Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-07 / 56. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1990. március 7., szerda Politikai anziksz Szóvivők Jó darabig sok-sok dolog nem gyűrűzött be kis hazánkba. Ezek egyike volt például a szóvivői rendszer. így aztán sokáig csak a televízión keresztül csodálhattam azokat a jó kiállású, szimpatikus személyiségeket, akiknek az volt a legfőbb feladatuk, hogy a sajtó képviselőit tájékoztassák ennek vagy annak a szervezetnek a döntéseiről, azok hátteréről, s hogy feleletet adjanak a kíváncsi újságírók kérdéseire. Nem akármilyen választ — legyen szó bármilyen kellemetlen, kínos ügyről —, hanem olyat, ami tartalmaz információt, amivel megelégednek a toliforgatók. így természetes ez, hiszen a sajtó munkatársai éppen úgy a munkájukat végzik, mint a szóvivő. Ahogy változtak az idők, honunkban is megszaporodtak a szóvivők. Magára valamit is adó párt, szervezet, minisztérium, intézmény stb., stb. nem maradhat abban a szégyenben, hogy nincs egy fia szóvivője sem. Ismétlem, mostanság már Dunát lehet rekeszteni az e funkciót ellátó emberekkel. E fontos poszton lévő illetők külsőre egészen úgy néznek ki, mint nyugati kollégáik. Öltönyt hordanak, nyakkendőt — egyesek csokornyakkendőt —, jól fésültek. Summa summárum, amikor nézem őket, azt mondom magamnak: na, mit kell így elájulni a külföldtől, itt vannak a mi szóvivőink, kiköpött úgy festenek, mint amazok. Lefogadom, még egy nyugati diplomata sem tudná megmondani, hogy melyik a mi gyerekünk, s melyik az övéké. Később persze a nyugati diplomata is képes lenne különbséget tenni, mert a szóvivők előbb-utóbb megszólalnak. Világos, nincs is más választásuk. A baj pontosan abból keletkezik, hogy beszélniük kell, ha akarnak, ha nem. Pedig a mi szóvivőink jaj, de szívesen döntenének a hallgatás mellett. De nem lehet, mert a szemben ülők nem átallanak kérdezni, érdeklődni. Ha meg ebbéli szándékuktól az istennek sem lehet őket eltéríteni, akkor csak kell valamit mondani, különben az életben nem ér véget az a fránya tájékoztató. Szóval a szóvivő elkezdi a válaszadást... A honi gyakorlat szerint a felelet a következő elv alapján fogalmazódik meg: „Úgy kell csinálni, mintha mondanánk valamit, közben meg nem mondunk semmit.” Ennek a követelménynek aztán a szóvivők maradéktalanul eleget is tesznek. Próbálkozhat a szerencsétlen hírlapíró akár a legagyafúrtabb trükkökkel is, semmire sem megy. Lehet fenyegetőzni, lehet könyörögni, lehet erre meg arra hivatkozni, az eredmény ugyanaz: a jó magyar szóvivő száját egyetlen konkrétum sem hagyja el. Már-már arra gyanakszom, hogy mindez a szóvivők munkaköri leírásában is benne foglaltatik, s ha valaki egyszer véletlenül elárulna ezt-azt, annak bizony lenne nemulass. Ennyi erővel persze egészen sokan választhatták volna hazánkban ezt a nemes hivatást. Gondoljunk csak arra, az illetékesekből milyen roppant nehéz is volt kiszedni valamit. Hiába kérdeztük, miért emeltek árat, amikor az ellenkezőjét ígérték, miért nem követte az árreformot bérreform, et cetera, et cetera. Okosabbak nem lettünk, hiszen az ember a köntörfalazást, a mellébeszélést követően módfelett ritkán okosodik. Az „Illetékes Elvtársaknak” teljesen mindegy volt, hogy Bős — Nagymaros dolgáról kérdezzük-e őket, avagy arról, hogy miért nem betonozzák le a legkisebb falu legkisebb utcáját, belőlük bizony egy szemernyi információt sem lehetett kihúzni. így utólag nem is értem, miért próbálkoztak meg a zsíros állásokba való „ejtőernyőzéssel”, s miért nem szóvivőknek mentek. Ha a hazai gyakorlatot vesszük, kiválóan megoldották volna ezt a feladatot. Túlzottan nehéz dolguk nem lett volna, hiszen még manapság is dívik az a szokás, hogy a szóvivő jóval a sajtóval való találkozás előtt bekéri a kérdéseket. Amúgy előzetesen... Hogy még véletlenül se érhesse meglepetés. S hogy amikor a kérdés a valóságban is, „élesben” is elhangzik, akkor frappánsan adhassa meg a választ a gépelt papújáról. így aztán nem hiányzik a spontaneitás... Meg így attól sem kell félni, hogy véletlenül még majd valami fontosat, lényegeset is megtudnak az okvetetlenkedők. Nem, kedves olvasó, ne tessék elítélni a mi szóvivőinket. Teljesen igazuk van. Izzadjanak csak buta nyugati kollégáik a váratlan kérdések nyomán. Feszengjenek, törjék a fejüket, gondolkodjanak. Úgy kell nekik, megérdemlik. Ha már egyszer szóvivőnek mentek... (sárhegyi) A Demokratikus Nőfórum mozgalom családokért Csuda idők járják: az imént álltam föl a tévé mellől, megint megnéztem két választási műsort. Most azért mégiscsak boldognak kellene lennünk. Ha nem tévedek. Ezt vártuk, ezt akartuk; demokráciát, széleset, több pártot körös-körül e tájon, okos embereket — logikát, tiszta szemeket. De valahogy nem látom a vonalakat, nem értem a szöveget, az embernek egyszer csak elege lesz. Ami nem „építőjellegű” állapot, viszont néha teljesen érthető. Az imént a tévében ordítva szónokolt egy pártvezér. Hiányos volt a fogazata, no és az öltözete: az az orkán, de lehet, hogy műbőr dzseki. Mondanám neki, ha tehetném: tessen már egy kicsivel halkabban, az országban alszanak a gyerekek, késő van. Aztán meg öltözne fel normálisan, ha szerepel — csináltassa meg aztán a fogsorát —, törődjön többet egészségével, magával — és ne velünk. De hát ilyet nemigen mondhat az ember, pluralizmus van, meg kell adni a lehetőséget. Öt perc persze nem sok idő, ám ezekből az ötpercekből áll össze a kép. Európába menni persze jó volna: mi? Jártunk-e ott igazán, nem tudni pontosan. De azért jó volna eljutni oda, zakatolni Eu- rópa-vonaton, bedobni képeslapot Európa-postaládába, egy üzenetet, hogy mennénk mi, amilyen gyorsan csak lehet. Ki visz minket át oda? Mármint melyik párt? A kérdések kérdése... A kommunistáknak negyven évig nem sikerült, ebben gyorsan megegyezhetünk. „Voltak persze eredmények...”, de Európa ügyében, spéciéi, az eredmény eléggé világos. (Itt van ni, körül kell nézni.) Mindez azonban ma már nem segít rajtunk. Az a tény, hogy ezeknek nem sikerült, egyáltalán nem jelenti azt, hogy azoknak sikerülni fog. Ha ehhez hozzávesszük az egyébként neokatolikus liberális demokrata és Nobel-dijas író, Henrich Böll mondását, miszerint: minden rendes ember volt egyszer kommunista, akkor mi most a teljes tanácstalanságba zuhanhatunk bele. Állunk a fogalmak előtt, nézzük a múltat, a jelent, és kissé hülyén érezzük magunkat. A helyzet, úgy tűnik, bonyolultabb annál, minthogy a világ a rossz kommunistákra es a jóságos többiekre tagolódjon. Az emberek nem oszthatók fel ilyen sémák alapján, az idiotizmus, ha úgy veszem, abszolút, sőt nemzetközi — pártoktól független. Aki korlátolt, az korlátolt, az egy ilyen eset, nincs mit tenni. Mindez általános is lehetne, továbbá világméretű, csakhogy nálunk az állapotok — mindenféle állapotok —, kultúra, vagy ami „van”, nem egészen rendben lévő dolgok. Eddig sem voltak azok, viszont most, a kezdeteknél (választási kampány van, aztán meg választás lesz) szóval, most jó lenne tisztán látni: ki kicsoda, ki mit akar, mert mindenek mellett az a legdühítőbb, mikor a történések kuszák, nincsér- telmük a szavaknak, plusz még ordibálnak is ránk a televízióból. Borzasztó dolog így élni: merő üdére minden nap. Mikor az előző hatalom megbukott, azért remélni lehetett, hogy kitisztul a kép. Azoknak már nem hitt senki, nem volt bizalom, ezért úgy éreztük, talán másoknak jobban fogunk majd hinni. De most, hogy van ez a kampány, ebben sem vagyok biztos. Igaz, meg kell előlegezni a bizalmat, lehet, hogy ők jobban csinálják majd, mint az elődök. Lehet. — De bizony, azok is csak politikusok — hallani utcán, buszon, kocsmában —, egyetlen szavuk sem igaz! — Csak az a fontos nekik, hogy ők üljenek bele a székekbe... Ez azért túlzás, vágná rá az ember, ha biztosan tudná, hogy nem így van. De nem tudja. * Igaz is — a hitel. Minden második pártműsor azt kürtöli világgá, hogy ők a hitelesek egyedül. (Ez legalább világos beszéd!) Ilyenkor általában képek látszodnak, fotók, archívak, az ott a mi emberünk — mondják —, már'56-ban is az volt, most is az, kinek is hihetnének maguk jobban, mint nekik. Mára köröskörül hiteles mindenki, viszont sajnálatra méltó minden fiatal. Mi, akik még harmincévesek sem vagyunk, sajnos, nem volt módunkban — ezért ezer bocsánat..., sorry... — „Molotov-kok- télokat” hajigálni a tankok felé, de még börtön sem jutott nekünk. (Még juthat.) Mi, akik még egy évet sem ültünk semmiféle cellákban, hogyan is állhatnánk ország-világ elé. Ez bizony kellemetlen helyzet, nem bírunk ‘ felmutatni egy kicsi hőstettet sem. — Mit csináltatok ti ott a rezsimben...? — teszik majd fel unokáink a kérdést. És mi erre szemlesütve nézünk majd magunk elé, s azt mondjuk: — Bizony, hogy semmit, kussoltunk jó nagyokat... Nagyjából ennyit mondunk majd, aki ennél többet beszél, abból nyilván ország- és népvezető lesz. Ismerős vonal. Ezek állnak majd az akkori élcsapat élén, legyen áldott a nevük — így előre is. Bár ne számítsunk a legrosz- szabbra. Tegyük fel, hogy az állapotok, hipp-hopp, megjavulnak, letisztulnak a rendkívül zavaros fejek, csupa jó szándékú ember (politikus) ervel és vitatkozik majd elegánsan, csendben és higgadtan, tökéletes fogsor, műbor dzseki elhagyható, feldühödött tömeg nem dobál majd köveket, apártok tényleg azzal foglalkoznának, ami a dolguk, egymás torkának nem ugranának, békés polgárok nem zsidófasisz- takommunistáznák le egymást köszönés helyett. Szóval, tegyük fel, hogy egyszer másképp lesz minden. Tegyük fel, hogy nem a hatalom puszta tényétől fognak eja- kuláfni a pártvezérek, hanem mondjuk, a hatalmat annak fognánk föl, ami — szolgálatnak. Es nemcsak a jövőnek, de akár a jelennek is dolgoznának. (Kabarétréfa: „Kisfiam, tiéd a jövő — nekünk azt mondták, hogy a miénk lesz...) Reménykedjünk hát jövőben, ebben-abban, hogy szépen élünk majd, békében — naná, hogy Európában! —, és lesz kenyerünk is. Apropó, kenyér. Szemtanúja voltam nemrég egy jelenetnek — élőben. Egy cégnél a titkárnő mindenáron elektromos kenyérvágó kést akart vásároltatni, s váltig állította, hogy egy ilyenre mindenképpen szükség van. Végül a főnökség kötélnek áll. Meglett a kés (Moulinex, francia, igazán európai márka). Ám az első alkalommal a hölgy zavarba jött, mert nem bírta működésbe hozni a korszerű szerkezetet. Fogta az automatikát a kés nyélénél; forgatta, kapcsolgatta, rázogatta, de semmi sem történt. Végül a titkárnő megunta a dolgot, és a szupermodern automata késsel — a hagyományos kézmozdulattal — elkezdte szelni a kenyeret... Ezzel a kedves kis történettel kívánok mindenkinek további kellemes választási kampányt, erőt, kitartást, hiánytalan fogsorokat. A fiainknak pedig boldog jövőt, ami — mint tudjuk — természetesen az övék lesz... Havas András Demokratikus Nőfórum újabb akciójával egy beteg gyermek külföldi gyógykezelését kívánja elősegíteni; szervezi azt a képzőművészeti aukciót, amelynek bevételéből fedezhetik majd a gyógyítás költségeit. Néhány nappal ezelőtt pedig az életbe induló állami gondozott lányok javára rendeztek hangversenyt a fórum aktivistái. A novemberben alakult jótékonysági mozgalomnak nincs tagsága, apparátusa, csak ügyvivői - szervezői, jogvédelmi, családvédelmi, szociális, egészségfővárosban és más városokban, a falvakban. A fórum nem politizál, a nők, a családok terheinek, gondjainak csökkentését kívánja előmozdítani. Bárki csatlakozhat a mozgalomhoz vagy annak egy-egy akciójához, s a fórum is javasol jószolgálati együttműködést a független, humanitárius szervezetekkel, egyházakkal. Kormányzati, önkormányzati intézkedéseket kezdeményez a' családok érdekében. Nemrég például nyílt levélben hívta fel a kormány figyelmét: a nemzet sorsa függ attól, hogy megfelelően gondoskodnak-e a nőkről, a családokról. Kérték', hogy ne a nők legyenek a munkanélküliség első áldozatai. Az esélyegyenlőség adassék meg minden nőnek; az anyaságot ismerjék el főhivatásként. A családi pótlék fedezze a gyermekek neveltetésének alapvető költségeit. Tegyék lehetővé, hogy a nők négy-hat órai munkát és bedolgozást vállalhassanak. Az egészségügyi ellátást pedig ne a pénz határozza meg. Szükséges lenne az is, hogy a gyermekek állampolgári jogon részesüljenek oktatásban. ügyi, művelődési - közössége a A mezőgazdaság segítésére Új műtrágyaszóró — hevesi kivitelben A Szolnoki Mezőgép Hevesi Gyáregységében új berendezési állítottak elő. A szakmai nevén röpítőtárcsás míítrágyaszóró tervei — amint azt Ádám László, a gyáregység technológusa, gyártmányfejlesztője elmondta — a vállalat budapesti tervezőirodájában készültek, a kivitelezésre szóló feladatot pedig a hevesiek kapták. Az új mezőgazdasági eszköz kéttárcsás, a traktor függesztésére kapcsolható, hajtása a traktor erőieadó tengelyéről történik. A 0,8 köbméter űrtartalmií tartályból finom állítással szórható ki a műtrágya. A gép óránként 6-14 kilométeres sebességgel haladhat, óránként pedig 10-20 hektáros terület szórható be vele. Kifejlesztői szerint a röpítőtárcsás szerkezetet leghasznosabb nagy hatású műtrágyák kis menny iségének terítésére alkalmazni. Azért még van mit finomítani a szerkezeten Az új gép, amelynek összeszerelői voltak: Juhász László és Erdélyi István I A kiviteli munka irányítója, Ádám László gyártmányfejlesztő (Fotó: Perl Márton)
