Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-23 / 69. szám
1990. június 23., szombat Hírlap ______________________________________5^ ( Színházi sarok Lázár Rita: „A jó színésznek elhiszem, hogy ember” D (Fotó: Koncz János) HÁROM fáUttufli FUTAM Tempósan rója a métereket az Európa-bajnok hosszútávúszó. Látom, ahogy még utoljára belemerül a vízbe, komótos élvezettel, hogy simogassák még egyszer végig az arcát a hullámok. Lazán feltornássza magát a medence szélére, aztán néhány perc múlva melegítőben, vizes hajjal, pirosra csípett szemekkel ül le mellém egy padra. Lázár Rita, a Gárdonyi Géza Színház rendezőasszisztense. — Nem bírnám annyira a gyűrődést, ha nem úszhatnék — mondja. — Úszni jó. Módszerességre, és türelemre szoktat. Szükségem is van rá, amikor a színházban húsz-harminc embert kell megérteni, elviselni, megnyugtatni egy-egy produkció alatt. Mindenki érzékeny, mindenki szereti, ha megdicsérik, és nem csak a színészek, hanem a világosítók, díszletesek, egytől egyig. Komolyan mondom, úgy kell velük bánni, mint az óvodásokkal, kézenfogni, megsimogatni, önbizalmat önteni beléjük. Aztán, ha ebből egy kicsit elegem lesz, csak lejövök egy kicsit ide az uszodába, és kiúszom magamból a mérget. — Amiket elmondtál, abból úgy tűnik, hogy két lábbal állsz a földön, és józan, gyakorlatias módon gondolkodok Van benned valami „művésziélek” is, amit az ember elméletileg egy rendezőaszisztenstől elvárna? — Nem vagyok lila. Sőt, azt hiszem, inkább gyakorlati ember vagyok, mint elméleti. De nem is az a dolgom, hogy „koncepciókat” találjak ki: nekem végeredményben a rendező keze alá kell dolgoznom. Az megint más kérdés, hogy vannak olyan rendezők, akik kíváncsiak a véleményemre. Nagyon szeretek együttdolgozni például Valló Péterrel. Kialakult már közöttünk egy jó munkatempó, ha ő jön vendégrendezni, akkor engem kér „segédnek”, s ha tudom, hogy jön, én is számítok rá, hogy engem keres majd. Szeretem, ahogy a művészekkel bánik, fergeteges humora van, úgy kritizál, hogy közben kénytelen vagy felröhögni, mert úgy tud bírálni, hogy nem bánt meg vele. És azt is értékelem benne, hogy a földön jár, „életszerűen rendez”, nem próbál a darabokra olyan mondanivalót erőltetni, ami eredetileg nincs bennük. Persze, aztán van olyan rendező is, akinél alig várom, hogy vége legyen a hat hetes próbáknak, és elköszönjünk egymástól. (Valami letisztult céltudatosságot érzek a szavai mögött. Erőt és biztonságot. A mozdulataiban is energia feszül, látszik: ez a lány, ha „beindul”, végigcsinálja, amit kigondolt. Hallottam: annak idején, amikor még vidékre járt dolgozni, hajnalban kelt, csak azért, hogy másfél órát még úszhasson a munka megkezdése előtt. A világversenyekre a saját, összekuporgatott pénzén utazott, Egerben akkoriban senkit sem érdekelt, hogy van egy Lázár Rita — egy nemzetközi szintű hosszútávúszó. Ma már szerencsére akadnak támogatói: a Hungária Biztosító és a Sziszi- fusz Kft. bizonyos mértékig megkönnyítik a versenyekre való kijutást.) — Te úszol. A szakmád szerint geológus vagy. Hogy csöppentél a színházi világba? — Gyerekkoromtól élvezem a színházat. Akkor statisztáltam valami darabban, utána sűrűn jártam előadásokra, egyszerűen vonzott ez a világ. A szüleim kedvéért kezdtem el az egyetemet, aztán még örültem is neki, hogy hagytam magam rábeszélni: tudtam, hogy rendező csak valamiféle diplomával lehetek. Az utolsó évben majdnem otthagytam az egészet, akkor is csak az tartotta bennem a lelket, hogy „kell a papír”. Még egy évet „el- tékozoltam” — nem bántam ugyan meg — a recski ércbányáknál, de amikor meghallottam, hogy Egerben színház lesz, azonnal jelentkeztem. — És még mindig rendező akarsz lenni? — Talán már nem. Profi rendezőasszisztens, az igen. És nem baj, hogy van egy műszaki végzettségem, néha nagyon is tudom használni, ha mondjuk a technikussal kell megbeszélni valamit. De tovább is szeretnék lépni: érdekel a szinkron, a film, sőt, szívesen dolgoznék külföldi filmek gyártásánál, a rendező mellett. — Hogy viseled el a színészeket magad körül? — Akik igazán jók, azokat nagyon tisztelem. S hogy mitől jó valaki? Attól, hogy elhiszem neki: ember. Hogy nem szerepet játszik, hogy nem csak eligazították a színpadon, hogy ide álljon, és ott az asztal mellett ezt és ezt mondja. Egy jó alakítás kedvéért viszont meg kell fürödniük a saját hiányosságaikban, a saját gyarlóságukban, a saját rossz tulajdonságaikban. Azt az énjüket kell felszínre hozni, amit ők is legszívesebben elfelejtenének — és ez óhatatlanul feszültséget okoz bennük. Ha isznak, ezért isznak, ha „hisztisek”, ezért azok. Én szeretem őket, de szeretem az egész színházat, a jó és rossz oldalával együtt. — Annak, hogy elváltál, van köze a munkádhoz? — Azt hiszem, igen. Ez a szakma nem „beszabályozható”, van, hogy 11-kor, van, hogy vasárnap délután keveredik haza az ember. És ha nem is kap mindezért megjegyzéseket otthon, saját magában azért örökké lelkiismeretfurdalást érez, előre is. Azt hiszem, jót tettem mind a kettőnkkel: a féljem már családot alapított, én pedig szabadon rendelkezem az életemmel. Vannak barátaim, barátnőim: színészek, úszók, magyarok, külföldiek... És én nagyon jól érzem így magam, a bőrömben. Doros Judit Még nem a miénk... Rendkívül tanulságos történetet hallottam a minap és ráadásul minden szava igaz. Két úr egy kellemes esti italozás után, mely alkalmából teljesen lerészegedtek, vizelni indultak a tivornya színhelyéül szolgáló ház mögé. Ami nem csoda, sőt természetes, hiszen annyi sör és fröccs folyamatos elfogyasztása után szükségessé válik, hogy az ember könnyítsen magán. Ott állt a két úr a ház mögött, szorosan egymás mellett: dű- löngélés, bizonytalan mozdulatok, ahogy az ilyenkor lenni szokott. És akkor kezdetét vette a nagy művelet: sliccgombok kigombolása, cippzár lehúzása, keresgélés. Szóval, hogy hogy nem, a nagy manőverezés közben az egyik úr véletlenül a másikét fogta meg, és közben arra gondolt, hogy ő van abban a helyzetben és indulhat az akció. Tehát a vizelés. Na már most, miközben erre gondolt, sőt még a sugarat is látta (amely persze nem az övé volt), szép csendben a nadrágjába pisilt, ami valljuk be: kellemetlen ügy. Ebből a kedves sztoriból pedig az a tanulság következik, hogy: attól, hogy megfogunk A KISZ nimbusza leáldozott, s az utódszervezetek úgy tűnik, hasztalan küzdenek a „tiszta lap” kiosztásáért — nekik az nem adatik meg. E sorok írója részt vett az OKÉ-n, az Országos KISZ Értekezleten, ahol szemtanúja volt egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítésnek, egy haldokló mozgalom megmentési kísérletének. „A kísérlet sikerült, a beteg meghalt” — mondhatnék e közhelyviccel, és valahol kapizs- gálnánk is az igazságot. A De- misz és a hozzá csatlakozó ifjúsági csoportok nem tudtak egy ütőképes, „átpofozott” szervezetet megteremteni, helyette létrejött egy százkarú, polipszerű képződmény, amely nem tudja hol a helye, mik a jogai, és kik a szövetségesei. Erről a furcsa „lényről” — és még sok egyébről is beszélgettünk Csia Lászlóval, a Mátraaljai Ifjúsági Szervezet titkárával. — Kialakult ez a többpártrendszer — mondja — amelyben a résztvevő pártoknak sajátos arculatuk van. A Demisz pedig, éppen ebben