Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-09 / 6. szám
4. Hírlap, 1990. április 9; hétfő Az MMK és a Hevesi Szemle Galériájában leközelítse az igazi nagy témát, a ránk boruló eget. Minden tájképében van valami irracionális, ami nem feltétlenül a valószerűtlennel azonosítható. Az általa kiválasztott és a színekkel szinte tobzódóan teleszórt táj fölé odamagasodik az ég. Az a horizont, amely nem lezárja, inkább kinyitja a tekintetnek azt a vonalrendszert, azt a formai megoldást — de rossz szó! —, amely keresteti velünk, hová is lehetne még lelkiekben innen továbbjutni? Valahol a kép, az ábrázolás tarka tömegében — félig rejtve — ott pihen, nyugtalanít az a bizonyos fókusz, annak a végtelen görbének a gyújtópontja, amely kinyitja, lezárja ennek a világnak a működési terét. Itt az égbolt, Körtvélyessynél a firmamentum, az egek erőssége, amiről a Biblia olyan ihletett szavakkal beszél. Ez a boltozat nemegyszer mintha ránk akarna szakadni, a bujkáló fény akkora súlyával nyomja a vidéket és minket, nézőket, idelátogatókat is, hogy csak győzzük utánagondolni, miért tartjuk mi magunkat nemegyszer nagyon fontos jelenségnek, az egész Teremtésben valamiképp központi figurának; hiszen a szétnyíló világ megszégyenítően rádöbbentett minket a tények erejével — törpeségünkre. Ugyanakkor az átélés és a megélt élet birtokában rá is vezet minket — kötelező emberi méltóságunkra. Az égbolt a festő legtöbb képén — tudatosan, vagy szándék nélkül, teljesen mindegy — rányit a végtelenre. És ennél nem is tud vigasztalóbbat elénk tárni. Még azt talán, hogy személyes sorsából a festő csak a lélek nehéz pillanatait viszi be a befejezni sohasem érdemes műveibe. Mert minden képe olyan szerényen egyszerű „sárgákból, egyebekből összevázolva”, hogy itt is lehetne még egy-cgy folt, ott is alakulhatna másképp. De ha ez így szép, így hatásos! És meleg asz- szonyi derűjével mégis mintha mindig a magányt, a csendet tartaná fenségesnek. Pedig ez a ko- lorit, ez az apadhatatlan színforrás még sok mindent elbeszélhetne. Érre utal a Gavallér című kettős portré, ahol nem tudjuk, jelent-e az valamit, hogy a művésznő hány élményből, hány figurából gyúrta össze ezt a kettőt. Talán azért, hogy életének, sorsának fordulóiról beszéljenek? Hol bomlanak ki a színek? És hol bomlanak el? Farkas András A festő Körtvélyessy Magdát rövid időn belül másodszor kérte meg az MMK és a Hevesi Szemle Galériája, mutatná be új alkotásait, sorakoztassa fel színes emlékeit, tájábrázolásait, amelyek annyira különállóak a jelenlegi hazai piktúrában. Már az első találkozáskor feltűnt, hogy nem a mindennapi élményeket, nem a köznapi jelenségeket örökíti meg. Eredendően igényt támaszt a látvánnyal és önmagával szemben. Az igény: a ránk köszöntő táj, Kanada, a Sziklás-hegység, a hazai Alföld, a koreai Gyémánt-hegység, az asszuáni homokhegyek, a vadregényes kaukázusi táj, a vízparti reggel, a cigányputrikra emlékeztető faluszéli házak, egy New York-részlet, esetleg a hellén táj, a marokkói részlet alkalmat adjon arra, hogy a művész az általa átélt időt és tájat, a látványt és a belőle támadt lelki tartalmat kifejezze. Amikor a kifejezési, leképezési különösséget emlegetjük, szólnunk kellene technikájáról, ahogyan felhordja a festéket, ahof yan szorgalmas részletezéssel ialakítja a teret és a térben mindazt, amit el akarna mesélni. Finoman összedolgozott, élénk hatású, de sohasem harsány mozaikrendszernek nevezhetnénk ezeket a tájemlékeket, amelyekről nyomban kitűnnek, hogy az alapélmény — maga a természeti szépség — csak szüli a tennivalót, a megörökítendő jelenség csak kiindulópont ahhoz, hogy a művész feldolgozza, színekké alakítsa, új formává és ezáltal újabb tartalommá késztesse mindazt, amit látnia kellett. Amiért a táj, a (Fotó: Gál Gábor) természet előtte fontosnak mutatta magát. Sokszor — ha csak a témát keressük az ábrázolásokon, a képaláírás szerinti foghatót — zavarban vagyunk. Annyi minden más részlet él itt önálló életet, kap hangsúlyt a színek által, hogy szívesen elidőzünk a melléktémáknál, igyekszünk felfedezni a színek, formák mögött rejlő mellékes tartalmakat is. Itt van például a kép, a Suhanó tájak felett címet viseli. Minden valószínűség szerint egy repülőgépen megtett út emléke. A pont, az a bizonyos kényszerítő állapot, ahonnan a festő kénytelen látni a szokatlan és a nekünk megvesztegetően öreg természet ifjonti játékait, ahogy évezredek óta folyik a levés, fújja a szél a fújnivalókat, az égbolt a maga folyton változó színpadával pedig egyre kíváncsibbá is tesz minket; szóval az élmény, a pillanat különös. És mégis felébred a művészben a tettrekészség, ebből a világból megfogni azt a bizonyos kicsinyke, de nem lényegtelen részletet, amely alkalmas arra, hogy minket is kifejezzen. Mert mi más is a festészet, mint a lélek költészete, ez a semmire, mindenre csacska balzsama a sorsnak, hogy magunk és mások számára tartalmasabb, netán elviselhetőbb legyen ez a földi tartózkodás. Majdnem azt mondtuk, értékesebb lehessen ez a földi pályafutás. Mert Körtvélyessy Magda mintha mindig is gyakorlópályát választana magának ahhoz, hogy Vegyes vállalat Nagykanizsán Gázmérők gyártására NSZK — magyar vegyes vállalat alakult Nagykanizsán. A Magyar Gázmérőtechnika Kft. a szerződéskötés után egy évvel megkezdte a G-4 típusú mérőberendezések gyártását. A nagy pontosságú mérőműszerekből az idén tizenötezer darabot gyártanak. A betanulási időszak után az üzemben évi százezer mérőműszert állítanak elő. Vízvári József a gázmérőket hitelesíti (MTl-fotó) Két életmű a Hatvani Galériában Május 5-ig impozáns képző- művészeti anyag várja az érdeklődőket a Hatvani Galériában. A földszinten Esteban Fekete művészete tartja a fogadást. Kivételes a sorsa, teljesítménye. Magányos ifjúsága volt, magányos felnőttkora. Teremtő magány ez, rá mért fájdalomból és szerkesztett örömből épülő mű. Mátyásföldön, a Corvin Mátyás Gimnáziumban érettségizett, meghatározó rajztanára Kássa Gábor festőművész volt. Egy ideig ő is szüleivel Törökországban tartózkodott, de a középiskola hazahívta Fekete Istvánt, aki a műegyetemet is elvégezte Budapesten. Utána Párizsba került, ahol nagy hatással voltak szemléletére Bonnard alkotásai. Payró Mesternél folytatta festői tanulmányait Argentínában, ahol feleségül vette Maria Ron- ginét. Első kiállítása Buenos Airesben nyílt meg 1953-ban, ettől az időponttól máig többször mutatkozott be önálló anyaggal a világ sok országában, így az NSZK-ban, Svájcban, Spanyol- országban, Kanadában. 1987- ben ötven színes fametszetét a szegedi József Attila Tudomány- egyetemnek ajándékozta, ez az összeálh'tás szerepelt Pécs, Békéscsaba, Debrecen, Kecskemét kiállítótermeiben is. 1989-ben a Magyar Nemzeti Galériában is láthatta a magyar és külföldi közönség Esteban Fekete színes fametszeteit, melyeket e gyűjteménynek ajándékozott. Ebből válogatott a Flatvani Galéria időszakos tárlatára. ő a színes fametszet művésze és megújítója. A sokszorosított lap olyan, mintha olajfestmény lenne. Ez a hatása. Az már alkotójának külön jellegzetessége, hogy forrásai többrétűek. Találhatunk argentin, ír és német indítékokat, hiszen Esteban Fekete jelenleg az NSZK-ban él, sokat tartózkodik az ír tengerparton. Drámai erővel érzékelteti a táj külső formajegyeiben az emberi sorsokat és érzelmeit. Az elhagyott bárkák, árválkodó házak, kivert kutyák szinte emberek, s a naplementék hangulata is humánus évszakot jelöl. Képes arra, hogy a világ önarcképét láttassa a tárgyak, a jelenségek külső alakzatában, s egy szék, fa elegendő számára ahhoz, hogy az élet szépségekkel áthatott problémáit érintse és kifejezze. Valósághű szimbolika ez, értelmes és együttérzéssel telített motívumok hálózata, amely a maga jellé alakított festői anatómiájában föltálja a pulzáló lét színrenddé szilárdult ringását. Gondolkodik is, nemcsak ábrázol a bölcselő festő, s miközben képi törvényt teremt, titkokat kutat. Otthona az egész világ. ír tehenek, dublini kutyák, darmstadti tetők, partra hányódott csónakok, sziklák és tűzhelynél melegedők, de az elhagyott házak is az ő személytelen társai. Külön ciklusban emlékezik az első hazára. Rezignált finomsággal idézi Arany János-önmagát a Margitszigeten, Petőfi alföldi tájait, Vörösmarty, Radnóti, Juhász Gyula világát. Vallomások e képek, legbensőbb érzelmeit rejti-tárja fel e ciklusban, általuk és velük érkezik haza szüntelen. A rajz Mestere, Esteban Fekete, Fekete István művészetével végérvényesen megérkezett, s terve szerint több ezer lapját, festményét, albumát kívánja Magyarországon külön, általa létesített gyűjteményben elhelyezni. Ha igény van rá, akár Hatvanban is! Gruber Béla kincse a magyar festészetnek. Úgy búcsúzott, hogy szinte meg se született, hiszen még diplomáját se vehette kézbe, amikor átkarolta az elmúlás. 1936-ban született, 1952-ben az Óbudai Hajógyár segédmunkása volt, s ahogy ő úja: „Az itt eltöltött idő alatt sajátítottam el a festészet általános gyakorlati és elméleti alapfogalmait”. Ber- náth Aurél tanítványa lett a Képzőművészeti Főiskolán, s valóban grandiózus diplomamunkája a „Műterem”. Mindent meghatároz az a tény, hogy osztozott Van Gogh és Csontváry sorsában: sérült ember volt. De nagyságukban is részes, mivel az együttérzés mélysége és a rajz kifogástalan biztonsága, a kép mitológiateremtő ereje örökösükké avatta. Emberi fájdalmat tükröz a fa, s a „Szanatóriumkert” maga a lét. Központnak tálja fel a hétköznapi valóság rongált tárgyait, és Esteban Fekete művészetéhez hasonlóan Gruber Béla bárkái se deszkából és ölfából készülnek, hanem lelki tartozékokból. A világ anyagi és szellemi léte ötvöződik munkásságában, s minden egyéni megpróbáltatás, skizofrénia szépséggé szelídül és véglegesül. Ez a metamorfózis élteti ma is Gruber Béla műveit, melyek elindultak a megmaradás irányába. Huszonhét évesen búcsúzott. Neki is elegendő volt ennyi idő, mint Mas- sacciónak, hogy művészete állandó életet nyerjen. Losonci Miklós A Filharmónia hangversenyéről A zene — a kor lenyomata A műsoraiban jól építkező Országos Filharmónia ebben az évadban többször is ütköztette a témaköröket, műveket, a zeneszerzők egyéniségében rejlő vonásokat, hogy aztán kikerekedjék egy olyan összkép, amely a XIX. századot is, annak sok-sok lélektani buktatójával együtt megismertethesse. Azt is tudatosítva, hogy semmi nem történik véletlenül a világban és a művészetben. Mendelssohn szvitjét, a Szent- ivánéji álmot játszotta Egerben a Miskolci Szimfonikus Zenekar. S ha a mostani hangversenyen felhangzó Muszorgszkij-művel, az Egy éj a Kopár hegyen-nel egybevetjük Mendelssohn fénytől ragyogó álomvilágát, amit itt hallottunk Muszorgszkijtól, kiderül, hogy a két atmoszféra, lelki tartalom között fényévnyi a távolság. Pedig Gogol elbeszélése is — amiből ez a mű végül is kicsírázott — az Északon oly kedvelt Szent Iván-éj, az ahhoz fűződő hiedelmek, népszokások. De mekkora tartalmi különbséggel! Itt a régi ukrán legenda szerint összegyülekező boszorkányok és egyéb sötét népségek várnak a Sátán érkezésére. Boszorkányszombat ez a javából. És ha csak távolról utalunk Berlioz szug- gesztív művére, a Faust elkárhozására, vagy a Mefisztó-témát feldolgozó Lisztre, kitetszik: a XIX. század második felét a romantika ilyen-olyan hullámain túl igenis izgatta mindaz a gonoszság, rosszra való hajlam, amit az ember hordoz magában. Az ember, mint a mindennapi életet megélő egyéniség mindkét irányban, mindkét szélsőségben átéli-átélheti a misztériumokat. S ha a XIX. század sötétnek nevezte a középkort, éppen azért tette, amiért inkább tisztelnie kellett volna. És mert a világban és tudatunkban mindennel minden összefügg: eszünkbe jutott Dosztojevszkij is, vagy inkább hősei, a lelkűket széttépők és pokolba küldők, akik mintha megjósolták volna mindazt a fortéimét, sátáni mélységet, amit aztán ránk zúdított ez a század. Kár, hogy az Egy kiállítás képei előtt nem hangozhattak fel a Halál dalai és táncai, mert azzal együtt lett volna kerek egész ez az este. így meg kellett elégednünk azzal, hogy Kovács Kolos elénekelte a Glinka-operából Iván Szuszanyin áriáját és Csajkovszkij Anyeginjéből Gremin herceg áriáját. Az Egy kiállítás képei — Maurice Ravel hangszerelésében hangzott el. Van ebben a műben valami talányos és megvesztegető is egyben. Muszorgszkij zenei eszközökkel állít emléket barátjának, a festő Viktor Hartman- nak. Végigsétáltat minket is a képek előtt, és mintha nekünk fel kellene ismernünk az alkotások témáját, ha lehet ezt így mondani, a formák és színek tartalmát, egységét — a hangokból. A kíváncsiság meg is van bennünk, de a zenei ötleteken és a zseniális szándékon túl egyre csak kénytelenek vagyunk odafigyelni, mit is csinál az egyes hangszerekkel Ravel, a bűvész, az összhang és a zenei bűvölés ezermestere. Itt nyoma sincs misztikumnak, érezzük ugyan, hogy a gnóm is hordja a maga sorsát, kiemelkedik a térből az ódon várkastély, láthatók a párizsi Tuillériák, a vigasztalan lengyel síkság, a szegény meg a gazdag zsidó, a limo- ges-i piac, annak ellentéteként a római katakombák, az orosz népmesék boszorkánya és mindezek végén a kijevi nagykapu, mint a hatalom és az emberi méltóság harangzúgást kívánó him- nikus témája. Nos, amikor napjainkban annyi minden történik körülöttünk, velünk, és amikor kíváncsian is, némi aggodalommal is nézünk holnapjaink elébe, mintha kései ízelítőt kaptunk volna mindabból az orosz lélekből, amit olvasmányaink, zenei élményeink alapján sem akartunk eddig jól megismerni. Érdemes emlékeztetni: hogyan és milyen görögtüzes kiadásokkal kaptuk évtizedeken keresztül mindazt, aminek a mélységét a kettős félreértés elfedte előlünk. A keleti szomszéd emberei azt és úgy adhattak nekünk, ahogy ők jónak látták, mi meg — az alárendeltség tudatában — nem érdeklődtünk, kutathattunk mélyebbre. A jövőben mulasztásainkat is pótlandó, elő kell vennünk újból Dosztojevszkijt, Gogolt, Meres- kovszkijt, a nagy zenészeket is, hogy Tolsztoj Leo prófétaságáról ne is beszéljünk: meg kell ismernünk azt a világot, amelyet sok okból balogul közelíthettünk meg. A Budapesti MÁV-szimfoni- kusok méltóbb környezetet is érdemeltek volna, mint a körcsarnok sivár épülete. A kényszer, mert ez a zenekar szétrepesztette volna a Gárdonyi-színházat, ide rendelte őket. A Ravel-adaptá- cióban a fúvósok kitűnő teljesítményt nyújtottak. Gál Tamás volt a hangverseny karmestere. Ez a lírai alkat Csajkovszkij Rómeó és Júlia nyitányfantáziájában adta elemi erővel önmagát, de nagy része van abban is, hogy az Égy éj a Kopár hegyen-t úgy hallottuk, és ahogyan vártuk is azt a bizonyos hajnali harangszót, a fény üdvözlését. (f a.)
