Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-05 / 3. szám
ri;tx ;p; - ■ —----------------—----------------------------1 990. április 5., csütörtök A hatvani vasutasok koncepciós pere (11/1.) Koronatanú: a politikai tiszt Erdélyi fotók a Lenkey-kollégiumban Hetvenkilenc vasutas ellen rendelt el fegyelmi vizsgálatot 1950 júniusában Csanády György, a MÁV vezérigazgatója. Az indoklás az volt, hogy a hatvani állomás, az osztálymérnökség és a fűtőház állományába tartozó MÁV-alkalmazottak szolgálati vétséget követtek el, amikor részt vettek június 19-én a szerzetesek internálása elleni hatvani tüntetésen. Az eljárás indoklása már önmagában is képtelenség. Ugyanis, ha a vasutasok tényleg részt is vettek volna a tüntetésben, egy népi demokratikus rendszerben ez nem volna vétségnek, kihágásnak, bűncselekménynek minősíthető. Ha el is fogadnánk ezt törvényellenes cselekménynek, akkor sem szolgálati kötelességeik ellen vétettek, és a kérdőre vonás nem a munkáltató feladata lett volna. Ha a közrend ellen vétettek, akkor az annak védelmét ellátó bíróság, netán a rendőrhatóság jogköre őket kérdőre vonni. Tettüket mégis szolgálati vétségnek minősítették, akkor is, ha nem maguk, hanem családtagjaik, feleségük, gyermekük, szüleik vettek részt a tüntetésen. Az eljárás alá vont személyeket június 21-én azonnali hatály- lyal felfüggesztették állásukból. Á vezérigazgató által kinevezett elsőfokú külön fegyelmi tanács tagjai a hatvani állomásfőnök hivatalos helyiségében dr. Lelkes József vizsgálóbiztos vezetésével megkezdték a terheltek és a tanúk kihallgatását. A nyilvánvalóan jogtalan eljárás ellen nem emelt szót a dolgozók érdekvédelmére hivatott szakszervezet sem. Ennek vezetői nem akartak szembefordulni a politikai vezetéssel, kockáztatva beosztásukat, állásukat. Erdélyben jártam. Akkor még nyugalom és rend volt mindenfelé. Ma mégis nehéz beszámolót írnom benyomásaimról, mert az utóbbi napok eseményei mindent más színben tüntetnek fel. A szörnyű pogromok láttán önkéntelenül is egyfajta öncenzúrát kényszerít rám a segíteni akarás szándéka. Az tudniillik, hogy még véletlenül se ártsak valakinek, és ne öntsek olajat a tűzre. Az egyik hétfő délután szokatlanul kevesen jöttek össze a hívek a katolikus templom délutáni egyházi programjára. A tennivalókkal mintha maguk a papok is siettek volna, és a szentmise után pillanatok alatt kiürült a kisváros temploma. A katolikus plébánián értettem meg a sietés okát. Hétfő volt, és néhány hete már ezekben az órákban a bukaresti tévé magyar nyelvű adást sugároz. Mi itthon nem is tudjuk megérteni, hogy az ottani magyaroknak ez mit jelent. Aki csak teheti, ott ül a televízió előtt. A hangulat olyan áhítatos volt, mintha még mindig a templomban ültünk volna. A hasonlat azért sem erőltetett, mert az adás kezdetén mindjárt a magyar bíboros, Paskai László jelent meg a képernyőn. A tévé vele készített interjút. Aztán egy székely népmese-feldolgozás következett. A Macskássy-féle rajzfilm, „A két bors ökröcske”. No persze, nem az egész kisfilm, csak egy részlet. A folytatása majd legközelebb. Mintha ilyen csodálatos élményt nem is lehetne egyszerre nagy adagban elviselni. Majd „Mozdul a rock” címmel rockzenei bemutató magyar együttesekkel. Az egyik együttes vezetője interjút is ad. Restellem, hogy nem ismerem, illetve nem jegyeztem meg a nevét. Pedig meg kell mondjam, nagyon szimpatikusán, egyszerűen és szerényen szól a műsorba beletördelt interjú keretében. Látszik, tudja, milyen „forradalmi” jelenség ez a magyar rockműsor a bukaresti adásban, és tudatni akarja azt is, hogy ez szórakozás és szórakoztatás — és nem több. Nincs benne semmi sztár-alűr. A vasutasokat azzal vádolták, hogy a tüntetésen részt vettek, ellenséges kijelentéseket tettek, a kiküldött népnevelőket bántalmazták, a gyermekek kezébe követ adtak, és biztatták őket a tett- legességre. A vádak sora szinte végeérhetetlen: maguk és családjuk papi befolyás alatt álltak, rémhíreket terjesztettek, szimpatizáltak a kulákokkal, lázítot- tak, uszítottak, mindezt a ’’klerikális reakció” érdekében tették. Június 21-től 43 aktív és kilenc nyugdíjas vasutast, valamint 8 feleséget hallgattak ki. A vizsgálat során — mely 23-ig tartott — a meghallgatottak valamennyien tagadták, hogy a tüntetésben valóban részük lett volna. Kilencen még azt sem ismerték el, hogy a tüntetés színhelyének közelében lettek volna. A többiek nem tagadták, hogy arra jártak, vagy mert a környéken laktak, vagy mert természetes emberi kíváncsiságuk vitte oda őket. Balázs János, Dévényi János, Farkas Mihály és Juhász Miklós még azt is beismerte, hogy a tüntetés szétverése után elfogták őket az ávósok, és bekísérték őket az új-hatvani pártházba. Ártatlanságuk mellett éppen azt hozták fel, hogy néhány órás fogva tartás után mindannyiukat szabadon bocsátották. Hrivnyák Gyula MÁV-fel- ügyelő, politikai tiszt tanúként elmondta, hogy 1950. június 19- én a reggeli órákban Új-Hatvanban a templom előtt nagy tömeg gyűlt össze, melynek fele a vasutasok és hozzátartozóik közül kerülhetett ki. A résztvevők a kiküldött népnevelőket és agitátorokat megvették, és azt hangoztatták, hogy a kommunistákat agyon kell verni. A helyi hatósáAztán egy film kezdődik el. No persze, ez is csak részlet lesz a műsorra tűzött, sorozatra bontott filmből. A film pedig A különös házasság, Mikszáth regényének a filmváltozata. Akikkel együtt nézem a tévét, ismerik a regényt. Mégis mintha annak drukkolnának, hogy a filmben nem úgy, nem olyan egyház- és papellenes éllel történnek majd a dolgok, mint a regényben. Az első rész végére azonban már látni lehet, hogy az eredeti mikszáthi intenció szerint bizony nem kétséges, ki és mi ellen irányul. A filmrészlet után kis csend van a szobában, aztán megszólal az egyik katolikus pap. (Mellesleg: Romániában a katolikus papok 70 százaléka megjárta a börtönt. Két katolikus püspök börtönben halt meg, Márton Áron gyulafehérvári püspök sokáig láncra verve raboskodott). Egyszóval azt mondja a pap: „Hát igen. Védtük és féltettük értékeinket. És most ezeken keresztül is csak ütnek rajtunk.” A film nyomán nem is arról esik szó, hogy ki és hogyan szerzi be és állítja össze a bukaresti tévé magyar anyagát. Inkább arról beszélünk, mi várható a magyar- országi tévé- és filmtermés anyagából. Egykettőre kiderül a véleményük: „Régen kevés volt az adásidő Romániában. Magyar nyelvű műsor nem volt. Unalmas volt az adás, de valláserkölcsi értelemben nem volt romboló.” — „Romániában sokfelé lehet fogni a szovjet tévé adását, máshol a bolgár televíziót nézték. De meg kell mondani: erkölcsileg, valláserkölcsi felfogás tekintetében mind tisztább volt, mint a magyar..” — „Nagyon sokat jelentett, hogy sok helyen foghattuk a magyar adást. De sokszor arra kellett gondolnunk, hogy vannak-e még elvek, erkölcsi elvek Magyarországon?” Nyilván beszélnünk kellett arról, amit ma Magyarországon a pluralizmus és a szabadság jelent. Valami hasonló problémára gok megkeresték az államvédelmi szerveket, és az oszlatta szét a tömeget. A kiküldött népnevelőktől és pártfunkcionáriusoktól kapott információkra hivatkozva a tanú nyolcvankét vasutast nevezett meg, akik a tiltakozók között voltak. Ezenkívül többekről elmondta, hogy az egyházi reakció befolyása alatt állnak, és hanyagul végzik munkájukat. Néhá- nyykat személy szerint is megnevezett: Binder Gézán gyermekeket küldte előre a tüntetés alatt, Berecz György kulák származású, Illés János feleségének fél része van egy szódavízgyárban, Vilmos A ndrás izgatott a tömegben. Szavai szerint Fehér József belerúgott Juhász József népnevelőbe, Palkó János a kulákok- hoz húz, és ráadásul fölényes, Veréb Kálmán házról házra járva lázított, Vörös István kerékpáron szervezte a dolgozó parasztokat a demokráciára. Elek József pedig azt mondta, hogy jönni fognak a bányászok is. Bodo- nyi Tibor— a tanú szerint — azt a kijelentést tette, hogy a városi párttitkárt agyon kell ütni, Bu- gyela József pedig a párttitkár anyját akarta megütni az előző esti, aratásról és cséplésről szóló röpgyűlésen. Nem felejtette ki, hogy Zsigri Jánosnéazt kiabálta: A kommunisták ökörnek nevelik a gyerekeket. Hrivnyák valamennyi vádlottat elmarasztalta, senkit sem vett védelmébe. Márpedig a sztálinista államrend viszonyai között a politikai tiszt állásfoglalása döntő volt. Vele szemben alárendelt helyzetben voltak még a helyi pártszervezet vezetői is. nekik is fel kell készülniük Romániában. Csak idő kérdése, és a szabadság cégére alatt a könyvkiadás, a tévé és a filmipar rájuk is oda fogja zúdítani az elvtelen és erkölcstelen haszonszerzés jegyében fogant fércműveket is. (Ezt a kategóriát nem a Különös házasságra értem.) Milyen jó lenne, ha a fejlődésnek — változásnak — ezeket a fertőzéseit úgy kapnák el tőlünk, hogy legalább mi, vallásos világnézetű emberek, adni tudjuk mellé a védőoltást is. Ez az erdélyi műsor és nyomában a beszélgetés még sokáig kavargóit bennem. És most, amikor a véres események képsorai sokkolnak bennünket, akkor újra érzem a probléma lényegét, és a mi hazai műsorpolitikánknak, műsorszerkesztésünknek erkölcsi problémáját, amelyért — úgy tűnik — nem akar felelősséget vállalni senki. Pontosabban: csak halkan merik kimondani azt, hogy itt népünk, nemzetünk a világ előtt felmutatott képéről van szó. A marosvásárhelyi képsorok láttán eszembe jut a krisztusi prófétai szó: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet. A lelket nem tudják megölni!” Megrázó a vandál gyilkosok dühöngése... de belém nyilall a gondolat: nem gyengítettük-e, nem sorvasztottuk-e, nem öltük-e azt a lelket mi magunk, amelyik erősebb volt a testnél? Nem forgat- tuk-e itthon a szellemi furkósbo- tokat, nem gázoltunk-e bele mocskos csizmával a lélek világába, ahol erkölcsi tartás, elvek, törvények tartották fenn az embert, a családot, a társadalmat? Szömyülködünk az iszonyú képek láttán — joggal. De nem exportáljuk-e szép csendben majd azokat a szellemi husángokat, amelyekkel nagyobbat lehet sújtani? Azt hiszem, a szabadság azt is magában foglalja, hogy önvizsgálatot tartsunk. Kartal Ernő a Hittudományi Főiskola rektora Az egri Lenkey-kollégium azzal is ünnepelte az idei március 15-ét, hogy kiállítást rendezett Koncz Jánosnak, a Népújság munkatársának riportfotóiból. Amik természetesen december 22. után, a véres és kevésbé véres erdélyi napokban készültek, amikor még csak annyit tudtunk, hogy a forradalom megdöntötte a Conducator hatalmát, meg- védték hívei Tőkés Lászlót, aki hitének erejével és emberi méltóságával mutatott példát, hogyan kell — kellene! — az alázat tisztaságával és a lélek bizakodásával túltenni történelmi bajainkon, rettenetes emberi megpróbáltatásainkon. Gyorsképek ezek a felvételek, szinte csak annyi, hogy amíg itt- ott megáll az autó, az éppen fogható pillanatot rögzítsék. Mert vannak napok, hetek, hónapok, amikor a mindennapi élet eseményei, történései, arcai, jelenetei messze túlmutatnak önmagu- kon; kinagyítanak egy lélektani feszültséget, szavak nélkül is megmagyaráznak egy olyan szituációt, amiről az újságokban olvasni ugyan lehet, de teljes mélységében a drámát, netán a tragédiát az a látvány hozza közel, amely a legkendőzetlenebb egyszerűséggel beszéli el, bontja ki nekünk a veszedelem tüskéi közé dobott életek félelmét, elszenvedett sorsát, olykor tragédiáját. Erdélyben — december 22. óta — nem az a kérdés, hogy a magyarok ott vannak, hanem az, hogy a diktatúra évei után a többség nem tud mit kezdeni önmagával és azzal a sor kérdéssel, ami a nyakába szakadt. Koncz igyekszik nem politizálni. Mint minden fiatal irodalomrajongó, elmegy Farkaslakára, mert Tamási Áron szülőfaluját nem lehet „kihagyni” egy ilyen látogatásból. Bekukkant a mezőségi temetőbe is, hiszen Sütő András e tájról küldte üzeneteit, írásait a hazai magyarságnak is, és annál szív-melegebben, mert az édesanyjától örökölte a „szóló lelket”. Felvillan itt Arad, Marosvásárhely, Temesvár — nem rangsorolva a városokat, csak jelezve —, hová kellene nagyon figyelnünk, hajói eligazodnánk ebben a korszakban és ebben a szétszabdalt Közép-Európában? Egyik képének az aláírása: Vihar előtti csend, a másiké: Forradalmi emlékhely Marosvásárhelyen, a harmadiké Salvator passió Csíkszeredán. De nem tudom, hogy ezek a meghatározások hová bővülnek-halványul- nak majd holnap, amikor a kiismerhetetlen — vagy nagyon is irányított — erők újabb és újabb meglepetésekkel riogatnak majd, s tétetik fel a kérdést: ha már építeni kellene ezt az Európát, ezt az újfajta Házat, nem kellene inteni egyeseket arra, hogy a térképen túl emberi alapvető jogok is léteznek, amik nélkül nemigen lehet átlépni ama bizonyos előszoba küszöbét? S míg ezek a borús kérdések, kételyek, gondolatok foglalkoztatnak, a lencsébe néző csángó legénykére nézek, aki a még álló szülői ház előtt leskeli: neki mit hoz a j övő? És míg az arcának re- dőtlen tisztaságát nézdegélem, kiderül, magam sem vagyok bizonyosabb mindarról, mit söpör elénk a holnap, mint ez a csángó gyerekember, aki szintén nem tehet arról, hogy odaszületett, és magyarnak? Vagy így kerek ez a világ? Farkas András A cickányidomár Én már egy jó ideje cickányban gondolkodom. Bebizonyosodott ugyanis, hogy hazánkban kifejezetten előny, ha valaki népben és nemzetben él és mozog, s amikor ez a tény napvilágot látott, én kifejezetten kétségbeestem. Szomorúan bolyongtam szülővárosom rövid utcácskáin, biztos fogódzót kerestem magamnak, gondolván, hogy valahová azért mindenképpen tartozni kell. Idegesen bizsergett a testem, mintha aprócska cickányok futkostak volna az ereimben, és akkor a felismerés örömétől majdnem felüvöl- töttem: Megvan! Ezentúl cickányban gondolkodom, csakis ez lehet a helyes út. Sajnos, csalódnom kellett a magyar tömegtájékoztatásban, amikor némi háttér-információt akartam szerezni a cickányokról. Nem elég, hogy a cickánykérdéssel a központi sajtó és a nemzeti médiák egyáltalán nem foglalkoznak, még a pártállam idején keletkezett Új Magyar Lexikon is elintézi őket néhány sorral. Eszerint a cickány nyúlánk, hosszú orrú rovarevő, rokon a patkánnyal, valamint az egérrel, és farkának tövénél kellemetlen szagú váladékot termelő mirigyei vannak. Családjukba tartozik a legkisebb emlős, a kisdedcickány is, amelyik legfeljebb 4 centiméter hosszúságúra nő. Kénytelen voltam fellapozni egyik rendszerünk nagy lexikonát, jelesül Révaiét, s ekkor végleg elköteleztem magam. Ott ugyanis több mint fél oldalról megtudtam, hogy a cickánynak igen sokféle példánya él szerte a világban. Van belőle vörös-, illetve fehérfogú, erdei, törpe, havasi, vízi és házi cickány is. Általában titkos járatokat készít magának a földben, és csak éjszaka bújik elő, amikor is, hogy jólétét biztosítsa, s bendőjét megtömje, lop, s ha ennek érdekében kell, akkor vérengzik. Ebből számára egyértelművé vált, hogy a cickány igen talpraesett állat, és Afrikától Amerikáig, Európától Ázsiáig mindenütt képes bonyodalmakat okozni és félelemben tartani a többieket. Pedig a cickány kisebbségben van, ezt ne felejtsük el, és az állatvilág elég jól ki van találva. Akkor éreztem magamhoz legközelebb a cickányt, amikor azt olvastam róla, hogy igen nehezen lehet megszelídíteni. Ennek nagyon örültem, mert megvilágosodott, hogy a cickány öntörvényű, de ugyanakkor meg is rémültem. Mert igaz, hogy igen nehezen, de azért mégis meg lehet szelídíteni, és ez már sötétebben láttatja a jövőt. Aznap éjjel szörnyű álmot láttam. A nemzet cirkuszában fő attrakcióként cickányprodukciót jelentettek be. Hegyes orrukon medicinlabdát egyensúlyoztak, lángoló karikákon ugráltak át, végül egymás hátán lovagoltak. A közönség tombolt, élvezte az egykor szabad mutatványait, boldogok voltak, hogy már ezeket is sikerült betörni, s csakis az ő szórakoztatásuk végett táncolnak itt flitterek- ben, és néznek fásultan az állatkertek üvegablakai mögül. Este pedig a hájas cickányidomár lakókocsija előtt szaladgálnak, ameddig a póráz engedi, és megugatják az arra sétáló műlovarnőt. Nem vitás, hogy az egészben a cickányidomár a legborzasztóbb. O az, aki csak azért tanult meg az állatok nyelvén, hogy leigázza őket, és megmutassa, most már ők is vele vannak, azt teszik, amit ő akar, mert elfogadják és szeretik, lám, úgy eszik a tenyeréből a kockacukrot, hogy nem harapják meg. A cickányidomár nem tekinti bűnösnek magát, sokkal inkább művésznek, mert megszelídítette a fenevadakat. Hivatkozik a vérengzésre, a lopásra, miközben ő az igazi gyilkos és tolvaj, a cickányszabadság eltiprója. Félek a cickányidomároktól, mert az ostoruk már pattog. Azt kérem tőlük tisztelettel, hogy ne akaiják megszelídíteni ezeket az apró állatokat, ha nem törekvésük, hogy egy magyar állampolgár gyökér nélkül maradjon. Ugyanis én továbbra is kísértem Istent, és veszem a bátorságot, hogy cickányban gondolkodom. Kovács Attila Németi Gábor Magyar adás visszhangja
