Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)

1990-06-02 / 51. szám

12 Hírlap, 1990. június 2., szombat Az irodaiam, mint életforma Válaszlevél Szerb Antalnak A napokban újra a kezembe került a jeles irodalomtörténész, Szerb Antalirása, a Könyvek és az ifjúság elégiája. Most nem is annyira a mondandója ragadott meg, hanem a hangvétele. „Kedves Barátom, ne haragudj, hogy ifjú koromból maradt szokásomhoz híven hozzád fordulok ügyes-bajos dolgaimmal, és tőled várok felele­tet egy olyan kérdésben, amely az utóbbi hónapokban egyre job­ban zavar és nyugtalanít. Ne ijedj meg, természetesen irodalom­ról van szó, miről is lehetne szó egyébről.” Tudom, hogy közvetlenül nem engem szólít meg ez a nyílt le­vél. Mégis úgy érzem, hogy válaszolnom kell. Szeretném persze jómagam is barátomként tisztelni e sorok szerzőjét, szívem sze­rint tegezésre fordítanám a szót. Nem tiszteletlenségből, csupán azért, mert jószerivel egyidősek vagyunk: ő a rég elporladt, aki egy előző világháborúra emlékezve, s egy újabb kapujában fo­galmazta meg sorait, s én, aki a huszadik század utolsó évtizedé­ben próbálom kikotomi a pókhálós palackból a postát, amelyet az idő tengerének hullámai a lábamhoz sodortak. Az irodalom életforma volt Szerb Antal számára, s tizenhét évesen, az első világháború utolsó évében az volt a legfőbb gond­ja, hogy megszólaljon Babits, s a nyugatosok hangján. Közben birodalmak omlottak össze, ilyen-olyan eszmék bűvöletében csaptak össze hadseregek, míg ez a békés „könyvmoly” szellemi kalandokat keresett a könyvtárak csendjében. Nem azért, mert érintetlenül hagyta, hagyhatta a politika, hiszen így ír a levelé­ben : ” A világháborút közvetlenül követő években én is úgy érez­tem, hogy apokaliptikus idők következtek el, minden a feje tete­jére állt. Országok omlottak össze, az én drága országaim: ha­zám új és kísérteties alakot kapott Európa új térképén; a monar­chia, amelynek polgárává neveltek, egyik napról a másikra el-. tűnt, az óriási mamut — oly könnyedén, és sajnos, oly meg nem siratva, mintha valami dalárdát oszlattak volna fel; és épp így el­tűnt mintaképünk, a hohenzollerni Németország; és az irodalom leginkább up-to-date szárnya arról biztosított, hogy a nagy társa­dalmi és kultúratermelő osztály is, amelybe tartozom, a burzsoá­zia perceken belül ellenszenves történelmi emlékké fog átváltoz­ni.” Mégis, ebben a számára szinte fölfoghatatlan zűrzavart jelentő időszakban be tudta járni Európát, a szellem országútjain. "Nem üdvözültem: de boldog purgatóriumban töltöttem egész ifjúsá­gom, mert mindig úgy éreztem, hogy már csak néhány perc, és meg fogom érteni, amit nem értek, és akkor Beatrice leveti fátyo­lét, és föltárul előttem az örök Jeruzsálem. Nem üdvözültem, de így jobb volt. így voltam fiatal. Fiatalnak lenni annyit jelent, mint várni valamire.” A törékeny egyensúly felbomlott, az apokaliptikus vízió be­teljesedett : minden a világháború poklába zuhant. Szerb Antal is az öldöklés áldozatául esett. Minden hiábavaló volt? A barbár­ság szétzúzta, semmivé tette a szellemet? Nem tudom. Szerb An­tal sem fogalmazhatta meg a választ, csupán a reményt. ’’Hi­szem, hogy a legtávolabbi időkben is az új-zélandi utazón túl, aki oly sokatmondóan mereng a londoni Szent Pál-székesegyház romjain, a technikai utópiák gumiból és villamosságból készült boldogságán, és a biológiai antiutópiák tojásból és palackból ki­töltött boldogtalanságán messzi túl, az utolsó emberig, aki vala­mi irodalmi formulában fogja elzokogni magányát az egyre ért­hetetlenebb csillagok alatt, mindig élni fog valami az emberben, amit, pars pro toto, úgy nevezünk, hogy Irodalom.” A magány halhatatlan, száműzhetetlen, ezért élnie kell az iro­dalomnak is. Kedves barátunk, Szerb Antal, tudatjuk, hogy a le­vél megérkezett a címzettekhez. Ha minden el is pusztulhat, azért kezünkbe került az üzenet. Újra könyvünnep jön, s mások is elindítják palackpostájukat a robinsoni szigetekről. S lesznek olyanok, akik kihalásszák az idő tengeréből ezeket az újabb leve­leket is. Gábor László Firkálások a könyvjelzőre Megszoktuk már évekkel ez­előtt: május vége, június eleje tá­ján a könyvünnepen megjelent az a harminc, negyven, ötven, száz (mikor mennyi) olvasniva­ló. No most, ebből úgy tíz-tizen­ötöt kinéztünk magunknak. Az­tán hármat-négyet megszerez­tünk pult alól, ugyanennyit a pultról, a többit meg nem kaptuk meg, hát lemondtunk róla. Ezek a kötetek aztán két esztendő múltán esetleg megjelentek a boltokban a szokásos évi könyv­leárazáson. Ekkor megvettük, vagy nem vettük meg. Mert ak­korra már nem is volt érdekes. * Emlékszem, egyszer — pár éve — volt egy tévéműsor. A könyvhéten irodalmárok, meg egykori kiadók, terjesztők — ez a műsor már a szabadabb időkben volt — arról beszélgettek, hogy hogyan született a könyvhét. Va­lamikor a harmincas években a fővárosban afféle irodalmi he- penningnek szánták. A jó nevű kiadók kitelepültek az utcára egy-két sátorral, és ne­ves írók, költők dedikálták szép kiadású műveiket (köztük pél­dául Móricz is), s az embereket ez érdekelte. Próbáltam utánanézni ennek a „történetnek” különféle kézi­könyvekben, lexikonokban. Azokból manapság alig van. A Révai új kiadása még csak a B betűnél tart. A „Spenót” (bocsá­nat, a Magyar Irodalom Törté­nete) ilyesmire nem tér ki, ami­kor ugyanis ezeket a mai kézi­könyveket szerkesztették, a könyvkiadás és könyvterjesztés igényesebb formája nem számí­tott irodalmi tettnek, minek fog­lalkozott volna vele? * Az elmúlt tíz évben — amit pontosan fel tudok idézni — a hi­vatalos kultúrpolitika országo­san „kiterjesztette” a könyvhe­tet. Az árut kultúrműsorokkal adták el. Ja, és volt helyi hivata­los megnyitó, hivatalos megnyi-. tóbeszédekkel. (Rendszerint va­lamelyik elvtárs olvasott fel.) A sátrak előtt zene szólt egy héten át, népviseletbe öltözött folklór­csoportok, meg pol-beat éneke­sek, amatőr színjátszók hívták fel a figyelmet az olvasnivaló nélkü­lözhetetlenségére. Hogy azt ol- vashattuk-e, amit kellett volna? Ne legyünk igazságtalanok. Ezt is, azt is kínálták. Meg volt olyan, amit nem. De hát nem tudtunk róla, hogy létezik. Meg tényleg nem is létezett, mert minek írták volna meg, ha úgyse... Ha úgyse nyomják ki. * Alkalmam volt jó néhány író­olvasó találkozón részt venni. Többnyire a legkellemetlenebb minőségben, rendszerint mint szervező. Elmondom, miért volt „rettenetes”: Előfordult, hogy csak az író jött el, meg én. Ez többnyire ak­kor esett meg, ha az írót „leosz­tották”. (Központilag küldték.) Ilyenkor „szert kellett tenni” a közönségre. S ha magától nem jött a publikum, hát mindig akadt „vatta” (kimenős katonák, csellengő kollégisták, szocialista brigádok). Ez meg azért volt kel­lemetlen, mert világos, hogy nem olvastak semmit az írótól, azt se tudták, ki fia-borja. S ha a kedves vendég ráadásul még önérzetes és zárkózott is mert lenni! Rend­szerint az ilyen írók szószátyá­rok... A tiszteletdíjért végigbe­széltek egy órát legalább. Azért előfordult olyan is, ami­kor meg az volt a baj, hogy kicsit „túl sokan” érdeklődtek. Példá­ul emlékszem egy 1981-es Tisza- táj-estre Egerben. Olyan, de olyan sokan jöttek el, hogy a felét majdnem haza kellett küldeni. Ugyanis nem fértek be a terem­be. Az intézménynek meg, ahol ezt tartották, a mennyezete „la­bilis” volt... Ahogy az igazgató mondta: „életveszélyessé vált...” Szóval, megértünk ilyen meleg helyzeteket... Itt van ez az 1990-es könyv­hét. Más lesz, mint a többi. Le­het, hogy nem olyan ünnepi. Hi­szen kirakodás, utcai standok most már egész évben vannak. Hol itt, hol ott bukkannak föl. Azért mi mégis ünneppé tehet­jük, ha odafigyelünk. Meg kell ismerkednünk porba mosott „régi-új” nevekkel: Má- rai, Szelényi, Fehér Ferenc, Hel­ler Ágnes (hetvenvalahányban küldték át Nyugatra), Klebers­berg Kuno (brr, miket mondtak róla az egyetemen), Ferdinandy György (ki gondolná, hogy a Pu­erto Rico-i magyar tanszéken is lehet itthon-gondolkodva írni), és így tovább. Aztán jönnek az új szerzők. Most Kis Zoltán, Fehér Béla, Tóth Gábor Ákos, és új ki­adók: Dovin, Holnap, Göncöl, stb. Olyanok is lesznek, akik a nagy várakozás után csalódást okoznak (állítólag Szolzsenyicin nehezen „emészthető”), és akik meglepetést. Lesznek találkozók is, de remélhetően nem formáli­sak. És kultúrműsorok is. De! A sok protokolláris beszéd elma­rad. Hiszen tudjuk mi jól, az, hogy olvashatunk, az nem má­soktól kapott kegy, hanem jog, amiért még fizetünk is. Jámbor Ildikó A félreértések elkerülése vé­gett: Csinszka könyve valóban Csinszka életéről szól. Aki azzal a kíváncsi szándékkal veszi kéz­be a kötetet, hogy végre megtud mindent Ady Endréről, mi eddig tabu volt, az nagyot fog csalódni. Aki azt várja, hogy beleskelőd- het a költő és Boncza Berta sze­relmébe, házasságába, és esetle­ges hálószobatitkokat is megtud­ni remél, az igencsak felsül. Csinszkát elsősorban saját maga érdekli, ezért erről ír. Előbb a Boncza-ősök történetét idézi fel, kiket mind sorscsapá­sok kaszáltak el, majd szüleinek szokatlan frigyét meséli: apja ugyanis tulajdon nővérének le­ányát vette el, akinek kissé lak­hatatlan mesekastélyt emelt Csúcsán. Az ifjú asszony szülése után meghalt, és gyermeke így lett ’’anyátlan, félárva, egyetlen és magányos kislány”. Apósáról — Dénes Zsófia ta­núsága szerint — azt mondta Ady: „A férfi, azaz Boncza: Jó- kai-regényalak. Ne úgy értsd, hogy Jókai mintázott le bizonyos fajtájú embereket, hanem fordít­va. Bizonyos emberek mintázták meg magukat Jókai-hősök nyo­mán. Boncza is.” A jellemzés ta­láló, sőt. Csinszka, folytatva aty­ja hagyományát, szinten megfor­málja magát, s a szecessziós iro­dalom leányfiguráját hozza létre. Szerepe szerint elvágyódó, egzal- tált, hisztérikus, ám intelligens és önfeláldozó. Már ötévesen — ahogy utólag írja — furcsa dol­gok történnek vele: „Belezuhan­tam egy irreális álomba, és nem tudtam többet talán soha egé­szen kigyógyulni belőle. Akkor jöttem először rémületére, hogy más vagyok mindenki másnál...” Ehhez a mássághoz aztán kö­römszakadtáig ragaszkodik, és „irodalmi” életébe, szintén ra­jongva szeretett egyéb férfihősök után, meg kell érkeznie a nagy költőnek. Úrileánysága történetében ekkor már a svájci intemátusi éveknél tart Csinszka. Ekkor ke­rül birtokába két Ady-kötet és egy fénykép. „Jellemző akkori magamra, hogy a könyvek hetek­ig rolvágatlanul hevertek az in­tézeti lanyszoba asztalán, de a költő képe keskeny kis aranyke­retet kapott” — úja Boncza Ber­ta, aki van olyan okos, hogy néha meglepően őszinte legyen. Ez­után teszi postára levelét isme­retlenül Ady Endrének, mellé­kelve saját verseit, s így kezdődik szellemi kapcsolatuk. A lány ra­jong Adyért, az egész ’’nagy köl­tő” jelenségért. Nem féltékeny Lédára (később sem), őt is bá­mulja, s írja: „ Almomban sem volt soha rivális. Nő-számba nem jöhető, rajongó, fejletlen kis iskolásleány én — titkos óráin át nem aludt éjszakáimnak — imádkoztam a boldogságukért’. Kicsit sok már ennyi a jóságból, jut eszébe az embernek, ahogy olvassa az ilyen mondatokat. Fő­leg pedig, ha összeveti azzal, ahogy egy levelében Léda nyilat­kozik Csinszkáról: „Érdeklőd­tem utána, vékony, kis leány, so­vány, mint egy esernyőnyél, elöl- hátul szexuális duzzanatokkal”. A levelek jönnek-mennek a költő és Csinszka között, a sze­mélyes találkozásra azonban csak nem akar sor kerülni. Az Életem könyve pedig már a vége felé közelít, majd véget is ér befe­jezetlenül. Az olvasó kicsit türel­metlen, másra készült. A kötetben eztán egy Ady- portré következik, nem sokkal megözvegyülése után írta Bonc­za Berta. Az írás hangneme, stí­lusa elüt a harmincas évek elején íródott önvallomásétól: vala­hogy hivatalos, távolságtartó, leg­inkább egy fantáziátlan iroda­lomkönyv költőportréjára ha­sonlít. Lapozzunk hát tovább, és Be­nedek István bölcs utószavában végre fellelünk egy-két monda­tot a Házasságunk történetéhez című vázlatból. Ezt mindig ké­szült megírni Ady hitvese, de mégsem tette. Csak találgatha­tunk, hogy miért nem. Csinszka valóban becsületes és valóban önfeláldozó volt, ahogy követke­zetesen végigjátszotta a maga kreálta „költofeleség” szerepét a beteg és bizonyára kibírhatatlan Ady mellett. Végigcsinálta, de megírni nem merte. Valószínű­leg jobb is. így maradhatott meg ő titokzatos „csúcsai várkisasz- szonynak”, majd tisztes özvegy­nek. Aki meg a költőre kíváncsi, az vegye elő az Ady-kötetet. Ez a legbiztosabb megoldás. (pala) Az ünnepi könyvhét kiadványai Antológiák: Körkép ’90, Médium — Art antológia, Rivalda ’88 — 89, Rendületlenül, A hazaszeretet versei, Szép Versek, Újhold-év- könyv 1990/1, Vergődő szél. Magyar klasszikusok: Gulácsy Irén: Hamueső, Jó­zsef Attila költeményei, Márai Sándor: A gyertyák csonkig ég­nek, Orbán Balázs: Sztambultól Szejkéig, Tamási Áron: Szülő­földem. Mai magyar líra és dráma : Choli Daróczi József: Isten homorú arcán, Eörsi István: Nem vagyok kikerics, Faludy György: Kétszáz szonett, Határ Győző: A léleknek rengése, Ká­rolyi Amy: Requiem álcáiért, Kiss Dénes: És reng a lélek, Lá­zár Ervin: A Franka Cirkusz, Orbán Ottó: A kozmikus gaval­lér, Szőcs Géza: Históriák a kü­szöb alól, Tatár Sándor: Végte­lenül egyszerű lenne minden. Mai magyar próza: Bálint Péter: Örvény és Fúga, Czakó Gábor — Banga Ferenc: Hetvenhét és fél magyar rémme­se, Cseres Tibor: Őseink kertje, Erdély, Csíki László: Titkos Fegyverek — A céda nyúl — Adam Adam, Domahidy Mik­lós: Az osztrák vádlott, Ester­házy Péter: Hrabal könyve, Fe­hér Béla: Zöldvendéglo, Ferdi­nandy György: Furcsa, idegen szerelem, Görgey Gábor: Kísér­tések könyve, Hámori Róbert: Egérderby, Hernádi Miklós: Ot­to, Jókai Ánna: Mi ez az álom?, Kertész Ákos: Zakariás, Kertész Imre: Káddis a meg nem szüle­tett gyermekért, Kis Zoltán: Ma­ar utópia, Kukorelly Endre: A emória-part, Majtényi Zoltán: Menekülés a kolostorba, Márton László: Tudat alatti megálló, Mészöly Miklós: Wimbledoni jácint, Moldova György: Az utolsó határ, Molnár Miklós: Körutazás Batáviában, Orpheus visszanéz, Szentkuthy Miklós emlékére, Sarusi Mihály: Ha- nyattúszás, Spíró György: A Jö­vevény, Szabó Magda: A pilla­nat, Szentkuthy Miklós: Cicero vándorévei, Tábori Zoltán: Sor­katonák, Takács Tibor: Tatár­csillag, Tardos Tibor: Kacagj a vaskerék alatt!, Tóth Gábor Ákos: Nyúltrapp. Világirodalom: Charles Baudelaire: A mes­terséges mennyországok, Stefan Heym: Ahasvérus, Bohumil Hrabal: Harlekin milliói, Gabri­el Garcia Marquez: Szerelem a kolera idején, Jorge Semprun: Ramón Mercader második halá­la, Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály, Donald Michael Thomas: Á fehér hotel, Under- lord „T”, A tizedik név: Walton Street. Esszék, tanulmányok, művé­szet: Benedek Marcell: Délsziget, Fodor András: Szülöttem föld, Gink Károly — Hatvány Lajos — Erki Edit: Beszélő házak és tájak (A magyar irodalom emlékhe­lyei), Huszárik breviárium, Illés Endre: Halandók és halhatatla­nok, Kemény Katalin: Az em­ber, aki ismerte saját neveit, Kosztolányi Dezső: Nyelv és lé­lek (2. bővített kiadás), Kőbá­nyai János: Magyar siratófal, Az irodalom köztársasága, Sándor Iván: Vízkereszttől szilveszterig, Simon Zoltán: Az irodalom pe­remvidéke, Sütő András: Omló egek alatt. Emlékezések, útirajzok, do­kumentumok, riportok: Andrassew Iván — Pál János: ProliTOLÓgia, Boncza Berta: Életem könyve, Eszéki Erzsé­bet: Kibeszéljük magunkat, Fej­tő Ferenc: Budapesttől Párizsig. Emlékeim, Illyés Gyula: Napló- jegyzetek IV, Magyar Orpheus. Weöres Sándor emlékezetére, Katona Szabó István: A nagy re­mények kora I — II. (Erdélyi de­mokrácia 1944 — 1948), Márai Sándor: Napló 1943 — 44, Nad­ler Herbert: Cserkészeten és le­sen Magyarországon, Sándor István: Egy külföldön utazó ma­gyarnak jó barátjához küldött le­velei, Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz (Napló és védőbe­szédek 1945-tőí), „Tekintetes Szerkesztő úr!” Magyar Leveles­tár, Vándor Györgyi: A rémület éjszakái, Visszavont remény (Szilágyi Domokos levelei Méli- usz Józsefhez). Politika, történelem: Bibó István: Válogatott tanul­mányok IV, Fehér Ferenc — Heller Ágnes: Kelet-Európa hosszú forradalma Jalta ellen, Gosztonyi Péter: Vihar Kelet- Európa felett, Götz László: Ke­leten kél a Nap, Huszár Tibor: Mit ér a szellem, ha?, Klebels- berg Kunó: Tudomány, kultúra, politika, Szelényi Iván: Új osz­tály, állam, politika, Vég Gábor: Magyarország királyai es király­női. Néprajz, folklór: Bari Károly: Az erdő anyja, Hoppál Mihály — Jankovics Marcell — Nagy András — Sze- madám György: Jelképtár. Tóth Gábor Ákos: Nyúltrapp Tóth Gábor Ákos Nyúltrapp című könyve a Garabonciás Ki­adó regénypályázatán első he­lyezett lett. Nem tudom, ez a pályázat mennyire volt „tiszta”, korrupció- mentes, de úgy tűnik, az volt. Már az is meglepő, hogy egy év­vel a kiírás után megjelentetik a győztes munkát. (A könyvkia­dás normális menete ehhez ké­pest egy nyugalmazott csigáé.) Már csak ezért is érdemes belela­pozni ebbe a feltételeknek meg­felelő, „friss hangú, napjaink konfliktusait ironikus stílusban ábrázoló kortárs regénybe.” Tóth Gábor Ákos ezenkívül az egri tanárképző főiskolán szerzett diplomát 1979-ben. (Ezt nem a kiadvány fülszövegé­ből lehet megtudni, hanem az ugyancsak nemrég megjelente­tett Kortárs Magyar írÓK lexiko- nából.) Továbbá egy évig Mó- ricz-ösztöndijas volt, meg több évig szellemi szabadfoglalkozá­sú. Következtetés: biztos volt ideje kigondolni valami eredetit. Á regény tényleg szellemes. Nyolcvanas évekbeli nyomor-ér­telmiségiek nyomor-ellenzékisé­geiről szól, élvezetesen. (Apro­pó, élvezet! Ezek különféle faj­táiról is szó van a könyvben.) Bá­mulatos, ha valaki így felül tud emelkedni a közelmúlton! Lehet, hogy az írók ezután már nem agit-prop osztályokon és hivatalos irodalmi konferenci­ák szüneteiben teremnek majd? (J. I.) Csinszka s Életem könyve

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents