Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-03 / 25. szám
4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS Hírlap, 1990. május 3., csütörtök Nagy B. István a Vitkovics-házban Nagy B. István festőművész kiállítása az egri Vitkovics-házban a megnyitás óta izgatja a képzeletemet. Nemcsak a formai megoldások okait kutatgatom, hiszen a táblaképméret és annak atmoszférája messze esik innen, a nagyobb arányokban, a rigmusokban, tehát az észre ható elemeket tekintve is összetett a szándék: az ok, indok és cél harmóniája — megfejtendő feladat számomra. Aki élvezettel megy utána annak, amit ritkán lát. Kezdjük talán Petőfinél. Ma már mindenki előtt világos, hogy ezt az ide született, nekünk adatott szellemi óriást, a lélek és a tudat eme ritka jelenségét hogyan sajátították ki az egymást váltó politikai rendszerek, mígnem eljutottunk addig az abszurdig is, hogy az egyik nekünk legszomorúbb diktatúra, a Rákosié is magáénak vallotta azt, aki a világszabadságról ábrándozott. Nos, Nagy B. István — saját élményeit és gondolatrendjét követve, több irányban is — jelzetek halmazával érzékelteti, mekkora félreértések, rosszindulatú törekvések fedezhetők fel egy ilyen történelmi jelentőségű üstökössel kapcsolatban is, mint Petőfi. S ha van a belemagyará- zásokkal csaknem egyenértékű hiba, veszélyes törekvés is, az lefelé húz, a vásári ponyva irányába, ahol a szellem, az eszme rigmussá válik, csákós figurává, kocsmai kiszólássá. A festő oktatói gesztussal, fel- és lemutatva, a felhasznált teret fülkékre osztva, a bemért felületet hol ilyen, hol olyan tartalommal tölti meg, hogy a nézőnek legyen lehetősége a saját szemléletéből kiindulva ide vagy oda csatlakoznia. Már a műcsarnokbéli kiállítás kapcsán rászólt az egyik kritikus a festőre, hogy ezt így mégsem lehet. Mi azonban azon a véleményen vagyunk, hogy a művész alapállása egészséges nemzettudatból fakadó kritika, jól használja az alkotó a formákat arra, hogy mindazt eljuttassa hozzánk, ami őt foglalkoztatja. Az irónia és a szatíra olyan tartománya a szellemi életnek, ahová sokáig nem illett bevezetni a közönséget hazánkban, mert rögtön gyanússá vált az is, aki szólni mert az irónia, esetleg a szatíra hangján, és az is, aki odahallgatott erre a hangra. Nálunk ezt a két alapállást a pesti viccek, az óvatosan előregyártott kabarétréfák, poénok helyettesítették sokáig. S hogy nemcsak Petőfi ürügyén legyen itt szó a tartalmasabb humorról, ábrázolást kap itt Karinthy is, mindaz, ami ezt a nagy formátumú gondolkodót foglalkoztatta. A megoldás itt is több szempontból szemlélhető, de azt nem lehet elvitatni a festőtől, hogy a maga sajátos felfogását eredeti módon, belső törvényei szerint közli a nézővel. Van itt egy férfifigura. Szemüveges, széles gesztusé, baljában fogja a fehér telefont, jobb markával az íróasztal szélét birtokolja, mintha az ökör szarvát fogná; sötét ruha, fehér ing, nyakkendő, az absztraktig lecsupaszított szobabelső ennek a félrebillent fejű hatalomnak a magányát zárja körül. A kontrasztos kép a bürokrata teljes önteltségét, biztonságát szuggerálja belénk, azt is, hogy ő a telefon, tehát a hang közvetítésével dönt, parancsol, tesz tönkre esetleg életeket, taszít ide vagy oda, akit csak akar. Ezt a kártékony háziállatot ismeri a társadalom, féltük, féljük ma is, mert lehetetlen tudni, mikor, melyik íróasztal mögül, milyen akarat, mekkora vicsontással, milyen műveletlenségi fokon, hány lóerős gőggel és ellenállhatatlan dühvei szórja ki rendelkezéseit. Műveletlenséget emlegetek, pedig az ábra azt jelzi, hogy a kopaszodó pasas írásokkal képes igazolni, hogy őt erre meg arra kioktatták. Az éles fény azonban, ami elkerüli az ő arcát, egyértelművé teszi azt a művészi szándékot, hogy a festő nem a kedélyesen mesélő nagyapját mintázta meg ezen az ábrán. És legnagyobb meglepetésünkre, talán El Greco szellemi hagyományát, hatását túlhangsúlyozva felvonul itt a misztika is. Ugyan nem abban a jelmezben, nem abban a szent, forró elragadtatásban, ahogyan Szent Bemát, Avilai Teréz vagy Keresztes Szent János fénylő, felhe- vülő sorai nyomán elképzeljük a misztikusok egy-egy óráját, pillanatát. Itt minden a kék és homály ködében látható, a lefestett jeleneteknek látszólag a mai élethez nem sok közük van, és mégis: többször visszatérünk ezekhez „a kékségekhez”, mert túl a napi megrázkódtatásokon, bűntudatunkon és reményeinken, sejtéseink támadnak arról, hogy a nagyon reális, a nagyon szürke, a nagyon is terhes mindennapi élet elviselhetőbb lenne, lehetne, ha többet foglalkoznánk a lélek gondjaival, éhségével, szomjúságával. El is kellene határoznunk magunkat, hogy ezeket a belső mélységeket magunk is feltárnánk, vagy legalábbis nem hunynánk be a szemünket, amikor onnan biztató fényesség dereng, árad napi ostobaságaink közé. Farkas András Egy egri vetélkedő margójára Országos helyesírási verseny — felsőfokon Fontos része az általános műveltségnek, hogy a magyar nyelv szabályainak megfelelően, helyesen tudjunk írni. Elvárható ez mindenkitől, aki kulturális téren is igényes önmagával szemben, de különösen fontos a jó helyesírás azoknál, akik a jövendő magyar nemzedékeit nevelik az iskolában. A pedagógusok számára nem elég a középfokú helyesírási műveltség, nekik felsőfokon kell ismerniük és alkalmazniuk a magyar helyesírás szabályait. Ezt segítik elő — többek között — a pedagógusképző intézmények helyesírási versenyei, ahol A magyar helyesírás szabályai című országosan használt könyv 299 szabálypontjának ismerete és helyes alkalmazása a követelmény. Három évvel ezelőtt Egerben szerveztük meg a pedagógusképző intézmények (tudományegyetemek, tanító- és tanárképző főiskolák) első országos helyesírási versenyének a döntőjét. A Művelődési Minisztérium az egri tanárképző főiskola magyar nyelvészeti tanszékét kérte föl, hogy ennek a minden tavasszal megrendezendő versenynek a „gazdája” legyen. 1990. április 21-én immár negyedik alkalommal gyűltek össze Egerben azok az egyetemi és főiskolai hallgatók, akik saját intézményük helyesírási versenyén elsők lettek, hogy országos szinten is versenyezzenek egymással. Szombathelytől Nyíregyházáig és Sárospataktól Pécsig valóban az egész ország képviseltette itt magát — tizenkilenc pedagógusképző intézménynek egy-egy legjobb helyesírójával. Sőt az idén ezenkívül Csehszlovákiából is volt két résztvevőnk: a Nyitrai Tanárképző Főiskola két magyar hallgatója. ( Morvay Gabriellaés Révész Tímea volt ez a két vendégünk.) A döntőre a feladatokat (a tollbamondás szövegét és a különféle fogós helyesírási feladatsorokat) T. Urbán Ilona, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa állította össze. Rajta kívül tagja volt a bírálóbizottságnak az egyetemek részéről Fábián Pál (az MTA Helyesírási Bizottságának társelnöke, egyetemi tanár, a bírálóbizottság elnöke), a tanítóképző főiskolák részéről Hangay Zoltán főiskolai tanár, és a tanárképző főiskolák részéről Pásztor Emil főiskolai tanár. A verseny egri házigazdája Fekete Péter, a magyar nyelvészeti tanszék vezetője volt. Hogy az elbírálás teljesen elfogulatlan lehessen, a feladatokat a bíráló- bizottság intézményi képviselői is csak a verseny reggelén ismerhették meg, amikor az elnök felbontotta az addig a főigazgatóságon lezárva őrzött borítékokat. A döntő versenyzés két részből állott: először a tollbamondás félórás szövegét kellett leírni, s utána háromnegyed óra alatt a négy fénymásolt ívoldalon sorakozó különféle helyesírási feladatokat kellett megoldani. Saját neve helyett minden versenyző csak jeligét írhatott a munkalapjaira, mert egy ilyen országos verseny elbírálásában nagyon fontos a teljes objektivitás biztosítása. Hogy név szerint kik írták a legjobb dolgozatokat, az csak az összes beadott munka elbírálása után derült ki, amikor a bírálóbizottság délután újra találkozott a versenyzőkkel. A bizottság elnöke ekkor minden résztvevő jelenlétében bontotta fel a neveket tartalmazó jeligés borítékokat. Ketten értek el — a pontszámok összesítése alapján — kimagasló eredményt: Denke Virág, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem másodéves magyar — angol szakos hallgatója, és Papp Erika, a Békéscsabai Tanítóképző Főiskola másodéves hallgatója. Az összesen huszonegy fős mezőnyben rajtuk kívül még öten emelkedtek ki szintén igen jó teljesítménnyel, ábécérendben a következők: Fábián Melinda (egri tanárképző főiskola), Laczkó Krisztina (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest), Molnár Barbaraj Budapesti Tanítóképző Főiskola), Papp Arpád(Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola, Kaposvár) és Váradi Ágnes (budapesti tanárképző főiskolai kar). Dr. Pásztor Emil Következetesség Számos alkalommal dicsértem már a Vasárnapi Újság kétségtelen előnyeit: a precizitást, a tárgyilagosságot, a különböző témák körültekintő tálalását, az oknyomozó alapállást. Hadd gyarapítsam ezt az elismeréslistát még egy tétellel, hangsúlyozva a nem mindennapi értéknek számító következetességet is. Két ügyet említenék. Az egyik a máig is kiderítetlen körülmények között lelőtt katona esete. Jó néhányszor szembesülhettünk anyjával, aki a harcot mindmáig nem adta fel. A másik a százhalombattai fiatalember tragédiája. Halálának okaira mindmáig nem derült fény, s úgy tűnik, valakiknek érdekében áll a valóság kozmetikázása. Egyszer már leírtam, hogy akkor lesz igazi demokrácia, ha nem léteznek majd efféle, homályba burkolt történetek, ha minden jogosan kérdező félreérthetetlen, megcáfolhatatlan feleletet kap. Nemcsak az őmegnyugvására, hanem valamennyiünk háborítatlan békéje érdekében. Ettől az ideális állapottól még makó-jeruzsálemnyire vagyunk. Épp ezért a teendő változatlan — s ezt jól látják a szerkesztők —, folyvást küldeni kell azokat az S.O.S. jelzéseket. Riasztónak, ébresztőnek, bízva abban, hogy eljutnak azokhoz az illetékesekhez, akik már nem lesznek érdektelenek, bürokratikusak, közömbösek, hanem csak azért munkálkodnak, hogy or- voslódjanak a régi keletű bajok. Lehetőleg minél hamarabb. Bemutatkozás Ugyanebben a „számban” szólaltatták meg azt a felnőtt diákot, aki valamikor Antall József tanítványa volt, s most elénk varázsolta azt a pedagógust, azt a középiskolai tanárt, aki kizárólag egy törvényre esküdött, az igazságéra. Emiatt vállalt szerepet az 1956-os forradalom és szabadságharcban, ezért vonták felelősségre annak a rezsimnek a fullajtárjai, amelyik szocializmus- és népellenesnek minősítette, ellenforradalomnak titulálta ezt az egész országot felrázó mozgalmat. Katedrát mégis kapott, de hát itt sem viselkedett úgy, ahogy azt az akkori „illem” megkövetelte. Másként fogalmazva: ott folytatta, ahol korábban abbahagyta, semmiképp sem vállalkozva arra, hogy feladja a hitét, elveit. Jött a retorzió: eltanácsolták az oktatás frontjáról. Amolyan mellékvágányra. Persze — s ez is szimpatikus motívum — itt is fellelte megbízatása szépségeit, s nemcsak kereste, meg is találta annak alkotó töltését. Megnyerő volt számomra ez a portré, amolyan garancia is arra, hogy az MDF mostani elnöke, az ország leendő miniszterelnöke magas pozíciójában is ugyanaz lesz, aki régebben volt. Ember. Üzen a múlt Hétfőn reggel Széli Júlia ismét bizonyította, hogy olyan rádiós zsurnaliszta, aki állja a versenyt, s megbirkózik mindenféle rangos kívánalommal. Sikerének titka? Látszólag semmilyen látványos eszközt nem használ. Kocsiba ül, eljut egy faluba, ahol beszélget a községbeliekkel. Múltról, jelenről, jövőről egyaránt. Ezekhez a diskurzusokhoz helyben adódnak az ötletek. A legutóbb például a mezsgyekövek kapcsán nyilatkoztak a lakosok arról, hogy mennyire kötődnek a tulajdonhoz, ahhoz a földhöz, ami egykor az övék volt, amit durva vagy furfangos módon, de mégis erőszakkal vettek el tőlük. Különböző nézetek sorakoztak egymás után. Diszkréten ütközve, konkrét információkkal feleselve egymásnak. Ekként körvonalazódott az összkép, az, hogy az elmúlt negyven esztendő alatt a szellemi és a kétkezi munkások önmaguk gyötrése árán is, de gyarapították szerény szerzeményeiket, s ezt a megcsalatott, becsapott, kizsigerelt kis országot. Partnerük legtöbbször csak hallgatta őket, ám amikor közbevetett néhány szót, akkor mindenféle szándékosság nélkül summázott. Nemcsak az ottaniak, hanem a mi okulásunkra is... Pécsi István Feltámasztottak egy okos hagyományt 1984-ben valamilyen oknál fogva beszüntették az egri tanárképző főiskolán azt a tavaszi időben megrendezendő fesztivált, amely a fiatalok, a tanárjelöltek művészi készségeit versenyeztette. Azért is, hogy kiderüljön, mekkora szellemi értékek rejlenek a leendő pedagógusokban, de azért is, mert a szellemi pálya magasabb régiói felé is terelni kell az arra rátermetteket. Az idén — miután már annyi vita után végre felveheti e jelentős egri intézmény Esterházy nevét — feltámasztották ezt a fesztiválhagyományt. Különböző művészeti ágakban vetélkedhettek a hallgatók. A mezőny népesnek volt mondható, és szép sikereket is hozott. Mi a fesztivál gálaestjén vettünk részt. A díjkiosztásból is képet alkothattunk arról, hol és milyen kategóriákban támadt erős csapat, és felfigyelhettünk arra is, hogy a versenyzők között nem egy fiatal tűnt fel egyéniségével, adottságaival, és ha túlzás is ilyesmit még egy húszévesről állítani, művészi pályára álh'tható tehetségeket is véltünk felfedezni. Mindebből természetesen nem következik logikusan az, hogy valamennyi díjnyertes akár az Operában, vagy a hangversenypódiumokon kőt ki. A művész- karrier annyi minden tényező bonyolult összehatása alatt, után teljesedhet ki. Mégis az első tapsok jelentősége, a siker ízének nyelvhegyre tűzése egy Sallay Gabriella, Laczó Gertrúd, Dobi Kis Veronika, vagy a zongorára hangoltak esetében Kecskés Ágnest vagy Káló Zsoltot illetően reményekre jogosítóak. Csak emlékeztetni szeretnénk arra, hogy a főiskoláról, és egyáltalán az utóbbi évtizedekben Egerből nem egy fényes művészi pálya indult el. S amíg a forró légkörű gálaesten ezekkel a gondolatokkal is múlattuk magunkat meg az időt, nevek felsorolására is jutott jókedvünkből. (fa. a.) Tmnia
