Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)

1990-04-07 / 5. szám

Hírlap, 1990. április 7., szombat _______________________________3. „Csiszolatlan gyöngyszem” Az ostorost tó kincse A jövő Magyarországának szól? Három éve—két szinten A magyar gazdaságirányítási rendszer reformjának 1968- as bevezetésekor szó volt a pénzügyek, pontosabban a bank- rendszer átalakításáról is. A következő esztendőkben ez sajnos elakadt, s nem valósulhatott meg, miután a ’70-es évek elején megkezdődött a visszarendeződés! Ez ma már gazdaságtörténeti tény, ám az is bizonyos, hogy ha nagy késéssel is, de három évvel ezelőtt mégiscsak létrejött az új bankrendszer hazánkban. Ennek lényege az volt — emlékezzünk csak vissza —, hogy a központi pénzintézet, a Magyar Nemzeti Bank mellett egymás után megalakultak a kereskedelmi bankok. Ez lehetővé tette a feladatok megosztását, szétválasztását. Az említett folyamat vi­szont még nem ért véget. Sokan okkal felvetik, hogy az átszerve­zés nem volt kellően előkészítve. Nem egyértelműen határozták meg akkoriban, hogy mit értünk jegybanki, illetve üzleti banki tevékenység alatt. Ma már tudják, hogy tudományos igénnyel kellett volna megalapozni. Emellett sok helyen hiányoztak a kel­lő személyi és tárgyi feltételek a pénzszolgáltatáshoz. Azóta per­sze sok minden javult, de mégis másként kellett volna kezdeni. Változatlanul sok az aggály, főként pénzügyi és vállalati kö­rökben, hogy mennyire vált be ez a rendszer. Többen azt állítják, hogy az elmúlt három esztendőben kialakult új banki szerkezet a hatalom átmentésének egyféle eszköze lett. Arra hivatkoznak, hogy a Magyar Nemzeti Banknál maradt például a központosí­tott devizagazdálkodás, sőt a fejlesztésekhez, a beruházásokhoz szükséges hiteleket felülről osztják el. Az aggályok egy része jo­gos és reális, ugyanis különbséget kell tennünk az állami, illetve a vállalati hatáskörbe tartozó és megvalósuló beruházásokról. Az előbbiek esetében valóban a Magyar Nemzeti Bank szerepe dön­tő, viszont az üzemi, vállalati fejlesztések hitelforrásairól nem a jegybank dönt, miután az egyes cégekkel közvetlenül a kereske­delmi pénzintézetek vannak kapcsolatban. Sőt, az olvasóink előtt is ismert világbanki kölcsönök esetében is az utóbbiak játsz- szák a főszerepet. Ebben az esetben a központi bank csak közve­títőként vesz részt az ügyletekben. Három évvel ezelőtt még — kétségtelen — a Magyar Nem­zeti Bank volt a devizagazdálkodás központja, amely az elmúlt időszakban változott, miután az üzleti bankok is ma már eladnak és vásárolnak valutát. Az viszont kétségtelen, hogy az MNB mű­ködése jelenleg a kormánytól függ, tehát közreműködik a gazda­ságirányításban, sőt finanszírozza a költségvetést. Sokan bírálják ezt, ugyanakkor ahhoz, hogy a jegybank döntsön, mielőbb jegy­banki törvényre lenne szükség, és a Magyar Nemzeti Bankot az Országgyűlés alá kellene rendelni. Ez egyelőre várat magára! Remélhetőleg hamarosan már az új parlament erről is dönt majd. Természetesen meg kell határoznia, hogy erős vagy gyen­ge, önálló vagy a kormány alá rendelt pénzintézetre van szüksége az országnak. Nagyon felelősségteljes döntés előtt állnak tehát az új kép­viselők, mert elhatározásuk a holnapnak, a jövő Magyarországá­nak szól! Annyi viszont bizonyos, hogy a kereskedelmi bankok kedvező helyzetben vannak. Míg egymás után halljuk, hogy vál­lalatok, szövetkezetek nem kevés számban a csőd szélén vannak, addig az üzleti bankoknak ettől nem kell tartaniuk! Nem is kerü­lik el a cégek gyakori szemrehányását, miután hitelt csak magas kamat mellett adnak. Igaz, ilyen a pénzpolitika jelenleg, többek között nagyon drága a kamat, és nemigen ösztönöz a fejleszté­sekre. Ez hosszú távon nem maradhat így. Mentusz Károly Gyanús a sietség A Megamorv — Petőfi-bizottság közleménye Körülbelül tíz éve, az akkori gazdasági szempontok alapján, az ostorosi Egyetértés Termelő- szövetkezet elhatározta, hogy a vidéken öntözéses szőlőkultúrát honosít meg, s mivel ennek elen­gedhetetlen feltétele a víz, egyi­dejűleg egy víztározó építése mellett is döntött. Az ostorosi patak völgyét, vagyis az Ostoros és Eger közti völgyet egy gáttal lezárták; az ott létrejött tó három éve folyamatosan töltődik. Ez­után Eger és környéke általános rendezési tervében már szerepelt a tó, s az elképzelések magukban foglalták egy majdani üdülőkör­zet kialakításának lehetőségét is. Mindemellett a térségben, pon­tosabban a víztározó közelében, attól mintegy háromszáz méterre egy 1973 óta lezárt, lefojtott ter­málkút is található, amelynek igazi értékét ugyan még nem mérték fel, de bizonyos, hogy a tóval együtt, az Egertől való kis távolságot is figyelembe véve, igen jól szolgálhatná az idegen- forgalmat, turisták ezreit csábít­hatná megyénk e szegletébe. — Nem szeretném, ha ez eset­leg a „második Egerszalók”len­ne — kezdte a beszélgetést Kisari Zoltán, az ostorosi községi ta­nács elnöke. — Ezért tavaly már a részletes rendezési terv is elké­szült, a tanácstestület is elfogad­ta. Ezen terv szerint a környéken csak olyan munkákat lehet vé­gezni, amelyek nem zárják ki az üdülőkörzetté válást. Üdülőkör­zeti kritérium például az is, hogy minimum 800 négyzetméteres parcellákat lehet létrehozni, s Riportútjaimon szívesen visz- sza-vissza fordulok magam is egy-egy érdekesebb, kedvesebb témához, személyhez. Emlék és érdeklődés egyaránt csal a hely­színt újra felkeresni, s szemre venni a változást. így kopogtatok most is Gyön- gyösorosziban Horváth Jenő né­pi fafaragó kapuján, hogy a mes­terrel és sajátos munkájával me­gint találkozzam. A házból azonban már csak az özvegye jön elém. Az alkotó — rebegi fájdalmas szomorúsággal — közel három esztendeje örök álmát alussza a községi temető­ben. — Csöndben ment el — mondja az itthagyott feleség —, úgy, ahogyan élt és dolgozott A tisztesség kedvéért ugyan küld­tünk néhány hivatalos helyre is gyászjelentést annak idején, de a halálhírrel, a temetéssel a világ­ért sem akartunk terhelni min­den ismerőst. Évek múltán is megdöbbentő a búcsú nélküli, váratlan távozás, az elkezdett beszélgetés immár lehetetlen folytatása. Jó darabig, némán állok a pázsitos udvaron, s szótlanul ballagok az asszony után, a műhely felé. Csikorogva nyílik a zár az ajtó­ban, pedig a kamrába is itt kell bejárni. . — Megvallom őszintén, nem szívesen jövök erre — kesereg az elárvult hitves. — Az asztalon, s hogy közösségi funkciójú terüle­tek is legyenek a vízparton. Egyébként korábban egy vállal­kozó szeretett volna itt üdülő­körzetet létesíteni, de elképzelé­sei meghiúsultak, mert nem vol­tak szinkronba hozva a különbö­ző érdekek. — Milyen előnyöket sorakoz­tathat fel az ostorosi tó, mekkora vonzerőt jelenthet az idegenfor­galom szempontjából? — Először: a vízisportnak kedvező a völgy fekvése, a vízfe­lület. Másodszor: szép a termé­szeti környezet is, a tó vize tiszta, már most is sokan fürdenek ben­ne — a tiltó táblák ellenére. Köz­kedvelt hely a falusiak körében, s emiatt jó néhány vállalkozó stan­dok felállítását kérvényezte, ami elől a tanács nem zárkózott el, ki­adta az engedélyeket. Azt is sze­retném elmondani, hogy több ér­dekszféra úgy véli, átfogó kon­cepcióra van szükség, a termál- kútra és a víztározóra alapozva szállodát, kempinget építenének. Én ennek egyelőre nem látom a realitását, hiszen minél nagyobb a falat, annál nehezebben tu­dunk megbirkózni vele. Külföldi érdekeltségek — legutóbb a hol­landok — szintén megjelentek. — Gondoltak a horgászokra is? Mert ha igen, azt hiszem, ez elkerülhetetlenül együtt jár a víz­minőség romlásával. — A termelőszövetkezet el­nöke a közelmúltban bejelentet­te, hogy egy horgászszövetséget alapítottak, és halakat is telepíte­nek majd. A telepítés azóta meg­történt, ahogy a legutóbbi falu­gyűlésen kiderült. Most tehát körös-körül szinte minden úgy van, ahogyan hagyta. Sem én, sem a gyerekek vagy az unokák nemigen nyúlnak a szerszámok­hoz, meg azokhoz, amiket az uram velük csinált. S a szobában még a legszebb darabokról is csak a port törölgetjük. Végtele­nül rossz, hogy csak ez maradt ■helyette... Nézem a hagyatékot. Az ab­lakban pompás virágok nyújtóz­kodnak a bekacsintgató tavaszi nap felé, mellettem az ember nagyságú mokány Árpád-szo­bor, aztán a Dagasztó nő, a Kö- pülő asszony, az Arató pár, a Pa- rasztsellő, s társaik. Fából vala­mennyi. Miként a többi is, az „el­ső házban”. A Csikós ménessel, a Pásztor libáival, a Juhász, a be­fejezetlen Pusztai rackanyáj vagy történetesen az utolsó szereplést jelentő bűbájos Lovas szekér. — A kecskeméti kiállításra még ő küldte el az anyagot — hal­lom a lakás legféltettebb kincsei előtt —, de sajnos, már nem érte meg a hemutató végét. Nekünk kellett hadakoznunk érte, hogy visszakerüljön hozzánk. S meg­vallom, azóta nem is nagy kedv­vel hajlok újabb kérésre. Pedig éppen nemrégiben a Mátra Mű­velődési Központból is felkeres­tek egy tervezett tárlat ügyében. Az az igazság, hogy félek kiadni innen bármit is, mert nem vi­gyáznak rá úgy, mint én. Leg­utóbb Kecskemétről nemcsak van hal a tóban, nagyrészt nö­vényevők (igaz, nem túl sok), amelyek a tisztításban is „közre­működnek”. Intenzív horgászat még nincs, de szerintem nem is lenne jó, ha csak horgászati célt szolgálna a víztározó. Annál is inkább, mivel a 30 hektáros víz­felület egy része igen alkalmas a strandolásra, s a részletes rende­zési tervben is benne foglaltatik egy szabad strand létrehozása, olyan szabad strandé, amely hi­vatalosan üzemel — mert nem hivatalosan már most is műkö­dik. — Milyen határidőket rögzí­tett a részletes rendezési terv? — A kérdésben említett terv­nek nem feladata a határidők rögzítése. Itt a községi tanácsnak kell olyan intézkedéseket tenni, amelyek meghatározzák, hogy mit, mikorra kell megvalósítani. Fontos persze a területgazdák, vagyis a termelőszövetkezet, Os­toros község, a Tamamenti Víz­társulat és a már kiparcellázott 240 telek tulajdonosainak maga­tartása is. A leglényegesebb, hogy belátható időn belül megál­lapítsuk a lefojtott termálkút ér­tékét, ehhez természetesen elő­ször meg kell nyitni azt, majd szi­gorú üzleti szempontok alapján lehetne értékesíteni. A kis távol­ságból eredően kézenfekvő, hogy a kút vize a tóba vezetődjön, így annak is a hasznára lehetne. Ezenfelül szükséges a tó körzeté­ben a legminimálisabb dolgokat minél hamarabb biztosítani: el­sősorban a nyilvános illemhe­lyei, a járható utat. Ezután követ­kezhetne a nagy koncepciók ki­késve, hanem sérülten is jött haza a közszemlére tett faragás... Értékes, ami Horváth Jenő után itt maradt. Nem mindenna­pi tehetségre, művészetre vall. Több mű is kiállításokon forgott Miskolcon, Nyíregyházán, Eger­ben, Budapesten, Győrben, Szlovákiában, országos elisme­résekkel adóztak értük alkotó­juknak. A rangos oklevelek mel­lett sajtócikkek sokasága méltat­ja a ritka munkásságot. Csalha­tatlanul is azt juttatja eszembe, hogy jobb sorsra érdemes. — Mi lesz vele?— kérdem özv. Horváth Jenőnétől, megtörve a hosszú percekig tartó csöndet. — Valójában még csak nem is sejtem — válaszolja halkan. — A családban eddig komolyabban még szóba sem került. Annyi biz­tos, hogy nagyon ragaszkodunk hozzá, nem szeretnénk megválni a gyűjteménytől. Annak örül­nénk legjobban, ha továbbra is, mindig a magunkénak mondhat­nánk. Más dolog, hogy meddig lesz itt nálunk igazán jó helye. Lehet, hogy talán okosabban tennénk, ha anpak rendje és módja szerint valami (megfele­lőbb, hivatalos bemutatóhelyet keresnénk neki, a nagyközönség elé tárnánk az egészet. S persze, nem itt a faluban, hanem ott, ahol sokkal többen is kíváncsiak lennének-rá. Ezt azonban még meg kellene beszélnünk ideha­za... (Fotó: Koncz János) dolgozása; a kemping helye meg­van, a közművesítésről, a szenny­vízkérdés megoldásáról folynak a tárgyalások, a telefon kisebb gond, hiszen a térség nemrég kapcsolódott be a crossbar-rend­szerbe. Nem irreális elképzelés tehát a jövőbeni üdülőkörzet, csak sajnos a községnek jelenleg nincs számottevő tőkéje az in- vesztálásra, de bízom benne, hogy néhány év múlva lesz. — Említette a külföldi partne­reket. Arra is kíváncsi lennék, milyen a kapcsolatuk Eger város tanácsával ez ügyben? Valószí­nűleg a megyeszékhelynek sem mindegy, hogy van-e vagy sem a közelében egy ilyen idegenfor­galmi „mágnes”... — A külföldi érdeklődők egyike sem zárkózott el az együttműködéstől, tetszett nekik a környék, de sajnálják a magán­telektulajdonosok megjelenését, mert így beszűkültek a lehetősé­geik. Egerrel a két tanács szintjén nincs kapcsolat, az egri városi ta­nács nem lépett még, úgy néz ki, nem is nagyon akar lépni az ügy­ben, nem volt a részéről kezde­ményezés közös programra. Az ostorosi tanács semmit nem adott ki a kezéből, szigorúan os­torosi dologról van szó. Vélemé­nyem szerint nagy távlatokat nyithat a falu számára a víztáro­zó, a leendő üdülőkörzet. Csiszo­latlan gyöngyszem most a tó, amelyet akár el is lehet rontani, de ugyanakkor valóságos kincs­esé is válhat. — Azért megemlíteném a gyöngyösi múzeumban — mon­dom, hogy elköszönök. S úgy is teszek, mint ígértem. — Nem ismerem az anyagot — kezdi dr. Füköh Levente, a Mátra Múzeum igazgatója —, de amint így emh'ti, számomra sem közömbös. S készséggel segíte­nék is, ha tudnék. Ám legjobb esetben is éppen hogy csak köz- gyűjteménybe tudnánk venni. A bemutatására egyelőre, s még ki tudja meddig, nincs módunk. Mást ne mondjak: a híresebb, sokkal nagyobb értékű Herman Lipót-hagyaték is jelenleg csu­pán raktárban van. Ugyanekkor — ahogyan ismerem a körülmé­nyeket — a városi intézmények sincsenek jobb helyzetben. Át­alakítás alatt van a Gyöngyösi Galéria, a könyvtárépületben kérdőjelek sora a jövő előtt. Sok biztatót nem látok... Mi lesz Horváth Jenő munkái­val?— tudakolom ismét, de már csak önmagámtól. S hamarjában — bárhogyan fáj — magam sem adhatok meg­nyugtatóbb feleletet. Hiszen előttem sem titok, hogy egyre szegényebb a művelődésügyi tárca, s az állam is, ismert, nép­szerű helytörténeti kiállítások, tájházak számíthatnak bezárá­sukra, megszűnésükre. Miért jutna hát most pénz éppen a Gyöngyösorosziban szunnyado- zó faragásokra...? Gyóni Gyula A Magyar Hírlap március 29-i számában jelent meg az MTA sajtótitkárának, Odze György­nek a nyilatkozata az Akadémiai antropológuscsoport 28-i ülésé­ről, az eddigi vizsgálatok rész- eredményeiről, a Petőfiének fel­tételezett barguzini csontvázzal kapcsolatban. Ez három tényt közöl: 1. A vizsgálatok szerint a te­tem száz évnél korábban nem ke­rült a földbe — ez megegyezik a bizottságunk 1856-os temetési feltételezésével. A címben téve­sen így írták: Száz évnél fiatalabb a csontváz — de ez a becslő szö­veggel nem egyezik meg. A má­sodik adat: a csontváz 23 — 25 évesnél idősebb, de fiatal egyé­né. A Petőfi-bizottság 1856-os sírfeliratadata alapján 33 éves volt ekkor a költő, s Kiszely Ist­ván — aki a napokban kapott a washingtoni Albert Einstein Tu­dományos Akadémiától UNES- CO-kitüntetést antropológusi munkásságáért —, valamint a két amerikai és a leningrádi antro­pológus 30 — 35 évesnek állapí­totta meg írásbeli nyilatkozatá­ban a személy korát. Ez tehát nem mond ellent az Akadémia megállapításának. Ami viszont a harmadik meg­állapítást illeti, hogy a csont cit- ráttartalmát vizsgálva olyan súlyszázalékot találtak, mely „hasonló korú csontokon női nemre jellemző” — tudományos szempontból nem elfogadható, kontrollanyag vizsgálata nélkül. Nem ismerjük a helyi testlebóm- lási körülményeket, nem áll az Akadémia rendelkezésére kont- rollcsontváz, amelyhez hasonlí­tani lehetne a citráttartalmat, és így nem lehet megállapítani sem az abszolút kort, sem a nemisé­get. Tudvalévő, hogy Szibériá­ban a lebomlási folyamat a nagy hidegek miatt lényegesen las­súbb, mint a Kárpát-medencé­ben. A csont-kontrollanyag szükségességét január 4-i nyilat­kozatában maga az akadémiai bizottság elnöke, Harsányi Lász­ló is hangsúlyozta, ezt a Népsza­badság közölte: „Feltétlenül kell földminta és úgynevezett kont- rollcsontváz, hiszen az ottani kö­rülmények különböznek a ma­gyarországiaktól, így az emberi test lebomlása is másként törté­nik, mint nálunk. Emiatt egy csontváz korát csak egy másik is­mert korú kontrollcsontváz segít­ségével tudjuk megállapítani. Erre a vizsgálatra július hónapja látszik a megfelelőnek. ” Idézzük Farkas Gyula profesz- szomak az összehasonh'tó csont­anyagról a napokban megjelent, szavait is. „Ezek nélkül — figye­lembe véve a szibériai éghajlati és talajviszonyokat — megté­vesztő eredményre juthatunk.” Tehát Odze György kijelenté­sét: „Ennek ellenére a minták ér­tékelhetők voltak... Ezt a megál­lapítást már nem cáfolhatják”, és a címadó kategorikus kifejezést — „Női csontváz” — a kontroli- vizsgálatok befejezése előtt tu­dománytalannak tartjuk. Azt is sérelmezzük, hogy a moszkvai hangszalagjegyző­könyvből — amelyre a Petőfi-ex- pedíciónak nem adtak módot, csak az Akadémia rögzíthetett — a mai napig nem kaptunk pél­dányt. Áz alaki, morfológiai vizsgálatoknál nem vették figye­lembe az egyik legfontosabb, ne­met meghatározó csont, a csecs­nyúlvány (processus mastoide- us) rendkívül férfias jellegét, és valószínűleg hangszalagra sem rögzítették! Mivel a méréseknél száz adatból több mint a felét a női jelleg felé kerekítették, két­ségeink vannak a bizottság tár­gyilagosságával kapcsolatban. Ragaszkodunk a júliusi kontroli- vizsgálatokhoz. Petőfiről van szó! Ránk mondták augusztus­ban, de most mi érezzük: „Gya­nús a sietség!” Pécsi István szóvivő Kénes Marcell Faragások egy elárvult műhelyben Mi lesz a Horváth-hagyatékkal...?

Next

/
Thumbnails
Contents