Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)

1990-04-25 / 19. szám

Cf.ét'tT H írlap, 1990. április 25., szerda FIATALOKRÓL - FIATALOKNAK ,,/o lenne nem bezárkózni a rétegzenébe...” Interjú Katona Klárival „Az a nő kitalálta saját magát. A Bágya-féle slágerektől eljutott egy olyan szintre, ami már való­ban értékes. Mond valamit, ér­ted, nem csak úgy énekel, és nemcsak tetszeleg, mint a többi magyar énekesnő. Emlékszel, annak idején kicsit gömbölyde- debb volt, kicsit kislányosabb. Aztán azt hallottam, hogy elvo­nult a világ szeme elől — nagy bá­torság egy ilyen pályán —, és ki­találta saját magát. Én nagyon szeretem...” „Amióta „új” lett, én nem bí­rom annyira. Szerintem modoros és komoly. Régebben aranyo­sabb volt...” Kétfajta vélemény, két, azo­nos korú, azonos muzsikán ne­velkedett nőtől. Akiről beszél­tek, itt ül, szemben egy fotelben, farmerban és fekete pulóverben. Nincs kifestve, se a körme, se a szeme, se a szája. így szép. Ahogy megfogja a kávéscsészét, és belekortyol, azt is úgy teszi, mintha eggyé válna a pohárral. Övé... Mint ahogyan a mozdula­taiból is valami belső nyugalom tükröződik, valami „megérke­zésféle”, valami „biztonságtu­dat”. — Tényleg létezik — vagy léte­zett — két Katona Klári? — Sokan mondják ezt, de sze­rintem nem így van. Nincs két ember, illetve aki két ember, az beteg. Egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos dolgokat, amiket nem értettek meg, egy olyan for­mába kellett önteni, ahol már érthetővé válik. A vágyak, az idő, meg amit éppen csinálsz, az nem mindig esik egybe, nincs mindig „hatás”. Van, akinek egy egész életen keresztül nem jön el... — Ezek szerint meg kellett fe­lelni egyfajta elvárásnak, annak, hogy többen megértsenek? — Magamnak kellett megfe­lelni elsősorban. Amikor én megálltam, úgy ’80 táján, addig­ra volt külföldön nyolc vagy ki­lenc fesztiválgyőzelmem. A len­gyel televízióban csináltak velem egy tévéshow-t egy teljesen avantgárd rendezővel, amire el­sőként kaptam, mint külföldi, ní­vódíjat, és tizennégy ismétlést ért meg a televízióban. Azt kutat­tam, hogy van az, hogy máshol minden működik, itthon pedig nem tudom megmutatni maga­mat. Ma azt gondolom, hogy egy egész életutat deformáltam vol­na, ha nem akarom mindenáron bebizonyítani, hogy egy teljesen mással — valami komolyabbal, mint ami itthon elfogadott — le­het érthetővé válni. Továbbme­gyek: népszerűvé is lehet válni. Ha ezt nem hittem volna el, ak­kor esetleg egészen máshol élem le az életemet. De erre mondjuk rááldoztam tíz évet, és nagyon boldog vagyok, hogy az én elvá­rásaim szerint — egy dolgot kivé­ve — minden sikerült. Abszolút nem vagyok elégedetlen semmi­vel, teljesen úgy érzem, hogy si­került valami olyasmit összerak­ni, ami tényleg szokatlan, és nem „elvárható”. Beleszámítva az ösz- szes kínlódást vagy összes keser- gést, ami az embert eközben érte — ez így nagyon rendjén van. — A további „út” ugyanilyen tisztán megfogalmazható? — Az, hogy most hogyan for­dulok tovább, nagyon nagy kér­dés, mert egy csomó dologban mostanára elértem a falakat. Ki­futottam odáig, hogy nem tu­dom: hol van a továbblépés, hogy mi egy következő állomás. Nem arról van szó, hogy elfo­gyott volna a „mondanivalóm” — egyszerűen a szakmám szem­pontjából nem tudom a további­akat. És itt jön az az egy dolog, amivel elégedetlen vagyok, vagy inkább sajnálok: intézményesen nem értették meg nálunk azt, amire más országokban megta­lálták a választ — és itt nem fel­tétlenül „Nyugatra” kell gondol­ni. Máshol rájöttek arra, hogy minden műfajnak megvannak azok a típusú gyakorlói, akik mi­att áru a művészet. Van egy má­sik ág: ezek nagy kasszasikereket nem csinálnak, ugyanakkor a természetes egyensúlyát fenn­tartják a popzenének, például. Ók azok, akik többet álmodoz­nak, és kevesebb pénzt akarnak keresni. Magyarországon na­gyon „rászálltak” az első cso­portra, és ahelyett, hogy vissza­forgatták volna az ebből szerzett hasznot a másik — az álmodo- zóbb — csoportra, hagyták ezt a vonalat elsorvadni. Máshol tud­ják, hogy Miles Davis nem megy magától, ugyanúgy, ahogy Barb­ra Streisand sem, vagy Fellininek a Nyolc és fele. Mert ami magá­tól megy, az a Rambó... — Ilyen körülmények között hogy lehet felállítani bizonyos ér­tékrendeket, minek alapján hi­szed el — vagy nem hiszed —, hogy jót csinálsz, kellesz? — Rettenetesen manipulálják a kiadott lemezpéldányszámmal azt, hogy ki mennyit ér. És ez nemcsak rám igaz, hanem na­gyon sok másra is. Nekem azt mondják, hogy rétegzenét csiná­lok, nem érti a tömeg a dalaimat — és ezért nem is nagyon segíte­nek. Holott én pontosan tudom, hogy ezzel egészen máshogy kell foglalkozni. Amikor egy „Mozi” című dallal egy tizenötezres sportcsarnokban „slágert” lehet csinálni, úgy, hogy közbetapsol a közönség, akkor ez azt jelenti, hogy akik „kívülről” gondolko­dók — nem jól gondolkodnak. — Ha a példányszám nem le­het iránytű — a fentiek miatt —, mibe lehet inkább kapaszkodni: a szakma, vagy a közönség ítéle­tébe? — Ez valami egészen félelme­tes, mert a televízióban például elmondták, hogy az évtized éne­kesnője és énekese Koncz Zsu­zsa és Szikora Róbert. Ami nem igaz. Mert minden kategóriában volt szakmai és közönségszava­zat. És mind a kettőnek voltak nyertesei. A szakmai dijat példá­ul én kaptam — a másikat Nagy Feró. Ezt viszont alig tudja vala­ki, egyszerűen azért, mert elhall­gatták. És hogy melyik a fonto­sabb? Az borzalmas, hogy ha va­laki nagyon-nagyon népszerű, és a szakma nem fogadja el vagy le­nézi. Nekem legalábbis nagyon rossz lenne. — Fontos számodra a „karri­er”? — Ez egy nagyon komoly do­log, hogy mérvadó-e a karrier. Igaziból nem mérvadó, másrészt pedig vannak bizonyos pontjai, amik szorítanak. Nem tudom, hol az a pont, ahol még lehet ha- zárdírozni. Azzal, hogy nem hó­dolsz be a szabályoknak. Azzal, hogy hétezredszer is kifeszíted a húrt, és egy popszakmában, ami­ben benne van a „popularitás”, a fogyaszthatóság — te kockázta­tod, hogy nem népszerű dolgot csinálsz. Jó lenne nem bezárkóz­ni a „rétegzenébe” — de megtar­tani annak az összes erényét és szépségét, ugyanakkor „nyitni is” — hogy az sok mindenkié le­hessen. A ^továbblépésben” pe­dig — és ez megint ellentmon­dásnak tűnhet — még komo­lyabb dolgok felé indulnék el, olyanokhoz, mint színház, film... — Ez komoly, tartós vágy? — Ez valamiféle belső készte­tés, hogy jó lenne megmutatkoz­ni így is. Lehet, hogy egy egészen más formában fog megtörténni, de úgy gondolom, hogy arrafelé lenne út. Mint ahogyan a koncert is valahol egy előadás. — Van Magyarországon ren­dező, aki számításba jöhet, aki­ben megbíznál, aki „kihozna ” belőled valamit? Vagy ilyen „konkrétan” ez még nem vető­dött fel? — Nagy dolog lenne, ha meg­történne. Sokat gondolkoztam már rajta. A munkái alapján két ember az, aki nekem igaziból eszembe jut: az egyik Makk Ká­roly, például attól, ahogy megcsi­nálta az Egymásra nézve című filmjét, vagy ahogy Törőcsik Marival tudott bánni. Ezekben nagyon látszik, hogy arrafelé ér­zékeny, ami engem is mozgat. És talán még Sándor Pál... — A zenében — és a hozzá kapcsolódó dolgokban — ugyanígy meg lehet találni azo­kat, akik „ értenek ” hozzád? — Akik nekem zenét írnak, azok ismernek. És rengeteget beszélgetnek velem, és én renge­teget beszélgetek velük, volt, hogy a „szöveg” teljesen belőlem jött ki, az enyém volt, csak le kel­lett írni. De más területen is fon­tos, hogy a szakmájukhoz értő emberek vegyenek körül — csak őket tudom teljesen tisztelni. Ilyen ember Sík Olga, akitől éne­kelni tanulok, vagy a „Legyen ünnep” lemezborítójának a gra­fikusa. Egész egyszerűen meg kell őket keresni. — Mennyire lehet magánem­ber egy énekesnő, akit megis­mernek, megállítanak, esetleg egészen rosszkor „zaklatnak”? — Abszolút mindennapi éle­tet élünk, abból a szempontból, hogy el kell menni bevásárolni, meg autószervizbe, de azért az ember legbelül nem magánem­ber, az biztos. Azt hiszem, erre ez a legpontosabb válasz. És ezt nem mások ítéletének a fényé­ben mondom, hanem így érzem. Belül, énbennem súlyozódnak a dolgok ebbe az irányba. A nép­szerűségi része — az, hogy a leg­váratlanabb helyzetekben meg­ismernek, megbírálnak, kisebb­nek vagy nagyobbnak, ilyenebb­nek, olyanabbnak képzeltek — az olyan dolog, hogy aki már egyszer elfogadta az ismertséget, annak nem hiszem el, ha azt mondja: terhesnek érzi. Mert sokkal rosszabb az, ha állítólag ismerni és szeretniük kellene té­ged az embereknek — és a kutya se vesz észre. Doros Judit A Hírlap áprilisi slágerlistája st csúcson Hazai sikerlistánkat érezhetően befolyásolja, hogy kezdemé­nyezésünk alapján már a közönség is szavazhat a sorrendre. Az ő vok- suk alapján „pöfögött-döcögött” a célba az Exotic slágere, a Trabant. A Bonanza Banzai leszorult a hatodik helyre, tartja viszont jó helye­zését a Dolly Roll és az örökzölt sikercsapat, a Hungária. Továbbra is számítunk a Hírlap olvasóinak szavazataira, a beküldők között min­den hónapban műsoros kazettákat sorsolunk ki. így fest április végi sikerlistánk, zárójelben a szokásos múlt havi helyezések találhatók. Külföldi sikerek: 1. (1.) GET UP TECHNOTRONIC 2. (-.) THIS BEAT IS TECHNOTRONIC TECHNOTRONIC 3. (7.) THE ROAD TO HELL CHRIS REA 4. (4.) ANOTHER DAY IN PARADISE PHIL COLLINS 5. (2.) PUMP UP THE JAM TECHNOTRONIC 6. (8.) GOT TO GET LEILA K 7. (-.) I FEEL EARTH THE MOVE MARTIKA 8. (-.) THATS WHAT I LIKE JIVE BUNNY 9. (-.) PERSONAL JESUS DEPECHE MODE 10. (6.) TOUCH ME 49-ERS Hazai sikerek: 1. (5.) TRABANT EXOTIC 2. (8.) KICSI LÁNY SZANDI 3. (6.) DUPLA VAGY SEMMI DOLLY ROLL 4. (2.) SZERELEMVONAT DEMJÉN FERENC 5. (7.) ROCK AND ROLL PARTY 1. HUNGÁRIA 6. (1.) INDULJON A BANZAJ BONANZA BANZAI 7. (4.) MAJDNEM MONROE SZANDI 8. (10) FÚJ A SZÉL... BIKINI 9. (3.) NYUGI DOKI SZANDI 10. (-.) ÁLMODOZÁS SZANDI Sallai Ferenc lemezbemutató Indul az újságíró-stúdió Lapunkban már meghirdet­tük, hogy újságíró-stúdiót indí­tunk, amelyre 7 — 8. osztályo­sok, illetve közép- és főiskolás diákok jelentkezését várjuk. Ezúttal már konkrét időpont­tal is szolgálunk: Egerben, csü­törtökön délután fél négykor a Széchenyi u. 18. szám alatti szék­házban tartjuk az első foglalko­zást. Szó esik majd a képzés idő­tartamáról, a foglalkozások té­maköreiről. A terveink között szerepel, hogy az újságírói műfa­jokon kívül megismertetjük a résztvevőket a nyomdatechnika alapelveivel, a Heves Megyei Hírlap számítógépes rendszeré­vel, a fotózással, rádiózással, vi­deózással