Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-04 / 2. szám
Hírlap, 1990. április 4., szerda Csak oda kell figyelni „Mögöttem Marx, előttem Európa” A Nemzetközi Páneurópa Unió és annak Magyar Szervezete az elmúlt szombaton előadást tartott a Marx Károly Közgazda- ság-tudománvi Egyetem aulájában. A többezres hallgatóság előtt Siegbert Alber, az Európa Parlament társelnöke, Lord Henry Plumb, az Európa Parlament volt elnöke rövid bevezetőket fogalmaztak meg azzal a nem titkolt szándékkal, nogy felkeltsék a magyar értelmiség érdeklődését a mai nemzetközi életet foglalkoztató újabb távlatok iránt. Azzal a kíváncsisággal ültem be a bő órás eseményre — pótszéket kellett szereznem az emeleti előadóból, ahogyan ezt mások is tették, hiszen az egész földszintet elözönlötték az Európára szomjazok, akiknek több tévélánc segített az odafigyelésben —, hogy gondolatmenetet vegyek át, értsem azt, amit nekem, a bizonytalan közép-európainak értésemre adnak. Kapjak megerősítést azokhoz a bizakodásaimhoz, amiket az utóbbi hónapokban táplálgattam-dédelget- tem magamban. A bajor külsejű Siegbert Alber pontosan fogalmazott, de az első igazán elgondolkodtató rögtönzést az angol szónoktól hallottuk, aki az aulában az elnökség mögött magasodó Marx-szoborra intett, mondván: „hátam mögött Marx Károly és előttem Európa.” Ha volt is valami túlzás ebben a hirtelen támadt szónoki ötletben, azért a fel-felcsattanó tetszésnyilvánításból kiderült: a közönség érti és befogadja azt, amit neki mondanak. Dr. Habsburg Ottó már mélyebbre kutatott. Akkor is Kö- zép-Európa sorskérdéseit taglalta, amikor a nagyobb, az összeurópai összefüggésekről beszélt. Azt jólesett nallani, hogy Jaltát erőszakos cselekménynek minősítette, ahol Európa elleni tettet hajtottak végre — nem európaiak. Ma már latjuk és belátjuk, hogy az akkori hibás döntések, pontatlan, netán mára abszurdnak tűnő akkori megfogalmazások az országokról, népekről, jogokról, erkölcsi rendről milyen következményekkel jártak, és még hatnak is — ki tudja, meddig? A szónok magyar honfitársaihoz magyarul intézte szavait, és nemcsak azért, mert rokonszen- vet akart ébreszteni önmaga iránt: jó oka van annak, hogy mai magatartásával bizonyítson olyan Habsburg-élményeink ellen, amelyeket a nemzet tudata máig is nehezen tud megemészteni. És mégis! Ez az ember tud és akar messzehangzóan — most már évtizedek óta — a magyarság érdekében tenni a szélesebb régiókban. Érti-érzékeli, hogy a nemzetiségek helyzete ebben a térségben nemegyszer tragikus mélységeket ér el. Cselekednie kell annak, aki valamit is konyít a joghoz és az erkölcsi törvényekamíg hallgattam a szónoki fogásoktól sem mentes okfejtést — kitűnően ért a politikus a jelenlévők belső izgalmának irányításához —, munkálni kezdett bennem az adatok sora: ez a Nemzetközi Páneurópa Unió 1922 óta létezik, most alakult meg a magyar szervezete, latin szavakba tömörített programja szerint: in necessariis unitas — egység a szükséges dolgokban, in aubiis libertás, a kétségekben, vitákban a szabadság, in omnibus caritas, mindenki iránt a szeretet — tehát olyan magasztos eszmét tűzött a csillagoskeresztes lobogóra, amely hosszú időn át nem volt képes feltartóztatni a diktatórikus őrületeket. Éppen itt, Európában. Kutathatnánk történelmi, lélektani, filozófiai okait, gyökereit mindannak, amit a két világháború között és annak utána végigéltünk, válaszunk nem lehet egyéb: fel kell dolgoznunk magunkban eddigi életünket, megtöretésünket, megaláztatásunkat, vissza kell szereznünk emberi méltóságunkat, az öntudatnak a biztonság- érzetét, a hitünkbe vetett bizonyosságot. El kell fogadnunk, hogy a sok-sok tagadás után az egesz földrész számára nem lehet más együttélési alap, mint az emberi méltóságot lehetővé tevő istenhit, a valías erkölcsi kötelezvényeinek fundamentuma, mert etikai, keresztényi-keresztyéni rendezőelv és gyakorlat nélkül nem vagyunk Európa. És önmagunk sem! Ma — és nemcsak nálunk — dühödten fordulnak az elkeseredettek a bukott ideológia minden külső jele, így a Lenin-szobrok ellen is. Az indulatok a hallgatag és némán tűrő tömegből mintha most indulnának el valamilyen támadásra, netán ellenőrizhetetlen cselekvési irányokba. Ezért jó felemlegetni és nemcsak szónoki hatásfokkal, hanem szívhez, értelemhez szólóan is: a mindennapi élet gyakorlatában kell és lehet megvalósítani a türelmes ember eszményét, a demokráciának azt az alapfokú állapotát, amely — miközben hirdeti, meggyőződését és életelveit gyakorlatban is megvalósítja- alkalmat ad a másik embernek, a társaknak, a többségnek és a kisebbségnek egyaránt, hogy belső hite, logikája szerint élhessen, tudván azt, hogy minden ember méltósággal és joggal született erre a világra. Miközben eddig, vagy még tovább is jutnék gondolataimban, hallom a szónokot: minél magasabbról fut le a döntés az emberhez, annál nyilvánvalóbb, hogy félreérthetővé vagy érthetetlenné válik a hatalom és a polgár párbeszéde. Ha egyáltalán letre is jöhet az ilyesmi. A demokrácia — és ez úgy látszik, történelmi tendencia is — tudománya és lényege éppen abban áll, hogy a döntési fórumot minél közelebb vigyék a polgárhoz, hiszen a hatalom általa-miatta keletkezik, és nem fordítva. És ha már Európánál, a vitatott határkérdéseknél tartunk: olyan Európát kell teremteni, ahol a határok nem elválasztanak minket, de átengedik az embereket vízum nélkül! Es a szellemet is, amelynek ápolására történelmi adottságainknál fogva hivatva vagyunk. Ma senki előtt nem kétséges: évtizedes tönkretevő folyamatokat kell meggyógyítanunk, jó útra terelnünk, olyan szellemi vezérlést kell teremtenünk, amely szervesen építi fel az Európa-házat: szemléletben, stílusban, céljaiban olyan modem egységet, amely az óceántól az Uraug átjárja gondolkodásunkat, mindenna- i életünket. A diktatúrák, öntelt irodalmak kora lejárt, és mert a világ az utóbbi fél évszázad alatt még kisebbre-kényesebbre zsugorodott, meg kell találnunk a módját, hogy nangoztatott, elhi- heto eszményeink a szabadságról, amit mintha már kivívtunk volna, és az emberi méltóságról, amelyet még meg kell tanulnunk, ki kell érlelnünk. Ezek hozzájárulhatnak az egyéni boldogság elnyeréséhez, megszerzéséhez. Mert ezek nemcsak kollektív javak, hanem az egyén számára kialakítható életforma, ami több, tartalom, ami nélkül nem lehet teljessé egy valóban európai polgár sorsa. S ha ehhez bátorság kell, példaképként ott magasodik elénk a viharos időkből Mind- szenty bíboros és Márai Sándor, az ember és az író. Hogy csak a legnagyobbakat említsük, akik életük áldozatával jelöltek nekünk utat — a jövő irányába. Dr. Farkas András Egy tál lencséért...? Veszendőbe menő gyermekálmok Tarnalelesz négy községet is egyesít a maga nemében. Az itt lakók sorsa réges-régen összefonódott már Bükkszenterzsébet, Szentdomonkos, meg a legkisebb, a hegy mögötti FedémesXss.- kóinak sorsával: alighanem még a téeszesítés idején. Iskolába is közösbe, a központiba járatják a gyerekeket, s szívesen teszik, mert az itt végzetteknek másutt sem kell szégyenkezniük. A mostani nyolcadikosok egyike például — lám — Pásztón tanul tovább a jövő évtől kezdődően: a köztudottan kemény kétnyelvű gimnáziumban. Felvették. Jegyzik tehát a leleszi iskolát a falun kívül is: csakúgy, mint ahogyan jegyzik annak ifjúsági fúvószenekarát is. Ez utóbbit — tizenöt esztendeje már. Rákóczi Péter tanár úr arca mégis görcsbe rándul az utóbbi hónapok kínjaitól. Kilátástalan- ság gyötri, meg a félsz, hogy ő maga sem tudja, mit hoz zenekarának a holnap. Korosztályokkal ezelőtt, mikor még azon gondolkodott, falusi dalárdát csináljon-e az erzsébeti öregeknek, vagy úttörőzenekart gyerekekből, az utóbbi mellett döntött. Képesített ének szakos, klarinéton, szaxofonon, de még zongorán is jól játszik, hát megpróbálja. Igaz, a rézfúvósokhoz ez akkor még kissé kevésnek látszott, mégis belekezdett. Jól tette! Éjszakázások következtek ezután: késő estékbe nyúló tanulások, próbák, meg a kottaírás és hangszerelés. Mert Rákóczi Péter nagyon elszánt ember. Azóta már tudjuk: eredményes is. A gondjaira bízott gyerkőcöket hamar felfedezték a környéken. Nem múlt el vállalati vagy állami ünnepség, hogy meg ne hívták volna rá a rezeseket. A helyi tanács, a Borsodnádasdi lemezgyár, Pétervásárán az áfész, s a falubéli termelőszövetkezet segítette a kis csapatot hol egy busz- szal, hol egy hangszerrel, hol pedig pusztán azzal, hogy zenélni hívták őket. S a gyerekek ezt mind meghálálták. Negyven tagot számlál a zenekaruk, s muzsikáltak már Zánkán, vendégszerepeitek Csehszlovákiában, a nyugatnémet Hamburgban, s volt olyan nap, hogy három helyen is tapsolt nekik a közönség. Elfogult szülők? Szó sincs róla! A Tamaleleszi Ifjúsági Fúvószenekarnak kiemelt aranydiplomát ítélt a Kórusok Országos Tanácsának fúvószenekari bizottsága. Mi hát most a baj? Miért komor a karnagy arca? Rákóczi Péter a siklósi váijá- tékok meghívóját teszi elém az asztalra, 360 forintba kerül személyenként naponta, ha részt akarnak rajta venni. Kinek van ma ennyi pénze?! De nem ez a legnagyobb baj. Nincs hol fellépniük! Hosszú hónapok múlnak el, míg valaki is leereszkedik hozzájuk, s muzsikálni kéri fel őket. Odalettek az ünnepek, elfogytak a vállalati pénzek, s szűnőben a gyerekek lelkesedése is: lesz-e még valaki, akinek — hacsak fél órácskát is — muzsikálhatnak még? Sokáig éltette őket egy jászberényi meghívás ígérete. Megtanulták a vendéglátó zenekar anyagát, hogy együtt is tudjanak muzsikálni, ám távirat jött végül a várva várt meghívó helyett: lemondták a hangversenyt. Rákóczi Péter ma nagyon szomorú és elesett. Ismerőseit bombázza ötletekért, mert sajátjaiból már mind kifogyott. Egyik kezében a kiemelt aranydiploma, a másikban meg tizenöt év kemény munkája. Nem alamizsnát kér, de már-már azt is fontolgatja, elmennének bárhová: saját költségen fogadnának autóbuszt, ha lelkes közönségre számíthatnának, még egy vacsorára is, hogy lássák a gyerekek a megbecsülést. Rákóczi Péter nem az elveszett évekért harcol, hanem mert fél, hogy csalódni kényszerülnek a gyerekei. Csalódni saját munkájukban, a zenében, a szépben, amiről mindig úgy tanította nekik idáig, hogy az kikezdhetetlen, mert az maga a művészet. A karnagy azonban csak a széttárt kezekre talál mindenütt: nem segíthetünk. Egy tál lencse! Ma még futja a leleszi kisiskolások lelkesedéséből — de ki tudja, meddig futja abból is már! Mert lehetünk mi bármilyen szegények is az országban, foglaljon le bennünket bármennyire is a fenenagy politika: azt, ami már megvan, s gyarapodnék is gyermekeink által — legalább azt nem kéne kárba ve- szejtenünk... Hubai Grúber Miklós A húsunkról van szó Tétovázásra nincs időnk Ki gondolná, hogy a megyei húsipari vállalat mintegy félmillió ember tányérjába szállít húst és húskészítményt. Ebből a summázás- ból az is kiderülhet, hogy tevékenységük túlterjed a megye határain. Ennyi ember mérgelődik naponta a húsárak miatt — is. — Senki se higgye, hogy a 250 forintos sertéscombon olyan nagy jövedelmünk lenne — jelenti ki Molnár Gábor, a vállalat igazgatója. — A mi eredményünk 2 — 3 százalékot tesz ki az árbevételből. Hát akkor... hová lesz a pénz? Mert az állattartó gazdaságok sincsenek elragadtatva attól a pénztől, amit ők kapnak a sertésért. Ha valaki szeret a számokkal bíbelődni, kiderítheti, hogy annak, aki az állatot felneveli, és annak, aki az állatot levágja és feldolgozza, az árnövekedés csak arra elegendő, hogy az emelkedő költségeit kiegyenlítse. A többi haszon...? Ugyan, kérem, az máshová megy. Az államkasszába. Mindebből két dolog következik. Az egyik: az embereknek nincs elég pénzük a drága húsra. A másik: soha ilyen kedvetlen nem volt még az a magyar gazda, aki állattartásra adta a fejét. Mi értelme van tehát annak, hogy a megyei húsipari vállalat tovább folytatja az építkezést? Nagy költséggel elkészíttet egy modem sertésvágó és -feldolgozó üzemet, amely mellé nagy hűtőház is épül. Ennek egyik oka az, hogy a most működő üzem annyira öreg, annyira elavult, hogy szinte művészet benne a követelményeknek megfelelő színvonalon dolgozni. Ha azt is közöljük, hogy a vállalat manapság is évente 10 — 11 millió dollár értékű exportot teljesít, mindjárt világossá válik a szándék. De honnan van ennyi pénze a vállalatnak ahhoz, hogy egy ekkora beruházást finanszírozzon? — Egyik társvállalatunk visz- szalépett egy világbanki hiteltől, és mi rögtön a helyére álltunk. Sikerült a pályázatot a másik vállalat szakembereinek a bevonásával nagyon rövid idő alatt elkészíttetnünk. A Világbank így fogadott el bennünket. Kaptunk kétmillió dollárt. Ehhez járult még állami alapjuttatás, a hitelbanktól kölcsönt vettünk fel, és a saját pénzforrásunkat is felhasználtuk. A cél világos: olyan termelést folytatni, hogy az innen kikerülő árut a világ bármely részén lehessen értékesíteni. Jöhetnek szemlélődni Amerikából, Nyugat- Európából, vagy bárhonnan az árgus szemű szakemberek, semmi kifogásolni valót nem találhatnak a termelés egész folyamatában. Versenytárgyalást írtak ki a gépekre is, és a dán Selo Gjerst- rup, illetve a holland Sefela Loyen nyerte el a megrendelést. Mire lesz képes az új üzem? Óránként 120 sertést tudnak itt levágni. Egyelőre egy műszakra tervezik a vágást, de a többi munkánál már két műszakot állítanak be. Évente 250 — 300 ezer sertést értékesítenek megfelelő feldolgozásban. Ha kell, bármilyen darabolásban, csomagolva is tudják szállítani a húst. Ezt szeretnék elérni a hazai értékesítésben is. A minden műszaki igényt kielégítő új üzem még az idén elkezdi a tevékenységét. — A tervek szerint szeptemberben lesz a műszaki átadás, és októbertől kezdve már termelünk — mondja a vállalat igazgatója a kérdésemre válaszolva. — Mostanában azt is számon tartjuk, a tervezett költségen belül marad-e a beruházás? — Megjegyzem, az építkezés folyamán a költségek 70 millióval növekedtek, de ennek ellenére is a tervezett végösszegen belül valósul meg az építkezés és berendezés. — Minek köszönhető ez a kedvező állapot? — Egyértelműen annak, hogy műszaki szakembereink minden vonatkozásban jól dolgoztak. Mindenre odafigyeltek, és semmi mellett sem mentek el szó nélkül. Figyelemre méltó ennél a vállalkozásnál tehát nemcsak a szándék, hanem a végrehajtás is. Igaz, hogy a húsunkról van szó, és az is igaz, hogy ettől még több pénzünk nem lesz sem a rövidkarajra, sem a sertéscombra, de a megyei húsipar már úgy készül a holnap feladataira is, hogy annak végrehajtásában ne csak neki legyen előnyös szorgoskodnia, hanem az egyre csökkenő hazai fogyasztó is európai színvonalon jusson gusztusos felsálokhoz és ízletes szalámikhoz. Higgyük, hogy nem csak az árak igazodnak majd a világszínvonalhoz mától, hanem a bérek is, legalább — holnaptól. G. Molnár Ferenc Apácák a Pécs-bányatélepí kórházban A Szociális és Egészségügyi Minisztérium pályázatán nyert támogatás tette lehetővé, hogy a ferences betegápoló nővérek munkába állhatták a Pécs-bányatelepi kórház geriátriai osztályán. Szeretettel gondozzák az öregeket, a súlyos betegeket, vigasztalást nyújtanak a haldoklóknak, a kórházi munka mellett elbeszélgetnek a magányosokkal, sőt utógondozást is vállalnak. A két nővér mellett már három fiatal jelölt (obláta) is segít a munkában. Kapisztrána nővér és Margit obláta munkatársaikkal a kórház folyosóján. (Fotó: Kálmándy Ferenc — MTI)
