Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-15 / 35. szám
KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS Hírlap, 1990. május 15., kedd """"" mm ■ X , A Fnv hét KÉPERNYŐ f Ivl m m m ELŐTT Nemere István: Leszámolás 2. rész Másfél évtizede az egyik antikvár könyvesboltban bukkantam rá Sükösd Mihály Vizsgálati fogság című regényére. A jellegtelen külső taszított, mégis belelapoztam. Először az egyszerűségével, célbataláló jellegével vonzó stílus babonázott meg. Épp ezért nem sokat tétováztam, kifizettem a szolid árat, mondván, hogy aki így fogalmaz, bizonyára magvas gondolatokkal lep majd meg. Nem is csalódtam. Néhány oldal után már csak azon meditáltam, hogy miként adhatták ki ezt a hajbókolónak aligha minősíthető, ezt az igazságmániát sugárzó alkotást. Azt hiszem azért, mert a ravasz kiadó mert kockáztatni. Ráadásul csak néhány ezer értelmiségi figyelt fel e kétségkívül rendhagyó vállalkozásra. A szerző ugyanis megteremtette azt a figurát, azt a második világháborús magyar miniszter- elnököt, akit 1945 után népbíróság elé állítottak, hogy vétkeit számonkéijék tőle. Az egyértelműen markáns alakot formálója több valaha létező neves politikus személyiség- jegyeiből gyúrta. Lehet találgatni, ám az tény, hogy néhány pillanatra Imrédy Bélával, Teleki Pállal, Bárdossy Ferenccel, Kál- lay Miklóssal szembesülünk. Nem. 93. a.(fontos, hanem az, hogy Pygmalion nem hibázik. Eszményképe a tökéletes ábrázolás, s ezt meg is valósítja. így aztán nincs abban semmi különös, hogy a május 7-én bemutatott tévés adaptáció kiugró siker lett. Már csak azért is, mert a prózai játékmester produkálta a forgatókönyvet, azaz minden értéket átmentett a képernyős változatba. Amit tett ma is bátornak, merésznek tűnik, s aligha félreérthető. A vívódást szuggerálja, olyan utakra invitál, amelyeken korábban aligha jártunk. Megajándékoz bennünket a tiszta logika gyönyörűségével, s az önvizsgálat lehetőségével is. A főhőssel csorbítatlanul azo- nosul Blaskó Péter, aki eszközte- lenül is a Tökély ormaira jut. Babiczky László rendezőként a szolgálatra esküdött, arra törekedve, hogy a szellem brilliánsai villódzanak. Ezért került minden látványos attrakciót, csak azt akarta, hogy a tisztítótűz mindnyájunkat áthasson, s ne maradjon el a csak néha élvezhető katarzis. Természetesen a ráadás se, vagyis a serkentés arra, hogy megérett az idő a lélek Au- giász istállóinak kisöprésére. Hallgassunk az intésre, a nemesítő tanácsra, mert látóvá edz valamennyiünket. Nemcsak az irodalom berkeiben... Pécsi István A szóba semmilyen sem volt. Vagyis pontosan olyan, mint ezer kilométerre innen bármilyen irányban a kisvárosi szállodaszobák. Nem is érdekelt különben, hisz valójában úgysem fogok itt lakni. Szétraktam néhány nélkülözhető holmimat, aztán zakóm alá fűztem egy különleges övét (saját találmány), arra akasztottam a Mag- numot, meg a tartalék töltényeket. Zakóm zsebébe tettem egy apró női pisztolyt, ez kis helyen is elfér. Akadt még nálam egy éles tőr, derekamra tekerve egy erős, de igen puha műanyagkötél kis horoggal a végén. Gumitalpú, lágy cipő, szűkszárú, sportos nadrág, és sötét zubbony egészítette ki a felszerelést. Amikor mindezt magamra öltöttem, nagyon ártalmatlan külsőt mutatott a szobai tükör. Kisvárosi könyvügynöknek látszottam, főleg, ha vágtam hozzá egy odaillő szerénykedő arcot is. Felrúgtam kissé az ágyat, hogy úgy látszódjék, már belaktam a szobát, és minden aprósággal azt a benyomást akartam kelteni: visszajövök ide, hamarosan. Pedig ez eszemben sem volt. Csak a kislányt sajnáltam. Jó lett volna még látni. Azért kivártam egy órát, aztán lefelé ballagtam a lépcsőn. Felfrissülve a hideg csapvíztől. Nem voltam éhes, pedig Erdingben már közeledett az ebédidő. — Elmegy? — kérdezte a lány. — Igen — feleltem. — Harapok valamit. Melyik a legjobb étterem? — Az Útonálló, itt a tér másik sarkán — mutatta is. Megint ráfeledkeztem a szemére. Az is nagyon tetszett. Alighanem látta rajtam. — Mi a neve? Kis habozás után válaszolt: Aki levelezőlapra ragasztva ezt a szamot beküldi címünkre (3300 Eger, Pf.: 23.), az résztvesz a Hírlap könyvsorsolásán. A levelezőlapra írják rá: Minikrimi. — Clara. Bólintottam. „Helyes”, vagy „Szép név”, ezt kellett volna mondanom? Mostanában elfogult vagyok a nőkkel. Sokáig nem foglalkoztam velük. Nagy úr az elszokás is. A téren ismét hátbavágott a forróság. Nem is olyan régen volt alkalmam alaposan áttanulmányozni, sőt, valósággal megtanulni a kisváros térképét, és alighanem úgy érezhettem, tudom, hová megyek. Az biztos, nem fogok senkitől kérdezősködni. Ennél ostobább dolgot nem is tehetnék. Az idegent errefelé megjegyzik. A forróság volt a szövetségesem. Senki sem volt az utcákon. Persze, az ablaktáblák mögül láthattak, de nagyon csöndesen lépkedtem. Az első mellékutcán jobbra fordultam, egy még keskenyebb utcában balra, és máris megláttam a kétablakos házat. Körülnéztem. Sehol senki. így kell ennek lennie. Benyomtam a keskeny ajtót. Nem volt bezárva. Ez is a terv szerint történt. A házikó lényegében egyetlen szobából állt. Apró mellékhelyiség, mosdó a falon. A villanyt nem kapcsolhatom föl, majd este, éjszaka. Senki sem tudhatja, hogy itt lakom. Lakatlannak hiszik a házat. A gazdája elment. Ez teljesen biztos, sőt, az is, hogy hagyott itt számomra néhány holmit. A barátom igen jó szervező. Kifelé menet lezártam az ajtót a bent talált kulccsal. Kulcs a zsebben, senki a környéken. Ismét a tér felé lépkedtem. Az Útonálló kis vendéglő volt. Az egyetlen terme nagyobb szoba csupán, a felszolgáló szikár pasas, ritkás szakállal, lassú mozdulatokkal. Ezek itt nem a sietősek közül valók. Pedig közülük jó néhányan fognak még kapkodni, ész nélkül! Reméltem. — Ebédelni akar? — kérdezte. — Mit tud adni? — kérdeztem, nem felelve a fölösleges kérdésre. Ha délidőben beállítok egy étterembe, senki se kérdezze meg tőlem, ebédelni akarok-e? Hisz ez világos, mint a nap. A kevés beszéd híve vagyok. A kevés szóé, és... no, egyelőre hagyjuk. — Babot és húst — így ő. — Jöhet. — Ital? — Vörösbor. Nem erre számított, legyintett, és elcammogott. A sarokban lógott a telefon. De még nem mentem oda. Két másik vendég is volt itt, öreg férfiak, az egyiknek fehér a haja. Halkan beszélgettek. Mire megettem a húst a babbal, elmentek ők is. A tulajt beküldtem még egy pohár vörösborért, és gyorsan a telefonhoz mentem. Tudtam a számot. Minden fontosabb erdingi szám a fejemben volt már napok óta. Felkészültem. — Hamson villa — mondta egy férfihang. Fiatalember lehetett. Gyorsan úgy tettem, mint aki liheg, merthogy futott a telefonig: — Hamson...? Vigyázzon! Mondja meg az úrnak, egy bérgyilkost küldtek ellene! Most ebédel az Útonállóban! — letettem a kagylót, de azonnal felvettem ismét. Új pénzdarab, másik szám. Még mindig egyedül voltam az étteremben. — Paretti villa...? Mondja meg Paretti úrnak, Hamsonék egy bérgyilkost szereztek. Mindjárt elindul... most még itt van az Útonállóban! — ennyi elég is volt. Mire a szikár pasas behozta a másik pohár bort, már a helyemen ültem. Egyik villa sincs túl messze a belvárostól: maximum hét-nyolc perc kocsival. Nincs hát túl sok időm. Az biztos, ha kikérdezik az ittenieket, mindenki azt mondja majd: nemrégen ebédelt itt egy vadidegen pasas, akit még senki sem látott Er- dingban. És ez így van jól. Kifizettem a számlát, felhajtottam a bort, és nem túl gyors léptekkel távoztam. Be az egyik mellékutcába. Még tartott a helybéli szieszta, amikor ráleltem a következő telefonra. Egy fülkében árválkodott. Pénzt elő... — Hamson villa? — most öregemberé volt a hangom, asztmád san fújtattam is. Nem ismerhetik fel, hogy ugyanaz telefonál, aki az előbb is. — Egy idegen pasas távcsöves puskával jött a városba, láttam! Valaki azt mondta, Paretti bérelte fel... Vége a békességnek! — és letettem. Egyeseknek nagyon jót tesz, ha bizonyos információkat több forrásból kapnak... Mellékutcákon megkerültem a teret. Amikor a legközelebb ismét kinéztem p térre, ott már állt egy autó. Az Útonálló előtt fékezett éppen. Két fiatalember ugrott ki belőle, a harmadik a volánnál maradt. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a távozók nyitva hagyták a kocsiajtókat, a sofőr pedig úgy túráztatta a motort, hogy azonnal indulhasson, amint a társai kijöttek... Az egész egy bankrablásra emlékeztetett. Láttam ilyent nagyon közelről. De az régebben volt. (Folytatjuk) Repülővel a Diadalív alatt A kádári konszolidáció gyermekeinek, ha másképp nem, a moziban is végig lehetett élni a nagy kalandot. Ugyan a határt vasfüggöny zárta, s a szellemi értékek jelentős részét is csak tiltott gyümölcsként lehetett élvezni, néhány szokatlan film azonban már átjutott ezeken a sorompókon. A mozijegy jutányos volt még a hetvenes évek elején, s a pirított napraforgómag (művésznevén: szotyola) sem volt elérhetetlen áru. Minden együtt állt tehát a különös utazásra, a kincsvadászaira, a barátságra és a szerelemre. Az a fajta veszélyes élet jelent meg a vásznon, amelyet mi hirtelen nagyra nőtt kamaszok tágra nyílt szemmel bámultunk. Azt hihettük volna akkor, hogy az a mese, s mindaz az igazság, ami körül vesz bennünket. Mégis azt súgta valami, hogy hazudnak az aktuális jelszavak, s a legemberibbnek, legtökéletesebbnek mondott akkori, s a tankönyvek szerint ránk váró kollektivizmus nem nekünk való. Sokkal inkább az öngyilkos bátorsággal a párizsi Diadalív alatt átrepülő pilóta, a drágaságokat rejtegető tenger, s az elhagyott szigeten megbújó erőd a valódi. Mindaz, ami meghódítandó vadonná, a rejtélyek birodalmává teszi a világot. így vált egy nemzedék alapvető filmjévé a vasárnap este a televízióban is levetített Kalandorok. Ehhez hozzájárul persze a kitűnő cselekményszövés, a slágerzene, s a nagyszerű Alain Delon, akiről már akkoriban az a hír járta, hogy civilben is ugyanolyan, mint szerepeiben. Hányszor is láttuk ezt a filmet? Talán háromszor, négyszer is? S aztán felidéztük az egyes jeleneteket, a torokszorító izgalmat, az örömöt és a fájdalmat. Szinte misztikus jelentést kapott számunkra ez az alkotás. Már nagyobbak voltunk, mint amikor a Tenkes kapitányát vetítették sorozatban, s mi botkarddal csépeltük egymást, de annál fiatalabbak, és büszkébbek, hogy azért járjunk moziba, hogy lányok kezét szorongassuk. Összehúzott gallérunk összeesküvők szenvtelen arcát takarta, amely várta a sorscsapásokat, a nagy kaland, a nagy álom kezdetét. Persze, hogy csak álom volt ez a világ. Valahogy mégis kézzelfoghatóbb, mint a különös űrlények, a denevéremberek, a kommandóhősök seregszemléje. Pótlék volt, mert ez a fajta szabadság csak a moziban, s aztán az emlékezésben adatott meg, de mégis többet ért, mint bármi. Azt jelentette, hogy végül is képesek lehetünk átrepülni a Diadalív alatt, távoli kincsekért elmerészkedni messzi tengerekre, szembeszállni minden ellenséggel. Filmekben rejlett a fiatalság merészsége, ezért a Kalandorok is többet jelentett önmagánál, s többet a délelőtti vagy esti kikapcsolódásnál. S ma sem tudom más szemmel nézni, mint akkoriban: a titkos, de mégis szinte valóságosan megélt veszélyes élet lenyomatát. Gábor László Az esernyő is előkerült Ballagási ünnepség Hatvanban Hatvanban, a „Bajza József” Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskolában az elmúlt hét végén az 55. ballagási ünnepségre került sor. Az idén 154 negyedikes búcsúzott el az alma matertől, hozzátartozók népes kíséretében. Farkas Kálmánná igazgatónő büszkén mondhatta el, mindegyikük alkalmasnak találtatott az érettségi vizsgára. A hirtelen jött zápor sem mosta el az ünnep hangulatát. (Szabó Sándor felvételei — MTI)
