Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-02 / 51. szám
8* Hírlap-HÉTVÉGE Hírlap, 1990. június 2., szombat HELYSZÍN Magyari Lajos História Átjárt énrajtam a történelem, elorozta már minden zsigerem; szél fűtta ki feszülő tüdőmet, májam és vesém merre göröghet e fékeveszett nagy zivatarban, lépem és jonhom ugyan hol van, én epém milyen vizeket mérgezett meg, hogy kik megisszák - belekeserednek, én hörgőim hol s kiért hörögnek, megannyi enrészem, mit hittem öröknek, mely gátakon s zátonyokon rostokol, miféle partokon bukdácsol, s botol...? ti, megtalálók, jámbor feleim, Mire használjátok föl a szerveim? mit épittek majdan fel őbelőlük, s dicsőt vagy rútat tartotok felőlük? Sok elhasznált szerv, öreg, elkopott, áron alul kapni vagy leszállított, mélyen egykori értéken aluli áron, ha majd használni kell mindenáron... Itt hát a szívem is, igaz, fáradt, míg figyelte e részeg, megfáradt, ismeretlen részekbe tántorgó világot, csak robotolt szótalan, de látott, látott s maradt, ami volt, tiszta, tiszta, s ha veszteségeimből gyúrnátok egyszer vissza, nélküle nem megy: nem lehet... ő a szolga és a király és a nagykövet. 1988 nyara Gábriel fejedelem Petrovits Istvánnak Ez a mókám kis lovon léptető palástos férfi Erdélyért senyvedő. Tekintete messze-messze századokba néz: vad üröm lesz-e ott vagy tiszta méz? Egy biztos: terajtad nem múlott semmi sem, tollad gyakorta sercegett a pergamenen, hogy cito, cito, citissimo; azaz ne késsen se a tett, se a szó. Mindebből mit is lehetett beváltani: tessék szétnézni, s döbbenten állani... 1989. január „Olyan csávó vagyok / kilenc kislányt kapok. / Fényes a cipőm, kényes a szeretőm/ mégis, vele maradok” — már több mint fél órája bömböl a hordozható magnó a kocsi végében. Jól tűröm, együtt a többivel. A pepita nadrágos cigány fiatalember lóbálja a rádiós magnót (Adioton típus), és láthatóan igen-igen elégedett. Arája—ölében a gyerekkel — füstöt ereget. Nem sokan vagyunk a szerelvény utolsó kocsijában. Ki-ki újságjába mélyed, eszik. A visszafojtott indulat még nem érte el a tűréshatárt. Várjuk, hogy leszálljanak. Ez Vezekénynél aztán be is következik. Még amúgy búcsúzóul lejátssza nekünk a „Jaj istenem, micsináj- jak, bogozzék, vagy brácsázzak” címűt — aztán az egész família eltűnik az emlékezet útvesztőjében. Még az ablakból látni, amint porosz- kálnak hazafelé a földúton. Ünnep van megint, háromnapos. Ilyenkor a fél ország útnak indul. Rokonlátogatni, vagy haza. Muszáj menni, erősebbre fonni a lazuló szálakat, meglátogatni az öregeket. A vonat Kál-Kápolnától az Alföldre menet két megyét szel át. Az ország északi felét összeköti a délivel. Ott középen valahol megszakad. Nincs folytatás. Lehet, hogy valakik úgy gondolták, az évezred végén már mindenki autóval rója az utakat? A vasútra mindig kevesebb és kevesebb jutott. A kis piros, motoros a KGST-együttműködés folytán került hozzánk Szlovákiából. Hajói emlékszem, nyolc vagy tíz esztendeje? Az ülések lemoshatok. Rajtuk — egymással szemben — elférnek nyolcán is, jó emberek. Ha úgy adódik, kártyapartira is elegendő a hely. Az időből mindenképpen futja. A szerelvény a nyolcvan kilométeres távot nem egészen két és fél óra alatt teszi meg, naponta ötször (vagy hatszor?), oda-vissza. Ilyenkor, ünnepen, kicsit zsúfoltabb a kocsi belseje. Vannak túlterhelt szakaszok. Aztán meg — belekalkulálva a többnapos lazításba az itókát — hozzácsatolnak egy-egy újabb vagont a többihez. A férfiak — a közös iddogálásért cserébe — inkább vállalják a kényelmetlenebb utat. Meg az is igaz, nem kimondottan gépkocsi-tulajdonos utazóközönség jár errefelé. Egy ilyen kupé majdnem „Megpróbálták kiütni fegyverünket a kezünkből” o*/ .. .. ... , Beszelgetes Magyari Lajossal keresztmetszet az életünkről. Azért majdnem, mert azért ide nem mindenki száll fel. A bőrkosztümös, harmincas szőkeségről látszik, hogy neki most muszáj volt jönnie. Kislányával jön kézen fogva, másik kezében cigaretta. Felszállás után leülnek egy sarokba, nézelődnek, csendesek. Félrehúzódásukban a „kívülállás”. Aztán látom, hogy két megállóval arrébb otthonkás nagymama fogadja őket az állomáson, cuppanós csókokkal. Kisköre után hirtelen elnéptelenedik az utastér. Ketten maradunk. A magammal hozott könyvbe temetkezem, s néha az ablakon át kitekintek a végtelen mezőkre, az elhagyatott istállókra. A géptelepre, ami mellett ki tudja, mióta tornyosodnak a rozsdás roncsokból épülő szeméthegyek. Megyünk az ország szegényebb felébe. Egyre mélyebbre a tengerszinthez képest, mélyebbre az időben. A harsány tizenéves mellettem, a párhuzamos ülésen fészkelődik. Ütemesen dobol a kétes tisztaságú ablaküvegen. — Már tíz perce Szalókon kéne lenni — dohog, szélnek eresztve a kénytelen mondatot. Huzat van. Lassan nyikorogva araszol a vonat a kiskörei hídon. A Tisza tisztes kis hajót visz a hátán, a gáton elszánt horgászok. A híd tülfelén messzire nyúló kocsisor várja, hogy végre elhaladjunk. Az idő is lelassul. A tizenéves leányzó dühöng, nem tud várni. Sebes léptekkel az ajtóhoz rohan, felrántja. Azt hiszem egy pillanatig: kiugrik. (Szóljak, ne szóljak?) Aztán csak lóg a lépcsőn, a féktelen huzatban. Abádszalóknál kiderül minden. Megvallom, azt hittem, a sínek miatt lassítottunk. De nem. A forgalmista és a mozdonyvezető párbeszédét hallom: — Nem elég az üzemanyagom, csak Kunhegyesig! Szóljatok be! Küldjenek elénk egy gépet! — Meglesz! A tizenéves hápog. Én, lakonikus nyugalommal, nem szólok. Hisz jártam én már erre máskor is. Ketten szállnak fel. Égy mundéros fiatal, meg egy fekete bőrdzsekis civil. Rájuk figyelek. Nem is tehetek mást, hangosan beszélnek: — Hova? — Bajára. — Aztán mennyi van még? — Hát, mán csak 121. A nyavalya bele. — Oszt mikor kell odamenned? — Holnap délbe. — Azt már nem éred el (legyint). Ez mán azt nem hozza be. — Ühm. — Telefonálni tudsz? — Ááá. (fejét rázza) — Na — csap a térdére — „Ha én ezt a klubba egyszer elmesélem!” Akkor most micsinálsz? — Hát, gondolom elmegyek Kisújról Ceglédre, onnan Szegedig. — És? Van csatlakozás onnan Bajára? — Hát, ezt nem tudom, látod... A diskurzust elnyomja a mégiscsak felbúgó motor. Egyre gyorsulunk. Kunhegyes előtt nem sokkal a szerelvény köhögve kifullad. Befutunk aztán az állomásra. Azt ajtók kinyílnak. Többen felci- helődnek. A mindeddig kitartóan doboló kamaszlány kiszól az ablakon a forgalmistához: — Na, mi lesz, mikor megyünk már végre? — A váltást várjuk, mindjárt jön — szól vissza a vasúti tiszt. Az a mindjárt jó húsz perc múlva lesz, de ezt még ekkor nem tudjuk. Egy láthatóan „jól szituált” család (vidéki orvos és neje, két jól nevelt, nagy gyerekkel) helyet foglal. Az üléseket letörlik. Könyveket vesznek elő. Berendezik saját világukat. A könyvek, újságok természet- gyógyászatról szólnak (látom a címlapokat). — Lefutott széria! — szidja a gépünket kintről az egyik utas. (Láthatóan csak civilben utas, amúgy „bennfentes”.) Csend van. A nyárfa fehér pamacsát behozza a szél. A fekete dzsekis a katonával már másról beszél. A tizenéves megnyugodott. Az értelmiségi család olvas, vagy halkan eszmét cserél. Jönnek még többen: egy öregasszony, aki sajnálkozik rajtam, hogy már mióta utazhatok. Utána sokgyerekes família dugig reklámszatyrokkal, labdával, babával, több üveg sörrel és gyerekkocsival. Végül a kalauz, egy kiöltözött cigány fiatalemberrel. Megjön szemből a gép, az új mozdony. Mindannyian felsóhajtunk. Az arcok ragyognak, elindulunk. Ma ünnep van. Munkaszünet. Talán most már elérjük a végállomást. Hát, így utazunk. A vonat meg-megáll, de csak odaérünk egyszer. Hova is...? Jámbor Ildikó Nemrégiben Heves megye vendége volt a sepsiszentgyörgyi kiváló poéta, Magyari Lajos. — Korszerűsíteni kell a háromszéki nyomdánkat. Ez ügyben találkoztam néhány igazgatóval. Ezenkívül új kötetem megjelenéséhez keresek mecénást — indokolja látogatását. — A múlt év karácsonya óta a szélesebb olvasóközönségnek is reménye van arra, hogy mind jobban megismerjenek titeket. Kicsit előzzük meg a természetes folyamatot: beszélj magadról! — Székelykeresztúron születtem 1942-ben. A Bolyai Egyetem elvégzése után ott kezdtem, ahol Petőfi befejezte földi pályafutását: Héjasfalván. (Történelmi tévedés, hogy az István-kút Fehéregyházához tartozik.) Egy évig tanítottam itt. Még az éneket is rám erőltették, pedig botfülű vagyok. Az igazi csapás az volt, amikor a matematika oktatását is a nyakamba varrták. Óráinkat az István-kútnál tartottuk. Mindennap az volt az első mozzanat, hogy a ledöntött emlékművet felállítottuk. — Héjasfalváról Sepsiszent- györgyre kerültem. A politika ekkor a tartományokat megyékre szakította, mi pedig Tükör címmel egy lapot hoztunk létre. Sajnos, ebből a régi csapatból sokan eladták magukat új egyleteknek, melyek jobban fizettek. Hátat fordított Erdélynek Vári Attila, Csíki László, Tömöry Péter, Kocsis István. Mi egyébként a Forrás II. nemzedékhez tartozunk, a ’60-as évek derekán kezdtünk publikálni. A sematikus irodalommal szemben nyitottabb szemléletet hirdettünk meg. Persze, a népi vonal is pártfogóra lelt, Farkas Árpád és Király László költészetében. A Bukaresti Szépirodalmi Könyvkiadó indította a Forrás első nemzedékét: Szilágyi Domokost, Lász- lóffy Aladár és Csabát, Bálint Tibort és Szilágyi Istvánt. — Mikor jelentek meg a köteteid? — 1968-ban a Hétarcú ballada, majd 1970-ben a Körösi Csorna Sándorról írt könyvem. 1972-ben a Kötések; 1976-ban a Hajnali vágta, 1988-ban a Föld igézete (Eredeti címe: A föld emlékezete lett volna. Ebből ötven verset irredentának bélyegeztek, s kiirtották őket a lehetőségek sorából. Ezeket most kiegészítem újabbakkal, s új kötet lesz belőlük nemsokára.) — Pillanatok alatt elfogytak a könyveid. Nem próbálkoztál újranyomásukkal? — Egyszer megkíséreltem a Föld igézetével. Az lett az eredmény, hogy a cenzor még a könyvtárakból is eltávolította. — Gyermekedet gyógykezelésre hordtad B udapestre és Egerbe. A szükség azt diktálta volna, hogy költözz Magyarországra. Miért nem tetted? — Erre képtelen leírnék. A szellemi tevékenység Erdélyben megtartóerővel bírt, hitet adott az embereknek, hogy maradhassunk. Az egyház mellett reánk hárult a legnagyobb feladat, hogy a nemzeti érzést, a megmaradás utolsó fegyverét megtartsuk. Néha megpróbálták kiütni fegyverünket a kezünkből. Védekeztünk vele, s vagdalkóztunk is. Közben kinőttek legnagyobb- jaink: Sütő András, Kányádi Sándor. A mostani helyzetben is megtartó ereje van a magyar irodalomnak. Hálátlan szerep. Monomániának tűnik bizonyára sokak szemében. De az erdélyi ember olyan, mennél jobban bántják, annál makacsabb. Meg- edzetten felkészültünk a nemzeti élet kiélésére. • Sziki Károly (Herczeg István grafikái) Cu nlc&ali« • •
