Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)

1990-05-21 / 40. szám

4.

Hírlap

1990. május 21., hétfő

Nemere István:

Leszámolás

7. rész

Engedelmeskedett. Binner nem tudhatta, hogy ismerem a hangját a magnószalagokról. Nem téveszthettem el a dolgot, erről már jó előre gondoskodott a barátom. Éppen vele, csak vele kellett beszélnem. Aki jelentkezett, kétségtelenül ő volt.

— Tessék, mit akar?

— Bejelentést teszek. Paretti nyolcvan rongyért felbérelt egy bérgyilkost, hogy tegye el Ham- sont láb alól.

— Honnan tudja, és egyáltalán, kicsoda... — hápogott. Pedig azon az estén igazán megszokhatta már a rázós dolgokat. Félbeszakítottam:

— Ez nem kihallgatás, Binner. Itt nem maga kérdezősködik. Kapott egy információt, és hozzáteszek még egy tényt: a régi piactéren hever két halott. Hamson emberei lőtték le Paretti legényeit. Menjenek oda értük, aztán intézkedjen.

— De kérem, maga nem parancsolhat a rendőrségnek...

— Még többet is tehetek. Az én főnököm Hamson, és ő nem szereti, ha packáznak vele. Majd meglátja — jósoltam komoran, és eltettem a kagylót. Beültem az idegen autóba, és elhajtottam a belvárosba. A rendőrkapitányság a tértől két utcányira volt. Előtte álltak néhányan, egyenruhában, meg öt vagy hat rendőrautó. Bal kézzel vezettem, a jobbot kitettem a leeresztett ablaküveg szélére, és amikor teljes gázzal elrobogtam a kivilágított utcán, a Magnumból hat golyót engedtem bele az első emeleti ablakokba.

Tudtam, így nem teszek kárt senkiben, viszont óriási zajt csapnak a szilánkokra pattanó ablaktáblák. A bent ülők ijedelméről nem is szólva.

Mire utánam lőttek volna, már

r------------- Aki levelezőlapra

r

agasztva ezt a

7 szamot beküldi címünkre (3300 i Eger, Pf.: 23.), az i részt vesz a Hírlap könyvsorso- K lásán. A levelezőlapra írják rá: Minikrimi.

csikorgó abroncsokkal vettem be a kanyart. Reméltem, leolvasták a rendszámot, és egy perc múlva már tudni fogják, hogy Paretti- érdekeltségű a kocsi. Befutottam vele egy mellékutcába, kendővel letöröltem az ujjlenyomatokat, és egy játszótéren átvágva elmerültem a sötétségben.

Elképzeltem, hogy a rendőrség hamarosan a Paretti-villához hajtat az autó miatt, miközben egy másik csoportjuk Hamsoné- kat keresi fel, megakadályozandó a bérgyilkos munkavégzését. Ha nagyon idegesek Hamson emberei, beleidnek a rendőrautóba is... Egy biztos: ma éjjel.Er- dingben sokan nem fognak aludni.

Én sem.

*

Éjjel kettő múlott, amikor lassan megközelítettem a Hamson- házat. Nem az utca felől természetesen. Nem vagyok kezdő. A túlsó utca felől mentem, úgy is mondhatnám, hátulról. Fejemben volt már a város e részének térképe. Szeretek előre felkészülni az akciókra. A jó előkészület fél győzelem, szoktam mondogatni a fiúknak is, ha jó kedvem van.

Ha szigorúan vesszük a büntető törvénykönyvet, akkor azon az éjszakán elég sok paragrafust hágtam át. Betörtem például egy mit sem sejtő úriember telkére, áthaladtam a kertjén. Mögöttem enyhe szellő csapdosta a kertkaput a tönkretett zárral. Meghúztam magamat egy garázs mellett, mert egy kerttel odébb még két ember fürdött egy halványan megvilágított medencében. No- fene, ezeknek is most kell kéje- legniük...? Mindazonáltal csöndesen továbblopóztam. Hamarosan egy másik kert szélén megpillantottam a Hamson-ház jellegzetes, kiugró tetejét. No és az őröket. Mert persze voltak azok is. Nem tudtam, mi játszódik le odaát, az utca felőli fronton. A rendőrség eljött Hamsonékhoz, azon az éjszakán már nem először. Hogy mentek-e valamire a bandavezérrel, azt nem tudhattam. Nem is nagyon érdekelt. Mások ügyeibe ritkán mártom magamat. Bár ezen az éjszakán főleg ezzel foglalkoztam.

Amikor elcsitultak a zajok, átmásztam, és leugrottam á túloldalon. A hangtompítós fegyvert készenlétben tartva osontam tovább. A derekamat kissé szorította a rátekert kötél. Talán hamarosan levehetem? Az udvaron pálmák nőttek, mögéjük rejtőztem. Két pasas beszélgetett félhangon, messziről is láttam, amit kellett. Egy harmadik őr fent állt a teraszon, majd elsétált. Nem lesz könnyű dolgom.

A sétányról kavicsokat markoltam fel, néhányat elhajítottam. A zajra az őrök szétváltak, az egyik balra, a másik jobbra indult. A fűben követtem az egyiket, megvártam egy pálma széles törzse mögött... Nem volt ideje feljajdulni. A csuklóm is megfájdult a jókora ütéstől, amit a homlokára mértem. A testet gyorsan és zajtalanul behúztam egy bokor alá, és félig megkerültem a házat. Itt is takarásban, árnyékban mentem.

— Hé, Brent! — szólt utánam a másik őr. Szóval látta árnyékomat, és azt hiszi, én vagyok a társa.

— Hm? — szóltam vissza.

— Válj meg — mondta, és felém sietett. „- Hát, ha mindenáron ezt akarod...” — gondoltam. Előretettem az egyik lábamat, az arcom árnyékban volt. Amint odaért, gyorsan és határozottan ütöttem, ő is lezuhant a fűre. Már csak a fenti őr volt az ellenfelem. Éppen kisétált a terasz korlátjáig, lenézett, aztán elment vissza. Alig tűnt el a feje, máris letekertem a derekamról a kötelet, a kis kampót feldobtam a korlát szélére, elsőre beleakadt. Sejtettem, hogy a bandita meghallotta a horgony koccanását, odajön megnézni. Pedig nem ajánlanám neki, a kíváncsiság olykor halálos kór... Persze, hogy jött, szinte futva, kidugta a fejét. Talán meglátta a kötelet, talán nem. Ez már sohasem fog kiderülni. Egy apró pukkanás, és a férfi egy halk sóhajtással vált meg az ámyékvi- lágtól. Nem éreztem lelkiisme- ret-furdalást.

(Folytatjuk)'

Hatvan — Fülek — Losonc

Szomszédolás a javuló barátság jegyében

Somoskőújfalu, útlevélbélyegzés, majd tízpercnyi autóká- zás, és máris a Füleki Állami Gazdaság igazgatójával szemben ülünk. Paulusz János megtermett, derűs tekintetű férfi. Azonkívül segítőkész. Tizedik esztendeje éppen, hogy a hatvani termelőszövetkezettel egyezségre lépett, miszerint a nyári betakarításban támogatják egymást. Tehetik! Hiszen mifelénk, a délebbi fekvésű gabonatáblákon hamarabb lehet aratni, amiben emberrel, géppel vesznek részt, s ezt Vágó József ék 2 — 3 héttel később viszonozzák a füleki határ enyhe dombvonulatain, amelyeken most még igen zsengék a táblák. Meg is erősíttetik a szövetség, de amíg pecsét, több aláírás kerül rá, 7űríőé/a főkönyvelővel, aki Simon János oldalán a Csemadok helyi vezetőségének tagja, átugrunk Losoncra, erősítendő szlovákiai szomszédainkkal a Nemzetközi Tőkés László Mozgalom kapcsolatát.

*

Gálcsik Károly járási titkár jó hírekkel fogad. Tavaly visszakapták székházukat, s igaz ugyan, hogy színjátszó együttesük egy-egy bemutatójára kölcsönvett székekkel tudják telerakni a nézőteret, a Csemadok most újabb támogatást ígér, amiből e hiányosságot is pótolni lehet. Különben rövid időn belül

sokat változott a világ feléjük! Van ismét Losoncnak napilapja, felszabadultabban élnek, gondolkodnak az emberek, így aztán az érdeklődésük is megnőtt azon dolgok iránt, amelyek nem csupán a napi megélhetés gondjaival kapcsolatosak.

Például a Csemadok-székház nyugdíjasklubját napról napra megtöltik immár az idősebb magyarok, szlovákok, hogy sakkozással, baráti disputával, az ide járó lapok böngészgetésével töltsék. Népesek az irodalmi, művészeti rendezvények, s ami legnagyobb vívmányuk: június első napjaiban ismét megrendezhetik a Csemadok közművelődési táborát, amelyre egész Szlovákia területéről váiják a tagcsoportok küldöttségeit. S miután jóleső érzéssel nyugtázzuk Gálcsik Károly mozgalmunknak szóló meghívását, s részvételünkről biztosítjuk, azt is megtudjuk tőle, hogy június elsején, délután Kosa Ferenc „Másik ember” című filmjének vetítésével indul a program, s ezen a Palócföld, a Délsziget, az Alföld szerkesztőségének tagjaival együtt részt vesz maga az író, és az MDF egyik vezető politikusa is, hogy minél sokoldalúbb legyen a filmvita.

*

Rövid séta ide a losonci galéria. Igazgatói székében Szabó

Kingával, a pár éve elhunyt kiváló szlovákiai magyar szobrász, Szabó Gyula özvegyével. Mind ő, mind munkatársai készségesen tájékoztatnak a most tízéves intézmény tevékenységéről, sőt arról biztosítanak, hogy a Tőkés László Mozgalom anyagi, erkölcsi támogatásának birtokában szívesen bemutatják Losonc és környéke érdeklődő közönségének 1991-ben a Hatvani Galéria ez év novemberében nyíló IX. magyar tájak című festészeti bi- ennáléjának anyagát. Sőt: szívesen juttatnak cseretárlatot Heves megye erre igényt tartó kulturális intézményeinek. Egyébként ritka szerencsénk volt Losonc galériájában.

Kifogtuk annak a Svetozár Králiknak a vendégkiállítását, akinek mókás, kedves rajzfilmjeit gyakran sugározza a Magyar Televízió. E találkozás különben arról győzött meg, hogy Králik felnőtteknek címzett festményei, azoknak expresszív hangütése igen érett festőművészt feltételez.

Aztán a búcsú! Fél nap gazdag benyomásaival, sok frissen kötött barátsággal, s azon erősödő reménnyel, hogy a kultúra hídján immár biztonságosabb a közlekedés országaink, népeink között...

Moldvay Győző

Nívódíjak átadása

Hagyományőizés, értékteremtés

A Népi Iparművészeti Tanács és a Művelődési Minisztérium az idén másodszor hirdette meg ní- vódíj-pályázatát azzal a céllal, hogy az alkotókat és az alkotó- csoportokat olyan népi iparművészeti tárgyak tervezésére és létrehozására ösztönözzék, amelyek művészi értékük, a hagyományőrzés és az újérték-terem- tés mellett napjaink lakás- és öltözködéskultúrájába is jól illeszthetők.

A pályázatra személyre szóló meghívást kaptak mindazok, akiknek alkotásai a meghirdetést megelőző évben a NIT Bírálóbizottsága által „A” kategóriás minősítést kaptak. Ezt a minősítést a bírálóbizottság egyedi jellegű, vagy kivételesen kisebb sorozatú népi iparművészeti tárgynak ad- ja, amelynek alkotója magas esztétikai színvonalon dolgozza fel a népművészet általános vagy különös jellegzetességeit.

A pályázat keretében egy-egy

év legszebb alkotásai közül azok kapnak elismerést, amelyek a szépség és a használhatóság együttes ötvözetét leginkább megtestesítik, illetve amelyek kedvező áron készültek, és megfelelnek szélesebb körű társadalmi igényeknek is.

A zsűri a pályázatra beérkezett alkotásokat is e három szempont alapján bírálta el.

A népi iparművészet öt szakágában (hímzés, szőttes, kerámia, faragás, mesterségek) 1 — 1 nívódíj állt a bírálóbizottság rendelkezésére, egyenként 20 ezer forint értékben. 1990-ben a Művelődési Minisztérium és a Népi Iparművészeti Tanács Nívódíját az alábbi alkotók nyerték el:

Fehér Jánosné népi iparművész (Eger): két fehér-kék palóc hímzésű női ruháért és egy palóc hímzésű férfiingért. Kozma Jó- zsefné népi iparművész (Hevesi NHSZ): piros-kék palóc szőttes lakástextil-együtteséért. Tóth

Géza népi iparművész (Mezőtúri Fazekasok HSZ): zöld és sárga mázas kancsó, gyertyamártó és csalikorsó-kollekciójával aratott sikert. Ditz Ferenc népi iparművész (Körmend): csont- és szaru- faragásaiért. Sibinger Miklós (Körmend) és Fekete Katalin (Szombathely): hagyományos bútorformák es -szerkezetek fel- használásával az egységes megjelenítésű garnitúrák készítéséért.

A nívódíj at elnyert és a pályázaton részt vett alkotásokból a NIT kiállítást rendezett a Népi Iparművészek Galériájában. (Budapest, I. Szilágyi Dezső tér 6.). A kiállítás június végéig látogatható; hétfőtől csütörtökig 8 — 16 óráig, pénteken pedig 8 — 15 óráig. Ä tárlaton az érdeklődők megtekinthetik a különböző szakágak és különféle stílusok, irányzatok reprezentánsait, az 1989- es év legszebb népi iparművészeti alkotásait.

Éjszaka, lopva dolgozom

Egy nívódíj hátterébe,

i

Évekkel ezelőtt ismertem meg egy kétnapos szlovákiai kiránduláson, amelyet a Heves megyében alkotó népművészeknek szerveztek. Akkor az tűnt fel először, hogy ő volt az utasok közül a legfiatalabb. A két nap alatt sokat beszélgettünk, s szabadidőnk java részét üzletekben töltöttük, ahol eredeti kékfestő anyagot, vásznakat, csipkéket nézegettünk. Fehér Jánosné akkor már birtokolta a Népművészet Ifjú Mestere címet, és számos rangos kiállítás első diját. Természetesen érdekelt, hogy lesz valaki szerelmese és elhivatottja ennek a csodálatos mesterségnek, s hogy milyen utat tesz meg, míg országos hírnévre tesz szert. Évekkel ezelőtt is éppoly természetességgel és szerénységgel beszélt erről a témáról, mint néhány napja, amikor azért kerestem fel újra, hogy gratuláljak a legújabb elismeréshez, a Népi Iparművészeti Tanács és a Művelődési Minisztérium által adományozott nívódijhoz.

A kezdetekről talán annyit, hogy fedémesi lány lévén szülőfalujában, az édesanyjától tanulta a szövés-varrást, a hímzést. Mondja, szegény emberek lakták azt a vidéket, és erről árulkodott a régi viseletek szerény díszítése is. Évek múltán, Szajlán járva bukkant rá azokra a régi lepedőkre, amelyeknek motívumai mai napig megtalálhatók az általa készített ingeken, ruhákon. Ösztönösen, különösebb szakmai segítség és irányítás nélkül, a felgyújtott minták alapján kezdte az egyedi öltözeteket varrni, a mai kor ízlésvilágához igazodva. Már az első darabokat lezsűrizték, és elismerésben részesítették. Ettől kezdve minden jelentős országos szakmai kiállításon, pályázaton részt vett, és sorra kapta egymás után a legjobbaknak járó plaketteket, okleveleket, legutóbb pedig a legnagyobb elismerést, a nívódíjat, amelyet az országban rajta kívül mindössze négy népi iparművésznek ítéltek oda.

— Tavaly hirdették meg először ezt a pályázatot azzal a megkötéssel, hogy azok az alkotók nevezhetnek, akik termékeikkel már megszerezték a Népi Ipar- művészeti Tanács Bírálóbizottsága által odaítélt „XA” kategóriájú minősítést. Éz azt jelenti, hogy ezek a termékek művészi színvonalat képviselnek, és szerzői jogi védelemben részesülnek — mondja a fiatalasszony. — Természetesen örülök a kitüntetésnek, de számomra talán ennél is nagyobb elismerés, hogy tavaly megvásárolt tőlem a tanács egy váraszói viseletét és egy paraszt- ingvállat a gyűjteményébe, ezzel jelezvén, hogy a nemzeti érték részeként kezelik ezeket a darabokat.

— Két évvel ezelőtt építkezésbe vágtatok a férjeddel. Ez manapság nem kis vállalkozás, ettől függetlenül mégis minden szakmai kiállításon újabb kollekcióval jelentél meg. Hogy tudtadösz- szeegyeztetni a kétfajta munkát?

— Néha úgy érzem, nyugodt körülmények között már nem is tudnék dolgozni. Az igazság az, hogy többnyire így is éjszaka, lopva munkálkodók, mert a nappalok a családot, a férjemet és a két fiamat illetik meg. A kötelező házimunka mellett ugyanis szeretnék, ha minél több időt együtt tölthetnénk. Ez így természetes.

— A családtagok mennyire szimpatizálnak a népművészettel?

— A férjem hobbiszinten mindig is érdeklődött a fazekasság iránt. Nemrég készült el a koron- gozó, így egy-két berendezési tárgyat is készített már a lakásba. A nagyobbik fiam, Zsombor is érdeklődő. Velem vannak minden jelesebb ünnepen, eljönnek a díjátadásokra. Éz nagyon jó dolog, mert ilyenkor én általában nem látok, nem hallok az izgalomtól. A szakmai értékelést így a családtagok ismétlik meg, már nyugodt körülmények között.

— Milyen érzés az, amikor valakit országos szaktekintélyként tartanak számon?

— Erre én soha nem gondoltam. Számomra a világ legtermészetesebb dolga, hogy azt csinálom, amit szeretek. Énnél nincs fontosabb.

— Honnan kapsz megrendeléseket, kinek dolgozol?

— Budapesten, egy Váci utcai üzlettel állok szerződéses viszonyban, ahova negyedévenként szállítok zsűrizett termékeket. A bolt igazgatója keresett meg egy tavaszi fesztivált követően, hogy vállalnék-e ilyen jellegű munkát. Több helyről is érdeklődnének, de az az igazság, hogy én magam nem kilincselek sehová. Gondolom, ha valakinek komolyabb szándéka van, az felkeres személyesen, vagy levélben.

— Vállalsz, vagy vállalntíl-e valamilyen szerepet a hagyományok átörökítésében?

— Se időm, se energiám például egy egyesület szervezésére, de meggyőződésem, hogy aki hajlandóságot érez az effajta tevékenységre, az megtalálja az ehhez vezető utat.

Barta Katalin

(Fotó: Szántó György)

wrw?r w uwfnr/inrnr c/io/iír Mrr r ftt nTt-Wwmrwirnr