Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. március 31., szombat 6. __ ........—... ______i__a k érdési László:„Gratulált nekünk 1>q^qsz hazánk akkori hercegprímása...” — Halló, kedves Inke László! Amikor először telefonáltam önnek, azt kérte, kicsit később beszélgessünk, ugyanis premierre készül. Nos, számomra mindenképpen pozitívum, hogy egy színész — aki már rengeteg előadást megért — ennyire készül egy új bemutatóra... — Először a darabról szólnék, amelyet a népszerű humorista, Selmeczi Tibor út. A címe: Csakúgy, mint otthon. Ezt a Fehérvári úti művelődési házban mutattuk be, a rendező Balázs Péter. Játszik a darabban — egyebek mellett — Szombathy Gyula, Moór Mariann, Józsa Imre és jómagam. Ez egy kissé abszurd mű, szatirikus „beütéssel”. Ami a felkészülést illeti... Ez olyan szakma, amelyben mindig bizonyítani kell. Ez természetes. Az ember szeretné, ha az előadásnak sikere lenne. Ezért mindenkinek mindent meg kell tennie. Közönségnek lennie kell, egyébként ránk sincsen szükség. Az üres szék az nem szocialista, nem kapitalista, csupán üres szék. — Ha hitelesek az információim, akkor Ön 12 esztendős kora óta él Magyarországon, ugyanis Aradon született. Hogyan került a családja ebbe az országba? — Édesapámat Inke Rezsőnek hívták, szülész volt, édesanyámat — furcsa névhasonlatosság — Linke Ilonának, színésznő volt. Nos, volt valamikor egy némafilm, A megfagyott gyermek. Édesanyám ennek játszotta a főszerepét. Édesapám is játszott a filmben, így ismerkedtek meg. Összeházasodtak, s a bátyám még Magyarországon született, ám aztán apám leköltözött Aradra. Az ő édesapja akkor Brassó kéményseprő mestere volt. Én már Aradon születtem 1925-ben, ott is jártam iskolába. Apám először színész volt, utána abbahagyta a mesterséget. Tudni kell még, hogy ő az 1936-37-es évadban társigazgatója volt az arad-temesvári színháznak. Aztán valamiféle nézeteltérése támadt az Arad megyei főispánnal. Ennek utána édesapámat behívatták a rendőrségre, s nemzet- gyalázás címén akartak eljárást indítani ellene. Furcsa módon engem is magával vitt, talán attól félt, hogy megverik, vagy nem is tudom. Nem bántották. Volt apámnak egy barátja — egy de- tektívfőnök —, aki figyelmeztette, hogy vigyázzon, baj lesz, s az említett összezördülés miatt — amely nem politikai természetű volt — esetleg perbefogják és bebörtönözik. Azt ajánlotta apámnak, szökjön át Magyarországra. Mi ugyanis nem voltunk román állampolgárok. Volt 24 óra ideje arra, hogy eltűnjön. így is tett, át- szőkött, mi pedig maradtunk. Vagy másfél hónapig keresték a hatóságok, mi viszont már tudtuk, hogy hol van. Ekkor következett édesanyám, aki egy igen kemény asszony volt. Fogott minket, s bementünk a főispáni hivatalba, ahol azt mondta a főispánnak, hogy — mivel mi nem vagyunk román állampolgárok — vagy áttoloncolnak minket Magyarországra, vagy a családunk beköltözik ebbe a hivatalba. Az illetékesek látták az elszántságát, s úgy vélték, jobb, ha minél előbb megszabadulnak tőlünk. Hazavittek minket, két órát adtak a becsomagolásra, aztán áttoloncoltak minket ide. Ez 1937-ben volt. — Mint mondta, a szülei színészek voltak. Ön azonban nem erre a pályára készült, hiszen orvos akart lenni. Hogyan kötött ki mégis Thália világánál? — Ott tartottunk, hogy a család már Magyarországon volt, de egy-két koffemyi ruha volt az ösz- szes vagyonunk. Apám először összegründolt egy kis üzletet — egy kis tejcsamokot —, de az nem sokat jövedelmezett. Ezért visszatért a színészethez. Mivel ő valamikor már vezetett színházat, 1939-ben felajánlották neki, hogy csináljon egy kis társulatot. No, össze is hozott egy negyedrendű — akkor még voltak efféle kategóriák — társulatot. Anyám is ennek tagja volt, s járták az ország városait. A bátyám meg én Pesten éltünk, de a szünidő alatt mindig a szüléinkké! voltunk. így ismerkedtem meg a színház világával — noha apám nem nagyon szerette, hogy a színház közelében vagyunk —, így kaptam kedvet ehhez a mesterséghez. A bátyám később orvos lett, ma New York államban él, én meg folytattam a szüleim hivatását... — Tudvalévő, hogy ön nagyon szívesen vállal szerepet úgynevezett könnyebb műfajokban is. Utalhatnék itt a rádiókabaréra, esetleg a televíziós szilveszterekre. Viszont akadnak kollégái, akik mindezeket nem tekintik komoly dolognak... — Nézze, egyrészt én nagyon ódzkodom azoktól az emberektől, akiknek nincs humorérzékük. Másrészt tudni kell, hogy a színészeket valaha Thália papjaiként emlegették, meg a nemzet napszámosaiként. Utóbbi nekem szimpatikusabb. S az is tény, hogy a mi hivatásunknak a jelképe a két maszk. Az egyik sír, a másik nevet... S műfajok között azon az alapon különbséget tenni, hogy az egyik megrikat, a másik megnevettet, egyszerűen nevetséges. De a kabaréhoz is kell bizonyos különös tehetség. Mert egy nagy drámai alkotásnál esetleg három órája is van az embernek arra, hogy jól kibontsa a jellemet, jól kifejezze a szituációt, ám egy kabarétréfában lehet, hogy mindezt öt perc alatt kell megcselekedni. Tehát ehhez másfajta tehetség is szükségeltetik, s — remélem, nem tűnök szerénytelennek — szerintem ezzel én rendelkezem. Szó sincs tehát arról, hogy az egyik dolog egyszerűbb, könnyebb lenne a másiknál. — Manapság sokan és sokat panaszkodnak a hazai színházi viszonyokra. Némelyek azt állítják, minden baj okozója a kínzó pénzhiány. Ön — ha jól tudom — 1947-ben kezdte a pályát, tehát jócskán rendelkezik tapasztalatokkal. Nézete szerint hol kellene változtatni a honi színházi életen? — Nagyon fontos lenne, hogy bekerüljünk a világ színházi vérkeringésébe. Ehhez — sajnos — pénz is kell. Különféle okok miatt mi idehaza eléggé izolálódtunk. Mondok egy példát... Valamikor mi játszottunk egy darabot, amelynek Szent kísérlet volt a címe. Ennek NSZK-beli szerzője nem óhajtotta forintért ideadni a jogdijat. No, a színházunknak persze volt bizonyos valutakerete ilyen célra, de csak korlátozottan. így történt, hogy a harmincharmadik előadás után — egyébiránt mindig zsúfolt ház mellett játszottuk a művet — le kellett vennünk műsorról a darabot, mert elfogyott az a bizonyos valutakeret. Mellesleg ehhez az előadáshoz egy ritka emlékem is fűződik, hiszen a játék végén gratulált nekünk hazánk akkori hercegprímása, Lékai László is. Amikor hazamentem a családhoz, azt mondtam, úgy nézzétek meg a kezemet, hogy ezt megszorította egy hercegprímás is... — Ahogy figyelem az eseményeket, azt kell látnom, hogy igen sok azon színészek száma, akik csatároznak az országgyűlési képviselőségért. Árulja már el, ön nem kapott kedvet a honatya- sághoz? — Én ilyesmit nem vállalnék. Képviselőnek lenni nagy-nagy felelősséget jelent. S aztán az egyeztetésekkel is gondom lenne... Mert — valószínűleg — olyan képviselőházunk lesz, ahol mindig jelen kell lenni. Ebben az esetben viszont mind a színésznek, mind a színházának nehéz dolga lesz, mert mi van, ha egy adott napon főpróba van — s mondjuk az illető játssza a főszerepet —, meg parlamenti ülés is? Hol lesz ilyenkor? Ezt valamiképpen át kell hidalni. Persze, ha valakinek ilyen vágya van, s képes arra, hogy mindkét feladatot maradéktalanul megoldja, miért ne csinálja..? De én például nem túlzottan szeretném, ha egy politikus sebészkedne, s azt sem, hogy egy ismert sebész olyan politikai tennivalókat végezzen, amelyre nincs meg a képesítése. A politika is egy szakma, a sebészet is, a színészet is... — Ön nem olyan régen ünnepelte a 65. születésnapját. Vajon ebből az alkalomból mit kívánt a saját maga számára? — Nézze, mit is kívánhat az ember önmagának ebben a korban? Hiszen tudom, hogy a leglényegesebb az egészség. Mindennél fontosabb. A mondás szerint az idő pénz. De van egy másik mondás is — nem én találtam ki —, hogy időt pénzért sem lehet venni. Tehát egészséget kívánok, nyugodt, békés munkát. Négy gyermekem van, két fiam és két lányom. Szeretném, hogy a lányaimat elindíthassam az önálló útjukon. Addig dolgoznom kell, addig nem megyek el nyugdíjba. S ha már Egerből keresett... Hadd mondjam el, hogy nagyon szeretem azt a várost, hiszen játszottam ott, s nagyszerűen éreztem magam. Nem csupán a Szépasszony-völgy miatt, hanem a barátok és a közönség miatt is. Nekik is és az ottani kollégáknak is hadd kívánjam mindazokat a jókat, amelyeket önmagámnak is kívánok... Sárhegyi István //Mí»oré»*2réfe Kólia Mélán gondolt egyet, és útját megszakítva, benyitott a kerületi rendőr-főkapitányság épületének kapuján. Az ügyeletes a rablással foglalkozó ügyosztályra irányította. — Jó napot kívánok! — mondta Kólia Mélán. — Erőt, egészséget! — válaszolta az asztal mögött ülő őrmester. — Kérem, én Kólia Mélán vagyok, vállalkozó... Szeretném bejelenteni, hogy elrabolták a ... humorérzékemet... — Ismeretlen tettes ellen tesz feljelentést? — Tulajdponképpen nem. Név szerint meg tudom nevezni; balról az SZTK-hozzájárulás húzta ki a humorérzékemet, jobbról meg a vállalkozói adó, de a lábamban még most is húz a csúz. — Hát ez pech! — Igen, az a pech is ott volt. — Megsérült? — Zúg a fejem, lyukas a zsebem, maholnap a padlóra esem. Egy éven túl gyógyulok. — Sajnálom. És hogy nézett ki? — Micsoda? — A humorérzéke. — Hát olyan nemzetiszínű, helyenként szaftos, örökké mosolygós, gyakran nevetős, és mindig röhejes. Az utóbbi néhány évben az áremelések nagyon betartottak neki, a sebhelyeit adóbevallással takargatta. Olyan jókat derült saját magán, néha még jósolt is az aranyos. — Jósolt? És mit? — Például azt, hogy szélesedik a piac, és csökken az adó. — Ha úgy vesszük, bejött. Romániába segélyt küldhetek, és ha a helyzet rosszabbra fordul, az azerbajdzsániaknak és a grúzoknak is juttathatok valamit... — Akkor jó. Na, szóval, akkor feljelentést tesz? — Igen... Bár nem tudom, hogy az ilyen ügy mennyiben tartozik a rendőrségre. És egyáltalán sikerül-e megtalálni az elkövetőt? — Kérem, mi mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Mindjárt felhívom a főnökömet... Halló! Halló!... Nincs vonal. Persze lehetnek kisebb problémák, mert nemcsak a bűnözőkkel, hanem létszámhiánnyal is küzdünk. Halló!... Már megint nincs vonal. Délelőtt egy órát kellett várnom. — Elnézést, talán próbálja meg CB-n. — Uram, hol él maga? Összesen 10 CB-nk van, abból öt javíthatatlan, a többire telep kellene. Egyszerűen nincs rá keretünk. Kólia Mélán ekkor hangos kacajra fakadt. Úgy csengett a nevetése, mint öt évvel ezelőtt, amikor hivatalosan elismerték, hogy infláció van Magyarországon. Ő ugyanis feketén ezt már régen tudta. — Már megbocsásson, min nevet? — Elnézést, őrmester bajtárs. .., de akkor jobb lesz, ha a saját rablóikat keresik. Egyébként megtaláltam a humorérzékemet. Köszönöm. Viszontlátásra! Saiga Attila Miniszterelnöki rezidencia készül a n. kerületben A választások után, a mindenkori miniszterelnöki rezidenciának a II. kerület Vérhalom téren lévő — 1928-ban épült barokk stílusú épületet nevezték ki. A kétszintes épület felújítási munkálatait a Fővárosi 2. Sz. Építőipari Vállalat szakmunkásai végzik. Jelenleg az utolsó simításokon dolgoznak, festenek, mázolnak. Az elkövetkezendő napokban sor kerül a rezidencia bútorozására is. Képünkön a rezidencia egy részlete látható. (MTI-foto: Balaton Józseffelv.) * Hercegi ttínylzércí Az eljegyzési szertartáson a cipő jelentette a legnagyobb akadályt. Viselhetik, vagy levessék a lány kérők? Japánban ugyanis lábbeli nélkül lép be a vendég a lakásba. A császári család azonban viselheti a cipőjét. A fényképek szerint a cipő fennmaradt, és kezdődhetett a eljegyzési ceremónia, amelynek során Akihitó császár másodszülött gyermeke, Aya herceg megkérette a kezét jövendőbelijének, Kiko Kawas- hima kisasszonynak. Január 12- én, pontosan 11 órakor kopogott a Kawashima ház ajtaján a császári kamarás és átnyújtotta azt az ajándélklistát, amellyel a császári ház érvényesítette az eljegyzés tényét. Nevezetesen: két tengeri halat (fogast), hat üveg szakét, három vég selymet (fehéret, zöldet és kárminpirosat). Ezt követően a kamarás megjegyezte, hogy az időjárás kellemesebbre fordult. Hozzátette, hogy Aya herceg nőül kívánja venni a ház kisasszonyát. Mire a jövendő hercegnő megköszönte az ajándékokat. A ceremónia 11 óra 5 perckor befejeződött. Néhány órával később a menyasszony és családja a palotába volt hivatalos, a császári családhoz. Itt, csak itt volt ünneplés — de, mint a lapok megírták — diszkrét módon: a parlament elnöke gratulált a fiataloknak. Semmi tánc, semmi felhajtás. Erre esetleg június 29-én kerülhet sor, az esküvő napján; az 1990. évi költségvetés 136 millió yent biztosít az esemény megrendezésére. És itt viselheti a hercegnő azt a diadémot is, amely ez alkalomra készül, s marad is állami tulajdonban. Addig is tanul az ifjú ara, aki foglalkozására nézve pszichológus. Februártól nyolc tárgyban kell képeznie magát: a császári ház vallási szokásaiban, az ünnepekben, a szertartásokban, a ház történetében, az alkotmányban, Japán történelmében, szépírásban és a nemzeti költészetben kell jártasságot szereznie. Kiko hercegnő ugyanis polgárlány. Vőlegénye Óxfordban tanul zoológiát, s azon belül is a törpe harcsa érdekli elsősorban. ■ Ki akarja heréltetni...? ,p • Nincs többé erőszak „Asszonyom, valóban igaz, hogy Ön ki akarja heréltetni azokat a férfiakat, akiket nemi erőszak miatt ítél el a bíróság?” — kérdezte a La Republica tudósítója Washington állam legharcia- sabb szenátorát. „Igaz. Csak így tudjuk megfékezni ezt a szörnyű bűncselekményt.” Ellen Cras- well megnyerte magánháborújának első ütközetét: a parlamenti bizottság nem vétózta meg a törvényjavaslatot. A testület összetételét és jogi indítékait nem ismerjük. Éllen asszony azonban két, általa fontosnak tartott dologra hívja fel a figyelmet. Az első: „A nemi erőszak konjuktúrá- ját éljük.” A hivatalosan közölt adatok szerint 1988-ban 92.490 alkalommal követtek el szexuális erőszakot Washington államban. Tíz év alatt 21 százalékkal emelkedett e bűncselekmények száma, miközben a zsebtolvajlás több, mint 3 százalékkal csökkent. És ebből következik a második érve: „Az állatorvosok naponta ezrével herélik ki a borjakat és a malacokat; az a vadállat pedig, aki megerőszakol egy kislányt, nyugodtan éli világát, legfeljebb rövid időre leültetik.” Craswell asszony e véleményét azzal erősíti, hogy jelenleg 2300- an ülnek ilyen bűncselekményért, pillanatok alatt kiszabadulnak, és sem a rendőrségi felügyelet, sem az átnevelés nem akadályozza, hogy újból erőszakoskodjanak. Marad tehát a radikális megoldás: a nemi jellegüktől kell megfosztani őket! Ám nem kevésbé figyelemre méltóak az ellenérvek sem. Miért csak a férfiakkal kivételeznek? És ha nő követi el az erőszakot, vele mi történjen?!” És ez itt a kérdés.
