Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)

1990-05-19 / 39. szám

\ 12. ORSZÁGRÓL ORSZÁGRA Hírlap, 1990. május 19., szombat Miközben a kancellár energiát és időt nem kímélve tárgyal kelet­német kollégájával a 40 éves álom, a német egység mielőbbi meg­valósulásáról, otthon egyszerre két tartomány szavazói voksaik- kal fejezték ki: lelkesedésük ez ügyben nem osztatlan Két választás Németországban Változik valami? A két hétvégi tartományi vá­lasztás — Észak-Rajna-Vesztfá- liában illetve Alsó-Szászország- ban — persze még akkor sem ve­hető egy kalap alá, ha ezúttal mindkettőn szociáldemokrata győzelem született. Észak-Raj - na-Vesztfáliában az jelentett vol­na szenzációt, ha Johannes Rau nem tudja kormányon tartani az SPD-t, amely 14 esztendeje kor­mányozza az NSZK e legnépe­sebb tartományát — 13 millió a szavazópolgárok száma —, s leg­utóbb, 1985-ben a párt eddigi legnagyobb győzelmét aratta a szavazatok 52,1 százalékát meg­szerezve. Ha viszont a lakosság annyira lelkesedne az egyesülé­sért, s egy emberként elismerné a keresztény-liberális kormányzat ebben játszott dicséretes szerepét, akkor biztosan nem sikerült vol­na megőriznie abszolút többsé­gét... Alsó-Szászországban már leg­utóbb is majdnem patthelyzet alakult ki: 1986-ban a CDU többsége alig 2,3 százalék volt. Kétségtelen — bár az SPD veze­tői cáfolják —, az alsó-szászor- szági választók állásukat, szociá­lis juttatásaikat, életszínvonalu­kat féltik a keletnémet testvérek­től, amire a szociáldemokraták — nemcsak az itteni SPD-vezér, Gerhard Schröder, hanem ke­belbarátja, a Saar-vidéki kolléga, Oskar Lafontaine is sűrűn és a je­lek szerint eredményesen figyel­meztette a honpolgárokat. S ha már Lafontaine neve szóba ke­rült: aligha zárható ki, hogy a merénylet, amit április végén egy elmeháborodott nő ellene éppen egy választási gyűlésen elköve­tett', szánakozást keltett, s ha nem is tetemes mennyiségben, de ’mégiscsak szavazatokat hozott. A tartományi választásokat persze mindig az országos erővi­szonyok változásának tükrében mérik, még akkor is, ha ez nem minden esetben-mutatható ki. Több-kevesebb joggal az is szóba kerül, mennyire tekinthető egy- egy ilyen erőpróba a majdani or­szágos választás próbakövének, mennyire modellértékű az ered­mény. A CDU, amely sorozat­ban veszít, persze élénken tagad­ja, hogy a közelgő év végi orszá­gos választások eredményére következtetni lehet erőinek helyi háttérbe szorulásából; dm az SPD-nek sem érdeke, hogy eset-, leges téves következtetései túlzott magabiztosságra sarkallják. Ez a mostani két választás azonban valamiben mégis kü­lönbözik a többitől: a szociálde­mokraták kormányra kerülése Alsó-Szászországban módosí­totta ugyanis az erőviszonyokat a kétkamarás nyugatnémet tör­vényhozás felsőházában, a Bun- desratban, ahol eddig a CDU volt többségben. E testületről kevesebbet tud az újságolvasó: tagjait a tartomá­nyok kormányai delegálják. A szavazatok száma a tartományok lakosságának létszámától függ, ám a differenciáltság csekély; minden tartománynak legalább három és legfeljebb öt szavazata van. A Bundesrat legfontosabb feladata, hogy végső fórumként döntsön a Bundestagban (az al­sóházban) elfogadott törvényja­vaslatokról. Amíg a Bundesrat- ban ugyanúgy a keresztény párt­ok voltak többségben, mint aho­gyan a parlamentben, a Bundes­tagban csak ritkán fordult elő, hogy nem fogadták el a keresz­tény-liberális kormányzat tör­vényjavaslatba öntött, és a parla­ment által elfogadott ötleteit. Most ez a helyzet változhat; egyes esetekben — ahogyan az SPD ígéri, elsősorban a munka- nélküliek és hajléktalanok hely­zetével, ám ugyanígy talán ép­pen a német egyesülés kérdései­vel kapcsolatban is — az SPD ér­vényesítheti a Kohl-kormánnyal szembeni' ellenérzéseit,. vagyis megtorpedózhat törvényjavasla­tokat. Hogy ezek után a kor­mányzás Bonn jelenlegi urai szá­mára lehetetlenné válna, az per­sze túlzás, de nem is vitás, hogy a tartományi szociáldemokrata kormányzatok megszaporodása kicsit kényelmetlenebbé teheti a kancellár politikai mindennapja­it. S ha a választó pillanatnyi lel­kiállapota mindig is nehezen szá­mítható ki, azért ha az SPD sok borsot tör az uniópártok orra alá, s ezzel többet szerepel a nyilvá­nosság előtt, ez akár szavazato­kat is hozhat az országos válasz­tásokon. Még nyitott a nagy kér­dés, vajon csak a nyugati ország­részben járulnak-e majd a vá­lasztók az urnák elé, avagy az eredménybe már most beleszól­hatnak-e a keletiek is. Pedig ezen nagyon sok múlhat. Szászi Júlia Közös célok a Duna és az Adria mentén Nevet se könnyű találni: az öt ország közül négyet összeköt a Duna, az ötödik azonban a leg­jobb akarattal sem nevezhető Duna mentinek. Igaz, kettőnek közös tengere az Adria; legyen hát Adria — Duna? Ha már van Alpok — Adria, miért ne lehet­ne, igaz, nem az elnevezés a lé­nyeg, hanem a tartalom. A tarta­lom, ami majdnem olyan bizony­talan: vajon van-e reális esélye annak, hogy Ausztria, Csehszlo­vákia, Jugoszlávia, Magyaror­szág és Olaszország valamilyen regionális alapon, mondjuk kö­zép-európaiként gyakorlati együttműködést alakíthat ki? Akik az előkészületekben részt vettek, nemcsak reményt látnak, hanem szinte biztosak a sikerben. Amikor Gianni de Mi- chelis olasz külügyminiszter vagy egy éve felvázolta az elképzelés körvonalait, egyesek úgy érez­ték: Olaszországnak ezzel a lé­péssel az a célja, hogy az NSZK kelet-európai jelenlétének túlsú­lyát tompítsa, pontosabban, ma­ga is megvesse a lábát ebben a térségben. Azóta persze jócskán felfordult a világ, s ma már senki nem hiszi, hogy az NSZK súly­pontja Közép-Kelet-Európa Duna menti országaiban van.. Emellett az is kiderült, hogy egymással közvetlenül, vagy csak közvetve határos országok­nak bizony szép számmal vannak közös ügyeik, amelyek érdeké­ben együtt igenis képesek gya­korlati lépéseket tenni. A kör­nyezetszennyezés terjedését nem akadályozza az országha­tár; az országutak, a vasútvona­lak és a vízi utak éppenhogy ösz- szekötni hivatottak az államokat és annak lakóit; a közép-európai etnikai és nyelvi keveredés foly­tán sok a közös vonás, érdeklő­dés, és érdek az oktatásban és kultúrában, s hogy minderről hogyan tájékoztatják az érintet­teket, azt is lehet összehangolni. Kiderült az is, hogy egy ilyen típusú regionális együttműkö­désnek nyitottnak kell lennie a térség valamennyi országa előtt, miközben nem biztos, hogy a puszta földrajzi közelség elegen­dő a sikeres kapcsolódáshoz. Lengyelország esetében ez bizo­nyosodott be; Csehszlovákia ér­deklődése azonban éppen ezen a hétvégén, a külügyminiszterek bécsi, majd pozsonyi találkozó­ján válik igazi „tagsággá”. Minden jel szerint most sike­rült túllépni a kezdeti puhatoló­zások korszakán. Az érintkezési pontok, célok és lehetőségek ke­resése az úgynevezett koordiná­torok hét közepén Budapesten megtartott értekezletén igazi ja­vaslattá érlelődött: az egyes munkabizottságok konkrét ötle­teket visznek — nem is annyira a mostani külügyminiszteri talál­kozóra, mint inkább az egy héttel később esedékes bécsi miniszter­elnök-helyettesi értekezletre. A tervek közül a leglátványo­sabbak kétségkívül a közlekedé­si munkabizottságban születtek. Vasútvonalak kiépítése és kor­szerűsítése, autópályák az öt or­szág kedvelt célvárosai között, s mindez nem csupón a tervező­asztalon, mert amint az a buda­pesti tanácskozáson kiderült: jól áll a finanszírozás ügye is, van­nak már beruházók, akiknek kö­re nyilvánvalóan csak bővülni fog. Hasonlóan jó a helyzet a kultúra és oktatás területén: kö­zös posztgraduális képzés épp­úgy szerepel a tervek között, mint egy közép-európai egyetem létesítése. Az elképzelések a hétvégén kétségkívül az eddiginél na­gyobb nyilvánosságot kapnak: nemcsak azért, mert a bécsi talál­kozóról (természetesen) vízi út vezet a következő helyszínre, Po­zsonyba, s a hajóút kötetlen és látványos lehetőségeket biztosít a sajtónak a hírverésre. Még ezt megelőzően, a bécsi programban egyórás nyilvános tévévita is sze­repel, aminek közvetítésére már több ország bejelentkezett. Akik az előkészületekben közvetlenül részt vevők bizako­dása ellenére mégis kételkednek a sikerben, azok főként az ugyancsak közép-kelet-európai szokásnak tekinthető apróbb- nagyobb civakodásokra hivat­koznak. Mert mit szólnak a cse­hek, ha Pozsony központi szere­pet vállal — már csak a házigazda jogán is — egy ilyen nemzetközi együttműködésben? S minek a korszerű vasútvonal, az autópá­lya, ha Jugoszlávia teljesíthetet­len feltételeket szab belépéskor azoknak a polgároknak, akiknek anyaországához elvben szoros regionális együttműködés fűzi? S nem lesz-e veszekedés abból, milyen nyelveken működjön a közös egyetem, vagy a posztgra­duális képzés? Hogy az ellentmondások áthi- dalhatóak-e, az végül is talán a nyár közepére kiderül. Az i-re a pontot ugyanis Velencében, az érintett országok kormányfői és külügyminiszterei teszik fel, vég­re olyan időpontban — július 31- én és augusztus 1-jén —, ami ne­künk, magyaroknak is megfelel. Eddig sajátos volt a helyzetünk: a találkozókon éppen távozó kormánytag képviselte Magyar- országot, s az is kérdés, vajon az akkor már felesküdött új magyar kabinetből, amelyben nincs is miniszterelnök-helyettesi poszt, ki ül egy asztalhoz a többi másik négy miniszterelnök-helyettessel május 27-én, Bécsben? Sz.J. Az egészség számlája Franciaországban Egyhavi átlagkereset gyógykezelésre, orvosra Az egészségügyi számla tavaly minden franciánál — lett légyen egészséges vagy beteg, csecsemő vagy felnőtt, férfi vagy nő — 8920 frankot tett ki. Ennyit mu­tat ki az Egészségügyi Miniszté­rium most közzétett statisztikája, s ez több, mint az egyhavi átlag- kereset. Persze, ezt a számlát nem kellett mindenkinek kifizet­nie, sőt senkinek sem, legalábbis nem teljes egészében, mert túl­nyomó részét, csaknem három­negyedét visszatérítette számára a társadalombiztosítás. A fenn­maradó egynegyedet viszont még mindig nem kellett minden­kinek teljes saját zsebéből fizet­nie: a költségek egy részét — ter­mészetesen egyedi alapon meg­kötött — biztosítása, illetve a kölcsönös társadalombiztosító intézetekben fennálló tagsága révén a legtöbb beteg megkapta. Azonban még így is az egészség- ügyi kiadások 18 százaléka a be­tegeket terhelte. Az egyes tételek érdekesen alakultak. Kórházi ápolásra, ke­zelésre a csaknem kilencezer frankos összegből 4223 frankot kellett fordítani, nagyjából ugyanannyit, mint egy évvel ko­rábban, főként azért, mert csök­kent az átlagos ápolási idő. Meg­növekedett azonban az orvosi költség. Az orvosi vizsgálatokért ebből az összegből 1199 frankot fizettek ki, a fogorvosok 598 frankkal részesedtek, az egyéb kezelők, például a gyógymassző- rök, ápolók 373 frankot kaptak, a laboratóriumi vizsgálatok 317 frankba kerültek. A gyógysze­rekre több mint másfél ezer fran­kot fizettek ki a franciák egy év alatt. Az orvosok nem egyenlően részesedtek a nekik jutó honorá­riumból. Míg az általános orvo­sok számára kifizetett összeg egy év alatt csak 14 százalékkal emelkedett, a szakorvosok 29 százalékkal kaptak többet, mint az előző évben. Ez azonban nagyjából arányos megosztás volt, mivel az általános orvosok és a szakorvosok rendelését fel­kereső betegek száma is szinte pontosan ugyanilyen arányban emelkedett. Egészében véve az egészség- ügyi számla tavaly csaknem 501 milliárd frankot tett ki, s ennek túlnyomó része a társadalombiz­tosítási alapokat terhelte. Fran­ciaországban általános társada­lombiztosítás van, s ennek bevé­telét elsősorban a bérből és fize­tésből élők befizetései, illetve az egyéb kategóriákba tartozók ál­tal befizetett összegek teszik ki. A társadalombiztosítási alap­nak azonban más jövedelmei is vannak: a törvények például erre a célra utalják át a dohányárukra és a szeszes italokra kivetett adó meghatározott részét, a gépko-* csi-biztosítások adójának egy ré­szét, s a jövedelemadó meghatá­rozott hányadát — ez utóbbit ép­pen most készülnek emelni, mi­vel a társadalombiztosítási ala­pok vészes gyorsasággal kezde­nek kimerülni, és sokan már a rendszer összeomlásától tarta­nak. Ezekből az alapokból ugyanis nemcsak a betegségi biztosításo­kat fizetik ki, hanem a családi pótlékot, a szülési segélyeket és a szülési szabadságra járó térítést, a rokkantsági járulékot, az öreg­ségi térítést (nem a nyugdijat,) az üzemi balesetek térítését, az esetleges szociális segélyeket is, s ezek költsége szintén folyamato­san emelkedik. Az egészségügyi költségek emelkedése egyébként részben annak tudható be, hogy néhány egészen új tétellel bővültek a ki­adások. Ézek egy része a meg­előzést szolgálja: például az inf­luenza elleni védőoltásokat, illet­ve a szűrővizsgálatokat, a rák vagy az AIDS megállapítására. A második nagyon gyorsan nö­vekvő tétel viszont az egészség­ügy, ezen belül a sebészet, a bel­gyógyászat fejlődésének viharos gyorsaságából származik: egyre több protézis kerül beültetésre — például mesterséges ízületek, forgók, ortopédiai protézisek. Gyorsan emelkedik azoknak száma is, akik testükbe ültetett szívritmus-szabályozóval élnek. Egészében véve ezekre a cé­lokra tavaly nem kevesebb, mint 11 milliárdot fordítottak. A tár­sadalombiztosítási költségek a munkavállalók esetében meg­oszlanak a munkáltató és a mun­kavállaló között — a betegbizto­sítási alapra például a munkaadó a dolgozó fizetésének 12,60, a munkavállaló 5,90 százalékát fi­zeti be, a családi pótlékra befize­tendő 4,5 százalék teljes egészé­ben a munkaadót terheli, a mun­kavállaló viszont önállóan csak az öregségi biztosítás nem egé­szen felét és az özvegyi járulékért járó dijat fizeti, ez utóbbi például csak a jövedelem 0,1 százaléka. A statisztika szerint Francia- ország a fejlett ipari országok kö­zött a harmadik helyen áll az egészségügyi célokra fordított összegeket illetően. Az egész­ségügyi mutatók terén azonban korántsem ilyen jó a helyzet, ami azt mutatja, hogy a pénzeket még korántsem használják ki kellő hatékonysággal. A főbb mutatók — várható életkor, csecsemőhalandóság és egyéb tényezők — tekintetében az ország már csak a tizedik hely­re sorol be az OECD 24 tagálla­ma között. S ilyen átfogó beteg- biztosítási rendszer mellett Fran­ciaországban meg kellene való­sulni a teljes egyenlőségnek a gyógyításában, erről azonban nincs szó: a hivatalos megállapí­tások szerint is az egészségügy rendszere „az egyenlőtlenség gé­pezete. Ennek van társadalmi ol­dala: a legszegényebbek például kevesebb orvosi szolgáltatáshoz jutnak hozzá még a társadalom- biztosítás keretei között is, minta gazdagabbak — legalábbis ezt ír­ja az üzleti körök lapja, a Les Echos — s földrajzi oldala is: Észak- és Kelet-Franciaország elmarad az ország többi része mögött. Kis Csaba Európai vasutak: ' Közel a fénysebesség? Jó jel: világrekordot döntött a franciák szupervasparipája Mr. Abott felszáll a londoni Paddington pályaudvaron a vo­natra, megigazítja nyakkendőjét és köhint egyet: „Khm..., fél hat van, nyolcra már Párizsban le­szek, nem rossz, nem rossz”. Mr. Abottnak és a hozzá hasonló üz­letembereknek pontosan tíz évig kell várnia erre a pillanatra. A szuperexpresszek ugyanis az ez­redfordulóra gyorsulnak fel any- nyira, hogy két és fél óra alatt rö­pítsék az utasokat Londonból a francia fővárosba, éppen annyi idő alatt, mint amennyi alatt most a repülő teszi meg a távol­ságot. A Csalagút építésének fel- gyorsulásával talán közelebb ke­rülünk ehhez az álomhoz. 1993- tól, a mű elkészülte után a jelen­legi 330-ról 150 percre rövidül az „átkelés” ideje. Addig is a franciák sem tétlenkednek. A múlt héten világrekordot döntött a TGV, a franciák szupervaspari­pája: 510 kilométert mutatott az óra a Chateaudun és Tours kö­zötti pályaszakaszon. A TGV egyelőre még csak két vonalon jár, Párizsból a Földközi-tenger partjára és az atlanti partra. Nem sokáig árválkodik azonban ez a két vonal, hiszen a tervezők asz­talán már ott van a többi, jelentő­sebb nyugat-európai város és Pá­rizs közötti pályaszakasz terve is. Egyebek között Köln, Amszter­dam, Brüsszel és Barcelona áll a listán. A franciák térnyerése azon­ban igen sok akadályba ütközik, lévén a britek, a németek és a spanyolok is kínosan ügyelnek saját nemzeti vasutaik fejleszté­sére. Az EGK szakbizottságá­ban éppen ezért éles harc dúl a nemzetközi vasúthálózat és a vo­natok fejlesztése körül, kivált a pénzügyi terhek megosztásáról. A számítások szerint a jelenlegi árszinten számolva legalább 100 milliárd dollár kell a teljes, egész Európát behálózó szupergyors vasúti rendszer kiépítéséhez. Ez még akkor is rettentő sok pénz, ha harminc évre, a kivitelezés minimális idejére osztjuk el. A vélemények egyébként a maximális sebességben is eltér­nek. Az olaszok és a spanyolok a TGV-t tekintik példának, az írek megelégednének a 250 kilomé­terrel is, a németek viszont az arany középutat választanák a maguk „szerény” 350 — 400 ki­lométer/órás végsebességével. A franciák, persze, könnyen be­szélnek — mondják a németek —, nekik nem kell annyi alagutat fúrni, és a környezetvédők sem olyan erősek, mint a német terü­leten. A londoni The Economist cí­mű hetilap a napokban közölt összeállításában már a vesztese­ket is megnevezte: ezek a légitár­saságok. A TGV vezetői szerint London és Párizs között lega­lább háromszor annyian utaznak majd vonaton, mint repülővel. De hát miért is menjen ki az em­ber a repülőtérre? Csomag, vám, rossz idő esetén többórás vára­kozás — ez mind elkerülhető a vasúton, a pályaudvar többnyire közelebb van a városközpont­hoz, mint a repülőtér, és műszai hiba miatti késedelemre is kevés­bé kell számítani. A TGV eddigi tíz éve is ezt támasztja alá: míg 1980-ban, a hőskorban egymil- lióan utaztak repülővel és két- millióan a szuperexpresszel, ad­dig most már ötmillió a „föld­hözragadtak” száma, miközben a légi utazóké félmillióra csök­kent. A légitársaságok egyetlen el­lenszere a gyors alkalmazkodás lehet. A kisebbeknek ez jobban sikerül, mindig teli gépeket vet­hetnek be, kisebb adminisztratív személyzetük révén alacsonyabb árakkal dolgozhatnak, és főleg van pénzük a fejlett technológiá­ra, mint például az Air Inter nevű francia vállalatnak, amely a kö­zeljövőben kizárólag olyan repü­lőgépeket üzemeltet, amelyek minden időjárási viszony köze­pette is képesek fel- és leszállni. A vonatokat üzemeltető tár­saságok is hasonlóképpen gon­dolkodnak, és azt tervezik, hogy akárcsak a légitársaságok, ők is bevezetik a helyfoglalási rend­szert és diákok számára a stand- byt, vagyis azt, hogy az utolsó pillanatig fenntartják a helyeket, és ha nem jön a tulajdonos, ak­kor lényegesen olcsóbban adják el a rendszerint kispénzű várako­zóknak. Vasparipára pattan tehát a mind szorosabb szálakat kialakí­tó Európa. A francia, brit és né­met tervezők asztaláról azért mégiscsak hiányzik egy-két név. Azt sugallja ez a „feledékenység”, hogy a szupervonatok a Lajtán innen kénytelenek lesznek hirte­len lefékezni, és cammogva to­vábbdöcögni — Keletre... Mester Nándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents