Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-09 / 58. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1990. március 9., péntek Eger kiváló karnagya volt Zsasskovszky Ferenc emlékezete Eger múlt századi és e század első felének zenetörténetében rendkívül nagy jelentősége volt a Zsasskovszky-családnak. A família tagjai közül írásomban Zsasskovszky Ferencről szólok. 1819. április 3-án született az Árva megyei Alsókubinban, ahol édesapja római katolikus kántortanító volt. Apjától tanulta meg az orgonálást már 7-8 éves korában. Rózsahegyen, Vácon és Kassán gimnáziumi tanulmányokat végzett. 1840-ben Prágába ment zenét tanulni, ahol mintegy másfél évet töltött. Prágai tanulmányai után 1843-ban a pozsonyi tanítóképző ének-zene tanára lett. 1845 szeptemberében Egerbe jött, ahol bemutatkozott Pyrker érseknek. Ebben az időszakban Endre nevű testvére már a helybeli jogakadémia hallgatója és a székesegyházi zenekar tagja volt. 1846-ban új fejezet kezdődött életében. Február 1-jei hatállyal a székesegyház karnagyává választották. Működése alatt a főtemplom zenekara magas szín- vonalúan tevékenykedő együttessé vált. Elkészítette a kórus új szabályzatát, amelyben rögzítette a tagok jogait és kötelességeit. Sokat tett a zenekari tagok javadalmazásának emelése érdekében. 1864-ben zeneiskolát szervezett a székesegyházi kórus utánpótlására. A „Főtemplom zeneiskoláján a tam'tás 1845 áprilisában kezdődött el, s 1883-ig folyt kezdetben a Foglár-intézetben, majd a Líceumban. Testvérével együtt eredményesen munkálkodott Eger zenei életének fejlesztésének érdekében. 1847-től az egri fiú-tanítóképzőben orgonáit zeneelméletet, és gregoriánzenét oktatott 1887-ig. 1852-től a ciszterciták gimnáziumának zenetanára volt. 0 vezette az iskola ének- és zenekarát. Tanított az angolkisasz- szonyok intézetében is. Sőt, a papnevelő intézetben az 1840-es évek közepén a kispapok énekkarának vezetője volt. 1853-ban jelent meg testvérével összeállított Karénekes Kézikönyvük, amely egységessé tette a katolikus szertartások énekeit. 1855- ben látott napvilágot a Katolikus Énektár, amelynek szerkesztését Tárkányi Bélával, a neves papköltővel együtt végezték el. Ez alapvető munka az egyházzene szempontjából. Nem véletlen, hogy felfigyeltek rá Németországban és Csehországban is. Ez a könyv volt a magyar római katolikus kántorok első útmutatója az egyházi népénekek szabatos eléneklésében, s az orgonán való előadásában. Ezzel a munkával is megelőzték a Zsasskovszkyak a külföldet. Hisz később adták ki a németországbeli kölni és a mainzi egyházmegyében az ilyen jellegű munkákat az egri példára alapozva. 1860-ban látott napvilágot az Egri Ének Káté a gimnáziumi énektanítás számára, amely már 1903-ban a tizenharmadik kiadását érte meg. 1865-ben tették közzé az „Orgonaiskola” című könyvüket, amely a tanítóképzők kézikönyve lett. Az „Egri Dalnok” öt füzete 1869-ben hagyta el a sajtót, s később az egyes füzetek különkiadásában is megjelentek. A „Kislantos” először négy füzetben jelent meg, majd az egyes füzetek anyagát külön-külön is kiadták. Ez a munkájuk a férfi vegyes és a gyermekénekkarok repertoárját gyarapítja. „Harmónia” című közös munkájuk első füzete 1870-ben, a második füzet 1880-ban jelent meg. A „Gyakorlati orgonász” szintén az utóbbi évben látott napvilágot. A „Cantica Sacra” című kiadványukat a papnevelő intézetek énekkarai számára készítették. A „Funebrale” című művük halotti búcsúztatókat tartalmaz, a kántorok számára. Zsasskovszky Ferenc Eger legnagyobb karnagya volt. Hervadhatatlan érdemeket szerzett az egyházi népénekkultusz fejlesztésében, az ifjúság énektanításában. Az „Egri Dalnok” című közös művükből a „Járjatok be minden földet” induló az ifjúsági énekkarok állandó száma lett. Munkássága nevét külföldön is ismertté tette. Tagjává választotta a prágai egyházi zeneegylet, a Salzburgi Mozarteum, a római pápai zeneakadémia. 1887. december 2-án hunyt el, életének 68. évében. Földi maradványait december 4-én helyezték örök nyugalomra a Hatvani temetőben, nagy részvét mellett. Szecskó Károly A Filharmónia sorozatában Népszerű számok — kitűnő előadásban A Filharmónia idei egri programjában a Miskolci Szimfonikus Zenekarra három népszerű számot osztott ki, éspedig: Mendelssohn Szentivánéji álom szvitjét, Liszt Les Preludes-jét és Schubert VII. (C-dúr) szimfóniáját. Kovács László együttesét ezúttal a finn Ari Rasilainen vezényelte. Egy vidéki kisváros zenebarátai kissé kiszolgáltatva érzik magukat a lehetőségeknek, amiket felkínálnak nekik. És mégis hálás, és mégis örül, mert ma az élő zene nyújthatja neki a vigasztalást, esetleg kárpótlást mindazokért az örömökért, a megígért boldogság zavaros egének borús boltozata mellett, amiket szeretett volna elnyerni, és még még ma is szeretne megkapni. Azért írom ezt a jegyzetemet, hálából is ezzel a kezdéssel, mert a három, egy kalapba rakott mű két feledhetetlen órát szerzett az egri közönségnek. Felix Mendelssohn-Bartholdy szvitjéből négy tételt kaptunk: a scherzot, az intermezzót, a not- turnót és a nászindulót. Éz a zenei lebegés emlékeinkből újból és újból előjön; nemegyszer az az érzésünk támad, hogy ez a zenei ragyogás már közhely, minek is ezt koptatni, kell-e nekünk újból végighallgatni, hiszen annyi minden más foglalkoztat minket, nem is illik bele ebbe a mostani hajszolt, mindennapi nyüzsgésünkbe. És mire a nászinduló befejeződik, örülünk annak, hogy az első hegedű csillogóan érzékeltette az álom csillagokon túli ragyogását, a fúvósok a boldogság és a mámor testen túli vonza- tait idézgették, arra is okítva, hogy az átélésnek ezer formája támadhat. És itt van ez a Lisztmű! Hányszor elmondtuk már, hogy a romantika szenvedélyessége akaratlanul is mélyebb hatást gyakorolhat ránk, hajói odafigyelünk. És a karmester — ez a kétméteres szálfa finn fiatalember — karmesteri pálcájával oda mutatott, arra a fenségre, amit az ember önmagának jelenthet, ha komolyan elhiszi saját emberi méltóságát, és hajlandó minden veszedelmekkel szembeszállni, ha hitének és céljainak méltóságát védelmeznie kell! El is kél ez a biztatás manapság, amikor annyi mindent szeretnénk jobban érteni. És ha már eljutottunk a C-dúr szimfóniáig, a tragikusan hányatott rövid életű Schubert csaknem egyórás zenei monológjáig, amelyben megfejteni véli önmagát, hivatását és az erőket, amelyek végül is harmincegy évesen sírba tették őt, rádöbbenünk: ezek a romantikus darabok a maguk optimista hitével, jövőlátásával a hiányzó legjobb barátainkat helyettesítik. Ehhez a felismeréshez képest látszik csak másodrangúnak, hogy a Miskolci Szimfonikus Zenekar teljesítményét elsőrangúnak tartjuk; minden bizonnyal egyébként is közel áll az együtteshez és vezetőjéhez a romantika. S ha ez alkalommal külön nyereségként jegyezzük fel, hogy Liszt szimfonikus költeményét, annak zárószakaszát prófétai szólamnak is gondoltuk, abba a megszólaltatás időpontja, nagy hazai szorongásaink, várakozásaink, dilemmáink bonyolult szövevénye is belejátszik. Azonkívül, hogy szimfonikus barátaink a részletek érzelmi és technikai kidolgozásával, a lélek felragyogtatásával is az elmélyülésig, az elmélkedésig szórakoztattak minket. Bartha Péter zenetörténész vezette be az egyes számokat, rövid elemzéseivel. (farkas) Falusi városok NÉZEM, JÁROM HAZÁNK IFJÚ VÁROSAIT, s el-elszorul a szívem. Mikor lesz ezekből is olyan, mint idősebb, régi társaik? — kérdezgetem tűnődve önmagámtól. Meg néha azoktól, akik nem csupán kívülálló látogatói, hanem lakói, gazdái a helységeknek. Képtelen vagyok a válaszra, találgatni sem merem a jövőt. S többnyire mások is adósak maradnak a felelettel. Különösen, hogy fogy a pénz, mind kevesebb jut a fejlesztésekre, itt és ott a talponmaradás is gond, nem még az előrelépés. Kétségtelen, hogy legutóbbi évtizedeink hibás politikájának következménye a kialakult helyzet is, könnyelműség volt a várossá válást annyira erőltetni. A számok bűvöletében a nyilvánvaló jó szándék mellett is megfeledkeztünk arról, hogy puszta normatívákra aligha építhetünk igazán eredményesen. Ennyi vagy annyi méter járda, aszfaltút, vízvezeték, csatorna, s más valami ellenére is bizony még falu maradhat a falu, ha egyéb körülményei kíméletlenül megrekesztik a fejlődésben, gátolják a nagyobb rang elérésében. Vakbuzgalmunkban valahogy nem annyira községeinket közelítettük a város felé, mint sajnos, városainkat a falvakhoz. Miközben a szó szorosabb értelmében vett vidék — mint mondani szokás — tisztességesen kikupálódott, szépen kivirult, a pozsgás kistestvérek mellett inkább csak sápadt sihederekké sikeredtek — vagy inkább siker- telenedtek — a nógatott nagyobbacskák. Jó néhányan olyanokká, amelyek színén a pironkodás sem változtat sokat, amelyek gyakran hosszú évek múltán is szégyenkezve kényszerülnek korosabb társaik mögé. Tiszteletre méltó, ami falvainkban történt. Talán ezek, amik leginkább érzékeltetik az eltelt esztendők változásait településeinken. Építkezésben, lakáskultúrában és életformában egyaránt itt igazán szembetűnő a haladás, a gyarapodás. Valójában náluk mérhetők az eredmények, zömével közülük juttottak különösebb előírások nélkül is annyira messzire, mint amennyire a kiválasztottaknál szerettük volna. A kiválasztottak — a kiváltságosak — sokkal kevesebbre vitték. Mert „menedzsereikből” — patrónusaikból — nem egy esetben hiányzott a kellő tehetség, józanság, körültekintés, határozottság, következetesség. Többnyire csakis a hiúság sarkallta őket, s a legkevésbé sem zavarta, ha az előkelőbb cím is silány sallang maradt, s megnyugtatóbb tartalom nélkül hirdette, hogy „ez a falu város”. SOKKAL INKÁBB ZAVARTA, ZAVARJA azokat, akik gyengén fejlett, pörsenésekkel teli ifjú városainkat nem csupán a távolban csapongó könnyelmű fantáziájukkal, hanem két kezük munkájával emelték magasabb, rangosabb pozícióba; utakat építettek, árkokat ástak, csöveket fektettek, fákat ültettek, s tették más dolgukat. Mikor mi kellett, mit kértek tőlük, vagy mit találtak kérdés nélkül maguktól is jónak. Egyszóval, akik igazából itt éltek, s itt is maradtak, akiket emlékek, hagyományok, szíveik kötnek ezer szállal ezekhez a településekhez. Semmint az üres nagyravágyás. Igen, nekik fáj, hogy bár higanygőzlámpa világítja meg éjszakánként is az utcákat, van vezetékes víz és gáz, még sárba ragad a cipő, nincs kórház, sőt, még szülőotthon sem. Az áruházba alig jut el divatosabb holmi, az egyetlen nagyobb ABC választéka is meglehetősen szegényes, étterem helyett legfeljebb kopott kocsmát találhat a vendég, s csak csúfolják pályaudvarnak az autóbusz-megállót. Őket bosz- szantja, bántja leginkább, hogy bajos a telefonálás, főtér, üzletsor híján nem csupán a korzózás kedvéért, hanem a legszükségesebb vásárlások végett is egy-egy nagyobb városba kell még mindig eljárniuk, s művelődni, szórakozni sem tudnak helyben. Mit lehet tenni? — Nem sokat. Ám, amire képesek, azon csak törjék magukat megyénk iijabb városaiban is. Leginkább pedig az eddiginél is egységesebb akarattal, összefogással, s okosabban, mint eddig. Lobogjon kiben-kiben nagyobb lánggal az a bizonyos lokálpatriotizmus, legyen sokkal igényesebb a tanácselnök vagy polgármester, de az áruházvezető és a vendéglős is, tegyen a jobbért, többért a lakosság, egységesen. Kapkodás helyett a megfontoltság vezesse mindig a fejlesztéseket, a pénzköltést, legyenek az eddiginél céltudatosabbak, összehangoltabbak, s valóban egy-egy település egészét szol- gálóak a törekvések, felújítások, beruházások. HOGY — HA SOKÁRA IS —, városnak sem legyen kellemetlen, csúnya az a település, amely falunak, nagyközségnek vonzó, szép volt megyénkben vagy tőlünk távolabb, megnyugtatóbb, boldogabb jövőt sóvárgó országunkban. Gyóni Gyula Családi vállalkozásban Tisza Panzió Kiskörén Kiskörén, a Tisza-tó partján az idei nyári szezon előtt már teljes kapacitással üzemel a családi vállalkozásban készült Tisza Panzió. Czank József árufuvarozó, Molnár János kőműves, Mike László vendéglátó és közeli hozzátartozóik 10 millió forint befektetéssel, illetve hitelek felvételével valósították meg az egyik legmodernebb vendégváró létesítményt a környéken. A 13 szoba, 80 fős étterem, 100 személyes borozó és a naponta 600 vendéget ellátó konyha az ide érkező hazai és külhoni turisták jobb ellátását szolgálja. Az épület A galéria A hiliárdsarok (Szabó Sándor felvételei — MTI)