az időszakban „folyt szét” — annyira szabad kezet adva a tagszervezeteinek, hogy éppen ezáltal nem beszélvalamit (vagy valakit), még ne higgyük, hogy az a valami (vagy valaki) már a miénk. Ellenkező esetben kellemetlen meglepetéseket szerezhetünk magunknak. Lássuk be: ami a kezeink között van, az még nem a miénk...! És akkor szárazon marad a nadrágunk. Tanács Ha idegesek vagyunk és — mint rendesen — nem sikerül semmi, és egyszer csak „elég”; ne rúgjunk bele az utcán a kutyákba. Nem ők tehetnek róla. Lenin helyett — hangulat Mostanában, ha belépek különféle irodákba, a falon rögtön meglátok egy téglalap alakú foltot. Azon a részen világosabb a tapéta, tisztább a fal és élesebbek a kontúrok. (A Lenin kép helye.) Ézeket a portrékat az utóbbi hónapokban szedték le onnét, jól tudjuk miért, nem is ez az érdekes. Idők jönnek, idők mennek, hol marxisták, hol királyok, hol hercegek, hol grófok, a képek ott lógnak a mindenkori termek falain, hogy felnézzünk rájuk és tudjuk, amit tudnunk hetünk a Demokratikus Ifjúsági Szövetség egységes arcáról. Ez Nagy Imre, a Demisz elnökének a bűne, és az is, hogy azóta sem tudjuk, milyen viszonyban állunk a szocialista párttal. — A MISZ — a Mátraaljai Ifjúsági Szervezet — mennyire érzi, vagy érezte „megbélyegzettnek ” magát? — Nagyon jó lenne, ha EGY lehetnénk a megannyi ifjúsági szervezet közül. Ha nem kellene megküzdenünk az előítéletekkel. Annál is inkább, mert ebben a városban három, jelentősebb csoport működik: a Fidesz, a KÖR — amely a Fidesz-hez közelállónak tartja magát — és a MISZ. És nagyon sok esetben azonos álláspontra helyezkedünk, például egyes tanácsi döntésekkel kapcsolatban. Ilyen volt például legutóbb a Török Ignác Úttörőház ügye. Mi azt akartuk, legyen ez egy gyermek- és ifjúsági ház, őrködjön felette egy kuratórium, amelyben minden ifjúsági csoport képviseli magát, és az érdekeit. A tanácskozásokon el sem jutottunk idáig, leragadtak ott a tanács képviselői, hogy hívhatják-e továbbra is Török Ig- nácnak az intézményt. Lemondkell. A kor szimbólumai ők, mindig kihagyják nekik a helyet, ahol aztán később világosabb lesz a fal vagy a tapéta. Magam — így harminc alatt — először látok szimbólumváltást, de máris érzem, hogy az ilyen jelképekhez semmi közünk nincs, ezekkel semmi dolgunk. A végén úgyis csak pofá- raesés lesz belőle: szégyenlős képleakasztás, kulcsra zárt szobákban. És foltok, foltok... amerre csak a szem ellát. Én azt hiszem, a rideg képek és kitömött élettelen bábuk helyett inkább hangulatok kellenének. Örökérvényű hangulatok, amelyek fölött nem száll el az idő. Amelyek nem omlanak össze az első fuvallatra, amelyet nem tör ripityára az új divat, amelyekre jó szívvel gondolhatunk majd vissza. A falakra esetleg keretet; szabad képzeletet, ami ha nem is konkrét, de azért (éppen ezért) időtálló. És időn túli, tehát örök. Egy este az esős fák alatt, egy éjszaka az idegen városban, egy gyönyörű reggel a villamoson: arcok, hangok, érintések. Merev portrék helyett lágyabb vonalak... Lenin helyett — hangulat. tunk arról, hogy az új önkormányzat megválasztásáig ebben a kérdésben döntést tudunk kicsikarni. — Milyen érdemeket szerzett a Mátraaljai Ifjúsági Szervezet a megalakulása óta eltelt időszakban? — Talán azt, hogy „burkot re- pesztettünk” bizonyos értelemben. Ehhez a fegyver nem más volt, mint a PRÉS című lap, amely a MISZ égisze alatt jelent meg. Olyan dolgok mondattak ki a lapon keresztül, amelyekről egyébként is beszéltünk — de egy ötven fős gyűlésen esetleg nem volt foganatja. Szócsővé vált a PRÉS, és a nyilvánosság hatalmas erőt jelentett egyes döntések meghozatalánál. Ez mindenképpen érdem. Sajnos, veszélybe kerülhet a lap megjelenése — nem politikai, hanem anyagi okok miatt. A MISZ nem képes egyedül pénzelni a lapot — a tanács pedig nem vállalja fel ezt. Holott elismerik, hogy szükség van a PRÉS-re, sőt, biztatnak is, hogy csináljunk belőle hetilapot — aztán széttárják a kezüket, hogy: támogatni bizony nem tudják... (doros) Havas András Hol a helye, mik a jogai? „Egynek lenni a sok között” Azúrkék minden... így nyaranta bármi megtörténhet. Ahogy reggel megyek a buszmegállóhoz, benézek a szomszédos kertbe, ahol egy azúrkék nadrágos kertitörpe áll. Egyre nagyobb szimpátiával figyelem a kertitörpét. Megesik rajta a szívem, hiszen sokan azt mondják róla, hogy ő giccs, hogy ő ízléstelen, hogy ő hazug. Mivel nyáron minden megeshet, elhaladva a könyvesstandok előtt, csak a Vörös Rózsa sorozat regényeire villan rá a szemem. Rendszerint meg is veszem ezeket. Hetven forintért. Örömmel látom, hogy mindenki ezt veszi: dolgozó lányok, asszonyok, nénikék... Ahogy este leheveredek, és kezembe veszek egy Vörös Rózsát, az jut eszembe, hányán és hányán lapozzák most velem együtt ugyanezt a történetet, és gondolják ugyanazt, amit én. E regények ugyanis oly egyértelműek, hogy nem lehet félreérteni vagy másképp értelmezni őket. Olvasom hát Charlotte Wisely Üdv a betolakodónak című regényét, mely egy leányról és egy férfiról szól. Jean és Luisal3. oldal közepe táján első látásra egymásba szeretnek. Az ifjú hölgy, akinek azúrkék színű a szeme, festészetet tanul a festői mexikói falucskában (mely fölött azúrkék az égbolt), és tanára a tehetséges, érett férfiú, akinek sötétbarna szeme van. Vonzzák egymást, mint az ellentétek általában, és érzelmeik oly hevességgel bontakoznak ki, hogy maguk is meglepődnek. Luis, aki sokat megélt, és akinek fontos a siker, bölcsen igyekszik visszafogni e szenvedélyt. Próbál végre a festésre koncentrálni, mert ahogy mondja: „ Tapasztalatból tudom, hogy a munka és a gyönyör nem fér meg egymással” (18. oldal). Az érzést azonban már nem lehet megfékezni, az lassan-las- san elbontja őket, hiába a férfi önfegyelme, vagy a nő tartózkodása. A 27. oldalon olyasmi esik meg, ami visszafordíthatatlanná teszi az eseményeket: „A sötét szempár belenézett a bizonytalanság azúrkék tavábaAz esemény szimbolikus jelentőséget kap, és elindítja őket az ellentétek feloldásának irányába. Hiába a merev társadalmi korlátok, hiába környezetük áskálódása, őket már nem állíthatja meg semmi. Luis Castillonak, akit érett férfikorában végre elért a szerelem, lehull a hályog szeméről, és képessé válik arra is, hogy döntsön a munka és gyönyör eddig feloldhatatlannak tűnő, kínzó dilemmájában: „Pokolba a munkával! — hörögte Luis, és olyan vad, érzéki tekintetet vetett rá, hogy a törékeny kislány csaknem megrémült”. Jean azonban csak nem rémült meg... Mivel azonban egy hetven forintos könyvet nem lehet abbahagyni a 65. oldalnál, a további félszáz oldalon a fiatalok összevesznek: „Jean dühe és bátorsága egyre fokozódott, felemelkedett az adrenalinszintje, így aztán tisztán és értelmesen fogalmazott”. Később az ifjú pár kibékül, de úgy ám, hogy néhány könnyet föltétien elmorzsol szemében az olvasó. Egy átolvasott-átkönnyezett éjszaka után nem csoda, hogy az ember munkába menet visszamosolyog a kertitörpére. Sőt eszébe jut: az volna a jó, ha a ledöntött szobrok helyébe megannyi óriási kertitörpét állítanánk. A talapzatra pedig azt a mondatot vésnénk, amit oly szépen hörgőit Luis... Az alkotási mindenki csodás egyetértésben állná körül, és azontúl állandóan azúrkék nyár lenne. (palágyi)
