Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-03 / 53. szám
6- NÉPÚJSÁG, 1990. március 3., szombat kérdés válasz Kondor Katalin: „A tévébeli botrányok többsége mű botrány. — Halló, kedves Kondor Katalin! Úgy hiszem, ön azon ismert személyiségek közé tartozik, akiket az emberek kedvelnek. Kérem, árulja el, mit is jelent ez effajta népszerűség? — Én valahogy nem érzem ezt az ön által említett népszerűséget... Hogy is mondjhm..? kétségtelen, nagyon sok levelet kapok, amelyek sokszor szívszorí- tóak. Egyesek a lakásgondjaik megoldását remélik tőlem, mások más egyéni problémákkal fordulnak hozzám. Ezeket azonban sem a rádió, sem a televízió nem képes megoldani. Mindez azt jelzi, hogy a megfelelő intézmények nem működnek. Ennyit a levelekről... Hogy mi is a népszerűség? Nem tudom. Az, hogy az ember képét látják időnként a televízióban, nem más, mint ismertség. Ha valaki a fejéhez kap az utcán, amikor engem meglát, hogy jé, itt megy a Kondor, az nem népszerűség, hanem ismertség. Megszokták, hogy esetenként látnak... Ennyi az egész. — Ön hajdanán A Hét című műsor szerkesztő-riportere volt, mígnem a televízió akkori vezetői azt tanácsolták — hogy milyen instrukciók alapján, azt nem lehet tudni —, jobb, ha egy ideig eltűnik a képernyőről. Hogy akkoriban mondvacsinált indokokkal félre lehetett állítani egy újságírót, az világos. Az már kevésbé, hogy ilyesmit manapság is meg lehet tenni. S hogy ez megtörténhet, arra példa Aczél Endre esete. Erről hogyan vélekedik? — Nézze, ezt teljesen egyénien értékelem. Dőreség lenne nem látni, hogy a tévé politikaihatalmi eszköz. Úgy vélem, ez más országokban is így van, különösen egy kiélezett politikai helyzetben, egy olyan váltás korszakában, mint amilyet ma Magyarországon átélünk. Ez tény, ezt nem lehet vitatni. Más kérdés, hogy a dolgok mögött emberek állnak, a televíziót is, a politikát is emberek csinálják. Viszont a csatározások — ahogyan látom — nálunk cseppet sem intelligens magatartást tükröznek, s ezt meglehetősen borzasztó közelről figyelni. A retorika persze változott — sok személy esetében fantasztikusan nagyot, azaz egyesek egyik percről a másikra „átírták” a jelszavaikat —, de ez- egy másik téma... Minthogy a televízió a politikai csaták színterévé vált, sokan úgy vélik, a cél szentesíti az eszközt. Én ettől hányok... Nem tehetek róla, ezt utálom. Ezt az elvet semmilyen körülmények közepette sem vagyok hajlandó elismerni, már legalábbis önmagámra nézve. Való igaz, a pártállamban megszokott volt az a módszer, amely szerint valakit a — valós vagy vélt — „bűneiért” egy árva hang nélkül lehetett meneszteni, azaz azon az alapon, hogy én vagyok a császár, neked pedig semmi jogod sincs. Ez egy dolog. De ha minden változik, ezen is változtatni kellene. Nem tudom elfogadni, hogy némelyek nem néznek bele a másik képébe, mondván, veled ez és ez a bajom, hanem praktikákkal, taktikákkal ügyeskednek, gyáván, az érintett háta mögött. Szerintem egy emberrel mindent meg lehet beszélni, azt is, hogy ki vagy rúgva, hogy rosszul dolgoztál, de ezt szemtől szembe kell megmondani, megadva a védekezés lehetőségét. Az a módszer viszont, hogy semmit sem mondunk, csak odateszünk, illetve eltávolítunk valakit, kísértetiesen hasonlít mindarra, amelyet az elmúlt negyven esztendő során tapasztalhattunk. Úgy tűnik, némelyek csak ezt tudják... Számomra ez elfogadhatatlan, mert embertelen... — Egy korábbi — Friderikusz Sándorral folytatott — beszélgetéskor azt mondta, nemakar visz- szakerülni a képernyőre. Mostanság azonban újra láthattuk önt. Miért változtatott az elhatározásán? — Nos, nem egészen azt mondtam, hogy nem akarok a képernyőre visszakerülni, hanem azt, hogy politikai műsorokban nem óhajtok szerepelni mindaddig, amíg az a felső vezetés ténykedik a televízióban, amelyikkel nekem is meggyűlt a bajom, s különösen addig, amíg az a bizonyos elnökhelyettes ott van. Úgy gondoltam, a magam kis lázadását azzal is eljátszha- tpm, hogy az ügyemet emberekhez kötöm, s ha valaki — ez megint az említett módszerekre utal — képes volt nevetséges hazugságokat a fejemhez vágni, akkor én azzal a palival találkozni sem akarok. — Szintén egy korábbi interjút idézek, amelyben úgy fogalmazott, hogy az újságírónak bizonyos fokig eleget kell tennie az aktuális hatalom elvárásainak is. Mára módosult az ezzel kapcsolatos véleménye? — Ön is tudja, hogy korábban nem lehetett nem eleget tenni a hatalom óhajának, mert ‘ ha olyasmiről nem beszéltem, amiről azt mondták, hogy erről nem beszélhetek, már beadtam a derekamat. A mai helyzet más: Most — mint említettem — párt- politikai csatározások zajlanak. A választásokig tartó időszakot átmeneti állapotnak kell tekintenünk, noha utána is fennáll annak a veszélye, hogy pártpolitikai érdekeknek kell megfelelnünk. Persze, az is elképzelhető, hogy úgy oldjuk meg a dolgot, mint számos országban, vagyis hogy a rádió, a televízió, a nagyobb lapok elegánsan tartják magukat távol a napi aktuálpoli- tikától, már ami a „kiszolgálást” illeti. Manapság borotvaélen táncolunk, roppant nehéz egyensúlyozni. Osztozkodás folyik a tömegkommunikációs eszközöknél — nyilván a Népújságnál is —, hogy nekem öt perc, neked öt perc, stb. Elmesélek valamit... Időnként hajnali műsort vezetek. A megállapodás szerint az egyik párt 6 óra 20 perckor, a másik 7 óra 20-kor kap lehetőséget arra, hogy elmondja a magáét. No, most ez a bemutatkozás az egyik pártnál 7 óra 23-kor történt meg, azaz csúsztunk, mert a sok esemény miatt hosszabb lett a Krónika. Erre az egyik rádiós főnök azt mondta, máskor ilyesmi elő ne forduljon, mert ezért súlyosan megrónak bennünket. Erre azt feleltem, hogy a kalapomat eszem meg, ha egy normálisnak született ember ott áll stop- perral a kezében, s nézi, hogy húszkor indulunk vagy huszonháromkor. Arról már nem is beszélve, hogy ki tudja eldönteni, többen hallgatnak-e bennünket húszkor, mint huszonháromkor... Na, erre azt válaszolta, lehet, hogy nem mindenki normális. Hát, ezzel nagyon egyetértek... Én is csak a saját erkölcsi érzékemhez igazodhatok — semmiféle parancshoz, mert ebből még mindig csak baj származott —, nem pedig a különféle irányokból érkező kívánságokhoz. — A televízió hangos a botrányoktól, a rádióban pedig látszólag — ismétlem: látszólag — csend van. Ez csak afféle vihar előtti csend? — Tényleg csend van. De egyet ne felejtsen el... A tévébeli botrányok többsége műbotrány, s a dolgok mögött a hatalom megszerzéséért vívott harc áll. A műbotrányok zömét annál a médiánál robbantják ki, amelyik érdekesebb, fontosabb, s lehetetlen nem észrevenni, hogy a rádió csupán másodlagos szerepet játszhat a televízió mögött. — Sajnos, azt kell tapasztalnom, hogy napjainkban a sajtót egyáltalán nem kevesebben és nem kisebb vehemenciával támadják, mint történt ez a pártállam időszakában. Be kell vallanom, számomra ez igencsak ijesztő. Osztja a félelmemet? — Tökéletesen. Ehhez csak azt tehetem hozzá, hogy akkor, amikor egyes emberek híján vannak mindenféle erkölcsi érzéknek, s arra is képtelenek, hogy a saját ügyeikben tisztán lássanak — gondolok itt politikai dolgokra —, akkor mindig az a létező legegyszerűbb megoldás, ha gyorsan bűnbakot keresnek. Ahelyett, hogy a valóságos okokat keresnék meg... Nevetséges azt hinni, hogy a sajtó csinálja a politikát... — A nyilatkozataiból kiderül, hogy szereti a hivatását. Vajon megfogalmazta már az újságírói ars poeticáját? Vagy úgy is megkérdezhetném: mikor tartja-tar- taná önmagát jó újságírónak? — Ez nagyon nehéz ... Azt hiszem, ahhoz, hogy jó újságírónak tarthassam magam — tehát olyannak, amilyet elképzelek —, újra kellene születnem. Erről a kérdésről nemigen tudok komoly prédikációkat tartani. Úgy gondolom, a szakmámban sem és az életem egyéb területein sem az a fontos, hogy különféle kategóriáknak megfeleljek... Sárhegyi István Árnyoldal nélkül Az utóbbi időben egyre több vád éri a tömegtájékoztatást, a sajtót is, hogy a magyar reform- politikának csak az árnyoldalait veszi észre, így manipulálja a választópolgárokat. Annak bizonyítására, hogy e vélemény ki- nyilvánítói tévednek, adom közre ezt az írásomat, amelyben a magyar reformpolitika előnyeiről, eredményeiről, azaz feny- oldalairól szólok. Emlékezzünk vissza, mily gyászos is volt a történelmünk néhány évtizeddel ezelőtt. A forradalmat követően haladó nézeteik miatt százakat végeztek ki, ezreket vetettek börtönbe, a párt és a kormány nézetei miatt százezreket kényszerítettek termelő- szövetkezetekbe. Manapság nincs ilyen veszély. Bárki, bárhol, bármikor szabadon elmondhatja a véleményét a kormányról, a pártokról, a szocializmusról és a kis bögyös Mariskáról. Oda se figyelnek. Őszinte kritikájáért senki nem kerül börtönbe. Sőt, azoknak a tolvajoknak, rablóknak, betörőknek, sikkasz- tóknak egy része sem, akik anarchista módón törnek, zúznak, lopnak, csalnak és harapnak. A demokrácia szellemében egyes ártok tízezreket akarnak ki- ényszeríteni a téeszekből. Régen, 3,60 volt egy kiló kenyér, ma a négyszerese. Ebből logikusan következik, hogy az életszínvonalunk is legalább négy mértékegységet emelkedett. Sőt: ha valaki kevesebb drága kenyeret eszik — szerencsére sok ilyen öntudatos állampolgárunk van —, növeli az árubőséget, és megszabadul a súlyfölöslegétől. Ami az egyéb áremelést illeti, bizton állítható, hogy átmeneti jelenségről van szó. Valószínűleg nem tűnt még föl Önöknek, hogy minden termelő és árhatósági szerv igen optimista ezen a téren. Ez lényegében természetes, hiszen ez a feladatuk. Áruikon a „fogy.ár” felirat is ezt fejezi ki, tudniillik a jelenlegi ár valamikor majd fogyni, azaz csökkenni fog. ' Igen sok a hajléktalan — írják az újságok, és bemutatja a tévé, hogyan rendezkedtek be az aluljárókban, a Déli pályaudvaron. Jelenlegi társadalmunk humánus ezekhez az emberekhez, hiszen lehetővé teszi, hogy közterületen, viszonylag védett környezetben hajtsák álomra a fejüket. Még három évvel ezelőtt is elképzelhetetlen volt, hogy közülük valaki rendőr nélkül találjon hajlékra. Az alacsony bérek miatt nem érdemes panaszkodni, mert e világon minden relatív. Kenyában, Kubában és Albániában az egy főre jutó nemzeti jövedelem ösz- szehasonlíthatatlanul alacsonyabb. A kisebb bér takarékos- ságra ösztönöz, csökkenti a gyermektartási díj összegét, tehát jobban járnak a húsz- és negyvenszázalékos vasárnapi apukák. De az anyukák is: kevesebb időt kell a pénz elköltésére fordítani, így többet lehetnek együtt gyermekeikkel. A veszteséget termelő vállalatoknak eddig csak kis hányadát számolták fel. Sokan türelmetlenkednek, sürgetik a bátrabb lépéseket. Kormányunk helyesen cselekszik, amikor időhúzáshoz folyamodik. Az Országgyűlés több tízmilliárdos költségvetési hiányt tervezett be erre az évre. Ezt mindenképpen teljesíteni kell! Az adórendszer bevezetése teljesen jogos és igazságos. Ilyen rendszer volt a feudalizmusban is, de az teljesen antihumánus, antiszociális volt. Nálunk ez a rendszer igazán demokratikusan működik: mindenki csak annyi adót fizet, amennyit bevall, amennyit muszáj, és amennyit.az APEH előírt. Ilyenformán mindenki beleszólhat az állam ügyeibe, bekiálthat annak kasszájába: „Hé, hol kuncog a dollár? Bevezették a lakáskölcsönök adóját is. Nem tudom, hogy melyik állami, vagy költségvetési szerv ötlete volt, de kitüntetést érdemelne, mert ilyet az egész világon mi, magyarok mertünk megcsinálni — utólag. Bebe Zabu kéktavi miniszter nem véletlenül üdvözölte ezt a pozitív és humánus döntést. A mi példánkat követve visszamenőleg felemelik a kiszáradt Nyenyere-tó vízszintjét. 'A legújabb hírek szerint egymilliárd dollárt kapunk Japántól. És végezetül itt jön szerény javaslatom. Mivel hitelbe kapjuk, kérem, hogy az OTP ne hagyja ki ezt a ziccert: kötelezze mindkét kormányt 50-50 százalékos hiteladó megfizetésére. Én úgy látom, hogy országunk és az OTP érdekei ezt így kívánják meg. Saiga Attila RSPCA tmte: date - Zitd Imturirv 1990 Állatvédő bélyegeit Az „Állatokkal Szembeni Kegyetlenség Megakadályozásara Alakult Királyi Társaság” (RSPCA) nevű állatvédő egyesület megalakulásának 150. évfordulójára kibocsátott brit bélyegek. (MTI-PRESS Képszerkesztőség) Elsőként gyalogszerrel az Antarktíszon át 1980-as archív kép Reinhold Messner olaszországi hegymászóról, aki társával, a nyugatnémet Arved Fusch-szal a világon elsőként kelt át az Antarktíszon kutyaszán vagy motoros szállítójármű igénye bevétele nélkül. A két kalandvágyó férfi 91 napi vándorlás után 1990 februárjában ért a kb. 1550 mérföldes út végére. (Népújság-telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) „Együtt a Marsra” Az amerikai Bolygókutató Társaság (Planetary Society) „ Együtt a Marsra "elnevezéssel nagyszabású nemzetközi tudományos versenyt hirdetett az 1973 után született fiatalok számára — tájékoztatták az MTI munkatársát a Magyar Asztronautikai Társaságban. A pályázat célja, hogy a felnövekvő generáció — amely majd a jövő században megvalósíthatja az ember Mars-utazását — már most megismerkedjen e vállalkozással kapcsolatos problémákkal, s erejéhez mérten részt vállaljon ezek megoldásában. Vagyis a tudósok ötleteket várnak a fiataloktól. A versenyre egyénileg vagy 2-3 fős csoportokban lehet nevezni. Ennek feltétele, hogy a vállalkozó szellemű fiatalok egy témavezető tanár vagy más szakember irányításával 10-40 oldalas önálló dolgozatot készítsenek. Olyan témák kidolgozását várják a pályázat meghirdetői, amelyek kapcsolódnak az űrhajósok életéhez a Mars-utazás alatt, illetve magához a Mars bolygó kutatásához. Az egyes kérdéskörökről készült összefoglalókat 1991 tavaszáig kell elküldeniük. A dolgozatokat fizikusokból, biológusokból, orvosokból és mérnökökből álló bizottság bírálja el. Minden országból a három legsikeresebb pályázat részt vesz azon a nemzetközi versenyen, amelynek díjkiosztása 1992-ben lesz Washingtonban.
