Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-07 / 56. szám

NÉPÚJSÁG, 1990. március 7, szerda KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS Rokon alkotók Szalay Ferenc és Gálfy-Bódi Tamás kiállítása a Hatvani Galériában Lehet, hogy a véletlen, de va­lószínűbb, hogy a Hatvani Galé­ria tudatos kiállításpolitikája hozta egy fedél alá az eltérő mű­fajban alkotó, eltérő életutat megjárt, és eltérő környezetben tevékenykedő, de művészetük lényegét tekintve rokon festőt és grafikusművészt. A hasonlóság­nak felületi, de nehezen kihagy­ható poénja, hogy Szalay Ferenc és Gálfy-Bódi Tamás is „vásár­helyi”. Szalay Ferenc hódmező-, Gálfy-Bódi Tamás pedig maros­vásárhelyi! Sokkal lényegesebb az a hasonlóság, amely mindket­tőjük művészi magatartásának, etikájának jellemzője, meghatá­rozója. Ez elsődlegesen a tájsze­retet, kötődés a szűkebb hazá­hoz. Annak a természeti környe­zetnek a szeretete, amely a benne élők tevékenységének kerete, de amelynek egyben alakítója is az ember. Mindezt a látott világból és az átélt élményből kiindulva egyénileg teremtik újjá, költik át a festményeikben, illetőleg linó­metszeteikben. Szalay Ferenc Munkácsy-dí- jas, érdemes művész nem isme­retlen a hatvani tárlatlátogatók­nak, mert egy-két művével már több tájfestészeti és portrébien- nálén is szerepelt. Hatvanban azonban az egyébként önálló ki­állítást elég ritkán (1963, 1974, 1989) rendező művész most je- lenkezik először, mintegy 40 mű­vet magában foglaló egyéni tár­latával. Egy mű (Tavasz) kivéte­lével a bemutatott művek az utóbbi 10 év terméséből váloga­tottak, de ezekből is világosan érzékelhető Szalay Ferenc mun­kásságának lényege, így minde­nekelőtt az, hogy a magyar sors­kérdések mélyen és behatóan foglalkoztatják. A magyar kép­zőművészetben egyedül króni- kási hűséggel és teljes őszinte­séggel vállalkozott a mezőgazda­hezebb feladatot jelentő fiatal egyéniségeket, karaktereket is si­kerrel jeleníti meg (Eszter, Portré /-//, Fiúportré). Alkatának lírai oldalát bensőséges, intim szoba­belsőiben élvezhetjük. Ezekben csak néhány tárgy és a kedvenc cica van jelen, Szalay harmoni­kus színeinek finom árnyalatai­ban (Holdvilágos ablak, Ablak macskával). Gálfi-Bódi Tamás, aki 1988- ban települt át Erdélyből, ’4Ö-es éveinek jobbik felén tart még, de már 15 kiállítást tudhat maga mögött. A Mezőség kapujában, Mezőberényben született mű­vészt alkotói pályájának döntő része Marosvásárhelyhez köti, ahol számos illusztrációja jelent meg különböző folyóiratokban és könyvekben. Jól ismeri a linó­metszet lehetőségeit, azt, hogy csak két szín, a fekete-fehér, va­lamint folt és vonal útján lehet és kell kifejeznie magát. Alkotói vi­lágát elsősorban a szeretett táj dombjai, folyópartjai, kis házai és a táj múltjának ember alkotta értékei képezik. Tájformációi a vízszintes és függőleges vonalak párhuzamos ritmusában jelen­nek meg (Tanya). A linóleum le­hetőséget ad a dombok hullám­vonulatának mozgalmas, „léleg­ző” visszaadására is. A folthatás­sal sikeresen él a „Két boglyá”- ban. A fák, így a felmagasodó akácok és a csonkolt fűzek egya­ránt sorsjelképként hatnak ránk (Táj füzekkel). A korlátok között távolba ve­zető keskeny út sorsunk determi- náltságának és jövőnk bizonyta­lanságának egyként tolmácsoló- ja (Derűs táj). A konstruktivitás iránti vonzalmát a marosvásár­helyi Újszínházról készített lap­jában, az anyag feletti uralmát és a formai változatosságot a Vár­kert megformálásában értékel­hetjük. Külön kell szólni az év ti­zenkét hónapját megjelenítő so­rozatáról, amelyben a táj többar- cúsága mellett eltérő formai megoldással is érzékelteti az év­szakok változását. A két művész alkotásai a gyö­nyörködés művészi élményén túl megtépázott és csonkolt nemzet­tudatunk gazdagításához is hoz­zájárulnak. Szalay Ferenc: 1848-ban (tempera) ság kényszerű szövetkezetesíté­sének megörökítésére. E körben fogant fő művei (Közgyűlés, Tsz- elnökség, Tsz-szervezés, Törté­nelem) ugyan az előző alkotói periódusában születtek, mégis a mostani kiállítás néhány műve szintén kötődik e témához. A fe­jét két kezébe temető, pergamen arcú aggódó öreg paraszt (Tűnő­dő) egy személyben fejezi ki az egész parasztság drámáját. A Tsz-gyalogmunkásokban ken­dőzetlen őszinteséggel tette vá­szonra a kedvezőtlen munkakö­rülményeket. Megfogalmazta az ember és az évtizedeken át hasz­nált, „vele élt” eszköz elválásá­nak fájdalmas pillanatait (Öreg­ember és szekér). Az idős, tanyai parasztember fájdalmas magányáról szociográfiai hűség­gel szól a „Mosakodó öreg”. Több műben vallott Szalay a magyar történelem kiemelkedő eseményéről, a ’48-as szabad­ságharcról is. A fellángolás (1848-ban) éppúgy helyet ka­pott ebben a sorozatban, mint a magyar nép hite, lelkesedése és naivitása (Fia még egyszer azt üzeni). A történelmi tragédia tő­mondatos egyszerűségű és meg­rázó jelképe az Október 6. Kife­jezőbb, megrázóbb a kiszáradt mezőn elgurult csákó és a mellé vetülő akasztófaárnyék, mint bármely szokásos, „történelmi” csoportkép. Szólt arról is, amiről pedig évtizedeken át hallgatni kellett: a vágóhídra küldött ma­gyar katonák százezreinek tragé­diájáról (Katonavonat). A pa­raszti sors, az emberi hit, az út- széli kereszt és búzatábla egysé­gében remek telitalálat (Ha eljő az aratás). Mélységes humánumából fa­kadóan természetes, hogy meg­ihlette festőnk ecsetjét az emberi arc is! Alkotóerejének szélesívű- ségét az is bizonyítja, hogy az év­tizedek gondja által teleírt, sors­hordozó idős arcok mellett a ne­Szalay Ferenc: Öreg (tempera) Gálfy-Bói Tamás: Derűs táj (linó) Dömötör János Csak botrányok? Azt hiszem, a mostanság ötvenesztendősek aligha gon­dolták egykor, hogy tanúi, eset­leg émíszkrónikásai lehetnek an­nak a vértelen forradalomnak, amely kissé vontatottan ugyan, de csak hétköznapjait formálja. A legtöbben reméltük, hogy ez a folyamat — szinte törvény­szerűen — valamiféle pezsdítő katarzissal jár. Mi tagadás: jókorát csalód­tunk, mert egyáltalán nem érez­zük azt az eufórikus felszaba- dultságot, amellyel az ’56-os ese­mények ajándékoztak meg min­ket. Igaz, akkor veszedelmesen fiatalok, csupán 17-18 évesek voltunk. Tetemes hittartalékkal felvértezve. Persze, az elsuhant idő aligha magyarázza ezt a gomolyfelhős fásultságot. Sokkal inkább indo­kolják a valóság elszomorító, olykor csömört keltő, zavaróan harsány ízei. Ez a nehezen kezelhető káosz tükröződik azokban a progra­mokban, amelyek gazdái, ha nem is állásfoglalásra, de lega­lább a precíz, hiteles, az árnyalt tájékoztatásra törekednek. A legutóbbi 168 órát áthatot­ták a már-már csinnadrattás bot­rányok. Sotj áztak a különböző oldalról — természetesen szub­jektiven — tálalt tények. Szó esett miniszterelnökünk parla­menti bejelentéséről, az állítóla­gos MSZMP-s puccskísérletről. Aztán nyilatkozott a kétségkívül felkészült és okos ellenzék. Kép­viselői közül nem kevesen állí­tották, hogy az információ volta­képpen csak választási propa­gandafogás. Mit tesz a tanácstalan hallgató? Készpénznek nem fogad el semmit, mivel megszokta azt, hogy egyre-másra hamis ban­kókkal verik át. Ezért aztán ma­gára hagyatkozva kombinál. Össze is áll a kép. Az nyilván­való, hogy a kormány feje janu­árban mit sem mondott a nem éppen szívderítő akcióról, s elhá­rította azt a feltételezést, hogy a titkosszolgálat segítségét kérte. Sebaj, majd nevesíti a megyét és az anonym személyeket. Igen ám, de jön az újabb ideg- borzolás: a március 25-i szavaza­tok összesítésének témája. A számítógépes szakemberek hangsúlyozzák: a BM-megoldás módot adhat — legalábbis átvitt értelemben — a hajdani kékcé- dulás „játékra”. Ez az ügy sem futott le. Sajnos... Rémisztő árnyak Innen csak egy lépés a múlt vallatása. Ebbe bizony belebor- zongunk, mivel olyan rémisztő árnyakkal kell szembesülnünk, amilyenekről voltaképpen sem­mit sem tudtunk. Ezek a Vasárnapi Újság mű­sorából toppantak elénk. Koráb­ban az embertelenül, a gálád, az aljas módon félreállított színész­nő — Bara Margit — emlegette kálváriáját, március 4-én viszont pokoljárásának hátterét térké­pezhettük fel. Az idősebbek sejtenek vala­mit az Ónódi-perről. Arról azonban fogalmunk sem volt, hogy a látványos politikai „att­rakció” mögött kellőképp el nem ítélhető hatalmi harcok húzód­tak. Kellett egy cirkuszi mutat­vány is, hadd deklarálja: a szo­cializmus kiveti hívei közül a ha- rácsolókat, a dőzsölőket, a kor- ruptakat. Be is dőltünk a KGB-s receptre gyártott „sztori­nak ”. Ma azonban kiderült: kon­cepciós, ártatlanokat meghurco­ló komédia volt az egész, hogy leplezze a tisztesség igazi vám­szedőit, azokat, akik köztünk, velünk élnek, élvezve a jogtala­nul elorzott milliókat. A következtetés? Vonjuk le mi! Nem késleked­het az elégtételnyújtás, a megkö­vetés, a bocsánatkérés, az erköl­csi megszégyenülés, s nem odáz­ható el — akár tetszik ez, akár nem — a korrekt, a heveskedést abszolúte nélkülöző elszámolta­tás sem. Kár, hogy az érintettek mind­eddig ódzkodtak. Már csak azért is, mert ez elkerülhetetlen. 25-éig esetleg, de azután biz­tos nem. Nem lenne egyszerűbb meg­előzni ezt? Annál is inkább, mert ebben az esetben csak egyfajta reagálás létezik. A nagyvonalú elnézés... Csupán trükk? A hétfői Jó reggelt!-ben mik­rofonvégre kapták azt a polgárt, aki a fővárosi földhivatalt ostro­molta, mégpedig azért, hogy ro­kona igaztalanul államosított in­gatlanáról szerezzen dokumen­tumokat. A külföldről visszate­lepült hazánkfia ugyanis elhatá­rozta, hogy a birtoklótól bérleti dijat követel. No, nem vaskos summát, mindössze egy forintot 12 hónapra. Az az álma, hogy e szerény összegből talán futja egy fagylaltra. Feltűnősködés? Ennek is ne­vezhető. Szerintem ennél fanya­rabb, elegánsabb gesztus. Megbékélés, némi iróniával fűszerezve. Követhetnék a példát. Azon a bizonyos, egyáltalán nem dicsé­rendő másik oldalon is... Pécsi István ' Határ-eset Egy régi keletű határproblé­ma megoldódni látszik a közeljö­vőben... Évek óta vajúdó ügy Egerben a Szilágyi Erzsébet Gimnázium, a József Attila Kol­légium és az Alpári Gyula Köz- gazdasági Szakközépiskola kényszerű együttélése. A Kossuth Lajos és a Klapka György utcai négyszögben, egy bokorban húzódnak meg ezek az intézmények. A furcsa, nehezen körvonalazható szimbiózis ere­dete voltaképp a felszabadulás utáni államosítások idejére nyú­lik vissza. Akkor, illetve az ötve­nes években jött létre ez a bizarr társbérlet, amely az idők folya­mán — a Családi Intézet odaköl- tözésével — csak bonyolultabbá vált. Jószerivel kabaréba vagy vicclapba illő szituáció: a gimná­ziumba ékelt helyiségekben fo­gadták a házasodásra, névadóra, temetkezésre váró ügyfeleket. Vagy: a kollégium tmk-műhelye a gimnázium bejáratánál van. A gimnázium és a szakközépiskola diákjai manapság is ki-bejárnak egymás épületében. Az alpári­sok a Szilágyi két tantermét hasz­nálják (mondják: pár éve cseré­be kapták a családi intézetbeli termekért). A szilágyisoknak kellene az az ominózus két tante­rem, de főként szeretnék végle­gesen behatárolni az intézményt, tisztázni a kollégiummal való együttélés tényleges és tartalmi határait. 1988-tól kezdődően beadvá­nyok és újságcikkek követték egymást. Az érintett két középis­kola (új) igazgatói sürgették a helyzet rendezését. A Családi In­tézet sorsát megoldotta az idő (és a média). Végül is a múlt év decemberé­ben elköltözött a Kossuth utcai épülettömbből. A három tanin­tézmény viszont maradt: — Ahhoz, hogy a Szilágyi visz­szanyeije önbizalmát, a legsür­gősebben rendezni kell területi szuverenitását — szögezi le az igazgató, Finta István, miközben hivatkozik a gimnázium öreg­diákjaiból szerveződött baráti kör levelére, melyben részletesen összefoglalták a helyzetet. (Ezt lapunk is közölte.) — Tisztázni kell a viszonyokat, azaz a kóro­kozót ki kell küszöbölni ahhoz, hogy mód legyen a szervezet — ez esetben az iskola — egészséges működésére — fogalmaz most már élesebben. A tantestület kész a vállalkozásra. A jövőben a nyelvi képzést részesítenék előnyben. Van tanulni vágyó di­ák a körzetben bőven, csak hát először rendezni kellene az in­tézmény határait. S mit mond dr. Tóth András, az Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskola igazgatója? Ő úgy véli, ahhoz, hogy a rá­juk háruló beiskolázási feladat­nak eleget tudjanak tenni (öt ágazaton képeznek szakembere­ket), nemhogy az a vitatott két tanterem kell, hanem még ennél több is. Bár az érintettek ’89 januárjá­tól folyamatosan sürgették, még­is több hónapot kellett a tanácsi döntésre várni. Hogy, hogy nem, a helyi sajtóorgánumokban meg­jelent (elhangzott) nyilatkozatok sürgették az ügymenetet. Úgy­hogy decemberben a helyszínen vizsgálódtak a városi tanács mű­velődési osztályának munkatár­sai, s januárra már javaslattal áll­tak elő. Az érdekelteket Békési József elnökhelyettes levélben értesí­tette. Röviden összefoglalva: a Családi Intézet helyiségeire az egykori tulajdonosok, az angol- kisasszonyok jogosan formálnak igényt. Ezeket a helyiségeket te­hát csak átmenetileg használhat­ják oktatási célokra. Indokolt­nak tartja a tanács a szilágyisok igényét az alpárisok által hasz­nált két tanteremre. Ami a gim­názium és a kollégium viszonyát illeti? Lehetőséget látnak arra a fenntartók, hogy a közelebbi jö­vőben szervezetileg egyesülje­nek. Egy épületben működnek, területileg is nehéz elhatárolni a kettőt. A közös és kölcsönös ér­dekek alapján javasolják az ösz- szevonást. Felhívják a figyelmet arra is: átgondoltan kell megoldani a be­iskolázást, főként a város és vá­roskörnyéki „kötelezettségek­nek eleget téve”. További fejlesz­tésre, netán új iskolák építésére nincs mód. A határ-eset tehát megoldód­ni látszik. — Lám, egy riport, amelynek konfliktusa valamiképp megol­dódik, mire megíródna — csapja be a jegyzettömbjét az újságíró. A tanács intézkedése a jelen helyzetben átgondoltnak látszik, jóllehet, kompromisszumokkal teli. De hát csodákat várni ezen pénzszűke időben egyelőre nem lehet. Hogy az előkészített döntést mihamarabb végrehajtják-e, és hogyan? Hogy belenyugszik-e a közgazdasági abba, hogy ösz- szébb kell húzódzkodnia? Hogy a gimnázium munkáját valóban jótékonyan befolyásolja majd a helyzet ilyetén megoldása? Majd elválik. Azon viszont érdemes még el­töprengeni: ha nem születik számtalan beadvány, ha a sajtó nem avatkozik közbe, vajon ak­kor is az ügy végére jártak volna a fenntartók? Vagy esetleg — mint annyi éven át — minden maradt volna a régiben? (Jámbor)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents