Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-11 / 60. szám

NÉPÚJSÁG, 1990. március 11., vasárnap CJRSS2LÄGIRiiL OR153— 5. Olasz kommunisták Egy ílliizio vege Keserű hangulatban gyüleke­zett a bolognai sportcsarnokban az Olasz Kommunista Párt utol­só kongresszusának 1100 kül­dötte. A nyugati világ legna­gyobb, s egyetlen igazi választói támogatást maga mögött tudó kommunista pártja (27 százalék, 10 millió szavazó) annak a kelet­európai demokratikus forrada­lomnak az áldozata, amelyet ma­ga is segített elindítani és kibon­takoztatni. „Félő, hogy a leom­lott berlini fal maga alá temette az egész európai baloldalt” —je­gyezte meg keserűen a kongresz- szus előtti heves vitákban Achille Occhetto főtitkár, aki tulajdon­képpen győztes már a kongresz- szus kezdetekor, hiszen a párt­tagság kétharmada mögötte so­rakozott fel, támogatva átalaku­lási és névváltoztatási indítvá­nyát. Az elutasítók frontja a párt egyharmadát tudta maga mögé állítani november óta. Az olasz kommunisták elindí­tói voltak a sztálini politikai és eszmerendszer szétzúzásának. Ők hívták életre az eurokommu- nizmust a hetvenes években. Ők mondták ki, hogy a demokrácia „egyetemes érték”, s hogy „az októberi forradalom hajtóerői kimerültek”. Gorbacsovot és a lengyel szolidaritást üdvözölték, s közös útkeresést szorgalmaztak a szociáldemokráciával a „de­mokratikus szocializmus” jegyé­ben. Ők nem buktak meg, mint negyven évig hatalmon lévő ke­let-európai testvéreik, akikkel meg is szakítottak minden esz­mei közösséget már évek óta. „Ha hatalomra kerültek vol­na, ők is ugyanolyan módszerek­kel élnek, s ugyanúgy belebuktak volna” — vágják oda kíméletle­nül ellenfeleik, akik örökösen „vizsgáztatták” demokráciából Berlinguer és Occhetto pártját. Lehet. De a tény az, hogy nem engedték őket a hatalomhoz, és az olasz demokrácia ma az OKP harcai révén is erősebb. A plura­lizmus játékszabályait az olasz kommunisták mindig betartot­ták — ellentétben sok most „be­tanuló” kelet-európai demokra­tával. Lehetnének büszkék tehát sok mindenre. Most Bolognában mégis vert seregként keresik önazonosságukat, a kommuniz­mus utáni pártot. A keleti ciklon nem állt meg a brandenburgi ka­punál, és önvizsgálatra kénysze­ríti a nyugat-európai baloldalt. Az OKP vállalta ezt. Tudja, vagy legalábbis a többség tudja: nem csupán egy modell bukott meg, egy „jó eszme rossz megvalósu­lása” , hanem az egész rendszer és elképzelés. Bologna, az olasz kommunizmus fellegvára most leszámol egy nagy történelmi il­lúzióval. Az elutasítók frontja (Natta- Ingrao) a vitában azzal érvelt, hogy a kelet-európai kudarc nem az övék, demokratikus talajod képviselniük kell továbbra is a társadalmi igazságosság gondo­latát és gyakorlatát. „A név nem adható fel, mert az maga a do­log.” A többség azonban megér­tette: nincs „jó kommunizmus” a sztálinista rossz helyett. E névvel nem lehet többé politizálni Eu­rópában. „Különbséget tenni a kommu­nista eszme és gyakorlat, a rossz (keleti) és jó (nyugati, elképzelt) kommunizmus között azt jelenti, hogy az illető nem értette meg a történelem leckéjét” — szögezte le Gianni De Michelis szocialista párti vezető a C Unitának nyilat­kozva. A szocialisták egyértelmű szociáldemokrata fordulatot várnak a bolognai kongresszus­tól, s ez feltétele annak, hogy táv­latban kormányképes, modern európai baloldal jöjjön létre Olaszországban is az eddigi meg­osztottság helyett. Új feladatok előtt áll egész Európa: Németor­szág egyesül, és meg kell (meg le­het) teremteni a földrész szem­benállástól mentes egységét. Ez nemcsak politikai egység, hanem az értékrendek, az eszmék kö­zössége is, és csakis ez utóbbi ta­laján lehet politikai egységgé. Craxi és De Michelis ehhez váiják partnernek az átalakuló, immár nem kommunista pártot. Akkor készek beengedni őket a Szocialista Intemacionalé csa­ládjába, ha félreérthetetlen sze­mükben az új eszmei alapállás, a megszabadulás a „kétértelműsé­gektől”, amelyek — szerintük — még mindig terhelik az OKP vo­nalát. „Nem lehet válogatás nél­kül felvállalni minden társadalmi tiltakozást” — mondja De Mi­chelis. Ilyen például az egyetem­foglaló diákok mozgalmának tá­mogatása az OKP részéről a szo­cialisták szemében. Pontosan ez tehát a tétje a bo­lognai kongresszusnak: mozga­lommá alakul-e a szigorúan szer­vezett párt, a társadalmi igazság­talanságok elleni különféle tilta­kozások gyűjtőhelyévé, ahol ra­dikálisok és zöldek, baloldali ér­telmiségiek, vörösek és rózsaszí­nűek mind megférnek egymás mellett, vagy pedig igazi szociál­demokrata párttá, amely vezetni próbálja Európa megújulását. A veszély, hogy a mozgalmak irányába történő nyitás lesz majd a kompromisszum Occhetto és az ellenzéki egyharmada között. Erre utal például, hogy több tar­tományi pártértekezleten az Oc- chetto-indítvány mellett felsora­kozó többség azt a teljesen meg­alapozatlan és értelmetlen hatá­rozatot is elfogadta: Olaszország lépjen ki a NATO-ból. Ám e felvetés is jele a keserű és meghasonlott lelkiállapotnak, amellyel a küldöttek Bolognába utaztak a zászlólevonásra. Nem kell szégyellniük sem múltjukat, sem illúzióikat, de el kell temet­niük őket. A berlini fal nem te­mette ugyan maga alá az igazsá­gosabb és demokratikusan szer­vezett társadalom igényét, de en­nek másképp kell már hangot adni. Az olasz kommunisták Bo­lognában most elkezdték a fá­radságos utat: megkeresni, ho­gyan szolgálhatják ezeket az ideálokat a jövőben. A munká­hoz, tanuláshoz, lakáshoz, tájé­kozottsághoz való jogot egyre teljesebbé és elérhetőbbé tenni mindenkinek. Új nevet kell adni a „dolognak”, s megtalálni, ki­vel, hogyan... Magyar Péter Drog-gondok: A kokain karrierje A kokain karriere meredeken ível felfelé, hogy már-már elho­mályosítja a tényt: rajta kívül mással is éltek a kábítószeresek, és a kokaint nem is olyan régen még egyáltalán nem jegyezték a piacon. Kezdetben volt a marihuána (cannabis sativa). A hatvanas­hetvenes évek emlékezetes lát­ványa volt, amint a szuperkon­certeken kellemesen ellágyult tízezrek szívják a „Colombian golden” vagy a „punto rojo” jobb-rosszabb kivitelezésben ké­szült példányát. A fénykorban évente kilencszáz tonna marihu­ánát exportáltak Kolumbiából az USA-ba. A kereskedők és a csempészek azonban jobb üzletet sejtettek a kokainban, és azóta a marihua­na teljesen kiszorult a piacról. Biztosat a termelésről most sem tudni. Becslések szerint évente mintegy 6-800 tonna. Persze, nem mindig ment olyan jól, mint az 1988 eleje és 1989 augusztusa közötti csúcsidőben, amikor 750 tonnát értékesítettek. 1985-87 között ugyanis nagyszabású had­járat indult a laboratóriumok és a hálózat ellen. A kolumbiai rend­őrség 1600 labort talált és sem­misített meg. Ez az adat rendkívül tisztelet­re méltó, időközben ugyanis jól szervezett hálózatok, kokainkar- tellek alakultak, kitűnő anyagi és technikai háttérrel. A leghíre­sebb Medellinben alakult, de nem sokkal marad el mögötte a Caliban létrejött sem. A medelli- ni élén olyan nagymenők álltak, mint az alvilágban jól ismert Pab­lo Escobar Gaviria, Jorge Luis és Fabio Ochoa, illetve a cali élén Gilberto Rodriguez Orejuela. A medelliniek később a csak „me­xikóiként” ismert Jósé Gonzalo Rodriguez Gachával és Carlos Ledher Rivas-szal erősítettek. A „mexikói” azonban már csak emlékekben él, hiszen tavaly de­cemberben a katonasággal foly­tatott ütközetben életét vesztet­te, míg Rivast életfogytiglani börtönre ítélték. A háború tulajdonképpen még 1978-ban kezdődött, ami­kor megalakult a „Három A, vagyis az Alianza Anticomunista Americana (Amerikai Kommu­nistaellenes Szövetség). Ebbe a halálbrigádba egyebek között a kolumbiai hírszerzés és elhárítás magas rangú tisztjei is bekapcso­lódtak. Működésük nyomán 15 ezren haltak meg, parasztok, ke­reskedők, ügyvédek, bírók. Ál­dozataik 70 százaléka baloldali politikus vagy szimpatizáns volt. íme a legismertebbek: Rodrigo Lara Bonilla igazságügy-minisz­ter (1984. április 30.), Luis Car­los Gálán elnökjelölt (1989. aug. 18.), Jaime Pardo Leal, a balol­dali Hazafias Szövetség elnöke, az Avianca-gép 107 utasa (nov. 27.) és a bogotai titkosrendőrség elleni támadáskor megölt 63 em­ber (dec. 15.). A kokaintermelés „világbaj­nokának” számító Peruban szin­tén vér áztatja a földeket, amióta csak ráálltak a kokainra. Eddig 17.500 ember Halt bele az üzlet­be. Minden perui paraszt, aki ko- katermesztésre adja a fejét, az életével játszik, márpedig köz­vetve vagy közvetlenül legalább 300 ezren érintettek, „érdekel­tek”. Kapóra jött ez a szélsőbalos Fényes Ösvény (Sendero Lumi- noso) és a Tupac Amaru Forra­dalmi Mozgalom (MRTA) geril­láinak is. Fenyegetéssel és pénz­zel szövetséget kerestek — ne­megyszer találtak is — a helyiek­kel, a kormány és a kábítószer­kereskedők elleni harchoz. Tartós együttműködést egyik faluközösséggel sem alakítottak ki, ám a koka éveken át szinte el- apadhatatlan pénzforrás szá­mukra, s ma is az. Ezt úgy érték el, hogy katonáik elfoglalták a kokaültetvények körzetében lé­vő összes jelentősebb objektu­mot, amit lehetett, így a tisztáso­kat, réteket is. Ezek ugyanis ki­válóan alkalmasak kisebb koka­inszállító repülők leszállására. Márpedig ezek — természetesen — el akarják kerülni a hivatalos leszállópályákat, útban Kolum­biából és vissza. Egy ilyen megál­ló 5-10 ezer dollárt hoz a kony­hára. Peruban az elmúlt 15 évben 12-szeresére emelkedett a koka­ültetvények nagysága, ma 200 ezer hektáron termesztik. Még az sem zavarta e látványos felfu­tást, hogy időközben 3 dollárrál 50 centre esett a koka világpiaci ára. A koka ma még mindig jobb üzletnek számít, mint a kakaó vagy a többi, Peruban honos nö­vény. A külföldi devizabevétel 25 százaléka kokainból szárma­zik, egyetlen más exportcikk sem éri el ezt az arányt. A limai kor­mány szándékában áll a koka fel­váltása más kultúrákkal, csak hát, infrastruktúra, szállítóesz­közök, piacok és főleg pénz híján ez egyelőre csak szándék marad. Peruban és Bolíviában évente 1,5 milliárd dollár származik a kokacserje és a kokapép eladásá­ból. A kolumbiai drogbárók, becslések szerint, bruttó 7,1 mil­liárd dollárt zsebelnek be évente a kereskedelemből. Ennek ötödét ugyan visszapumpálják a terme­lésbe, ám nagy részét ingatlanok­ba, külföldi vállalkozásokba és bankokba fektetik. A pénz útja innentől követhetetlenül szöve­vényes. Mester Nándor Washington: Megdöntötte a repülés eddigi transzkontinentális sebességi rekordját a „leszerelés” előtt álló, Fekete Madárnak nevezett amerikai kémrepülőgép. Az öreg madár 64 perc alatt repült Los Ange­lesből a keleti partvidéken fekvő fővárosba (Népújság-telefotó — MTI) Nicaragua Egy polgárháború vége? Utolsó heteibe jutott egy há­ború Közép-Amerikában: a ni- caraguai választások váratlan eredménye felgyorsíthatja a so- mozista gyökerekből kinőtt el­lenforradalmi hadsereg szét­bomlását és leszerelését. A kont­rák egy csoportja azonban meg­keserítheti az új kormány életét is. A hondurasi táborok és Nica­ragua őserdei között ingázó, mintegy tízezres fegyveres erő magja a forradalom elől elmene­kült tisztekből, hivatásos kato­nákból és bérgyilkosokból ver­buválódott. „Pénzt, paripát, fegyvert” az Egyesült Államok­tól kapott egyre növekvő mér­tékben, míg el nem érte az évi százmillió dolláros támogatást. Nicaraguái belső elszigeteltsége a forradalom túlkapásai miatt szűnt meg, bár népi támogatást sohasem tudott szerezni. Ha­nyatlását a közép-amerikai bé­ketárgyalások és a sandinista kormány új belpolitikai irányvo­nala, a nemzeti megbékélés meg­hirdetése okozta. A választások előtt néhány hónappal már kato­nailag vereséget szenvedett és bomlásnak indult. Politikai vezetőinek nagyobb része az amnesztiával élve vissza­tért Nicaraguába, és bekapcsoló­dott a választási kampányba. Harcosai a hondurasi táborok­ban inkább a velük lévő család fenntartásá val, mint az új beveté­sek előkészítésével foglalkoztak. Az őket meglátogató újságí­rók szerint a fegyvereiket is elad­ják: egy AK-47 típusú géppisz­toly három tárral együtt 300 lem- piráért (150 dollár) kapható, a jobban elrejthető 9 mm-es kato­nai pisztolyok 800-1000 lempi- rába kerülnek. E leszerelő hadsereg nagyobb része az Egyesült Államokba emigrálna, ha ott befogadnák őket, s csak kisebb része kíván visszatérni a hazájába. Ezek vi­szont részt követelnek a hata­lomból, mondván: ők segítették elő a polgári erők győzelmét. Ennek éppen az ellenkezője igaz, hiszen' az irántuk érzett gyűlölet és a tőlük való félelem a kormányt erősítette. Igényt tar­tanak az elkobzott javak vissza­adására, vagy a busás kártérítés­re, s bőven van „elszámolnivaló- juk” a hatalomból kikerülő san­dinistákkal. A hazatérő kontrák arrogan­ciájától igen sok függ. Van egy olyan csoportjuk, amely még So­moza diktatúráját szolgálta, és gyűlöletes a nép szemében. Az új elnökasszony, Violeta Chamorro férjét is ilyenek ölték meg. A ki­vételezés velük megcsúfolná a forradalomért elesett hatvanezer ember emlékét, s legalább ugyanannyi családot végképp a most ellenzékbe vonuló sandi­nisták oldalára állítana. A bosszúállást megakadá­lyozni már az új rendszernek kell, de ez elképzelhetetlen a sandinistáknak adott tényleges hatalmi garanciák nélkül: a had­seregben és a belbiztonsági erők­ben. Ha ezt az új kormány és szö­vetségese, Washington belátja, Nicaragua tényleg elindulhat a demokratikus „váltógazdálko­dás” útján. Ha nem, akkor ismét elkeseredett polgárháború és ta­lán a baloldal lemészárlása kö­vetkezik Nicaraguában. Takács Zoltán Kétnyelvűlegyen-e Kanada? Aki azt hinné, hogy az élet-ha­lálra menő, nemritkán korlátolt nemzetiségi harcok kelet-euró­pai különlegességet jelentenek, vessen egy pillantást egy régi de­mokráciára, a világ hetedik leg­fejlettebb gazdaságára: Kanadá­ban az elmúlt hetekben ismét úgy fellángoltak az angol és a francia ajkúak ellentétei, hogy már Que­bec, az egyetlen francia többségű tartomány önállósulását emlege­tik. Kanada 26 millió lakosának kereken egynegyede francia aj­kú, ezeknek 80 százaléka a 10 tartomány egyikében, Quebec- ben él — a többiek szétszórtan a földrésznyi országban. Quebec- ben az angol többségtől-való el­szakadási törekvések mindig is erősek voltak, a szélsőséges sze- paratisták a ’60-as években még merényletekhez is folyamodtak. A helyzetet Pierre Trudeau, az országszerte népszerű kormány­fő orvosolta: 1969-ben törvény­be iktatták a két nyelv egyenlősé­gét, azóta minden hivatalos ok­mány, felirat kétnyelvű. Az 1980-as québeci népszavazáson ezek után a többség az elszaka­dás ellen foglalt állást, de az önállóság hívei változatlanul igen erősek. Hatásukra a tarto­mányi kormány a közelmúltban egy sor törvényt hozott, amelyek ellentétesek a megbékélést szol­gáló országos törvénnyel: így a québeciek eltiltottak mindenfaj­ta angol nyelvű feliratot az utcá­kon, a boltok felett... Mivel a Quebecen kívüli ka­nadaiak nagy többsége nem tud franciául, e döntések óriási fel­háborodást keltettek, s a válasz­lépések nem várattak magukra: a Quebeckel szomszédos Ontario tartományban már vagy 30 ki- sebb-nagyobb város, település döntött úgy, hogy csak az angol lesz a hivatalos nyelv — azaz a tartomány francia ajkú kisebbsé­ge nem használhatja nyelvét a közhivatalokban, a bíróság előtt. Brian Mulroney, a konzerva­tív kormányfő, mögötte a kana­dai értelmiség sok képviselőjé­vel, megpróbál felülemelkedni a helyi politikai hangulatokon nyugvó, szűk látókörű naciona­lizmuson. A kétnyelvűség meg­teremtésével nemcsak a kisebb­ségek jogait biztosították, hanem a cél műveltebb, kétnyelvű la­kosság megteremtése: lehet ez időszerűbb, mint éppen ma, ami­kor az egységesülő Nyugat-Eu- rópa értelmisége 2-3 nyelvvel nő fel? — teszik fel a kérdést a tudo­mány emberei. S felidézik, hogy a nemzetiségi törvény megte­remtése, a kétnyelvű oktatás ki- terjesztése óta a lakosság 13 szá­zaléka helyett immár 16 százalék beszéli mindkét hivatalos nyel­vet. Egyébként pedig, teszik hozzá, a szenvedélyek vitatható­ak, ha tudjuk, hogy napjainkban minden harmadik kanadai nem is angol vagy francia eredetű, ha­nem olasz, ukrán, magyar, kínai, görög és vietnami... Az elszabadult indulatok azonban mind hevesebbek, a szembenálló politikusok immár nyilvánosan trágárságokat vág­nak egymás fejéhez. A külföldi kérdésére, lesz-e végül is önálló Quebec, egy elismert szakember így válaszol: az elszakadás lehet­séges, de nem elkerülhetetlen... Heltai András HÁGA Neptunuszok és rendőrök Rendőrök taszigálják hátrább a Neptunusznak öltözött fiatalokat a hágai kongresszusi csarnok előtt, ahol március 7-én megkezdődött a harmadik miniszteri értekezlet a tengeri környezetszennyezés problémájáról. A tanácskozáson az Északi-tenger partján fekvő or­szágok képviseltetik magukat. (Népújság-telefotó — MTI)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents