Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-25 / 44. szám
4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS Hírlap, 1990. május 25«, péntek Képkeret az akvarellhez „Valaki felszólítást kapott az Ars Agria Egri Képzőművész Egyesület ügyvezető elnökétől, Kishonthy Jenő úrtól, hogy a városunkban kétévente megrendezett akvarell biennálék pénzügyi összesítését közölje a nyilvánossággal” (Heves Megyei Hírlap 1990. április 10.) Reagálásomban egyrészt szeretnék ennek eleget tenni, másrészt a cikkben foglaltakkal kapcsolatos véleményemet röviden kifejteni. 1990-ig a tizenegy kiállítás 3 millió 35 ezer forintba került, s ebből a városi tanács egymillió 441 ezer forinttal járult hozzá a költségekhez. A teljes összeg további hányadát a Művelődési Minisztérium, a Magyar Nép- köztársaság Művészeti Alapja (1974-ig), Heves Megye Tanácsa, a Dobó István Vármúzeum és egyéb szervek fedezték. Egy város kulturális vérkeringéséhez szerintem a kiállítás, a koncert, vagy az irodalmi est szervesen hozzátartozik, ezért nem értem, hogy az akvarell biennálék miként vehettek el pénzt „a város kulturális életéből”? Nem értek egyet azzal a megközelítéssel sem, amely párhuzamot von egy országos tárlat és egy toronyház között, mert az összehasonlításnak nincs közös alapja, így bármilyen tetszetős is, nem vezet sehová. Osztom azt az álláspontot, hogy a kiállítások önnmagukban nem lendítették fel Eger képzőművészeti életét, de nem is ez volt a céljuk. Cél volt viszont, hogy egy olyan műfajnak adjon országos bemutatkozási lehetőséget, amelynek csírái viszonyulnak az óvodai, iskolai képzéshez és emiatt talán legközelebb áll a diákokhoz, valamint a „nagyközönséghez”. Ezenkívül természetesen kiállítási alkalmat és megmérettetési lehetőséget kínált egri művészeknek is. Bizton állítható, hogy a tárlatokat látogatók (műértők és „laikusok”) számára élményt jelentettek, formálták gondolatvilágukat, és befolyásolták a művészetről, valamint a műfajról (víz- festmény) alkotott felfogásukat. Szükségesnek tartom elmondani, hogy mivel a Magyar Képzőművészek Szövetsége, illetve „nyúlványai” voltak csak felhalmozva a rendezésre, így más technikai lebonyolítási mód nem létezett — nem létezhetett. Egy zsűri munkája feladatából fakadóan mindig vitatható. A díjazottak természetesen istenítik a többiek elfogadhatatlannak tartják ténykedését. Ettől függetlenül az nem lehet értékelési alap, hogy a művészek saját alkotásaikat minősítsék... „A művészeti élet ott kezdődik, hogy a művész dolgozik,..” — igaz. De ott folytatódik, hogy kvalitásához mérten alkotásokat hoz létre, melyeket különböző kiállításokon bemutat, ezért a folyamat egyik láncszemét sem lehet kihagyni. Az eszmefuttatás centrális megállapítása, miszerint „mi már évtizedek óta munkanélküliek vagyunk” több mint vitatható. A város (a megyei tanács forrásairól nem is szólva) erejéhez mérten igyekezett — esetenként a pályázattól is eltekintve — munkához juttatni az egri alkotókat. Illusztrációként csak néhány adat a közelmúltból: — Funkcionális díszkút 75 ezer forint — Információs jelplasztika 200 ezer forint — Díszkút 150 ezer forint — Térplasztika 50 ezer forint — Funkcionális díszkút 309 ezer forint — Madárplasztika 230 ezer forint — Városköszöntő plasztika 350 ezer forint (A feltüntetett összegek csak a városi tanács által kifizetett költséget jelölik.) Szeretném leszögezni, hogy bár a képzőművészetre, oktatásra, közművelődésre, stb. messze nem a kívánatos mértékű anyagiak fordítódtak, művészeinek eltartása nem várható el egy várostól. Elvárható viszont, hogy a nyílt pályázat segítségével kiválasztott legjobb alkotást vásárolja meg! Nem tudom, hogy az Ars Agria Egyesület ügyvezető elnöke a tagság vagy a saját véleményét tolmácsolta-e, de a cikkben foglaltak után igen meglepő volt, hogy alkotásával nevezett az 1990. évi Akvarell Biennáléra. Az pedig etikai és egyéb szempontból is megmagyarázhatatlan, hogy mindezek után írásos beadványban kérte teljes jogú zsűri tagságát... Társy József Eger Város Tanácsa VB. művelődési és sportosztály vezetője Az Ady név mögött 100 ezer kötet A hatvani MSZMP- székházból: könyvtár és közösségi ház A hatvani „Ady Endre” Könyvtár és Közösségi Ház lett az MSZMP egykori székházából. Az épillet 1100 m2 belső terének átalakítását közel félmillió forint beruházással sikerült megvalósítani. Ez annak köszönhető, hogy a helyi üzemek, a szövetkezet, a honvédség, a közművelődési egyesület jelentős társadalmi munkával, hozzájárulásokkal segítették a munkálatokat. A házban helyet kapott a könyvtár 100 ezres nagyságrendű állománya, a TIT, a Rádió Klub, a 100 fős előadóterem, közösségi helyiségek, újságolvasó, kávézó és a hanglemeztár. A város vezető szellemi életének az volt a célja, hogy informatikai, oktató, nevelő hatású könyvtárat hozzanak létre, ahol majd helyet kap később a városi tv és rádió is. A könyvtár falán elhelyezték az Ady Endrét ábrázoló domborművet. A gyermekkönyvtár az emeleti részen kapott helyet. Van díszítőművészeti szakkör, melynek tagjai Kopai Lajosné irányítása mellett palóc, kalocsai, mezőkövesdi hímzéseket mutatnak be. Az egykori elsőtitkári szoba ma hangtár. A munkásőrség fegyverraktárából olvasóterem lett. (Fotó: Szabó Sándor - M TI) N yárba illő tavasz az idei május. Kalászát hányja a búza, ég felé nyújtózik a kukorica és a napraforgó, de régen vágtak ilyen vastag rendet a lucernákban is. A panorámabuszok a mező- szemerei téesz elől indulnak, a reggeli napfény szétterül a falun, de még a villanypózna tetején tojásain ülő gólya is nyújtogatja a fejét a szokatlan sürgés-forgásra. Ancika lobogó hajjal, tarka szoknyában tüsténkeídik, hogy rendben legyen minden, semmi és senki itthon ne maradjon, a fő- ágazat-vezetők számba veszik a Sárospatakra, Tokajba kirándulni induló nyugdíjasaikat. Eger- farmosról, Mezőszemeréről, Szi- halomról, illetve a Rimamente téeszből indulnak, szám szerint mintegy száznegyvenen. Kíváncsiskodva az éjszakai nyugodalmuk felől, beülök közéjük feltűnést keltve azzal, hogy ma útitársuk leszek. Eleinte csak szállingóznak, aztán a cuccokkal együtt álldolgálnak — asszonyok, férfiak —, indulásra készen. Mindegyikük külön jelenség, a szálas, kiszolgáltatottságra született szótlan magyar éppen úgy, mint az érszűkülettel lábát fájlaló bőbeszédű, aki a szibériai hadifogsága óta még nem hagyta el faluját. A nagymamák melegítő pillantásait érzem magamon, simogató, boldog szeretetüktől csupán a kíváncsi várakozásuk a nagyobb: A Rákóczi-várba is megyünk? Mind a három falu, csupa jót, szerencsés utat kívánó integetés, hiszen ma a nagymamák, a nagyapák utaznak, és a fiatalok, a gyerekek meg az unokák maradnak idehaza. Az asszonyok beszélgetnek, csivitelnek, mint a dróton ülő fecskék, aztán nótára gyújtanak. Soha nem hallott dallamok kápráztatnak el, mesés valóságok a hajdani paraszti életről, amelyek kipusztíthatat- lan gyökereket vertek a szívek legmélyén. — Énekeljen velünk! — Sohasem hallottam... Néznek rám csodálkozva hatvan-hetven év körül járó asszonyok, akik saját bevallásuk szerint talán többet dolgoznak' most, mint fiatalabb korukban. A férfiak fekete kalapban méltóságteljesen várják az első pihenőt, a kiosztott papírpoharakat, amelyek ezúttal a stanpedliket helyettesítik. — Éltessen az Isten! Kicsi ez az ország. Ami egy szuperszonikus gépnek öt percébe sem kerül, mi a sétabusszal három óra alatt tesszük meg bámészkodva, nézegetve falvakat Országjárás és városokat. A bükkábrányi külszíni fejtés, az emberlukasztotta holdbéli táj legalább olyan érdekes, mint Miskolc, a nagy város, a Hernád füzes partja, Szerencs a cukor és a csokoládé hazája, vagy éppen Sárospatak, ahová megérkezünk. — Jártak-e itt valaha? Tízen is rázzák a fejüket, miközben közösen megcsodáljuk a fejedelem hajdani sasfészkét, a családi relikviákat, a lőrésekkel tűzdelt nemzedékekre szálló ősi ereklyét. A befőttes üvegbe zárt ember mindig rácsodálkozik a világra, a világotjáróbb mesél és hasonlít, segít elhinni a most lehetetlennek tűnőt is. — Felvonóhíd, vizesárok, tűztorony! Letűnt századok visszaköszönő történelmét magyarázza a szakember, szót ejtve a zempléni falvak népéről, akik a hazáért nem csupán élni, de meghalni is készen voltak, ha kedvükre való volt a vezér. — Rákóczi, Bercsényi aranyos vitézek... Száz és ezer gyerek körülöttünk. Legtöbbjüknek a történelemtanár, a várban vagy éppen a várkertben magyarázza, hogy a dicső fejedelem szüleinek itt, ebben a várban volt a lakodalmuk, és hogy a szabadságharc... Egy fekete kalapos reszkető kézzel mutat rájuk. — ők már gyerekfejjel tudnak mindent! Nekünk egy hosszú élet is kevés volt arra, hogy ide eljussunk, vagy megnézzük, hogy a Bodrog hol folyik bele a Tiszába... Csattog a fényképezőgép, bekapcsolom a magnót is, mert délidőben a hajdani fogolykiváltó szerzetesek kolostorából kialakított vendéglőben a tegnapról a mára terelődik a beszéd. — Mi lesz a falu sorsa? Máté Elemér, Bukta Barna, Kelemen Ottó meg a többiek dis- kurálnak, vitatkoznak. Mernek szólni, mert ők az illetékesek és a fiatalabbak, akiknek a vállán nyugszik most a szövetkezet. Máté Elemér 22 évet, a másikuk 27-et húzott le a téeszben, Kelemen Ottó édesapja 18 holddal lépett be, más valaki 13-at emleget, ellentételezésként az igazán kevéske földjáradékot és a hatezer forint nyugdiját... — A föld! A föld tulajdonjoga itt a kérdés. • — Ha szétverik a téeszt, két év múlva sorbaállunk a kenyérért... Cikáznak a szavak, mint a kék ég alatt a fészkeikre vágyó fecskék, Bukta Barna monológját mindenki meghallgatja: — 1959-ben léptem a téeszbe. Azt ígérték, gazdák leszünk, de cselédsorba jutottunk. Az idő teltével aztán sok minden jobbra fordult. Ezt sem szabad elfelejteni... — A föld tulajdonjogát adják vissza! Az kell, nem a föld. Mi már nem bírunk vele, a gyerekeink közül sem jön haza senki a földet túrni... Valaki megemlíti, hogy ő már kivett a közösből három hektárt. Lóval dolgozza, egy holdba árpát vetett. Csillognak a szemek, az ebéd előtti konyak meg a vodka nyilat ragaszt a szavak elé. — Sok munkával igaz, de a két fiadnak milliókat érő lakásokat vettél... — De a mostani földjáradék csak bagó! Ebéd után a világhírű Tokaj vidéki borokkal ismerkednek a síksághoz szokott emberek, és az ötputtonyost kóstolgatva az a véleményük, hogy hiába, az ő torkuk már csak a szilvához szokott. — Itt folyik a Bodrog a Tiszába! Bámuljuk a sodrást, s ki tudja, honnan érkező hajókat, és szívünkbe zárjuk az egyik nyugdíjas bölcs mondását: — Minden hajó elérkezik egyszer valahová... Szalay István