is. Még egyszer az első találkozás időpontja: április 26., csütörtök, délután fél négy. Színhelye a Szé­chenyi u. 18. szám alatti székház. Meddig „él” még aHoSiMinh- tábla? Az egri tanárképző főiskola névváltoztatása körüli indulatok lassan megnyugszanak, annál is inkább, mivel Eszterházy Károly neve hivatalosan is győztesen ke­rült ki a csatározásokból. Talán épp ezért nem érti néhány olva­sónk, telefonálónk: miért virít még mindig az intézmény falán a hajdani névadó — Ho Si Minh — táblája. A választ dr. Orbán Sán­dortól, a főiskola főigazgatójától kaptuk meg. — Le fogjuk venni a táblát, de több oka van annak, hogy nem kapkodjuk el. Először is az új ok­tatási törvény, amelynek végre­hajtási utasítása tartalmazza az Eszterházy név felvételét, július 1-jétől érvényes. Ez idő alatt kell gyakorlatilag is megoldanunk a névváltoztatással járó problémá­kat. Ez nem egy egyszerű tábla­csere, 500 darab pecsétet kell megváltoztatnunk, különféle pa­pírokat megsemmisítenünk, úja­kat nyomtatnunk — százezer fo­rintos nagyságrendű lesz az ösz- szeg, amit erre költünk. Azonkí­vül szeretnénk megvárni, amíg megszületik az új magyar címer, ugyanis ez kerül majd a pecsé­tekre. — A közvélemény már rég nem használja a még érvényben lévő Ho Si Minh nevet, helyette hallgatólagos megegyezéssel pusztán „egri”-ként titulálják a főiskolát. Érdekes kérdés, hogy ezek után mi kerül az idén, júni­usban diplomázók oklevelére? — A hallgatók kérésére ebben az ügyben mi is megkerestük a Minisztertanácsot. Kértük, hogy kivételesen már július 1-je előtt szerepelhessen az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola el­nevezése és pecsétje a diplomán. Választ még nem kaptunk, de re­ménykedünk, hogy ebben az esetben rugalmas lesz a bürokrá­cia. (d.j.) Mese M-rőt A dolgok sokszor nem úgy történnek, mint ahogy azt az ember eltervezi. Hiszen fogadkozunk nemegyszer: „Igazán, ma már délután négy órára hazaérek” — aztán éjfél lesz belőle; illetve, hogy újévtől nincs több dohányzás, mégis január másodi- ka az első cigaretta napja, és folytathatnám. Termé­szetesen egy kapcsolat is alakulhat így, eredetileg nem-lávsztoriból végtelen szerelem, ha ugyan léte­zik ilyen, s ha nem, hát akkor is marad bizonyos megmagyarázhatatlan érzés; kíséri az embert hosz­szú éveken át. Erről mesélt egyik barátom nemrég. * „Gimnáziumi osztályfőnökünk készített fel ma­gyarból a felvételire, hárman jártunk hozzá, a főis­kola volt a cél. Egyszer, tél elején, egy söröző szol­gált az óra színhelyéül. Mondanom sem kell, az ak­kor vett anyag valahogy kiesett, viszont a hangula­tunk alaposan feljavult. A beszélgetés közben — amely már rég nem az irodalomról folyt — kissé gő­zösen jelentettem ki: én a holnapi bulin felszedem M-t, próbára teszem a „vonzerőm”. Mivel minden jelenlévő tudta, hogy közel 3 éve járok egy másik lánnyal, megnyugtattam őket: csak erről az egy es­téről van szó, semmi komolyra ne számítsanak, nem akarom otthagyni a barátnőmet. Korán odaértem a bulira, vártam a kiszemelt „ál­dozatot”. Ahogy megjött, felkértem táncolni, nem is engedtem át egész este senki másnak. Ő kezdet­ben kicsit furcsállotta, miért ragaszkodom hozzá ennyire, mígnem odasúgtam, hogy tetszik nekem. Kimentünk sétálni, igaz, szakadt az eső, de jött, és képzeld, nem ellénkezett, ahogy megpróbáltam megcsókolni. Csak annyit mondott, épp olyan va­gyok, mint a többi fiú. Úgy lopakodtunk vissza a házba, hogy a többiek, akik persze meg voltak győ­ződve az én barátnőm iránti hűségemről, szóval, ne fogjanak gyanút. Ez egy pénteki napon történt. Kö­vetkező héten hétfőn este elindultam M-hez; egy nagyothalló öregembernél lakott albérletben az is­kolaidő alatt. Azt hiszem, nem igazán lepődött meg, amikor meglátott az ajtó előtt. Beeresztett, el sem engedett éjfélig. Ugyanez zajlott le másnap is. Engem valami hajtott hozzá, abban viszont biztos vagyok, hogy ő akkor még nem szeretett, csak szük­sége volt valakire. Egy ideig — ugyanis másnap az iskolában átadott egy levelet: nem szabad folytat­nunk, nekem ott a „törvényes” párom, semmi szük­ség zűrökre. Ennyiben maradtunk; legfeljebb néha szólt rám a padtársam, ne bámuljam már annyira azt a lányt.” * „Január végén kellett felkeresnünk azt a fényké­pészt, aki az érettségi tabló képeit készítette. Ahogy megkaptuk a fotókat, elkezdődött a nagy képcse­rélgetés, mindenki szeretett volna legalább egyet mindenkitől. M. adott nekem egy „hivatalosat”, az elmúlt négy év emlékére, aztán titokban a zsebem­be csúsztatott még egyet, amelyen az állt, hogy ha vége lesz a giminek, lehet, hogy nagyon soká fogjuk látni megint egymást, de azokat a perceket, órákat, amikor vele voltam, soha nem felejti el. Aznap dél­után írtam én is egy képet neki, s el is vittem hozzá. A barátnője épp ott volt, egy darabig beszélget­tünk, aztán a „felesleges harmadik” elment, mi ma­radtunk M-mel. Ezután, az újonnan kialakult szo­kás szerint, minden szerda és minden vasárnap este találkoztunk nála, az albérletben. Rendszerint haj­nalban értem haza, reggel épphogy befutottam az első órára, de megérte, boldog voltam, azt hiszem, akkor szerettem meg őt igazán. Néhány hét telt el így, s egy szerencsétlen veszekedés vetett véget a dolognak; azzal vádolt, hogy képtelen vagyok meg­hallgatni az ő gondjait, nem figyelek rá eléggé. Ta­lán helyesen érezte, viszont szóljon a mentségemre, nehéz úgymond kettős életet élni, egyszerre a régi barátnővel és a szeretővel is. Tehát M-mel szó nél­kül hagytuk ott egymást. Egy hét múlva próbálkoz­tam a béküléssel, sikertelenül. Ja, és el ne felejtsem, a régi barátnőm, aki sokak szemében lassan a menyasszonyommá vált, semmit sem sejtett az egészből.” * „Az írásbeli érettségi előtt néhány héttel odajött hozzám M., azt nem közölte, hogy miért, csak any- nyit, meg akart keresni otthon a lakásunkon, azon­ban nem voltam elérhető. Pár nap múlva újra erről volt szó, már kettesben. „Tudtam, hogy megint így lesz, hogy ismét együtt leszünk” — mondta. A hét végén újabb randevú, majd következett a többi, s az egyik után, erre igazán büszke vagyok, először mondta azt egy fiúnak: „szeretlek”, és éppen én voltam az az illető. Az érettségi szünet alatt levelet írtam, kaptam is, aztán a szóbeli vizsga befejeztével, a banketten láttuk újra egymást. Ott viszont kitört a botrány: buli közben valaki, aki tudott az ügyről, nem rosszakaró, csak némileg ittas, közhírré tette, hogy nekem kapcsolatom van M-mel. Nagy magya­rázkodások, eredménytelenül, a régi barátnőm ön- gyilkosságot kísérelt meg, egy kórházban töltött éj­szaka után engedték ki, de együtt maradtunk, bár néha — ez természetes is — még most is emleget bi­zonyos dolgokat a hűségről. M-mel azóta nem ta­lálkoztam, pedig talán szeretném látni. És tudod, tegnap, mikor megpróbáltam megkeresni, még azt a szerencsétlen levelet sem találtam, amit írt ne­kem.” Lejegyezte: Rénes Marcell A m

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents