Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)

1990-04-06 / 4. szám

4. Hírlap, 1990. péntek Böjti naplórészlet A hatvani vasutasok koncepciós pere (11/2.) Rákosiéknak ellenszenvesek voltak... A fegyelmi vizsgálat iratai kö­zött fennmaradt egy gépírásos feljegyzés, amely feltehetően az MDP vasúti pártgyűléséről ké­szült. Néhány soros minősítést tartalmaz ez húsz, fegyelmi eljá­rás alá vont vasutasról, és néhány esetben javaslatot tesz a kisza­bandó büntetésre is. A minősítésekben minden esetben szerepel, hogy az illető az egypártrendszer megvalósulása előtt melyik párt tagja volt. Ki­lencen szociáldemokraták, né­gyen parasztpártiak, ketten pár- tonkívüliek voltak. Egyikük az MDP tagja, egy másikuk tagje­löltje volt, hárman pedig kizárt kommunista pártiak. A taggyűlés kilenc esetben tett javaslatot arra, hogy áthelyezés­sel büntessék a vasutasokat. A pártszervezet tagságának és veze­tőségének igazságérzete nem tar­totta indokoltnak, hogy elbo­csássák őket állásukból. A fe­gyelmi bizottság ennek ellenére a tömeges elbocsátás mellett dön­tött. Június 26-án és 28-án a nyil­vánosság kizárásával tartották meg a szóbeli tárgyalást. Ezen azonban a hetvenkilenc megidé­zett közül csak hatvannégyen tudtak megjelenni. A távolmara­dók közül néhányan (Aradi Ist­ván, Binder Géza, Bodonyi Ti­bor) már letartóztatásban vol­tak. A fegyelmi tanács a terheltek tagadása ellenére tényként álla­pította meg, hogy részt vettek a demokráciaellenes csoportosu­lásban, és ezért vétkesnek mond­ta ki őket. Közülük harmincha­tot elbocsátottak, mások kisebb büntetést kaptak, mert úgymond szolgálati vétséget követtek el. Különösen megrendítő, ahogy a tizenöt nyugdíjassal jártak el. A fegyelmi tanács ugyan beismerte, rájuk nem terjed ki hatáskörük. Ennek ellenére megállapította vétkességüket, és megfelelő megtorlás céljából megküldte határozatát a nyugellátást folyó­sító hivatalnak. A nyugdíjintézet ugyancsak beismerte, hogy in­Az egy esztendeje meghirde­tett „Nem dohányzó osztály” pá­lyázat eredményét a közelmúlt­ban értékelte a meghirdető, a TIT Eger Városi Szervezete. Azok a közösségek, amelyek hosszú időn át el tudták érni, hogy környezetük füstmentes le­gyen, jutalmat, pontosabban pá­lyázati díjat nyertek. Ezek a kö­tézkedésükre a jogszabályok nem adnak lehetőséget, mégis azonnali hatállyal megszüntette a nyugdíjak folyósítását. A fel­lebbezéseket 1950. augusztus 1-jén indoklás nélkül elutasítot­ták. Súlyos jogsértést követett el a fegyelmi bizottság és a nyugdíj­folyósító intézet. Még ha feltéte­lezzük is, hogy a vizsgálat során a vádlottak nem az igazat vallot­ták, és többségükben tényleg te­vékenyen részt vettek a tüntetés­ben, akkor sem követtek el szol­gálati vétséget, ami indokolttá tette volna a súlyos büntetéseket. Különösen jogtalan volt, amit a nyugdíjasokkal tettek, és azok­kal, akiknek csak a hozzátarto­zója vett részt a tiltakozáson. Minek tulajdonítható az igaz­ságtalan és jogtalan eljárás ? Sze­repet játszottak ebben a helyi ha­talmasságok törekvései. A vasúti politikai tisztek és pártvezetők korlátlan uralomra törtek, meg akartak szabadulni azoktól, akik nem voltak hajlandók fenntartás nélkül követni az országos és a helyi politika utasításait. Az el­bocsátottak helyére a maguk kedvezményezettjeit tehették. Erre enged következtetni Jolsvai Béláné példája, akinek tudomá­sára jutott, hogy a vasutas ifjúsá­gi vezető az általános iskolát el­végző fiatalok számára kíván he­lyet biztosítani azzal, hogy elkül­di a kertészetben dolgozó „mári­ás” asszonyokat. A visszaemlékezők szavaiból arra következtethetünk, hogy már a tüntetést megelőzően ter­veztek tömeges elbocsátást. Já­vori Árpád elmondta, hogy már egy héttel az internálásuk előtt alá akartak vele íratni egy ívet. Rá akarták venni, hogy követelje a papíron feltüntetett reakciósok elbocsátását. Tóth Gyulánénak pedig tudomására jutott, hogy édesapja neve már nyolc hónap­pal a tiltakozás előtt feketelistára került. A hatvani vasúti csomópont politikai vezetői nemcsak üres állásokat akartak nyerni, hanem vetkezők: a kereskedelmi szak- középiskola II. B osztálya (20 ezer forint), a Gárdonyi Géza Gimnázium III. C osztálya (16 ezer forint), a közgazdasági szakközépiskola I. C osztálya (13 ezer forint), a Szilágyi Erzsébet Gimnázium II. D osztálya (10 ezer forint) és IV. B osztálya (8 ezer forint), a Gép- és Műszeri­meg akartak szabadulni az úgy­mond reakciósoktól, az egykori szociáldemokrata, parasztpárti, kisgazdapárti ellenfeleiktől, a vallásos gondolkodást vállalók­tól, és azoktól, akik nem fogad­ták el kritika nélkül az utasításai­kat. Mindez azonban nem lett volna elég a törvénysértő határo­zatok meghozatalához. A helyi­ek törekvéseinél is fontosabb volt az országos vezetők akarata. Rákosiék főleg a vasutasság képzettebb rétegét figyelték el­lenszenvvel. A rosszindulat ere­dete a Tanácsköztársaság idejére vezethető vissza, amikor a du­nántúli vasutasok sztrájkkal sze­gültek szembe a diktatórikus ve­zetéssel. A Horthy-korszakban az átlagosnál magasabb fizetés­sel megnyerték e réteget, melyet Rákosiék már csak ezért is mun­kásarisztokratáknak tekintettek. A hatvani vasutasokkal való leszámoláshoz szükség volt azonban egy szervre, mely e kí­vánságnak eleget tesz: ez volt a fegyelmi bizottság. A MÁV ve­zérigazgatósága, Csanády Györggyel az élen, kész volt ele­get tenni a jogsértő követelések­nek. A fegyelmi eljárás lebonyo­lítását pedig nem tanulatlan, képzetlen „népi káderekre” bíz­ták , hanem dr. Lelkes Józsefre és társaira, akiknek dr. Lantos Györggyel együtt jogi képzettsé­güknél fogva tudniuk kellett, hogy amit tesznek, ellenkezik a természetes igazságérzettel és a jogszabályokkal egyaránt. Az50-es évek koncepciós perei­nek sorába illeszthető be ez a mun­kaügyi eljárás. A törvénytelensé­gek sora azonban ezzel nem ért vé­get, a hatvani vasutasokra még sú­lyosabb megpróbáltatások vártak. El kellett hagyniuk nemcsak mun­kahelyüket, hanem otthonaikat is, több mint negyvenen éveken ke­resztül internálótáborban szen­vedtek. El kellett válniuk a család­juktól, asszonyaikat és gyermekei­ket kitelepítették a hortobágyi tá­borokba. Családi házaikat államo­sították, ingóságaikat kisajátítot­ták. Németi Gábor pari Szakközépiskola IV. E osz­tálya (2 ezer forint), valamint a kereskedelmi szakközépiskola I. C, IV. B és III. G osztálya (egyenként 2 ezer forint). A megyeszékhelyen az első helyezett „Nem dohányzó tan­testület” a Gárdonyi Géza Gim­názium kollektívája lett. Ők 25 ezer forintot kaptak. A vasárnap más, mint a többi nap. Reggel nem kell sietve ké­szülődni. Nem kell bekapni a ká­vét, és egy gyors puszival búcsúz­ni a gyerektől, aki talán még al­szik. Aztán be az autóba, majd: szervusz, szívem, ebédre hazajö­vök. Vasárnap reggel kényel- meskedünk, és öltönyt veszünk föl. A hívő ember megfogja gyer­meke kezét, és kényelmesen el­sétál a templomba, vagy autón megy a családdal. Ma nem zúg a gép a fülünkbe. Nem kattog az írógép, nem cseng lépten-nyo- mon a telefon. Nem fogy a ciga­retta, és megszámláljuk a kávét. Máskor nem számoljuk, hánya­dik már a kávé... A templom egy más világról beszél, és egy más világba emel. Ez a vasárnap is olyan, mint a többi, de valami mégis más. Nem látjuk a szertartás vezetőjén a vi­dám zöld színt. Ma a hamu színe, a lila uralkodik. Máskor felcseng a Glória, ma hallgat a karácsonyi dicsőítés. Ez a vasárnap nagy­böjti vasárnap. Az időszaknak különleges jelentősége van. Az egyház a bunbánat lilájába öltö­zik. A lelkeket magukba tekin­tésre, bűnbánatra hívja fel. A ré­gi időben a nagyböjt valóban „nagy böjt” volt. Vasárnap kivé­telével háromszori étkezés és egyszeri j óllakás volt a szabály az egész időszakban, egészen hús- vetig. Jelenleg enyhült a böjt. El­sősorban lelki magukba szállásra hívja a híveket. A vezeklés gondolata a kö­zépkorból, főleg Assisi Szent Fe­renc lelki reformjából ered. A ré­gi kereszteken Krisztus király­ként trónolt, királyi ruhában. Töviskoronája is inkább királyi koronának hatott, mintsem a fáj­dalmak tövisének. Szent Ferenc és kora Krisztus emberségére né­zett, és emberi fájdalmán át ju­tott el a megsértett isteni szeretet helyreállításához. így keletkez­tek a középkor megrendítő ke­resztábrázolatai. Gondoljunk csak Grünewald megrázó góti­Gábor Zsuzsa és az erdei bagoly Bel Air, Kalifornia, USA: Gábor Zsuzsa magyar származású hollywoodi szí­nésznő és „Woodsy Owl” (az erdei bagoly), az' amerikai erdővédo társaság kabalája Zsazsa háza előtt áll. A mű­vésznő elvállalta, hogy részt vesz a társaság kampányá­ban, amellyel az a céljuk, hogy csökkentsék a levegő- szennyeződést, a zajt és a vi­zek szennyezettségét az or­szág erdeiben. „Eddig is sok időt fordítottam az emberek és az állatok védelmére, most a Woodsy Owl-lal meg­kezdett munka újabb kihí­vást jelent számomra” — nyilatkozta a botrányairól is­mert csillag. (MTI-Press _________ Képszerkesztőség) k us oltárképére. Ugyanezt a gondolatot vitte tovább a barokk vallásossága, amely már megsze­lídítette a keresztre feszített áb­rázolásait. A szelíd szenvedő ké­pével akart hatni, és szívünket fájdalomra és együttérzésre han­golni. Nem hiányzott azonban ebből a korból sem az elborzasz- tó naturalizmus, amilyet találunk például Ároktő oltárán. A keresztény ókor alapgon­dolata volt: regnavit a ligno De­us, uralkodik Isten a (ke­resztfán. Abban az időben a nagyböjtnek más értelme volt, mint manapság. Előkészületül szolgált a húsvet éjjelén kiszol­gáltatott keresztsedre. Ennek nyomait találjuk meg nagyszom­baton a keresztvíz szentelésében. Legújabban igyekeznek a húsvét éjjeli (nagyszombat esti) szertar­tásban keresztelni is. A pápa rendszerint keresztel a húsvet es­ti szertartás keretében. A tiszte­letre méltó hagyományt azonban már a középkorban is túlhaladta az élet, Visszaállítása nem, több szemléltető jelképnél. A régi nagyböjt a keresztségre való lelki előkészület fontosságát emelte ki. Erre a célra szolgált az Ószövetség egyik sokszor idézett bölcsességi könyve: Jézus Sirák fiának könyve. Palesztina i. e. 198-ban került a Szeleucidák uralma alá, amikor Antiochusz Epifanész erőszakosan akarta hellenizálni Izraelt. Ilyen körül­mények között keletkezett a könyv, és lett a hagyományos ta­nítások őrzője. „Szerzője a böl­csesség szeretetét párosította a törvény szeretetével.” Pedagó­f iai beállítottsága, nemes em- ersége alkalmassá tette a hitje­löltek tanítására. A vallásos er- kölcsiség, az egyistenhit, a val­lásgyakorlat, a jellem és erkölcs törvényeinek tisztelete megala­pozta a keresztény ember eletét is. Ajellem és erkölcs alapjaként Isten félelmét határozza meg. „Minden bölcsességnek az Úr a forrása, örök időkre otthon van az nála... Ha bölcs akarsz lenni, tartsd meg a parancsokat... Fi­am, ha Istennek szeretnél szol­gálni, készülj fel igen sok meg­próbáltatásra...” A családi élet alapja a szülő-gyermek kapcso­lat szeretetteljes rendezettsége. Lelkére köti olvasóinak a szegé­nyek és rászorulók megsegítését. Dicsőíti a nemes barátságot. Ta­nít a különböző emberi relációk jó megélésére. Még a fejedel­meknek is utasításokat ad: „A bölcs uralkodó erősíti a népet...” A bölcs ember az igazán boldog. Nem győzi eléggé ajánlani az ön­fegyelmet, megfontoltságot, és óvni a bűnös élettől. Még a lako­mán való részvétel illemszabá­lyaira is kitér. Végül a látható természet nagyszerűségét cso­dáitatja meg olvasójával. Ezt a könyvet méltán nevez­ték el Sz. Ciprián korában Liber Ecclesiasticusnak, Egyházi Könyvnek, mivel a természettör­vény okos összefoglalása volt a hitjelöltek számára. Ezentúl a helyi püspök készítette fel a hit­jelölteket a húsvéti keresztségre. Jeruzsálemi Sz. Cirilltől (+386) származik az a 24 katechézis, melyek nagy részét a Szent Sír­templomban tartotta, mint Jeru­zsálem püspöke. Legfontosabb az utolso öt, melyet húsvét után mondott a keresztény hit legben­sőbb tanításairól. A keresztség mindig új tavasz volt a kereszténység számára. Reméljük, hogy nemzetünk éle­tében is új tavasz zsendül. Jó vol­na szellemi életünk alapjaiba le­rakni Jézus, Sirák fia és Jézus, a Megváltó gondolatainak gránit­tömbjeit! „őt hallgassátok!” — üzeni az evangélium. Kezdjük újra a kereszténységet, legyünk újra katechumenek! „Langy szellő, lágyan ébredező, — Ejt és napot zizegve besző, — Be­hatol minden zugba. — Ó üde illat, friss csengetés! — Szegény szívem, te se légy már nehéz! — Kezdj mindent újra, újra!” (Ludwig Uhland: Tava­szihit). Miklós Béla Pályáztak az iskolák Füstmentes világ E gyetlen étel van, amit képtelen vagyok meg­enni: a szilvalekvár. Már a puszta látásától is iszonyo­dom, és ha valahol mégis orrom­ba csap a szilva édes, savanykás illata, borsókázik a hátam, és hányingerem támad. Ennek a szilvalekvár-utálatnak is egy oka van: az, hogy hat- és tíz­éves korom között úgyszólván ki­zárólagosan lekváros kenyéren él­tem. Mielőtt még bárkinek is meg­esne rajtam a szíve a sajnálkozás­tól, egy kisgyermek hajdan sanya­rú életén, a szülők nyomorán, siet­ve elmesélem, hogy nem azért kel­lett évekig a hatalmas, agyagból égetett, dróttal összetákolt lekvá- rosfazék- fenekére néznem, mert szegények voltunk. Sőt! Éppen ezekben az esztendőkben kezd­tünk el gazdagodni. Ez idő tájt vette meg az apám Sike Farkas Já­nos három holdját a Nagyréten és a Pólián-dűlőben, azt a kétszáz kvadrát szőlőt, amelynek igazi olt­vány volt minden tőkéje. Panaszkodtam én eleget édes­anyámnak a temérdek lekváros kenyér meg a bukta miatt, de ő mindig csak egyet hajtott: — Enni és gazdagodni egy­szerre nem lehet! Megértettem anyám tanítását, annál is inkább, mert a „holda­kat”, amelyeket szereztünk, ne­kem is meg kellett koplalnom, és rongyoskodnom velük együtt. Örültem, amikor elkerültem hazulról, és felvettek az első gim­náziumba, erősen reménykedve, hogy a szilvalekvámak ezután még a hírét sem hallom. Hanem a ruha! Engem ugyanis ki kellett öltöztetni, méghozzá illendően, az iskola rangjához képest. — Bocskai-ruha, új cipő! És minden fehémeműféléből lega­lább hat darab... Apám azokban a hetekben szomorúan járt-kelt az udvaron, úgyszólván vasvillával hányta rám a tekintetét, amikor elnyiko­rogtam előtte az új cipőmben. — Fenekére vertél a gyarapo­dásnak... Éjjelente gyakran anyám pi- tyergésére, sírására, apám mor­cos baritonjára ébredtem, de sze­rencsére a gyerekálom olyan mély és öntudatlan, hogy az em­lítetteken kívül részletekre jósze­rével nem is emlékszem. Kezdetben keserves volt az életem a városi világban, és a két szép tinónk a járomban nem szenvedett annyit, csikóink sem A föld a hám alatt, mint én ott, abban az irdatlan nagy házban. Emlék­szem, álmomban egyszer egy egész ökörcsordát ugrasztottam neki az iskola falának, .törettem égnek meredő, csavaros végű szarvaikkal azokat az iszonyato­san vastag és fekete falakat, ame­lyiknek a tetején ott ragyogott a felirat: Madách Imre Főgimnázi­um. Aztán engem is betört az élet. Feledni kezdtem a falumat, a régi pajtásokat, a lovainkat: Csillagot és a Pisztrát, de szerencsére még a szilvalekvárt is. Helyettük Ae- sopus meséi bújtak a fejembe, a deklinációk és a memoriterek, amelyeknek nagy részét most is fújom még, mint a vízfolyást. Teltek és múltak az évek, magam mögött hagytam a gimnáziumot, és a preparandára parancsolt a sors. — Apád meghalt, ez a legol­csóbb iskola! Apám halálának pontos diag­nózisát bizonyosan ma sem tu­dom, annyi azonban bizonyos, hogy a „szélütés” akkor követke­zett be, amikor aláírt egy papírt a községházán 1947 nyarán. Hí­vatták, egyedül ment. Gyalog in­dult, és szekéren hozták haza. Holtan! Az élet persze olyan, mint egy nagy kondér, amelyben mindig fortyog valami, ám a nagy gőztől és a fedőtől nem látszik, hogy tu­lajdonképpen mi is fő a fazék­ban. Csupán annyi a bizonyos, hogy ami fő benne, azt meg kell majd enni... A napokban otthon jártom- ban, találkoztam Csutorás Béni­vel, aki közismert tótumfaktum a téeszben. Behívott egy sörre a sarki asztalhoz, ahol vasárna­ponként — elmondása szerint — a cimborákkal sakkozni szokott. A harmadik kör után aztán fortyant a fazék: — Kéred-e vissza a földet? — Adnátok? Felhajtotta a sört fenékig, szá­ja széléről a padlóra csapta a ha­bot. — Apád felajánlotta. Önként! Általában nincs nekem semmi bajom az emberekkel, az élet a lélek húijain is megtanított cite- rázni, és hogy talán elfogadható muzsikus lettem, azt annak tud­hatom be, hogy a mások játékát is mindig szívesen meghall­gatom:.. Keserűen csordult a szívemből a kérdés: — Honnan tudod? — írás van róla... A sarokasztal összegyűjtött minket, mint a méheket a köpű. — A Nagyrétet feltétlenül kö­veteld vissza! — Mit vessek bele? — Bukfencet! — röhögött a folyton maxos Lázár. Három pohár kísérő nélküli sörtől még nem rúg be a rendes sörivó, de a nyelve megoldódik. — Biztosítani kell a paraszt önrendelkezési jogát! A fejek az asztal fölött szinte egymáshoz értek, éreztem a sörí­zű leheleteket, a homlokok forró tüzét. Valaki rendet csinált az asztalon, kipenderítették Lázárt, aki nótázva hazafelé indult. — Majd a pártok eldöntik a föld sorsát. És a kormány! Az embereket mellbe ütötte Csutorás véleménye. Döbbenten hallgattunk néhány pillanatig, majd ketten is felcsattantak: — A föld sorsát döntse el a pa­raszt! — Ez nemzeti sorskérdés. — Éppen azért! Tegyünk a sa­játunkkal azt, amit jónak lá­tunk... A presszós kisasszony feltett egy régi lemezt, ropogott, recse­gett, de azért ráismertem a dalra: Mindenkinek van egy álma... Szalay István *2 SS N « o tC Krasznahorka: április 12., 19. Részvételi díj: 340 Ft. Katowice: április 20. Részvételi Utazzon Velünk!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents