Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)

1990-04-28 / 22. szám

4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS Hírlap, 1990. április 28., szombat Lajtha László népzenegyűjtő nevét vették fel „Keresztelő” az Egri Néptáncegyüttesnél Március 15-én az Egri Néptáncegyüttes szatmári táncokat adott elő a bazilika előtt Arról megütközhetnek egy­mással a vélemények, hogy a néptánc mennyire alkotja részét mindennapjaink művészeti éle­tének, az azonban aligha képez­heti vita tárgyát, hogy a sajátos rajzolatú nemzeti kultúra nehe­zen képzelhető el nélküle. Me­gyénkben jóformán mindenki tud a gyöngyösi Vidróczki világ­raszóló sikereiről, és mi tagadás, egy kissé az ő „árnyékukban” él és dolgozik az Egri Néptánce­gyüttes. Egészen az utóbbi napo­kig még a névadó sem történt meg náluk, pedig tavaly már az aranyminősítés második fokoza­tát is megszerezték. Ezt a sikert szakmai berkekben ugyan kellő­képpen értékelik, de ők ennél többre vágynak, szeretnék, ha a nagyközönség is jobban megis­merné a társulat erényeit. Visz- szatérve a „ keresztelőre”, a több­ség Lajtha László, kiváló erdélyi népzenegyűjtő nevének felvéte­lére voksolt. Ennek kapcsán ra­gadtuk meg az alkalmat, hogy szót váltsunk Ágoston László­val, az együttes vezetőjével a múltról, jelenről és jövőről. — Úgy érzem, többre hivatott ez a társaság — kezdte mondan­dóját. — Példának okáért tavaly a minősítő fellépés előtt a tánco­sok rengeteg energiát fordítottak a felkészülésre, maguk varrták jelmezeiket is, csak hogy takaré­koskodjanak. Tapasztalataim szerint ritkaságszámba megy ez az egyetakarás, annál is inkább, mivel amatőrökről van szó, akik pusztán a kedvtelésüknek hó­dolnak. — Említette, hogy a táncosok maguk varrták ruháikat. Ezek szerint önök is „beneveztek” a „csináld magad” mozgalomba? — Túloznék, ha azt állítanám, hogy dúskálunk az anyagi javak­ban. Hogy némileg érzékeltes­sem kiadásaink mértékét: 8 —10 pár egyetlen öltözéke 80 — 100 ezer forintba kerül. Talán ebből is gondolható, hogy kizárólag a saját lábunkon képtelenek len­nénk megállni. Még szerencse, hogy akadnak vállalatok, intéz­mények, amelyek szívükön vise­lik a sorsunkat, és rajtunk keresz­tül a néptáncét is. A nagy pénz­szűkében az első mentőövet a megyei tanács művelődési osztá­lya dobta felénk, 80 ezer forint formájában. Rengeteget köszön­hetünk a Megyei Művelődési Központnak, az Egervinnek, az Agria Bútorgyárnak. — Milyen gyakran lépik át az országhatárokat? — Nincs olyan év, hogy ne jár­nánk külföldön. Tavaly Arezzó- ban, Finnországban és Törökor­szágban vendégszerepeltünk, az idén pedig az ausztriai Burgen- landból kaptunk meghívást. Mi­előtt bárkiben felébredne a san­da gyanú, hogy bizonyára ez adja a hajtóerőt, elmondanám: több­nyire annyira sűrített a program és olyan kevés a szabadidő, hogy jóformán csak az utazás közben a busz mellett elsuhanó tájat lát­juk. — Jelenleg milyen fellépésre készülnek? — Május 19 — 20-án Gyön­gyösön lesz a 11. észak-magyar­országi néptáncfesztivál. A Két falu tánca címmel, székelyföldi, köröndi és gyimesi feldolgozást mutatunk be. Két-három hónap­ja kezdtük el heti három órában a begyakorlást. — Mennyire népszerű a fiata­lok körében a népi tánc? — Létfontosságú számunkra az utánpótlás, de bevallom, nem állunk túl jól ezen a téren. Pedig iskoláról iskolára jártunk, de fő­ként a fiúkat szinte kötéllel kell fogni, nehéz őket meggyőzni ar­ról, hogy a táncolás szép és értel­mes dolog. Inkább őgyelegnek, csatangolnak az utcákon, vagy mímelik a táncot valamelyik diszkóban, miután leszurkolták a borsos árú belépőt. — Mi lehet a tartózkodás oka? — Az egész társadalomra jel­lemző a tánckultúra alacsony szintje. Az emberek — de főleg a fiatalok — többsége egy keringőt sem tud tisztességesen eljárni. Kár, mert a tánc közösséget ösz- szekovácsoló erő, fontos szere­pet játszhat a kapcsolatteremtés­ben is. Emellett fejleszti a ritmi­kai készséget, no és testgyakor­lásnak sem utolsó. Egy kétórás műsorra komoly fizikai erőpró­bát jelent a felkészülés. Az elmúlt évtizedekben vala­hogy megfeledkeztünk arról, hogy fiainkat, lányainkat ráéb­resszük arra, kik is ők valójában, hol a helyük ezen a kontinensen. A gyökerek kitapintásában, nemzeti identitástudatuk formá­lódásában játszhat korántsem el­hanyagolható szerepet a népi kultúra közelsége. Buttinger László Orgonákról, zeneszerzésről Lehotka Gáborral Eseményekkel, koncertekkel teli eseménysorozat áll Lehotka * Gábor Liszt-díjas érdemes mű­vész mögött. 1963 óta az Orszá­gos Filharmónia szólistája. A fil­harmónia-koncertek mellett egy sereg más meghívást is kapott, sok egyházi jellegűt, s ezeken kí­vül egy-egy város is felkérte or­gonahangversenyre. — Hogyan értékeli ezt a mara­toni koncertsorozatot? — Örömmel töltött el. Nem teszek különbséget kis és nagy koncertek között. A közönség mindenütt érdeklődve, szeretet­tel várt, és azokon a kisebb, oly­kor javításért jajduló orgonákon éppúgy kell játszani, mintha a legjobbak lennének. Azoknak, akik eljönnek, hogy orgonamu­zsikát hallgassanak, örömet kell szerezni, művészi élményt adni. — Régebben harcosabban állt ki az orgonákért. — Valóban, tizenöt-húsz év­vel ezelőtt nagyobb intenzitással fogtam a pártjukat. Már nem bo­csátkozom harcba, inkább pél­dákra hivatkozom, hol és hogyan igyekeznek több gondot fordíta­ni egy-egy tisztességben megöre­gedett, de inkább javításra, fel­újításra, mint kicserélésre szoru­ló hangszerre. Azt hiszem, pá­lyám során már épp elegendő or­gonát „letettem az asztalra” ah­hoz, hogy el merjem mondani, milyenre gondolnék, melyik szintet kedvelem, vagy adott he­lyen a lehetőségek ismeretében milyen hangszerrel tudjuk az or­gonaművészetet még gazdagab­ban kibontakoztatni. Természe­tesen az anyagi lehetőségekről sem lehet megfeledkezni. — Ha nem tévedek, az Ön szá­mára a múlt esztendő egyik leg­fontosabb eseménye a szekszárdi új orgona átadása volt. Építésé­ben szakértőként dolgozott, és koncerten is Ön mutatta be. — Igen. A szekszárdi az egyik legszebb, legcsodálatosabb han­gú új hazai orgonánk, a drezdai Jehmlich cég készítette el. — Tudomásunk szerint Ön számon tartja az új hangszereket. Hányadik Jehmlich-orgona volt ez? — Jehmlichék Silbermann- hagyományokra épültek. Elis­mert, neves cég, és árfolyamai­kat mi is meg tudjuk fizetni, ez vezetett hozzájuk orgonameg­rendelőként. Itthon az államosí­tás elsilányította a hangszerépítő cégeket. Tény, hogy kevés orgo­na épült az utóbbi negyven esz­tendőben Magyarországon. A Jehmlich-cég először a váci ze­neiskola orgonáját készítette el. Ezt követte Budapesten a Bat­thyány téri Szent Anna-temp- lom orgonája, ehhez nem fűzött feladat. Jehmlich-orgona áll Szombathelyen a Bartók Terem­ben, ez Petró János karnagy úr érdeme, ő járt utána, ő ösztönöz­te az elkészíttetését. Nagyon há­lás vagyok neki, hogy felkért a hangszer szakértésére. Nagy örömmel játszom a szombathelyi orgonán, akárhányszor csak meghívnak koncertezni. Kecske­méten 1982-ben a Kodály Inté­zetben adtunk át egy Jehmlich- orgonát. Itt épül még egy gya­korlóhangszer is, amely lehetővé teszi, hogy orgona tanszakot in­díthassanak. Tervek szerint a nyírbátori műemlék templom orgonáját 1993-ban készíti el a cég. — Koncertje ivei a művész má­soknak szerez örömet. Saját ma­gára gondolt-e? — Ha a kérdést jól értem, ak­kor most a zeneszerzésről fagga- tódzna. A válaszom: igen. Ezt az élményt a Jáki mise hozta, ame­lyet Vendrő György jáki apát úr kérésére komponáltam, meglep­tem vele. Dallamai előszór a György-napi búcsún hangzottak fel. Nemcsak az esztendő, ha­nem szerintem pályám egyik központi eseménye is volt ez, hi­szen a kompozícióval zeneszer­zővé váltam, ezt erősítette meg a sokféle sajtóvisszhang. — Tehát, hogyan tovább? — A dicsérő es bíráló kritikák hatására azonnal folytattam a Já­ki misét. Megírtam négyszólamú vegyes kari verzióban, hangver­senyen bemutathatóan. Ez hangzásában fennköltebb, téte­leiben kiteljesedett. Ezek után, mintegy belső visszhangra, az ősz végén Latin mise komponálásá­hoz fogtam. Úgy zenésítettem meg a latin szöveget, hogy ne csak koncerten oemutatnató művé váljék, hanem valóságos misén is előadható legyen. Kará­csony előtt egy egri Jiangverse- nyem alkalmával Kádár Zsolt re­formátus lelkész — az ő templo­mában koncerteztem — gyönyö­rű verset adott a kezembe. Siklós József református lelkész-költő f ondolatait, az Örömhírt. Rend­ívül kifejező volt a vers a romá­niai eseményekre: az'örömhír a halálból életet fakaszt, letörli a szenvedők könnyeit karácsony éjjelén. A vershez négyszólamú koráit komponáltam, s utána egy motetta is lett belőle. — Tervei? — Pihenésképpen motettákat komponálok, tervezek egy Re- quiemet, orgonára és négyszóla­mú vegyes karra. Készülök a koncertekre, és természetesen tanítok. Tehetséges fiatalokat készítek fel a műveszi pályára. Jó érzés tudni, tapasztalni a haladá­sukat. E. K. A Helyőrségi Művelődési Otthonban Vizsolyi Lívia fagottművésznő-=t£-<4 A közeli napokban Vizsolyi Lívia, a győri Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézeté­nek tanárnője, az Egri Állami Zeneiskolából indult jeles fa­gottművésznő szólóestjének le­hettek részesei az érdeklődők Egerben. A kis létszámú, de igen lelkes publikumnak igazi zenei csemegében volt része. A mű­vésznő, Nyári Zsuzsanna igé­nyes, alkalmazkodó zongorakí­séretével ismert és kevésbé is­mert átiratokat tűzött műsorára. Vizsolyi Lívia a fafúvósok csa­ládja legmélyebb hangszerének igazi, virtuóz mestere. Szinte nincs technikai gondja a hang­szerével. Műsora igényességre vallott. Hangszerének megszó­laltatása tökéletes. Hogy hason­lattal éljek: e nehéz hangszeren az olasz éneklő „bel canto” játé­kot hallhattuk a művésznő tol­mácsolásában. Regiszterei ki­egyenlítettek, hangszíne meleg, puha, stacattói könnyedek. Éli a hangszerjáték minden szépségét. A nyitószámként előadott Galliard: Szonáta jó bevezetője volt a hangversenynek. Bizton­sága már itt szembetűnt. Vogel: Koncert I — III. tételében már al­kalma nyílott technikai képessé­geit is csillogtatni. Kallivoda: Variációk című alkotása újszerű­nek hatott a hallgatóság számá­ra, igazi sikerkompozíció. Carl Jacobi: Rondo című alkotása szellemes, ugyanakkor tartal­mas, értékes zene. Tökéletes megvalósításában igen szép si­kert aratott. Rossini Cavattinája szinte pasztellszínekkel lett meg­jelenítve, s igen szép előadásban hallhattuk — az eredetileg cselló­ra íródott — Saint-Saens: Hattyú című alkotását. Fagotton is meg­győző, hiteles, szép megszólalta­tás volt. Rimszkij-Korzakov: Dongó című darabjának e hang­szeren történő megszólaltatása a virtuozitás csúcsa. Bizony, oly­kor sok hegedűst is „megfog” e darab. Vizsolyi Lívia azonban — úgy tűnik — nem ismer technikai ha­tárokat. A művésznő Milde Ta- rantellejával búcsúzott a hálás publikumtól. Úgy éreztük, a ze­nekari játéktól, s a kamarazené­léstől sem idegen Vizsolyi Lívia, igazán a szólista szerepkörben tudja kamatoztatni értékes, érzé­keny zenei képességeit. Szívesen hallgatnánk játékát a jövőben is városunkban. Szepesi György Találkozás Vollenweiderrel... A zene: üvegkemény, könnyű, levegős Gyanútlanul sétálgattam Erfurt utcáin 1984 nyarán, ami­kor ez a találkozás megtörtént... A város az országhoz, meg az akkori életünkhöz képest is szokatlanul európainak tűnt. Au­gusztus volt és eső után, tiszta a város. A gömblámpáktól pa­rádés, széles sétálóutca elegáns lemezboltjában az egyetlen izgalmasnak tűnő lemez az Andreas Vollenweideré\o\t. Nem nagyon tudtam — tudtuk —, hogy kicsoda, még arra is gyana­kodtunk, hogy keletnémet származású, hiszen csak ezzel ma­gyaráztuk, hogy az LP itt is kapható. Ami bizonyos volt: jazz- zenész, és hárfán játszik. Szóval német, de... Aztán az első ismerkedés után kiderült: a zene, amit mű­vel, se nem jazz, se nem klasszikus, komoly-, sem pedig nem tánczene. A hangulata nagyon érzékeny, levegős, szabad. Egyik kritikusa azt írta: amerikai. Szerintem olyan, amilye­nek mi Európában lenni szeretnénk: szabad és felszabadult. S ezt már azok után mondom, hogy április tizenkilencedi­kén a a Budapest Sportcsarnokban élőben is láthattam és hallhattam — ahogyan ő is szokta nevezni a csapatot — „And­reas Vollenweidert és barátait.” Egy svájci születésű (1953) zenészt, aki a hangszerét — ezt a közvetlen kommunikációra alkalmassá tett — speciálisan megerősített, elektronikus hár­fát arra használja, hogy a legmélyebb primér gondolatait, ér­zéseit közvetítse nekünk. „ 1979 óta, tíz éve járja ezt az utat — olvastam róla ezen a keletnémet lemezen. Az első az Eine Art Suite (ami éppúgy jelent művészi szvitet, mint gyerekcsínyt), majd a rá követke­ző Behind The Gardens már ezt a „megtalált utat” reprezen­tálja. Azóta már nálunk is hozzáférhetővé vált egy-két ko­rongja. Ezek is szuggesztívek, s az emberi kedélyhez hasonló­an, változatosak. Éppolyan csapongóak, ugyanakkor ha kell, összefogottak. A valóságban ezek az európai muzsikusok lenyűgözőek. Az elektromos hárfát különféle ütőhangszerek, egy szoprán­szaxofon, elektronikus és akusztikus gitár és szintetizátor kí­séri, illetve ha kell, éppen átveszik a szólamot, egyenrangúak vagy szólót játszanak. A hárfa, ez az ősi hangszer, így, elektronizált változatában egészen kemény, feszes hangzásokat is képes produkálni. Vollenweider az ujjaival, csak a kezével szólaltatja meg. (Nem használ pengetőt, vagy más segédeszközt.) így hát, mondhat­ni, testi közelségben van a hangszerével, amely lelki folyama­tokat, gondolatokat is képes közvetíteni: egyszerre üvegke­mény és lágy, távlatokat sejtetően levegős, érzelmes és érzéki. Elárulom, ilyesvalamit ő is nyilatkozott (ezt tehát hallottam tőle), hogy szinte erotikus az a kapcsolat, amely a zenéhez fű­zi. Számára ez a fajta muzsikálás harc az anyagi világgal. Bár a darabokon meglátszik, hogy szerzőjük komolyzenei stúdiu­mokat végzett (egy orgonista apa fiától ez el is várható), ám a gondos szerkesztést elfedi, feloldja a belülről fakadó érzelmi gazdagság és túlfűtöttség. Ez a lélektől lélekig közvetítő zene mindenkit, aki ennek az estének részese volt — mélyen érintett. Ezért is, meg a fellépő művészek közvetlensége miatt jelentős siker volt. Vollenwei­der — mint az a nyílt és őszinte embereknek sajátja — minden eszközt igéaybe vett a hallgatósággal való kapcsolatteremtés­re. Megszólalt magyarul, s egy bájosan kevert német és angol nyelven. S mivel távoltartja magát mindenféle művészpóztól és sztárallűrtől, a világ legtermészetesebb módján mutatta be, sorolta el a turné szinte valamennyi résztvevőjét, segítőtársa­it, a hangmérnököktől a roadokig. Természetesen barátait: Walter Keisert, Pedro Haldemannt, Patrick Demengát és a többieket is. —jámbor— Lehotka Gábor az orgonánál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents