Heves Megyei Népújság, 1990. április (41, 1. évfolyam, 77., 1-23. szám)

1990-04-20 / 15. szám

4. Hírlap, 1990. április 20., péntek Bármelyikünkkel előfordulhat... Élet — vese nélkül Megalakult a Heves Megyei Vesebetegek Egyesülete. Az alakuló közgyűlés március 31-én volt a Markhot Ferenc Megyei Kórház dísztermében. A közel ötven résztvevő — krónikus vesebeteg és egészségügyi dolgozó — egyperces néma felállással emlékezett meg a közelmúltban elhunyt betegtársakról. Mert sajnos még nap­jainkban is veszélyesek ennek a betegségnek a szövődményei. A korábbinál mindenképpen jobb már a helyzet. 20 — 25 évvel ez­előtt az a beteg, akinek leállt a veseműködése, mindenképpen biz­tos halálra volt ítélve. A dialízis, azaz a művesekezelés hozta a for­dulatot az orvostudomány történetében: a vese volt az első életfon­tosságú szerv, melynek működését géppel tudták helyettesíteni. A gép — a dializáló készülék — viszont meglehetősen drága. Nagy át­törés volt, amikor mintegy másfél évvel ezelőtt Egerben is megnyílt a dializáló osztály, így a megye betegei már nem maradnak ki az életmentő kezelésből gépkapacitás híján, illetve nem kell Debre­cenbe vagy Miskolcra utazni a másodnaponként szükséges több­órás kezelésre. Változatos tartalommal, a többrétű igényekhez alkalmazkodva jelent meg megyénk országos terjesztésű folyóiratának ez évi 1—2. száma. Mégis maradtak problémák. Ezért is alakult meg ez az érdek- képviseleti szervezet, mely tulaj­donképpen nem új. A Vesebete­gek Országos Egyesületéből vált ki, hogy a helyi érdekeket haté­konyabban képviselhesse. Az egyik megoldandó probléma a gépkapacitás. Ma ez még éppen elég: két, illetve három váltásban valamennyi rászoruló beteget fo­gadni tudják. A jelenlegi gép­park (6 készülék) kapacitása a közeljövőben kimerül, és csak újabb gépek beállításával lehet majd biztosítani, hogy a megye minden rászoruló betege hozzá­juthasson a kezeléshez. Az egészséges vese nemcsak a vizeletet választja ki, hanem je­lentős szerepe van többek között a vörösvértestképzésben is, ezért az idült vesebetegek mintegy fele rendszeres véradásra szorul. Ma már gyógyszerként rendelkezés­re áll a vérképző hormon, de egyelőre nem jut belőle minden rászorulónak. Jelenleg a minisz­térium országosan százötven be­teg kezeléséhez szükséges meny- nyiséget importál ebből az igen drága gyógyszerből, és ennek tö­redéke jut megyénk betegeinek. A harmadik a veseátültetés megoldatlansága hazánkban. Dialízissel ugyanis csak véges ideig tartható életben a beteg a különböző szövődmények miatt, bár ez évtizedeket is jelenthet. Ezalatt is rendkívül sok szenve­dést és korlátozást kell elviselnie. Például naponta összesen mint­egy fél liter folyadékot fogyaszt­hat csupán. Szigorúan diétáznia kell, például gyümölcsöt, diót, mákot nem ehet, a sóra is nagyon vigyáznia kell. Gyakoriak a vér­nyomáskiugrások, a szédülés, a gyengeség, az izomfájdalmak. Kétnaponta, legyen hétköznap vagy ünnepnap, kezelésre kell járnia, ezalatt hosszú órákon át a géphez van kötve, így életének csaknem egyharmadát kórház­ban tölti. Ezen a sanyarú helyze­ten csak az javíthatna, ha Ma­gyarországon az eddiginél több vesét tudnának kioperálni a bal­esetet szenvedett (az agyhalál ál­lapotába került) emberekből, és azt a rászorulókba átültetnék. A vesebetegek helyzetének ja­vításához három dolog kellene (mint a háborúhoz): pénz, pénz, pénz. Maga a kórház is sokat for­dít szűkös keretéből, a dializáló osztály megindulása előtt külön­böző üzemek dolgozói és ma­gánszemélyek is sok pénzt ado­mányoztak erre a célra. A kivite­lezést végző Trombitás István vállalkozó is ajándékozott egy drága gépet az osztálynak, ez je­lenleg — váltva — öt betegnél he­lyettesíti a létfontosságú vesét. Az egri autószerelők (mintegy 90 személy) is támogatják ado­mányaikkal az osztályt. Leg­utóbb a szavazókörök ajánlották fel a napi ellátmányukra kiutalt ezer forintjaikat a műveseállo- más céljára. Az itt kezelt betegek és az osztály dolgozói nevében ezúton is szeretnénk megkö­szönni mindezeket a nagylelkű adományokat. Sok pénz kell tehát. Egy beteg egyszeri kezelésének költsége kb. 8000 Ft (!). Ezt az összeget előre­láthatólag fedeznn fogja a jövő­ben a társadalombiztosítás. Egy művesekészülék ára másfél mil­lióforint. A társadalombiztosítás az új gépek vásárlását nem fede­zi, és ekkora összeg kifizetése a kórház megdöbbentően ala­csony évi műszerkeretéből sem lehetséges. Pedig a helyiségeket úgy alakították ki, hogy a gépek száma megduplázható lenne. Az osztály és a kórház vezetői mi­nisztériumi pályázat útján pró­bálnak új gépekhez jutni, de ez sem elég. Ezért sajnos továbbra is rászorulunk az adományokra. Egyszámlaszámunk: 734­17848 OTP Eger. Az újonnan alakult egyesületbe pártoló tagok — magánszemélyek vagy intéz­mények — is beléphetnek, akik a felajánlott tagdíjjal hozzájárul­hatnak a költségvetésekhez. (Mindezekről felvilágosítást ad a dializáló osztály főnővére és ad­minisztrátora, 11-444, 109-es mellék.) A pénzen kívül kell még más is. A betöltött státusok ellenére hol a technikusok, hol az orvo­sok, hol a nővérek száma csap­pan meg különböző okok miatt. A létszámot pótolja az igyekezet. A betegeknek dr. Szamaránszky Júlia, a sebészeti intenzív részleg főorvosa ígéretet tett arra, hogy Egerben is záros határidőn belül beindul a vesedonor-szolgálat. Minden dialíziskezelt beteg vá­gya, hogy vesét kapjon, és ezáltal megszabaduljon a kezeléssel járó sokféle korlátozástól, szenve­déstől és félelemtől. A beültetett vese ellátná mindazt a funkciót, melyet a gépi kezelés teljes mér­tékben nem képes pótolni. Megyénkben mintegy négyszáz nyilvántartott vese­beteg él, közülük 20 — 25-en előbb-utóbb gépi kezelésre szorulnak. A súlyos vesebe­tegség ellen nincs védőoltás, így bármelyikünk bármikor megbetegedhet. Segítsünk ezért egymásnak, ahogy tu­dunk! I. P. Megjelent a A kényszerű összevonást anyagi okok magyarázzák. Úgy tűnik azonban, hogy ezek rende­ződtek, s ezentúl az olvasók az eddig megszokott időpontokban kapják majd meg a következő öt számot. Ezúttal Simonyi Imre, Polner Zoltán, Magyari Barna, Fajszán Irén, Bíró László, Jobbágy Ká­roly és Farkas András verseikép- viselik a lírát. Megkezdődött Páskándi Gé­za A költő visszatér című szín­művének publikálása. Szakonyi Károly drámája, a Nihilisták ak­tuális gondolatok sorát kínálja. Zahemszky László Berija életé­nek meghökkentő epizódjait ele­veníti fel (Párttagkönyv és per­verzió). A sokáig hallgatásra kényszerített poéta, Jobbágy Károly költeményekkel képvi­selteti magát. Kaposy Miklós írása a színvo­nalas humor jegyében formáló­dott. Tóth Béla Mátyás királyra emlékezik. Pét hő László a taní­tósorsról készít magvas összeg­zést. Sárhegyi István az egri 212. sz. ipari szakmunkásképző inté­zet nevelő-oktató munkájának főbb jellemzőit taglalja. Pécsi István kisregényében a nagy orosz zeneszerző életének jel­lemző epizódjait idézi (Az utolsó akkord). Szuromi Lajos verse­lemzése a szibériai Petőfi-sztori jogosságát bizonyítja. Vértesy A ndrás a sokakat fog­lalkoztató Celladam diagnoszti­kai eljárás titkaiba avat bennün­ket. A Celladam-csoport A Celladam-csoport több éve foglalkozik a rosszindulatú da­ganatos betegségek kutatásával, diagnosztizálásával és terápiájá­val. A rák az a betegség, amelyik közvetve vagy közvetlenül a leg­többünket érinti. Élete folyamán valamikor minden harmadik ember megbe­tegszik rákban, és minden ötödik rákban hal meg. A rosszindulatú daganatos betegségek az egész világon a második helyen szere­pelnek a halálozási statisztiká­ban. Csak az Egyesült Államok­ban több mint 500 ezer ember hal meg rákbetegség következté­ben. Az egész világon évtizedek óta dollármilliárdokat fordíta­nak ennek a szörnyű problémá­nak a megoldására. Ennek elle­nére állandóan növekszik a halá­lozási arány, amely összefüggés­ben van azzal, hogy az emberi szervezetet az utóbbi időkben egyre több környezeti ártalom éri, és felborul az emberi környe­zet természetes egyensúlya. A Celladam-csoport ezt a problémakört alapvetően új úton közelítette meg. Azt vizsgáltuk, hogy milyen közös jellemző van a malignus folyamatokban, az adott szöveti környezettől füg­getlenül. Véleményünk szerint a sejtek közötti információcsere zavara vezet a malignus sejtosz­tódáshoz. Ez általánosan jellem­ző minden rákos betegségre. Si­keres kutatások után többéves kutatómunkával kidolgoztunk egy alapvetően új, standard és reprodukálható diagnosztikai el­járást, amely alkalmas széles kö­rű szűrővizsgálatra, és előállítot­tunk egy olyan készítményt, amely aktív immunterápiával a rákbetegségek elleni küzdelem új útját jelenti. A rosszindulatú daganatos betegségek korai felismerése alapvető fontosságú a sikeres te­rápia szempontjából. A ma elfo­gadott és alkalmazott klinikai és labordiagnosztikai módszerek nem elég érzékenyek és specifi­kusak. A jelenleg alkalmazott diagnosztikus eljárásokkal a be­tegség felfedezésének, észlelhe- tőségének időpontjában az em­beri testben már 1Ö8 — 109 a rá­kos sejtek száma — irodalmi ada­tok alapján. Ugyanakkor a szervezet véde­kezőrendszere — ha megfelelően működik — 10s — 106 dagana­tos sejtet még eliminálni tud (ugyancsak irodalmi adatok alapján). Ez az a határ, ahol az emberi szervezet morfológiai rendjét biztosító dinamikus im­munegyensúly kezd felborulni, és a malignus folyamat lassan ir­reverzibilissé válik, csökken a spontán remisszió esélye. Az emberi szervezet morfoló­giai rendjét biztosító immun- rendszer működését nagyon sok külső és belső tényező megza­varhatja. Ezek pl. lehetnek on- kogén faktorok, stresszhatások, kémiai anyagok, mechanikai ha­tások, légszennyeződés, külön­böző sugárhatások és más kör­nyezeti ártalmak. Ha tartósan felborul ez a dinamikus egyen­súly, ez eredményezheti a rossz­indulatú daganatos betegsége­ket. A Celladam-csoport által ki­dolgozott eljárás — nagyon érzé­kenyen — ezt a felborult egyen­súlyi állapotot képes kimutatni. Ez nagyon fontos, mert így az ér­zékenység miatt lehetőség van kemoprevenciós terápiára, a Celladam-készítmény alkalma­zása révén. Fullánkj aink Dobós diáknapok Eldördült a „Gyilkos lövés” Vasárnapig a feje tetején áll az egri Dobó-gimnázium, a diákna­pok programjai legalábbis min­dent megtesznek ennek érdeké­ben. A kavalkád korteshadjárat­tal indult, majd a megválasztott diákigazgató ünnepélyesen át­vette a hatalmat, és ma gimnazis­ták foglalják el a tanári katedrát is. Az Ifjúsági Házban tegnap be­mutatkoztak az iskola művészeti csoportjai, rockegyüttesei és népdalosai, majd aki izgalmas percekre vágyott, magyarországi ősbemutatóként megnézhette a Gyilkos lövés című filmet. Ma délelőttre vendégeket is várnak a dobósok: Pálfy József a romá­niai helyzetről ad képet, Tóth Béla, a Mokép osztályvezetője videofilm-bemutatót tart, Háti­zsákkal Pápua Új-Guineában címmel pedig dr. Balázs Dénes geológus beszél útiélményeiről. Meghívták Kiss Lászlót, a Mai Nap sportrovatának vezetőjét is, aki magával hozza Bicskei Berta­lant. Péntek déltől a diákigazga­tó műsora következik, koncerttel és más meglepetésekkel. Holnap túrázni indulnak a diákok a Bükkbe, vasárnap, a Föld napján pedig színes, karneválszerű fel­vonulást tartanak majd a dobo­sok. S zavak röpködnek a leve­gőben, rajzanak, mint a méhek. Simogatnak, szúrnak, mint a fullánk, melyiket milyen szándékkal engedték út­jára. A szavak gyakran ölnek, mérgeznek! Egyikben lassan ölő méreg van, a másikban azonnal ható, valóságos viperahalál. Manapság túl könnyen bá­nunk a szavakkal, pedig azokkal dobálózni vétkes könnyelműség. Néhanapján, amikor egy-egy szó halszálkaként megakad a tor­kunkon, haraggá, becsületsér­téssé fajul, netán ha a bíróság elé kell állnunk miatta, akkor döb­benünk rá, hogy a saját szavain­kért — fejeződjenek azok ki szó­ban vagy írásban — felelősséggel tartozunk. A szavak röpködnek, mint a méhek, vagy mint a pillangók, holmi ártatlanságoknak tűnnek gyakran jópofa vicceink, élcelő­déseink, és úgy véljük, azokra rá sem hederít senki. Pedig a sza­vaknak erejük van és utózöngé- jük, órákkal, napokkal az el­hangzásuk után döbbenünk rá, hogy mit is mondtak nekünk va­lójában, esetleg burkoltan, de mégis jól irányzott célzással. Gyakran hangzanak el szóla­mok, üres frázisok: szavainkkal ne az emberek, a hibáik ellen harcoljunk! Demokratikus kul­túránk hiányát bizonyítottuk — gyakran — a választási küzdel­mek idején is, amikor a pártokat megjelenítő személyeket vették egyesek tűz közé, és tették cél­táblájukká városon és falun. Olyan embereket, akik igazukról meggyőződve szálltak ringbe pártjaik nevében elveikért, szán­dékaikért, és akik azt tapasztal­ták, hogy hamarosan a családjuk vagy éppen saját személyük ellen folyik a küzdelem. Annyi mindent mondunk egész nap, egész évben, életünk folyamán, hogy gyakran a szavak súlya semmiségnek tűnik, mi­közben arra vajmi keveset gon­dolunk, hogy éppen ezek a sem­miségek őrölnek fel minket, kez­dik ki amúgy is megviselt idege­inket. — Nem az idő, nem is a gon­dok koptatják el az embereket, hanem a „semmiségek”. Igen! A mindennapok aprósá­gai őrölnek fel minket, szaporít­ják homlokráncainkat és a szar­kalábakat a szemünk alatt, meg­annyi kis apró nyilak, amelyek # •* észrevétlenül a szívünkig hatol­nak, és fals hangon játszadoznak idegeink húrjain. — Állj meg egy percre! — Megbocsáss, de rohannom kell... Rohanni csupán a semmisé­gek után vagy elől lehet, az iga­zán nagy dolgok és ügyek nem tűrik a vesszőfutást, azok elmé­lyült gondolkodásra, megfon­tolt, okos, nyugodt léptekre tar­tanak igényt. Beszélnünk sem szabad ro­hanva és idegesen, kiváltképpen nem olyasféléket, amelyeknek nyílhegyei másokra irányul­nak. — Miért sír? — Vérig sértett. Ezt az életben soha el nem felejtem... Gyakran emlegetjük, hogy az idő csodálatos gyógyír, balzsa­mozza a sebeket, feledteti a meg- bántásokat, a sértéseket, a meg­alázásokat. A húsvéti locsolkodás során véletlenül futott össze egy társa­ságban két idős férfi. A család zavartsága hívta fel rájuk a fi­gyelmet, és az, hogy nem nyúj­tottak kezet egymásnak. Hamar vendégnek bizonyultak, először az egyik, majd a másikuk is odébbállt az elrontott ünnep hangulatával. — Mi a bajuk? — Haragban vannak. Allelujás békés húsvét lévén arra gondolok, hogy olajágat kellett volna feléjük nyújtanunk, hátha a két szív ellágyult volna... — Mióta nem beszélnek? — Huszonkét éve! Magasra tartott ünnepi boros­poharamat az asztalra teszem, keserű lenne most minden csepp a számban. Mert igaz, hogy a sza­vak élnek, a szavaknak iszonya­tos erejük van, de sokan játék­szernek használják, mint gyer­mek a babaruhát. Gondoljunk bele: a szavak boldogítanak és ölnek, ha nyilaikat niéreggel tölt­jük. — Szeretsz? — Igen. — Megbocsátasz? — Gyűlöllek! Egyetlen szó képes visszaadni az elveszített boldogságot, de el is tudja venni örökre. Ismerek anyát, aki évek óta várja, hogy a lánya bocsánatot kérjen tőle a megbántásért, és a vagyonát, a fél életét adná oda, ha a gyerme­ke csupán annyit mondana: bo­csásson meg, édesanyám! Ez esetben a kimondatlan szó tart a boldogtalanság kalitkájában rabként egy embert. Akadnak talán, akik könnyen veszik az életet, és az efféléket lelki mimózaságnak tartják, amolyan kegyes lelki fröccsnek, amely érzékeny emberek skru- pulózus termékei. Az élet és a mindennapok va­lósága azonban azt igazolja, hogy szavaink, fullánkjaink, za­bolátlan idegkirohanásaink éle­teket morzsolnak fel, házasságo­kat tesznek tönkre, testvért test­vér ellen fordítanak, ellenségek­ké tesznek apát és fiút, igaz bará­tokat és barátságokat bontanak fel. Esztendők óta félelmekben és idegességekben élünk, gyakran zabolátlannak bizonyulnak ide­geink, és kardot ragadunk már akkor is, amikor nyugalomra in­tene sokkal inkább a csendesítő szó. Előfordul, hogy rózsaszedés közben kapunk véletlenül szúró töviseket, és felszisszenés helyett mérgünkben a felénk nyújtott rózsacsokrot is félredobjuk. — Ki az erős ember? — Aki másokat legyőz. A világ számtalan tévedése között ez az egyik legnagyobb, mert a legerősebb ember az, aki uralkodni képes, és önma­ga fölött is győzedelmeskedni tud... Szalay István f >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents