Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-01 / 50. szám
4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS Hírlap, 1990. június 1., péntek Palágyi Béla kezdett megszeppenni. Rájött, Magos többet tud róla, mint ahogy <5 feltételezte. — Szeretném hallani, Palágyi űr, hol töltötte az elmúlt éjszakát, ha egyáltalán aludt valahol? Palágyi nem felelt, szemében zavar tükröződött. — Nézze kérem, míg újból vissza nem tértem ide, én sokfelé érdeklődtem maga felől. Többek között megtudtam, hogy maga iszik, kártyázik, ló versenyezik, többeknek tartozik is. S ami a leglényegesebb, beszéltem a feleségével, láttam a két szép gyerekét, akikkel maga mit sem törődik, mert ha nagyritkán haza is vetődik, alig ad pénzt a keresetéből. Maga már szakított a feleségével. Sőt, azzal fenyegette meg a gyerekei anyját, hogy elválik tőle, mert van egy szerelme, és azt akarja elvenni. Azt hiszem a felsoroltak elegendőek ahhoz, hogy megismételjem a kérdést: Hol aludt az éjszaka? Hogy ki az a nő, akiért felbontotta a családi életét, egyelőre nem firtatom. Még azt is feltételezem, hogy szerelmének tárgya nem is tud arról, hogy maga kétszeres családos ember. — Az őrnagy úr nagy hirtelenjében annyi megalázó, becsületsértő megjegyzéssel illetett, Aki levelezőlapra ragasztva a számokat összegyűjtve beküldi címünkre (3300 Eger, Pf.: 23.), az részt vesz a Hírlap könyvsorsolásán. A levelezőlapra írják rá: Minikrimi. hogy azt sem tudom, mit válaszoljak. — Csakis az igazat, Palágyi úr, mert efelől kibújnia nem lehet. Hogy a válaszát megkönnyítsem, megmondom: én úgy gondolom, ma reggel a szerelme lakásáról indult el. — Engedje meg, őrnagy úr, hogy rágyújtsak. — Miért nem szólt hamarabb? Én eddig sem tiltottam meg magának a dohányzást. Tessék... Palágyi majdhogy kikapta a cigarettát a pakliból, és mohón rágyújtott. — Szeretném, ha válaszolna a kérdésemre! — tette vissza a zsebébe a gyufát Magos. — Amiket a családommal kapcsolatban említett az őrnagy úr, az ha nem is egészen, de úgy van. — Mi az, ami nem igaz? Talán hazudott a felesége? — Nem, nem, azt nem állítom. — Akkor? — Hogy nem adom haza a teljes fizetésem, az igaz, de annyit juttatok nekik, mint amennyi a bíróság megítélése után járna a két gyerek tartásáért. — Hát ez igazán nagyvonalú tett a maga részéről. Most pedig beszéljen a barátnőjéről, a szeretőjéről, aki miatt feltételezem eltávolodott a családjától. — Nekem, kérem szépen, őrnagy úr, nincs semmiféle szeretőm, sem barátnőm. — Rendben van. Akkor most itthagyom, és adok magának egy pár gondolkodási időt. Magos felállt, behívta az egyik kollégáját, és eltávozott. Megkereste a főnökét, néhány percig beszélt vele, aztán sietett abba a helyiségbe, ahol az őrizetbe vett Kosa Endrével társalgóit két nyomozó. — Hagyjatok magunkra Kosa úrral! — mondta Magos. Amikor a két nyomozó behúzta maga után az ajtót, megkérdezte: — Mondja, kérem, az üzem melyik részében dolgozik? — Kérem szépen, a gyár területén négy üzemrészleg van. Én a másodikban dolgozom, úgy is mint esztergályos, és úgy is, mint géplakatos. — Az eddigi megállapítások szerint, a gyilkosság színhelyén talált oxigénpalackon rajta volt a maga ujjnyomata. Az érdekel, hogyan kerülhetett ez a palack a pénztárba a maga ujjnyomaival, amikor abban az üzemrészben, amiről maga említést tett, különböző helyeken nyolc-tíz ilyen palack is található. Furcsa módon azonban a maga ujjnyomait kizárólag ezen az egyen találták meg. Magának ez nem gyanús? — Lehet, hogy ezt ön, őrnagy úr, gyanúsnak találja. Én mégis, határozottan kijelentem, hogy semmi közöm a pénztárhelyiségben talált oxigénpalackhoz. — Fel kell világosítanom, hogy ez nem egyedül nekem gyanús, hanem az itt tartózkodó főnökömnek és a kollégáknak is. Erősíti a gyanút, hogy magát éppen a gyilkosság idején senki sem látta a munkahelyén. — Hát ez lehetséges, őrnagy úr. Főleg az éjszakai órákban nemigen szoktuk egymást figyelni, meg aztán nem dolgozunk mi szorosan egymás mellett. Lehet, hogy akkor éppen az öltözőszekrényemhez mentem ennivalóért, vagy egyéb dolgom akadt. — Rendben van, egyelőre eny- nyiben maradunk. Hangsúlyozni kívánom azonban, hogy több kihallgatott dolgozó véleménye szerint maga igen rossz viszonyban állt művezetőjével, Almási Gézával, akit megöltek. — Nem tagadom, valóban volt több nézeteltérés közöttünk. Ezek abból adódtak, hogy én egyes műszaki kérdésekben másképp ítéltem meg a dolgokat, mint ahogy ő arra nekem utasítást adott. Ilyenkor tényleg össze is különböztünk, de egymással szemben egyéb ellenségeskedés, vagy harag nem volt. Ezek az apró összezördülések semmiképpen sem hozhatók ösz- sze az ő megölésével. — Kosa úr, a maga által említettek is elegendőek, hogy gyanúsítottként kezeljük. Émiatt egyelőre itt marad, megvárjuk, míg a végén kiderül az igazság. Kosát otthagyva, a folyosón főnökével találkozott. — Erről a Kosáról időközben megállapítottam, hogy két esetben volt büntetve verekedésért. A második alkalommal egy ittas személyt késsel meg is szúrt. Mindezt a következőkben vedd figyelembe! — intette főnöke Magost. — Természetesen, főnök. Legközelebbi „együttlétünkkor” erősebb hangot fogok vele megütni, mint ahogy erre készülök most Palágyival, aki kérdéseimre nem adott kielégítő választ. — És már be is robbant másik „társalkodó partneréhez”. (Folytatjuk) Mindenki művésznek születik... ...gondolja az ember, mikor az egri Vrtkovics-ház előtti teret benépesítő iparművészek remekeit végigmustrálva egyszercsak a kicsinyek számára rendezett játszóházban találja magát, és elbámészkodik a gyöngyökkel ügyeskedő, festegető és agyagtömbökkel „birkózó” gyermekeken. A hívogató hétvégi program az idén a Vitkovics-na- pok rendezvényeinek egyike volt. Önkifejező készségünk sanyarú valóságát ismerve különösen rokonszenves e kezdeményezés (Fotó: Gál Gábor) Pünkösd vigíliáján Mindszenty nyomdokaiban haladva Pünkösdkor, a Lélek kiáradása ünnepének vigíliáján tartottuk illendőnek és alkalmasnak, hogy dr. Várszegi Asztrik, esztergomi segédpüspüknek a Hittudományi Akadémia rektorának ünnepi beszédét megismertessük olvasóinkkal. Ezt a szónoklatot, elmélkedést 1990. május 12-én mondotta el abból az alkalomból, hogy a budapesti hívek — több, mint húszezren — ugyanazon az útvonalon tartottak zarándoklatot, ahol negyvenkét esztendővel ezelőtt Mindszenty kardinális vezette híveit Mária- remetére. Ma már nem különös emékeztetni a valóban, a szónak legteljesebb értelmében karizmatikus egyéniségnek értékelhető főpap lelki nagyságára és mindarra, amit az ő személyisége, páratlan helytállása, magával ragadó emberi méltósága, hősi emléke jelent a magyar katolicizmus számára. S ha ebben az esztendőben az évfordulót és vele együtt a példát a pünkösdi ünnepek lelkűidével együtt emlegetjük, azért is van, mert hiszünk abban, amit a szónok Máriare- metén mondott széles hallgatóságának: Krisztusban kedves Testvéreim! Csodálatos ajándék ez a nap. Hálatelt szívvel kell köszönetét mondanunk Istennek, hogy itt lehetünk, hogy hálásak lehetünk, hogy emlékezhetünk, és hogy újra erőt menthetünk az útra. Az útról, amely még előttünk van — kinek-kinek a saját életút- jára gondolok — az utak összeadódnak országúttá, egy nemzetnek az útjává, történelmévé, és ezért is csodálatos ez az óra, mert most olyan fordulóponton vagyunk, amikor miadannyi- unknak: egyénenként és a katolikus egyház közösségében is rendkívüli nagy a felelőssége. Emlékezzünk első lépésként: nekünk olyan eszményeink vannak, amelyek el nem évülnek, melyeket, ha le is akarnak járatni, vagy ha bennünket el is akarnak téríteni tőlük, mégis egy idő után ismét romolhatatlanság- ban, szépségben, teljes eszményben ott ragyognak előttünk és mások előtt is. És ez az eszmény az Atyaisten Fia, Jézus Krisztus, akiben Isten lehajolt hozzánk, és egyszer s mindenkorra minden embert, minden nemzedéket, bennünket is és az eljövendőket is magához ölelt. És az ő lelkében újra és újra összegyűjt, hogy megerősödjünk általa, és hogy életünk legyen, és ez az élet bőségben legyen. Ezen a zarándokúton társként, hajnalcsillagként, reménysugárként kaptuk Máriát, a Magyarok Nagyasszonyát. Aki bennünket, nemzetünket tudatosan Krisztushoz és Nagyasszonyunkhoz, Máriához vezetett, az a mi első szent királyunk, István. Attól kezdve, ha történelmünket nézzük, a mi nagyon is vérzivataros történelmünk sokszor Mária palástjába lett beburkolva, mert minden küzdelem, minden törés után ez a nép Istenben, Krisztusban és a Lélekben a Nagyasz- szony, Mária segítségével megújult, talpraállt és életet tudott mutatni És ez az élet elsősorban nekünk kell, akik ma élünk, és ma akarunk hinni, remélni és szeretni, de ez az élet kell azoknak, akik itt vannak fiatalokként közöttünk, és ők is majd, ahogy a tudatuk szintjén eljutnak a felismerésig, ők is hinni, remélni és szeretni akarnak. Emlékezzünk: 42 évvel ezelőtt Mindszenty József hercegprímás úr ide vezette Budapest népét. Itt könyörgött, itt imádkozott, mert az ő prófétai lelke látta azt, ami jön. Mi pedig azt látjuk, ami van. Ami lett. Látjuk, megfogalmazzuk, és mindig és újra elkeseregjük a romokat, a pusztulást, ami értéktelen örökségként itt maradt nekünk. És most ezek alóla romok alól, ezek közül a romok közül kell feltámadnunk, elő kell vennünk újra azokat az eszményeket, amelyeket egy romhalmaz sem tud eltakarni szemünk elől. Feladatunk — Testvéreim — az, hogy egy emberibb, emberarcúbb, ugyanakkor Krisztus-arcú egyházat, egy egységes magyar egyházat, és az egyház szolgálatán, sokszoros szolgálatán keresztül egy nemzetet fölépítsünk. Isten akaratával, az ő Lelkének útmutatásával a mi erőnk hozzáadásával. És hol kezdődik ez, Testvéreim? Nem másokat kell megtérítenünk, hanem először saját nyakas, hajlít- hatatlan, megkérgesedett, sokszor bűnös, önző szívünket kell az Úr Krisztushoz hajlítanunk. És ha az ő szívén meghajoltunk, ha elfogadtuk az ő uralmát a mi szívünkben, életünkben, akkor tudjuk ezt az élő és föltámadt Krisztust átvinni és belevinni a családok életébe, a családokon keresztül az egyházközségek életébe. És milyen jó, hogy itt most az egyházközségek együtt vannak, látjuk egymást, egymás magatartásán, szeretetén, példaadásán, imádságán épülni, buzdulni tudunk! Tanulni tudunk egymástól a Krisztus-követésben, és ha újra nyitott, élő, szeretetet sugárzó egyházközségeink lesznek, akkor elindul a vérkeringés a béna tagokban, a lebénult testben, és akkor lesz Magyarország, lesz magyar nemzet, lesz magyar katolikus kereszténység. Testvéreim! Nagy a felelősségünk. Úgy kell mindegyikünknek dolgoznia, élnie, úgy kell életünket odaadni testvéreinkért, ahogy ezt Jézustól tanultuk. S én azért mondtam Nektek, hogy egy emberarcúbb, egy Krisztusibb egyházat kell felépítenünk, mert a mi egyházunk is tisztulásra szorul. Tisztulásra szorul fejében, tagjaiban, a legkisebben — és arra szorul —? hogy Krisztus az ő ajándékaival újjáépítse egyházát. És ez az egyház testvéri közösség legyen. Otthon, védelem, biztonság legyen, öregeknek, betegeknek, azoknak, akik futni tudnak és egészségesek, de azoknak is, akik mankóval járnak, és akiknek nagyon nehéz az élet, hogy testvéri egyház legyen, ahol a testvérek egymásra figyelnek, és a közösségben úgy élnek, hogy a közösség is hordozza, védje övéit, de nemcsak övéit, hanem azokat is, akik kopogtatnak. Úgy kellene élnünk, hogy odavonzzuk, hogy oda kívánkozzanak testvéreink, azok, akik keresnek bennünket. Egy mához igazodó egyházra van szükségünk, ahol a paptestvérek egyre inkább az Evangélium, az Eucharisztia szolgái tudnak lenni, mert a világi testvérek tehermentesítik őket mindaz alól, ami nem szoros értelemben vett papi munka. Testvéreim! Most, amikor egy egyháznak a víziójáról, egy testvéri, krisztusibb és emberarcúbb egyháznak a látomásáról beszélek, itt egy pillanatra meg akarok állni. Mert nem szabad elfeledkezni, hogy ebben a magyar hazában nem csak mi vagyunk. Sokan félnek tőlünk. Én tudom, hogy a félelem nem mindig megokolt, nem mindig ésszerű dolog, de sokan félnek egy hatalomra kerülő egyháztól. Egy olyan államhatalommal vagy politikával összefonódott katolikus egyháztól, amely a két világháború között volt. Testvéreim! Nekünk nem kell sem állammal, sem politikával összefonódott hatalom. Az egyház nem kíván és nem akar hatalmat. Az egyház szabadságot akar ahhoz, hogy az Evangéliumot minden embernek — kicsinek, nagynak — hirdethesse, és hogy szeretetének szolgálatát minden embernek felajánlhassa ebben a hazában. Testvérjobbot akarunk nyújtani protestáns, református, evangélikus és más fele- kezethez tartozó testvéreinknek, hiszen egy Úrnak, egy Krisztusnak szolgálunk. Testvéreim! Itt kell egy szót ejtenünk népünknek, Európának, és most már a világnak rákos betegségéről, az antiszemitizmusról. Nekünk testvérünk mindenki. Jézus azért jött, hogy értünk, emberekért, nem csak magyarokért, hanem zsidóért, szírért, arabért, amerikaiért, románért és még sorolhatnám a nemzeteket, nemzetiségeket, fajokat, feketékért és fehérekért és sárgákért, mindenkiért. Egyetemes küldetéssel, egyetemes szeretetkülde- tésből jött. Nekünk úgy kell élnünk, hogy ne féljenek, ne irtózzanak a mi hatalmunktól, ami nincs, hanem szeretetünk láttán épüljenek, valóban bennünk is testvérre találjanak. Nagy a mi felelősségünk magyaroknak, magyar katolikusoknak is a hazában, de határainkon kívül is, a távol élő magyarokért. Nekünk őértük is szenvednünk, imádkoznunk kell, felelősséget kell vállalnunk. Ügy, ahogy megmutattuk azt az elmúlt hónapokban, egy kicsit pótolva azt is, amit elmulasztottunk. Nekünk, magyar katolikusoknak úgy kell élnünk, ahogy Jézus kívánja, hogy kovásza legyünk nemzetünknek, hogy világossága legyünk nemzetünknek. A kovász nem zár ki a kenyérből egy molekulát sem. A világosság mindenkinek odatétetik a gyertyatartóra, és az Isten napja rásüt mindenkire, jóra és kevésbé jóra egyaránt. És az Isten esője is megöntöz mindany- nyiunkat, nem tesz különbséget közöttünk. Az Istennek, Krisztusnak és a Léleknek szereteté- vel kell magunkhoz ölelnünk a nemzetet. így élni értük, hogy fölépüljenek ők is. Azt mondanám, Testvéreim, Urunk, Istenünk, a szabadság vezessen bennünket Hozzád. A nekünk ajándékozott szabadságban építs föl bennünket Krisztusban, a Lélek Által. Amen. * Ma élünk, és ma akarunk hinni, remélni és szeretni — adja programként elibénk dr. Várszegi püspök, a szerzetesi lélek szigorúságával, inkább fegyelmével, azért is, mert érzi a kor szellemét, lehetőségeit, kihívásait. S amikor soksok veszélyre is figyelmeztet, a szelíden-szeretettel oktató bencés-tanár lendületével is int előre: ne a múltból megmaradó emlékek láncolatán induljunk a jövőt építő szeretet útjára, hanem azzal a tudattal, hogy a Lélek teremtő erejében bízva a századvég magyar egyházát kell felépítenünk, első szent királyunk romolhatatlan gondolatvilágának megfelelően. Mária országát, ahol a testvériség és szeretet az igazi összetartó erő. Ezt is el kell fogadtatnunk tanításként ebben a felbolydult világban, reményeink gyorsan változó idejében. Farkas András
