tudós társaságot. Ez utóbbi vállalt feladata a szerb nemzeti művelődés szolgálata, s a szerb irodalom értékeinek közreadása. E törekvések hatásfoka korántsem lebecsülendő: általuk született meg a klasszicizmus és a romantika legyében a modem szerb irodalom. A folyóiratalapító Magarasevic Szerbiai utazás című műve éppoly fontos állomása volt a pest-budai szerb irodalmi fejlődésnek, mint Jovan Hadzic-Svetic klasszicista modorban írt költeményei vagy A szerbek felkelése Karagyorgye alatt, című, adatokban gazdag történelmi munkája. A Herdert, Goethét, Schillert, de Klopstoc- kot is fordító Hadzic-Svetic horatiusi ihletésű alábbi sorai a Gellért-hegy szépségének máig hangzó dicsérete: O, büszke, szépség, fénye Budának, és Tévedhetetlen jósa időnek is, Feléd repül a lelkem és új Énekem at a folyón néked zeng. Ám színigaz, hogy pőre, kopár fejed A szép leányzó dísze nem ékíti; A kedves illat arcodon nem Lengedez, és sehol a koszorú. Csoaa-e hát, ha ez a frisseségéről, agilitásáról híressé lett szellemi közeg még egy olyan nyughatatlan természetű poétát is Pest-Budához kötött hosszabb időre, mint Sima Milutinovic Sa- rajlija. Igaz, a maradásban szereP e volt a szerb irodalomban unktátorka néven ismert Marija Popovicnak is — akit feleségül vett —, de nem hanyagolható motívuma letelepedésének az a lelkes ováció sem, amellyel a szerb egyetemi ifjúság 1837-ben a Pestre érkező Sarajliját fogadta. (Budán ünnepélyesen költővé koszorúzták.) A Grimm, Uh- land, és Goethe ismeretségével is dicsekedhető Sarajlijának a montenegrói irodalom klasszikus művének, a Hegyek koszorújának megszületésében is „hervadhatatlan érdemei” voltak. Ő volt a mű szerzőjének, a Crna Gora-i püspök, fejedelem és költő Petar Petrovic Njegos- nak hosszabb időn át házitanítója, s ebben a minőségében hívta fel az előkelő tanítvány figyelmét a délszláv, így a szerb népköltészet szépségeire és értékére. Mindezt jól tudhatta a pesti szerb ifjúság, mintahogy azt is, hogy Sarajfija főműve, a népi versformában (deseterac) íródott Serbi- anka című, a szerb felkelésről szóló teijedelmes eposz történelmi adatokban gazdag mű... A magyar színjátszás prosperálása sem maradt hatástalan a magyarországi szerb kultúrában. 1813-ban Pesten vitte színre Jo- akim Vujic műkedvelő társulata Kotzebue egyik darabját, s ezzel voltaképpen kezdetét vette az a história, amelynek főszereplője mindvégig Vujic maradt. Nyilván a pesti sikeren is felbuzdulva vándorszínészi társulatot szervezett, s járta Magyarország szer- bek lakta városait és tájait, majd később eljutott Szerbiába is, hol végül a szerb fejedelmi udvari színháznak igazgatója lett. A magyarországi szerb polgárság mecenatúrája természetesen korántsem csak az irodalomra korlátozódott. A képzőművészet pártolása legalább eny- nyire fontos tevékenységi forma volt, mint az irodalomé — már- csak vallási okokból fakadóan is. A szerb kolóniák legtöbbje díszes templomot építtetett, s a szerb egyházművészet nagy hasznára, pompás ikonokkal ekítette azokat. Egy-egy templom ikonosz- tázának megalkotásán hírneves festők, fafaragók (Egerben a szerémségi Jankovics Miklós) dolgoztak — maradandó értéket hagyva az utókorra. Okkal írta e kérdés jeles szakértője, Dinko Davidov, hogy „a budai egyházmegye szerb művészettörténeti emlekei csak egy része annak a kiteijedt szerb Kulturális örökségnek, amely az idők folyamán a bevándorlás területein: a Duna mentén, a Tisza mellett és a Maros vidékén keletkezett, s amely magába foglalta a hajdani magyar királyság számos városát és Faluját, s nem is csak a déliterüle- teken, hanem a középső és az északi vidékeken lévőket is”. Névtelen művészek ikonjai éppúgy ott vannak a templomokban, mint a leghíresebbek egyiké- nekj A rsenije Teodorovicnak alkotásai. Esztergom, Komárom, Szeged, Baja, Ráckeve, Buda, Szentendre, Székesfehérvár, Győr és Eger kultúrhistóriája szegényebb lenne nélkülük... Sajnos, kevesen tudják, pedig a jelenség nagyobb hazai (magyarországi) publicitást erdemeine, hogy a múlt században élt ebben a hazában egy magát haláláig szerbnek valló szerény festő- művésznő, a veszprémi születésű Katarina Ivanovic. Hírneve 1837-ben kezdődött, amikor a Pesten megjelenő Serbskij na- rodnij list(Szerb Néplap) őrömmel adta tudtul olvasóinak, hogy a művésznő Bécsben, a Képzőművészeti.. Akadémia rendezte tárlaton Önarckép című művével osztatlan sikert aratott. Az információk forrásai bécsi lapok voltak, elfogultságról tehát szó sem lehetett. A hazai szerb publicista okkal dicsérte a hír alapján az ifjú művésznőt eme szavakkal: Katarina Ivanovic ..nemcsak önmagának, de a szerb nemzetnek is eledaig még nem élvezett megbecsülést és dicséretet kiérdemelni ígér”. A mesterségbeli tudását Bécs után Münchenben, Párizsban, Hollandiában, Itáliában gyaraP ító Katarina Ivanovic 1845-ben esten is sikerrel mutatkozott be a Műegyesület rendezte tárlaton, Kinizsi diadaláldomása a kenyérmezei csata után című képével megérdemelt sikert aratott. Ez a mu történelmi tárgyú képeinek nyitánya volt, a folytatásra pedig egy esztendőt felölelő belgrádi tartózkodása adott lehetőséget. Egészen valószínű, hogy itt készült el, a szerb történelem sorsfordulóját ábrázoló tablója, a Belgrádfelszabadítása. Katarina Ivanovic piktúrájának fontos erezetét alkotják a biedermeier jegyében született képek: portrék, csendéletek, életképek — valamennyi a kortárs európai festészet léptékével mérhető alkotás. S hogy ez sem a nemzeti művészettörténet részrehajló ítélete, azt legjobban példázhatja az 1867-es párizsi világkiállításon elért sikere is; Szőlős kosár című csendéletét övezte itt osztatlan elismerés. Katarina Ivanovic 1882. szeptember 24-én hunyt el Székesfehérvárott. (Folytatjuk) Lőkös István Romániából, Bécsen át érkeztek Nem lóháton, Polskival érkeztek Délelőtti sétán, ismerkedés a piaccal (Fotó: Szabó Sándor) Perzsák helyett, szovjetek Ahol a forint már konvertibilis Hatvanban „virágzik” a KGST-piac A hatvani KGST-piacon lengyelek, románok, szovjetek és a csehek is rendszeresen találkoznak. A turistának álcázott „kereskedők" úgy tűnik, lepipálják a profi társaikat. A városi piac szomszédságában a „vámmentes területen”, amelyet szántukra az illetékesek kijelöltek, már konvertibilis valutának számít a forint, ugyanis a magyar fizetési eszközért minden kapható. Igaz, a vásárlás után reklamáció nincs, mint ahogyan garanciapapír sem. 1990. július 3., kedd Hírlap %
