Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)

1990-05-29 / 47. szám

y.; V" ...............................................................................................l.,L.y ■„■ ...... v-yv ....................................................y,........................■ y......................................... ■ ,

4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS _____________ Hírlap, 1990. május 29., kedd

M

ág Bertalan:

f

m ■■

m. Is

2.rész

RsaKHBHaaMccaswMis

Hát igen, az „okosok” megjegyzés talán azon alapult, hogy ha valahol az országban nagy horderejű bűncselekmények esetében a helyi szervek bizonyos idő után nem értek el eredményt, akkor a felsőbb vezetők rendszerint a Belügyminisztérium bűnügyi szerveit utasították a bűncselekmény tetteseinek felderítésére, elfogására. Ez az elnevezés azonban inkább ragadványnévvé vált, hiszen a helyi bűnügyeseknek és a budapesti kriminalistáknak is megvoltak a kiválóan dolgozó, képzett szakemberei. A jelző tehát megmaradt továbbra is, annak ellenére, hogy a belügyi bűnügyesek a legjobb barátságban voltak különösen a főkapitányság bűnügyi dolgozóival. Ritkán azért még előfordult, hogy megjelenésük ellenérzést váltott ki.

Magos a megjelenésen kissé I ‘ I Aki levelezőlapra

kát összegyűjtve beküldi címünkre M I (3300 Eger, Pf.: 23.).

H _ Hírlap könyvsor- I MH ■ I solásán. A levelezőlapra írják rá:

meditálva már be is nyitott abba a szobába, ahol Palágyi Bélával

— az e heti nappali művezetővel

— az egyik helyi nyomozó beszélgetett. Miután megtudta, hogy a művezető büntetlen előéletű, nős, kétgyermekes családapa, közölte, hogy szeretne ő is néhány kérdést feltenni.

— Csak tessék, őrnagy elvtárs, én legalább addig odakint bekapok valamit, mert még ma nem is ettem, és aztán visszajövök.

— Magos őrnagy vagyok — mutatkozott be Palágyinak. — Mondja, Palágyi űr, a nappali műszak kezdete előtt mindig jóval korábban szokott bejönni? — Első kérdésként ezt azért tette fel, mert úgy hallotta, hogy eddig csalc nagy ritkán fordult elő, hogy jóval a műszak kezdete előtt bejött volna az üzembe. Többen azonban még erről sem tudtak.

— Ha nem is naponta, de azért elég gyakran.

— Ma például hol jött be? A portás szerint ön nem a főbejáraton jutott az üzembe.

— Pedig ott jöttem be — mosolygott elnézően Palágyi —, csak kérem szépen, ilyen korán

rendszerint szundikál az öreg, és nemigen figyel a bejövökre.

— Miért ment egyenesen a pénztári irodához?

— Furcsállottam, hogy ilyen korán ég ott a villany, és mielőtt benyitottam volna az ajtón — ami az emeletre vezet, a pénztárhoz —, észrevettem, hogy alig két méterre valaki a földön fekszik. Odaszaladtam, és elborzadva láttam: véres a feje, eszméletlen állapotban van. Én akkor halottnak véltem. Riadalmamban felrohantam a pénztárba, ahol égett a villany. Legnagyobb megdöbbenésemre ott feküdt véres fejjel az éjszakai művezető, Almási Géza. Nyomban leszaladtam a művezetői szobába, és értesítettem a rendőrséget meg az igazgató elvtársat. A rendőrség elég hamar meg is érkezett. A rendőrorvos azonnal Almásihoz lépett, de az már, véleménye szerint, több órája halott volt. Az iroda bejáratánál fekvő férfit, akiről addigra már megtudtam, hogy Gáti József műszerész, az orvos még életben találta, és azonnal beszállította a kórházba. Ekkorra az üzem dolgozóinak többsége már ott álldogált, és szinte szótlanul nézték a véres tragédiát. Ezt

követően többek között engem is felkértek ide, és a folyosón levő irodákban megkezdték valamennyiünk kikérdezését.

