Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)
1990-04-21 / 16. szám
Hírlap, 199Ó. április 21., szombat 3. „Azt mondták, 25 évre elegendő szén van lent” „Később is hallgassanak majd meg!” a bizonytalanság miatt egyre fokozódnak a feszültségek. A napokban például olyan levelet kaptunk a Thorez gépüzemétől, hogy az 1989-ben kimutatott, egy napra eső átlagbérünket március elsejétől csökkentik. Ez az én esetemben azt jelenti, hogy 338 forint helyett csak 279 forintot állapítottak meg. A kollektív szerződés előírásaira hivatkoznak. Ez kb. 120 embert érint itt, Egercsehiben. Ezt nem hagyjuk annyiban. Ha kell, végső esetben ügyvédet fogadunk, és a munkaügyi bírósághoz fordulunk. Nem elég, hogy rengeteg ember az utcára került, még ezzel is sújtanának bennünket. Még egy-két évvel ezelőtt is azt hallottuk, hogy van munka elegendő, s hogy legalább 25 évig megélhetnek a bányából az emberek. Fiatalok költöztek ide, építkeztek, úgy tervezték, hogy itt élik le az életüket. Hiába volt minden terv, minden áldozat... És ez csak egyik része a dolognak. Elvártuk volna, hogy valaki idejében, becsülettel kiálljon elénk, és ködösítés nélkül elmondja: Nézzék, emberek, ezzel és ezzel kell számolniuk. Ez nem történt meg a mai napig sem. Elegünk van a kábításból, és abból is, hogy nincs olyan érdekképviseleti szervezet, amelyik mellettünk állna. Fizettük a szakszervezeti tagdíjat éveken keresztül, de minek? Kíváncsiak vagyunk erre a bizonyos végkielégítésre is. Arra, hogy ki kap, és hogy milyen szempontok alapján döntenek az összegről. Az a gyanúm ugyanis, hogy mire ideér a pénz, alaposan megkurtítják majd, és megint csak az jár jól, aki mindig is ügyesen halászott a zavarosban. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy egyeseknek jól jött ez a bányabezárás is... „Teljesen felőrlik az idegeinket” S itt lezárul egy fejezet A lebontásra ítélt bánya közelről kísértetiesen fest. Négy évvel ezelőtt jártunk itt fotóriporter kollégámmal, és mindketten jól emlékszünk az akkori benyomásokra. A termelés akkoriban még zavartalan volt, az öltözőkben és az egyéb szociális helyiségekben rend volt, tisztaság. Akkor tisztelettel vegyes megillető- déssel néztük a bányászkellékeket, az apró fogasra akasztott, számozott fémlemezkéket, az úgynevezett „dögcédulákat”. Mindegyik fémkarika mögött egy-egy ember, aki nap mint nap vállalta a bizonytalanságot, s szorongva szállt a föld alá. Ez a világ elmúlt. Bármerre járunk a kongó épületben, óriási szemétkupacokba botlunk. Egy sarokban egy halom szétdobált bányászsisakra bukkanunk, máshol a törmelékek között egy bélyeggel teliragasztott szakszervezeti tagkönyv hever. Az udvaron a rozsdás gépek között egy szétázott Pártélet című folyóirat oldalait lapozza a szél. Egy korszak végérvényes letűnésének tanúi vagyunk. Itt minden pusztulásra ítélt szerszám, gép, berendezés valami különös jelképként hat. Egy értelmetlen, embertelen, bolond világ jelképeként, ahol az igazi áldozat az ember, a bányász, vagy ha úgy tetszik, a munkaerő. A bányabontáson dolgozó Joó György és Sípos István keserűen mutat körbe a romokon: — Mondják, mi értelme volt ennek? — kérdezik, bár sejtik, nem tudunk rá felelni. Nem tudják, mi lesz velük, ha az utolsó vasdarabot is összeszedik a területről. Itt ugyanis mindössze ennyi férfinak való munka maradt. Annyit kémek, hallgassuk meg őket majd akkor is, amikor már végképp nem tudnak majd kihez fordulni segítségért. ígérjük, akkor is beszélgethetünk majd... Hogy miről, azt nem nehéz kitalálni. Barta Katalin (Fotó: Perl Márton) Már csak a romok eltakarítása maradt hátra Egercsehi utcarészlet Soha nem találkoztam annyi kétségbeesett, reménytelen emberrel, mint néhány napja Egercsehiben. A települést a bánya bezárását követően kritikus övezetté nyilvánították. Persze mindez várható volt, hiszen hosszá ideje halljuk, hogy elkerülhetetlen a veszteséges termelőegységek felszámolása, s hogy ez munkanélküliséggel jár. Csakhogy más hallani ezekről a dolgokról, és más szembesülni a lesújtó tényekkel. Apák — munka nélkül Hamar elterjed a hír, hogy újságírók érkeztek a faluba. Három fiatalember vesz körbe, és kér, hallgassuk meg őket. — Nem lehet azt elmondani, milyen érzés munkanélküli-segélyből élni, és mindennap állás után járkálni — mondja Balázs Emil, aki csillésként dolgozott a bányában. Éjszakánként nem tudok aludni. Állandóan az jár a fejemben, mihez kezdjek, hova menjek. A bánya biztonságot jelentett, biztattak bennünket, hogy legalább 25 évre elegendő munkánk lesz, aztán szinte egyik hétről a másikra az utcára kerültünk. Fodor Tivadar is elkeseredetten sorolja gondjait: — Nézzék, én 29 éves vagyok. Három kiskorú gyerekem van. Három évet húztam le a „fronton”. Dolgoztam, amennyire csak az erőmből telt, de volt is látszatja, hiszen 16 — 17 ezer forintot is megkerestem havonta. Abból a pénzből viszonylag tisztességesen el lehetett tartani a családot, de most? Igaz, nem maradtam munka nélkül, mert felvettek a pékségbe segédmunkásnak. Itt azonban mindössze 9 — 10 ezer forintot kapok. Az életszínvonalunk az elmúlt két hónapban teljesen visszaesett. Tudják, az utolsó hetekben már éreztük, hogy baj van. Olyan helyre állítottak bennünket, ahol alig lehetett ‘termelni. Kínlódtunk a nullára futott gépekkel. Szóval sejtettük, hogy valami nincs rendjén, de az utolsó pillanatig nem tudtunk semmi biztosat. Pusomi Attila szintén 29 éves, két gyermek édesapja. Négy évet dolgozott a mélyben, csillésként: — Én csak azt szeretném tudni, hogy amit megítéltek nekünk végkielégítést, kik kapják meg? Én már érdeklődtem, hogy munkanélküliként felvehetném-e az újrakezdési kölcsönt, de azt válaszolták, hogy először igazoljam, hogy 600 ezer forint értékű ingatlannal vagy más vagyonnal rendelkezem. Kérdem én, honnan lenne nekem ennyi pénzem? Épp ezért érdekelne a végkielégítés is. Sajnos, többen attól tartunk, hogy ebből a pénzből nekünk, melósoknak nem nagyon jut majd, vagy legalábbis kevés. „A kábításból elegünk van” Beraxa Józsefet 1984-ben szá- zalékolták le. Kiábrándultnak és tehetetlennek érzi magát, mint annyi más társa: — Tudják, olyan ez az egész, mint egy rémálom — mondja. — Jó néhányan úgy érezzük, hogy valamiféle kegyetlen stratégiát dolgoztak ki ellenünk. Szépen, lassan felőrlik az idegeinket, a családoknál egyre több a viszály, Egy korszak végének jelképei Az öltözőben Kritikus övezetté nyilvánítva Fiatal apák — bizonytalanságban Néhány éve még igaznak tűnt
