Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)

1990-05-19 / 39. szám

4.

Hírlap, 1990. május 19., szombat

A gyermekek és a történelem: játék az egri várban

Folyosó Domoszló és Kisnána között? — Oroszlánkővár titka — Mit rejteget a százrejtekű? — A papok kincse?

Heves megyei rejtélyek,nyomában

Nemrég tettük közzé felhívásunkat, amelyben kértük az olvasóinkat: ha tudomásuk van olyan rejtélyekről, amelynek szeretnének utánajárni, keressék meg szerkesztőségünket. Szinte minden település emlékezetében él valamiféle legenda, amely méltó a figyelemre. Ezek a történetek fölkeltik az ifjabbak, de az idősebbek érdeklődését is. Nem kevésnek érdemes utánajárni, mivel a népi emlékezet sok olyan történést is megőriz, amelyre nem térnek ki a levéltári források. Annyit azonban szeretnénk előrebocsátani, hogy csak szakemberek irányításával érdemes helytörténeti kutatásokat folytatni. Sok veszélyt rejtegethetnek a titokzatos barlangok és folyosók, s az értő vezetés nélküli régészeti feltárás helyrehozhatatlan károkat okozhat. Mindenképpen érdemes megkeresni a tudósokat, a Heves Megyei Múzeumi Szervezet munkatársait, régészeket, történészeket. Ebben alkalmasint szerkesztőségünk is közvetít. De lássuk, eddig milyen érdekességek érkeztek hozzánk!

A következő levelet Domosz- lóról kaptuk, ahonnét Pásztor Ferenc írt számunkra.

„ Örömmel olvastuk az újságban a felhívásukat régi emlékek felkutatására. Mi Domoszlón megalakítottuk a Vak Bottyán János Hagyományőrző és Felfedező Törzset, amelynek sok ilyen feladata is van. Itt, helyben (Domoszlón), szerencsénkre akadt is kétfelfedezni való. Első a községi templom, amely már a török idők előtt is állt, megfigyelőtoronyként. Állítólagosán ez alatt olyan folyosórendszer húzódik, amely a tornyot kötötte össze Kis- nánával, az ott található várral, majd ezen keresztül Egerrel. Ennek már a bejáratánál, bejárati részein voltunk, de nem mentünk tovább. Az 5. osztályos felfedezőcsoport vállalta ezt a „felfedezést”. A másik szintén e csoport vállalása. Van a falunk felett egy régi várrom. Az Oroszlánkővár. Szeretnénk ezt felkutatni, egy kicsit feltárni, és megőrizni az utánunk jövőknek.

Várva segítségüket búcsúzom, ígérve, hogy munkánkról a későbbiekben is majd folyamatosan beszámolok.”

Továbbra is váijuk ennek a kedves társaságnak a leveleit, értesítéseit, egyben felhívjuk a figyelmüket arra, hogy bővítsék történelmi ismereteiket, kérjenek segítséget ahhoz, hogy értő módon vizsgálják környezetük titkait. Szívesen adunk hírt a hagyományőrzés minden formájáról.

A levelek és a beérkezett telefonok, illetve személyes jelentkezések legtöbbjében az Eger környéki titokzatos pincerendszerről értesülhettünk. Még An- domaktályáról és Maklárról is érkeztek bejelentések azokról a bizonyos mesterséges járatokról, amelyet a néphagyomány százágú, százrejtekű pincének ismer. Ügy tűnik, első alkalommal alaposabban ezt a Heves megyei rejtélyt kell megvizsgálnunk! De lássuk, milyen történetekről, megfigyelésekről vagy legendákról hallhattunk.

Vízi Sándor nyugdíj as Andor- naktályán gyerekeskedett, s onnan őrizgeti emlékeit. A következőket írja levelében: „An- domaktálya határában, nagyszüleim egyik szőlőföldje alatt van egy érdekes pincenyílás, amelyet az andornaki nép százágú, százrejtekű pincének ismert. A szájhagyomány szerint egyik ága a makiári római katolikus templom alá vezet. A pince keletkezésének körülményeiről, idejéről, céljáról semmit nem tudunk, de az megállapítható, hogy tufakőbe vájt emberi alkotás... A bejáraton belépve, egy körülbelül 5x5 méteres, teremszerű helyiségbe jutunk, amelynek minden falsíkján középen újabb nyílások találhatók, és ezek újabb szabályos terembe vezetnek, ahol megismétlődik az első teremnél leírt helyzet, tehát minden falsíkon újabb átjárónyílás van. Hogy ez meddig folytatódik, nem tudom, mivel a második teremtől már a talp (vagy a kőpadlózat) erősen fel van iszapolódva.” Hasonlóan ír egy másik nyugdíjas, aki „Bagolyvár” jeligével kéri sorai közlését:

„Makiár a Felvidék és az Alföld találkozásánál helyezkedik el. A Bükk-hegység vonulata déli irányban itt ér véget. Utolsó magaslati pontja itt található, melyről tiszta időben messzire ellát az emberi szem. Ezt a jő hadászati szempontot — több mint valószínű — Dobó várkapitány is kihasználta. Itt lehettek előretolt állásai, előőrsei itt tanyázhattak a makiári Bagolyvárban. A régi legenda szerint alagút vezetett innen az egri várba. Gyermekkoromban szájtátva hallgattam mindezekről az öregek vitáját. Többször megkérdeztem tőlük: igaz-e ez? A válasz mindig az volt: igen. Említették, hogy a múlt században az akkori elöljáróság betömette, megszüntette az alagút bejáratát.

Az emberi fantázia rhesés kincsekről szólott, amely ott hever a bagoly te tői mélyben. Kis kézi ásókkal, lapáttal szorgoskodtak itt nem is oly rég a föld titkát kutató helyi lakosok. Régi pénzérméket, különös jelzésekkel díszített cserépedényeket juttattak innen az egri vármúzeumba. ”

Az emlékezet itt több történelmi kort, régészeti korszakot összemosott, hiszen az, aki ott mélyebben megismerkedett ,a helytörténet rejtelmeivel, az több érdekességet is ismer Makiár határából. Orosz László azok közé tartozik, aki nem „átallott” könyveket venni a kezébe, és búvárkodni a levéltárakban. De hof

yan is kezdődött a gyermekkori aland?

— A termelőszövetkezetek szervezése — mondja — számunkra hozott egy jó dolgot. Mégpedig azt, hogy a parasztember nem szántott mélyen, de a „közös” munkagépe igen. Sok olyasmit, érdekességet fordított ki az eke aföldből, amely megmozgatta a fantáziánkat. Egy földvár nyomaira bukkantunk, s találtunk az úgynevezett vonaldíszes kultúrából cserepeket, őrlőkövet. De Árpád-kori templom nyomait is megismertük. A legérdekesebb persze a „százrejtekű” volt számunkra. Több bejáratát is felfedeztük, a pincerendszer ki vésése hol durvább, hol finomabb. Ebből arra következtettünk, hogy nem egy korból származik. A járatok füstösek, az élet megannyi nyomát találtuk. Mi is fölfedeztünk olyan járatokat, amelyek termekbe vezettek. Olyan legendáról is hallottam, amely nagyon bizonytalan lábakon áll: mesélnek a „papok kincséről”, amely állítólag valahol itt hever a mélyben.

Hasonló emlékekről számolt be Bartuska László andornaktá- lyai nyugdíjas, aki bojtárként gyermeki kíváncsisággal fedezte tol a világot maga korül.

— Az andornaki határban az apám számadó volt a30-as évek közepén, én meg bojtár. Ott legeltettem, és kilenc bejáratát fedeztem fel annak az alagútrendszernek. Madzagot húztam magam után, hogy ki tudjak jönni, mert tényleg százrejtekű. Találtunk kutat, vizet is benne: ott ittunk. Ráleltünk kőasztalra, s kőszékekre is egy teremben. Úgy gondoltuk, hogy ott volt a tisztek fogadóhelye. Nem merészkedtünk mélyre, mert nem volt lámpánk, csak azt jártuk be, ahová a világosság beszűrődött. így is sok mindent láttunk. Az öregek még azt is mondták, hogy ha a betyár beszökött, a makiári templom alatt bújt ki. Arra mindenesetre már így is rájöttünk, hogy sok ága, zege-zuga van: láttunk még istállót is, melyben kőjászolt találtunk

Nagyon rejtélyes ez a pince- rendszer, de igen veszélyes ezt szakemberek nélkül feltárni. Könnyen el lehet benne tévedni, meg aztán sok helyen eliszaposodott, elképzelhető, hogy omlásveszélyes is. így hát arra kérjük vállalkozó kedvű olvasóinkat, hogy várják meg, míg megszervezhetjük azt az „expedíciót”, amely földeríti ezt a titkot. ígéijük, nem lesz unalmas ez a kaland, amelyhez majd önként jelentkezőket is várunk.

Továbbra is várjuk a leveleiket hasonló témákkal kapcsolatban, akármilyen rejtélyről legyen is szó, igyekszünk utána}

árni. Címünk változatlan: Hír- ap, 3301 Eger, Pf.: 23. Tel.: 13-644.

Gábor László

Nemere István:

Leszámolás

6. rész

A régi piactér a folyóparton volt. Eléggé elhagyatott környék. Tíz perc múlva ott voltam. Biztosan elsőként érkeztem. Ebben nagyon reménykedtem — mert ha nem így van, negyedóra múlva erősen hűlni kezd a test- hőmérsékletem. És az ilyesmi nem sok jóval kecsegtetett. Még sok munkám van az életben, legalábbis merész terveim szerint.

Több rozoga árusítóbódé között csatangolt a könnyű szellő, szemetet sodort ide-oda. Pár kóbor kutya, egy horkolva alvó csavargó az egyik sarokban... Senki tehát. Meglapultam, miután kikémleltem, merre lehet egérutat nyerni.

Jött egy autó. Lassan hajtott be a bódék közé. Mire közelebb jött, felcsavartam a hangtompítót a Magnum csövére. Nem mozdultam.

Ketten ültek benne. Szóval Paretti máris becsapott. Nyilván el akar tétetni láb alól, Hamson emberének hisz. Ezt mellesleg magam mondtam neki. No, lássuk csak!

Az autó nem messze tőlem megállt, az egyik fickó kiszállt, és eltűnt az éjszakában. Tíz óra felé járt, sötét volt. A másik pasas közelebb gördült, aztán lekapcsolta a kocsi fényeit, és ő is kiszállt. Akkor már egy bódé mögött guggoltam, és vártam. Bal kézzel néhány kavicsot vettem fel. Az egyiket erre, a másikat arra dobtam... Kicsiny neszt keltettek. De annyi éppen elég volt.

A pasasok egymáshoz közeledtek. Mindkettő azt hitte, engem hall. Én meg halkan szóltam:

— Hé, uram, itt vagyok...! — és magam elé vetettem néhány kavicsot.

Majdnem egyszerre bukkantak fel, három bódéval odább. Igyekeztem nagyon kicsire ösz- szehúzni magamat.

— Jöjjön! — suttogtam jó hangosan, akár a színészek a színpadon. Szerintem nem voltam nagyobb, mint egy macska.

Csaknem egyszerre lőttek. Jó reflexeik lehettek. Az egyik kétszer, a másik csak egyszer. De az is elég volt. Sztereóban, két oldalról hallottam, hogyan zuhannak a piszkos földre. De azért

Aki levelezőlapra ragasztva ezt a számot beküldi címünkre (3300 Eger, Pf.: 23.), az résztvesz a Hírlap könyvsorsolásán. A levelezőlapra írják rá: Minikrimi.

vártam. Óvatos vagyok, említettem már. Hallgatóztam, majd háttal húzódtam vissza, a bódék között kinéztem. Két fatörzssze- rű mozdulatlan árny hevert a földön a csillagfényes égbolt alatt.

Beültem a gazdátlanul maradt kocsiba, és a Szent Tamás-templom környékére hajtottam.

*.

Most is csak néhány gyertya égett az egyik oltár előtt.

Halkan lépkedtem a fal mellett. Clara mégis meghallotta, felnézett. Szép volt az arca gyertyafényben is. És megéreztem azt, amit már olyan régen nem éreztem. Valaki bízik bennem. Különben nem jött volna ide... Persze, nem kenődtem el, az nem az én formám. Hányaveti, mégis nyugodt léptekkel mentem oda hozzá.

— Minden rendben van, kislány?

— Engem is gyanúsítanak — felelte köszönés nélkül. Néztem a szemét. Nem hazudott. — Mivel maga nem tért vissza a szállóba, gyanús mindenki, akivel csak egy szót is váltott Erdingben.

— Van valakije itt?

— Senki. Nevelőintézetben nőttem fel, a szálló az első munkahelyem.

Suttogva beszélt, és ez illett a helyhez, a helyzethez. Én sem kiabáltam:

— Jöjjön!

Tíz perc múlva a kis utcában voltunk. A kulcs ellenállás nélkül fordult a zárban. Bementünk a sötét utcába. Nem kérdeztem, Paretti vagy Hamson emberei gyanúsítják Clarát. Talán mindketten.

— Mit tudnak rólam? — kérdeztem, amikor beértünk a szobába. A villanykapcsolóhoz nyúlt, de lefogtam a kezét, megértette. A kezét viszont elhúzta tőlem. Megmutattam, hol az ágy, az asztal, merre a fürdőszoba. A kérdésemre csak utána válaszolt :

— Anton Traun, körülbelül harmincnyolc éves, nálam fél fejjel magasabb, rosszul öltözött, csöndes alak.

Meg voltam elégedve, különösen, ami az öltözetemet illeti. Ilyen pasasból vagy ötszáz futkos Erdingben, ők sem ismerhetnek mindenkit személyesen. Sem Paretti, sem Hamson nem idevaló.

— Nem éhes?

— Nem, ettem a szállóban.

— Feküdjön le, és próbáljon meg aludni. Nekem még dolgom van. Reggel eldöntjük, mit teszünk — és behúztam az ajtót.

Odakünn rám nevettek a csillagok, de ettől sem lett jobb kedvem. Beültem a zsákmányolt kocsiba, és egyelőre céltalanul elindultam a városba. Aztán megint egy telefonfülkénél kötöttem ki. Azon az éjszakán nagyon megszerettem a telefonokat, úgy látszik. Még nem volt tizenegy óra, amikor felhívtam Hamsont. Csak az egyik embere volt a telefonnál.

— Ki maga? — kérdezte, hangjából ítélve fiatal lehetett. Talán az egyik testőre, mindenese.

— A bérgyilkos — feleltem egyszerűen. Kis csönd volt a válasz, aztán:

— Mi... milyen bérgyilkos?

— Akit Paretti bérelt fel, hogy kinyírja a maga gazdáját.

Zavart csönd után — nyilván Hamson utasítására, aki hangszóróval hallgathatta a beszélgetést — a testőr folytatta:

— És telefonon át akarja ezt megtenni?

— Értékelem a humorát, barátom. Én már útban voltam a maguk sasfészke felé, amikor Paretti két embere, akik elkísértek, összevesztek valamin, és az egyik pisztolyt rántott. Lelőtték egymást.

— Hm... még ha így is van... mi közünk hozzá?

— Megnézhetik a régi piactéren, ott hűlnek szorgosan. Hogy mi közük hozzá? Lehet, hogy meggondoltam magamat. Mondja meg Hamsonnak, száz rongyért elintézem Parettit, és végre nyugta lesz.

Megint csönd volt, aztán jött a válasz:

— Hamson úr azt mondja, nincs szüksége bérgyilkosokra.

— Semmi baj — mondtam gondtalanul —, akkor megyek tovább. Magukhoz.

— Ide?

— Persze. Ha Hamson nem üti felül, Paretti nyolcvanezres ajánlatát, akkor kénytelen vagyok tartani magamat az eredeti megállapodáshoz, és kinyírni Hamsont. Viszlát, hamarosan odaérek — és letettem. Aztán felhívtam a rendőrséget.

— Adja Binner kapitányt.

— Ki keresi? — érdeklődött az ügyeletes dühösen.

— Süket maga? Azt mondtam, a kapitányt kérem — feleltem kissé ingerülten. — És ne kerteljen, hogy nincs bent. Ennyi halott egy álló évben sincs Erdingben, mint ma délután meg este... Hát, biztosan ott van a hivatalában. Kapcsolja.

(Folytatjuk)

A tervezettnél hamarabb adják át

Új egészségház Kálban

Az eredeti tervek szerint ez év decemberében adták volna át az új káli egészségházat. A helyi tanácstól kapott tájékoztatás alapján azonban már közölhetjük azt a tényt, hogy az eseményre a tervezettnél korábban sor kerül, tehát már az ősszel birtokba vehetik az intézményt a községbeliek. A létesítményben két-két fogorvos illetve gyermekgyógyász, valamint belgyógyász várja a betegeket, s munkaidőn túl is lesz orvosi ügyelet. Az emeleten négy szolgálati lakást alakítanak ki, ahol az újonnan érkező orvosok laknak majd, hiszen a környékbeli három községben található eddig meglévő rendelők továbbra is várják majd a betegeket. (Fotó: Gál Gábor)