— Palágyi úr, magának mi a véleménye, ki vagy kik követték el ezt a borzalmas bűncselekményt?

— Bár tudnék erre feleim, is- tenuccse, nem kímélném.

— Mondja kérem, tudták az itt dolgozók, hogy a páncélszekrényben aznap körülbelül kétmillió forint volt?

— Azt hiszem, ezt nemigen lehetett eltitkolni, hiszen mindenki tudta, hogy másnap lesz a prémiumosztás.

— Köszönöm a felvilágosításait.

— Elmehetek, őrnagy úr? Szeretnék már az üzemben lenni, mert rengeteg a munkám.

— Sajnos, ebben én nem dönthetek, de azonnal megérdeklődöm. Magos kinyitotta az ajtót, és intett az utolsó falatoknál tartó kollégájának, hogy cseréljenek helyet.

(Folytatjuk)

A demokrácia kultúrája, a kultúra demokráciája

Vészes gyorsasággal változnak az idők. Ma mar a kommunista jelző a legsúlyosabb sértések egyike, közvetlenül az „anyázás” után. Plakáton hája- sodik elénk egy tarkó, tányérsapkában végződő disznófgjel, és cirill betűs(!), orosz nyelvű fölirat adja tudtunkra: „Elvtársak, vége!” Lám csak, az időközben háttérbe szorult orosznyelv-ok- tatás mégsem volt annyira haszontalan: lehet piszkálni a halottnak vélt oroszlán farkboitját, a fölszabadítóból megszállóvá minősült hatalmat, s hazai „szekértolóit” bosszantva-fenyeget- ve. Kétségtelen: a tarkó — tarkó- lövést juttat a plakát nézőjének eszébe (ha olyan idős már, hogy e „hagyomány* is tudata részét alkotják, s habár az is kétségtelen: a föntebb jelzett hatalom teljében a tarkólóvés milliószám a szokásos megtorlás volt, ma egy efféle asszociáció nem éppen a békés rendszerváltás, átmenet képzetköréhez tartozik.

S a tüntetések.

Jó esztendeje még egymaga vonult föl a Kossuth Lajos téren

egy hölgy, táblát emelve Dobray György dokumentumfilmiének, a kéjnoről szóló K-nak a bemutatása ellen. Nemrégiben már népes tüntetés zajlott a pesti mozi előtt, azzal a szándékkal, hogy haladéktalanul tiltsák be az illetékesek Scorsese amerikai — olasz filmrendező művének magyarországi vetítését, a másutt is olykor botrányt támasztó Jézus Krisztus utolsó megkísérlését.

Hát igen, így van ez: tüntetések árán megszületett a tüntetés szabadsága. S most már néha olyasmi ellen is tüntetnek, ami pedig egy széles ízlésskálán mozgó demokratikus társadalom — például a Magyar Köztársaság — értékrendszeretői korántsem lehet idegen.

Ezt az amerikai filmet magyar papok vallásügyi szakértőcsoportja előzetesen megtekintette (az erőszakfilmek s hasonlók esetében filmforgalmazásunk még nem ennyire elővigyázatos), és jóváhagyólag nyuatkozott; más papok véleménye szögesen eltért ettől, ám e más papok állítólag nem látták a vitatható mozgóképet, s mire megnézhették volna a moziban, már a tüntetés élén találták magukat.

Scorsese — megesküszöm rá

— izgalmas és nagyon szép filmet készített Jézus Krisztusról, aki mártírhalála óta minden kor emlékezetében mint időszerű hős jelent meg, hatalmas érzelmi hullámokat kavarva, rokonszenv és ellenzés közepette. Ernest Renan a múlt század második felében az emberiség vallását megalapító Jézust forradalmárnak tekintette, őt és követőit valamiféle „lenge kommunizmus” hívének — s mindezt Renan, az egykori yiap, az elismerés hangján említette. Mauriac katolikus író 1936-ban ezt írta Jézus-regénye lapjain: „Ma sok embert csak a tudatlansága tart vissza attól, hogy meg ne tagadja Krisztust. Eta ismernék, nem bírnák elviselni.” Ehhez képest Scorsese

— s a görög regényíró, Kazantza- kisz, akinek művet a filmrendező alapul vette — nem állít meghök- kentőbbet. Jézus itt kezdetben a rómaiak megrendelésére ácsol kereszteket, így menekülne Istentől rárótt végzete elől. Aztán egy végső látomásban a túlélés képsprai peregnek le, s a megváltás úgy magyaráztatik, mint az egymást követő nemzedékek láncolata. (Madách Luciferé is hasonlóképp gondolkodik — bár viccet farag ebből.)

E kellene jutni odáig, hogy a vallás csakugyan emberi joggá, egyéni döntés kérdésévé váljék. Es ne erőltessék rá a vallásosságot arra, aki ezt nem akaija. Legyen emberi jog az ateizmus is, de agresszív érvényesítésének álljuk útját csakúgy, mint bármilyen agressziónak.

Tanuljuk még a demokrácia kultúráját, a kultúra demokráciáját. A szócsere nem önkényes játszadozás. Én azt remélem, hogy hamar túlesünk eme össznépi tanfolyam legnehezebb szakaszán, és ősszel már tapasztaltabban, fölvértezettebben — egyszóval: kulturáltabban —fogunk hozzá a helyi önkormányzatok megteremtéséhez.

K. ZS.

Magyar édesapja az első világháborúban a keleti fronton harcolt, ott fogságba esett — és szerelembe: orosz asszonnyal tért haza. Kisebbik fiuk, Darvas Iván féléves volt, amikor a család Prágába került, és ott éltek a Felvidék visszacsatolásáig, 1938 őszéig, akkor telepedtek le ismét Budapesten. így aztán Darvas Iván már gyermekkorában anyanyelvi szinten beszélt a magyar mellett oroszul, csehül és németül, és ez a többnyelvűség, meg a két világháború közötti csehszlovák demokrácia szelleme olyan útravalót adott neki, amely napjainkig is a humanizmus, a tolerancia, a liberalizmus és a demokrácia muníciójával táplálja szellemiségét.

így aztán korántsem meglepő, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége felkérte képviselőjelöltjének, amit a színész csak úgy vállalt el, hogy megmaradhat pártonkívülinek. Amúgy sem ez lesz első találkozása a politikával, szenvedő félként elég része volt már belőle.

Politikai fogolyként ült a Rá- kosi-rezsim börtönében fivére, Darvas Attila. A forradalom idején Iván kiszabadította^ki nem tette volna meg ugyanezt a testvérbátyjáért?), de legyünk pontosabbak: hozzájárult törvényes kiszabadításához. Vagyis az illetékes igazságügyi hatóságokat kereste fel, azok előbb felháborodtak (vagy csak tettették?), hogy Darvas Attila és mások még mindig börtönben ülnek. Ez október utolsó napjaiban történt, 1956-ban. Aztán hivatalos, pecsétes írást adtak a szülésznek arról, hogy kinevezik a fogolyszabadító bizottság tagjának. így történt. S mert abszolút legálisan, mondhatni: úriember módjára járt el, a magát forradalminak is, munkásnak is, parasztnak is nevező, legitimitásában fölöttébb vitatható, szovjet tankokkal begördülő új kormány — a maga értelmezésében ugyancsak törvényesen — letartóztatta, elítélte és börtönbe csukta az akkori évek szinte üstökösként magasba emelkedett, legígéretesebb ifjú színésztehetségét, az akkor már színpadi és filmsikerei zenitjén lévő Darvas Ivánt.

Aki élt már az ötvenes évek második felében, és emlékezik, az tudja: többlépcsős volt a megtorlás, kegyetlen volt a bosszú, így azután Darvas Iván, kiszabadulása után, dehogy is térhetett még vissza a színpadra, arra „ítélték” — persze nem írásban, csak suba alatti telefonokkal intézve —, hogy nem lehet színész, hogy segédmunkáskodjék, aztán kisipari szövetkezetben tegyen- vegyen, majd amikor nagy kegyesen megengedték, hogy újból gyakorolja hivatását, további büntetésként előbb még vidéken, történetesen Miskolcon kellett egy évadot abszolválnia, és

utána Pesten is előbb csak kisebb jelentőségű teátrumhoz szerződhetett, amíg végül odaengedték igazi terepére, a Vígszínházba.

Erről azt nyilatkozta nemrégiben: „Munkahelyem a Vígszínház, amely annak idején létrehozott egy ma is élő stílust... És ha majd meghalok — azzal hízelgek magamnak —, rólam is (mint Ruttkai Éváról, Latinovitsról) azt fogják mondani: — Olyan igazi, Vígszínházba való színész volt.” Meg talán olyan igazi, népét jól képviselő parlamenti tag is.

B. T.‘

rmm m * m

A

Fnu hpf

KÉPERNYŐ

LiUy f (wi ■ « ■

ELŐTT

>1

_____

Átlagemberek?

Nem véletlenül tettem kérdőjelet a szombat este vetített Os- car-dijas amerikai film címe után. Nem hiszem ugyanis, hogy jogosult ez a minősítés, hiszen valamennyien rejtett, kiaknázatlan képességek sorával büszkélkedhetnénk, ha tudnánk róluk, ha felfedeznénk őket.

Legfeljebb a választott vagy elviselj sors lehet szürke, sokakéhoz hasonló.

Az alkotók egy. ilyen família hétköznapjaiba pillantottak be. A férj és feleség örvendhet a munkával megteremtett — nálunk erre eddig csak önpusztítás révén adódott alkalom—j ómódnak, az elegáns kocsinak, a tágas, afféle vidéki kúriának is beillő otthonnak, a szemnek tetsző berendezésnek, az idegnyugtató bankszámlának, a bőséges szabadidőnek, a szinte korlátlan utazási lehetőségeknek.

Ezt az irigylendő miliőt borzolják fel a problémák. A két fiú közül a nagyobbik csónakbaleset áldozata lesz. Öccse képtelen feldolgozni ezt a tragédiát, mindenekelőtt azért, mert bevallatlanul is felelősnek érzi magát. Később arra is fény derül, hogy a ház ura sem kiegyensúlyozott alkat. A 21 esztendős házasság csak önuralommal viselhető el párja számára is. ők azonban hallgatnak, csak a tizenéves vergődik. Az öngyilkosság traumájával is birkózik, méghozzá az arrafelé divatos pszichológus segítségével. Aztán robban a szikra, s

látványos összezördülés nélkül is vége a csak külszínre létező harmóniának.

Az anya elutazik...

Ők ketten maradnak. Nincs hepiend, hiányzik a szabályos lezárást szülő katarzis.

Mi meg csodálkozunk. Valahogy túlzottnak tartjuk ezt a legrangosabb nemzetközi méltatást. Igen, nem rossz munka ez a produkció. Többnyire hatásos, ám olykor kissé unalmas jelenetek, szituációk ötvöződnek nehezen befogadható szerves egész- szé.

Talán ebben a kelet-európai közegben, ahol meg se rezdü- lünk, ha szembesülünk a lélekte- lenség, az elfásultság, az intrika, a képmutatás ezernyi változatával, ebben a rideg valóságban meglepődünk, ha azonosulást várnak tőlünk ezzel a némileg luxusnak tűnő szenvelgéssel.

Nincs igazunk, de hát nálunk milliók aggódnak a holnapok miatt, féltik a veszni látszó létminimumot, így hát legyen bocsánatos bűn számunkra ez a hűvös, ez a túlzottan távolságtartó mérlegelés.

Bizonyára másként vélekedünk majd akkor, ha a még sehol sem lévő bőség kosarából mindnyájan megerőltetés nélkül részesülhetünk.

Mondjuk az USA-ban megszokott recept szerint.

Fene bánja, vállalnánk ezt az átlagnívót...

Pécsi István

A megvilágosodás

Egy közömbös napon Komis Mihály magyar író ment az utcán. A külső szemlélőnek úgy látszott: valahonnan tart valahová, de valójában sehonnan sehová sem igyekezett. Minden mindegy volt számára, mert már jó ideje összemosódott előtte a szürke ég és a szürke föld. Hirtelen kisütött a nap. Ilyen már napok, hetek, talán hónapok óta se történt. Legalábbis ő ilyenre nem emlékezett. Ekkor váratlanul Komis találkozott Istennel. A meleg napsütésben egy pillanat alatt megérezte a múltat, úgy látta: elvesztett, soha nem látott hozzátartozói simogatják, védelmezik.

Bár egy hete közvetítette a televízió a „Dunasirató” című beszélgetést, amelyet Makk Károly filmrendező folytatott Kornissal, mégis járnak bennem az ott elhangzott gondolatok. Különösen ez az egyszerű történet, amely az író elmondása szerint rendezte benne a dolgokat, s azóta talpára állt a kusza világban.

Megvilágosodás. Talán ez a legmegfelelőbb kifejezés arra, amiről az író beszélt a filmrendezőnek, pontosabban nekünk, nézőknek. Olyan élmény ez, amelyre a mai kor embere úgy vár, mint a szomjazó a forrásvízre. Szeretnénk megtalálni azt a pontot, amelyből ki lehet mozdítani a világot a sarkaiból, azt a percet, amely minderre magyarázatot ad. Ettől reméljük, hogy megmagyarázhatjuk a már-már megmagyarázhatatlant, értelmezzük az értelmezhetetlent.

Egy különös, mégis hétköznapi sors tárult föl ebből a vasárnap

esti beszélgetésből. Ugyanis nem életének eseményei és fordulói tették igazából érdekessé mindazt, ami Kornis Mihállyal történt, hanem az, ahogy a negyven- éves értelmiségi megélte mindazt, amin keresztülment. Tehetséges és gerinces gyermek és fiatalember lévén, rendre kiemelkedett társai közül, de mindig vissza is zuhant, mert nem tudta elfogadni a hatalom játékszabályait. Annál kevésbé volt képes a megalkuvásra, mert zsidó, s ennek a népcsoportnak a kiirtását, s hányattatását a hallgatás fala vette körül.

Ő nemcsak osztozott abban az általános múltnélküliségben, történelemhiányban, amelyet az előző korszak okozott, hanem többszörösen megszenvedte ennek minden nyűgét. Véres verítékkel kellett meghódítania azt a régmúltat, amely jó esetben mindenkinek egyszerűen csak jár, mint halott édesapja után a karórája vagy a cigarettatárcája. Erről szólnak írásai, ezt a szinte kilátástalan helyzetet jelenítette meg a Hallelúja című dráma is, amely a magyar színházi élet perifériájára szorítva nagy sikert aratva, mégis jeltelenül múlt ki. Csak posztumusz díjat kaphatott az elmúlt év során.

Pedig szinte mindenki ebben az emlékezetvesztésben szenved, s ezt a kollektív amnéziát csak azzal lehet megszüntetni, ha kimondjuk a maga zűrzavaros és meg nem oldott kérdéseivel is a múltat. Erről beszélt Kornis, s őszinteségében megdöbbentő volt mindaz, amit ezen a csendes vasárnap estén elmondott.

Gábor László

Darvas Iván I portréja ■