Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-22 / 68. szám

NÉPÚJSÁG, 1990. március 22., csütörtök 5.

A Filharmónia sorozatában

Gluck: Orfeusz és Euridike

Az országnak eme felforrósodó, ritka szép tavaszában is üdítő, mi több, vigasztaló, nyugtató jelenségként szólt hozzánk Gluck operája, abban a pódiumváltozatban, ahogyan ezt a há- romfelvonásos művet a Camera- ta Transsylvanica és a Budapest Madrigál-kórus Egerben előadta.

A hangversenyt nem a legkellemesebb hírrel vezették be a rendezők: útközben lerobbant a busz, így csak késéssel indulhatott a program. Bő félóra előtéri ődöngés után a zene türelmes barátai — többen ingerülten hazamentek, nem várva a bizonytalanra — beülhettek a nézőtérre, majd minden mulasztás elsimítására Pandi Marianne alapos, lélektanilag is jól formált bevezetőt tartott Gluck Orfeuszáról és arról, hogyan is éli meg az egyes századokban az európai divathullámzás a színházat és benne az operát, mint műfajt.

A mai közönség számára Gluck zenéje a fontos, mindaz, amit a mitológiai anyagból számunkra átír, ahogyan a lélek szenvedélyét, a boldogság állapotát kereső földi halandónak közvetít. Orfeusz, a dalnok siratja Euridikét, elhalt feleségét, de Ámor megvigasztalja, visszakaphatja elvesztett élete párját, csak le kell szállnia az alvilágba. Egy tilalom azért még ezt is nehezíti, Euridikére csak akkor tekinthet, ha már a földön vannak. Nem kell sűrű magyarázatokba bocsátkoznunk, hogy a szerelem csodálatos önzése hogyan tud ellenállni egy ilyen kísértésnek. Gluck ezt a mitológiai kalandot a hajlékony emberi hang és az instrumentális zene együttesével olyan megvesztegetően őszinte vallomássá emeli, amit ma sem tudunk meghatódás nélkül végighallgatni. Mi, akik ebben a században mindenfajta elementáris gorombaságot végigszenvedtünk, társadalmi méretekben is, ráhangolódunk arra az igazságra, amit a zene hitté varázsol: az életünk egyetlen, szerelmünk is, s ennek a valóságát csak akkor vesszük észre, ha már nagy, netán pótolhatatlan veszteségek értek bennünket. Orfeuszt Takács Klára énekelte. Ismerjük gazdag eszköztárát, ennek a színes orgánumnak széles területen mozgó drámaiságát. A zenei anyag kezelésének meghitt módja, a természetes színrehozatal, megjelenítés nemes egyszerűsége attól fényesedik nála magasabbá, mint egy szürke köznapi pódiumprodukció, hogy a vágyódó szerelmes keserves árvaságát nem betanult feladatként panaszolja el egy kétszáz évvel előbbi partitúra alapján, hanem a szenvedő, a vágyódásban kivérző szívet szólaltatja meg. Az áhitat, szenvedélyesség és méltóság, ahogyan végigharcolja önmaga ellen, az elveszett szerelmesért a nagy utat, valódi pokoljárás, út a megtisztulás felé. Az est nagy élménye marad ez az Orfeusz.

Méltó partnere Takács Klárának Euridiké alakjában Pászthy Júlia, ő másként lobogja el előttünk az asszonyi szerelmet, mert egy modem nő nem viseli el, hiúsága tiltakozik az ellen, hogy őt ne vegyék észre, s főképp az ne érdeklődjék utána, aki állítólag szereti őt. Dehát az istenek útjait régen sem ismerték fel sokan, köznapi halandóktól pedig ne is kívánjunk ilyesmit, mondanánk, ha nem tudnánk, végül is mindent a rejtett, végzetszerű erők mozgatnak bennünk és körülöttünk.

Ámort a bájos fiatal énekesnő, Pintér Anikó formálta meg. A Camerata Transsylvanica Magyarországra került erdélyi muzsikusok együttese a Budapesti Madrigál-kórussal a Gluck-i operai folyamatot, azt a lélektani vándorlást elevenítette fel, amely lehetővé tette a szólisták nagyszerű teljesítményét. A vezénylő Szekeres Ferenc fegyelmezett és pontos megszólaltatásra törekedett, s hagyta, hogy a szólisták a mély átélésben is versengjenek egymással. A hangversenymester, Selmeczi János nevét is fel kell jegyeznünk, mert az élmény minden közreműködő ellenében hálára kötelezi a beszámoló íróját is.

Vajha mai fiataljainkhoz is eljutna ennek az operának a lelkisége, az a tudat kialakulhatna bennük, hogy ilyen értékek nélkül, a szerelem ilyen átélése nélkül csakis elsivárosodhat az életük.

Farkas András

Székelyföldi pillanatok

Kapu a semmibe

(Fotó: Gál Gábor)

Skanzen

Passió-részlet Somlyóról

Az első találkozás a házzal

A rendbetett bejárati rész

Heves határában, tíz Ötödrészen a még mindig „működő” néhány tanya körül szaporodnak a hétvégi házaknak átmentett öreg épületek, meg az utóbb emelt kedves kis új bungalók. S ilyenkor, a tavasz közeledtével a lakóik is mind többet mutatnak már magukból, benépesítik apróbb-nagyobb kertjeiket, amerre a szem ellát.

Egyre népszerűbb a vidék, kicsalja, marasztalja azt is, akinek sokáig talán eszébe sem jutott a kirándulás, időzés, visszatérés. Valahogy így voltak vele Kal- bantnerék is, mielőtt beleszerettek a tájba, s igazán alkalmi áron vettek maguknak „birtokot”.

— Elhanyagolt állapotában is roppant megtetszett családunknak a tágas telken ősparkra nyíló egykori úri lak, néhai Majzik Viktor földbirtokosnak, Heves megye alispánjának, felsőházi képviselőjének valamikori nyaralója, amelynél romantiku- sabbról úgyszólván, nem is álmodhattunk volna — idézi a néhány esztendeje történteket Kal- bantner Gézáné vállalkozó. — Meglehetősen rémisztőén nézett ki a hely, de azért nem rettentett vissza bennünket. Makacsul elhatároztuk, hogy feltétlenül rendbetesszük, tartson a munka

bármeddig. Aztán bozótot, gazt irtottunk, s hozzáláttunk a hajdan fényes vendégseregeket is csábító rozzant építmények rendbetételéhez. Más dolgunk is lévén, persze csak „lépésben” haladhattunk. Cseppet sem volt könnyű, amíg idáig jutottunk — mutat körül már nem kis megnyugvással.

Férje, akire voltaképpen a neheze szakadt mindezekből — szerényen mosolyog. A világért sem hangsúlyozná érdemeit az ügyben, bármennyire nógatom.

— Annyi az egész, hogy: volt, van kedvem hozzá — mondja tömören. — Nem vagyok ugyan építész, tulajdonképpen csak a kádár szakmát örököltem, tanultam, de régóta az építőiparban dolgozom. Seregnyi dolgot ellestem társaimtól, ehhez is, ahhoz is értek már annyit, amennyire szükségem van. Hozzá merek fogni majdnem mindenhez, nem félek a hellyel-közzel adódó nehézségektől. Ami pedig nem ment, abban segítségemre voltak a rokonaim, barátaim, ismerőseim, olykor pedig a fizetett iparosok is... Egy híján száz éves volta kúria, amikor megvettük, akkor még élő gazdájától, Újfalussy Györgytől. Emlékek, fényképek alapján meg is könnyített a felújításban. így sikerült az eredeti állapotot visszaállítanunk, legalábbis addig a fokig, ameddig ez elengedhetetlennek tűnt. Mert ha próbáltunk is igazodni a múlthoz, nyilvánvalóan a korszerűsítésre is törekedtünk. Hiszen a mai igények, szokások egészen másak, mint évszázaddal ezelőtt.

— Egyszóval úgy kikupáltuk a házat, s akaratlanul is annyit költöttünk rá, hogy lassan-lassan már valósággal sajnálni kezdtük magunktól — veszi vissza a szót az asszonyka. — Jobb sorsra érdemes, elhatároztuk hát, hogy valamiféle vendégfogadót nyitunk itt az ötödrészi dombon. Egyelőre ugyan csupán italmérésre, amolyan presszóra váltottam engedélyt, s jobbára csak a hobbitelkes betérőkre gondoltam. Ám, hogy híre ment, a ”Zöld kastély” megnyitásának, sokan felkeresnek minket máshonnan, messzebbről is, s mind nagyobb az igény. Szeretnék, ha konyhát is vezetnénk rendszeresen, s szívesen laknák a négy szobát.

Ehhez azonban még idő kell. Néhány hete jött a villany, s ha például kijavítottuk is a jó hírű régi kerekeskutat, a vizet sajnos még kocsival hordjuk a házhoz, lajtból tesszük a tartályba. Ki

tudja, mikor lehet itt tényleg fogadó...?

Az ide vezető dűlőútról a körülkerített telken, gyümölcsös mellett széles feljáró vezet a házig, fehérre meszelt kerékvetőkkel, üde zöld tujacsemetékkel. Fenn is tágas parkoló, az épületbe kilátónak sem utolsó hangulatos tornácról lép a vendég. A termek egyszerre múltbeliek és maiak. A falakon dekoráció az üveg alatt látható — gobelinhez hasonló — eredeti festés, s több történelmi címer. A festmények kiegészítéseként — mint Kalbant- nerék tervezik — később talán kisebb tárlatokat is rendeznek más munkákból, valószínűleg elsősorban közeli, megyebeli művészektől.

A kertben rönkasztalok, falócák piknikekhez, tűzrakóhelyek bográcsoláshoz, nyársaláshoz. Van lengőteke, jó időben felállítják kinn a pingpongasztalt is, a benti játékhoz pedig talán felszerelik a még javításra szoruló biliárdot. Ha érik a gyümölcs, bárki szakíthat fájáról, megkóstolhatja.

Néhány hét múlva kezdik megint az új szezont. Ha kedvez az időjárás, lehet, hogy ki sem vátják a májust, már áprilisban kinyitnak.

Gyóni Gyula

Megkezdődött a tavaszi fesztivál Pesten

A kultúra csendes parádéja

Mintha a választási előkészületek izgalma elvonta volna a hazai közönség figyelmét a főváros immár hagyományossá vált kulturális seregszemléjéről. Idén tizedik alkalommal rendezték meg a Budapesti Tavaszi Fesztivált, s ezzel egyidőben a programsorozat részeként az Utazás'90 idegenforgalmi kiállítást.

A fesztivál a program szerint március 16-tól 25-ig tart. Ezt azért úgy gondolom, igazán pontosan csak a kimondottan ezért idelátogató külföldiek tudják — főként angol szót hallottam — a hazaiak kevésbé. Egyáltalán a nyitó napon még a belvárosban is kevésbé érezhető a fesztiválhangulat. A korábbi években standokon kínálták a propaganda anyagot. Most a Vörösmarty téren a kínai vérengzéseket dokumentáló szabadtéri fotókiállítás paravánjai tövében egy bicegős punk-figura magyar nyelvű programfüzettel üzletel: negyven forintért hozzá is lehet jutni.(A Vigadó sajtóirodájában van csak tájékoztató anyag, zömmel idegennyelvű.)

A kiállítások közül a fő atrakció Szinyei Merse Pálnak, a múlt századvég, s e századelő világhírű plan air festőjének gyűjteményes kiállítása a Nemzeti Galériában, a Várban. Két esztendeje a szlovákiai Jemyén volt alkalmam látni a Szinyei Merse kúria romló maradványait. Az egykor takaros kis udvarház romjain ott volt a „Potraviny” felirat, népboltot rendeztek be az épületben, de már az is bezárt. Körülötte a szemétben tapickoló cigánygyerekek csodálkozva nézték, mit keresünk mi arra, eltévedt magyarok.

Szóval ehhez képest szívet melengető, hogy itt végre mégis helyére kerül századunk egyik legnagyobb hatású festője. Az elmúlt negyven esztendőben ugyanis, még így együtt nem állították ki műveit, melyek részint a hazai múzeumok raktáraiból, részint magánkézből kerültek elő. A megnyitón az esemény feletti örömünkbe üröm is vegyült. Hazai módra nem tudták megadni a módját a szervezők a 16-án, délután 4-re hirdetett megnyitón, ötig várakoztatták a nagyérdeműt. A tárlatra készült ugyan katalógus, amit potom 240 forintért már magával is vihet az érdeklődő. (Hát ha a világkiállítást is így rendezik, ne csodálkozzunk, hogy a kultúraéhes, de a várakozásban kifárasztott érdeklődők idő előtt kereket oldanak.)

A nyitókoncertet a kongresszusi központból közvetítette a televízió. Még a fesztivál első napján a szemfüles színházbarát Sobol Gettójának Madách-színházbeli bemutatója mellett felfigyelhetett arra is, hogy a Pataky István Művelődési Központban, az egri Gárdonyi Géza Színház Bibbiena Calandria című darabjával vendégszerepeit.

(jámbor)

Kicsi-e

a kistermelés...?

Róluk szinte naponta beszélnek, különösen ha a húsról, tejről, tojásról, netán mézről, zöldségről vagy gyümölcsről van szó. Ők a kistermelők, újabban pedig a magánvállalkozók a mezőgazdaságban.

Sokszínű a munkájuk, törődnek a földdel, a szerszámokkal, a felhasznált eszközökkel, azzal, mennyi pénzt mire fordítanak. Tehát valóban az ésszerű gazdálkodásra törekszenek. Ezt a régi paraszti hagyományt jó lenne átörökíteni a holnapnak is! Persze ma nem olyan egyszerű a helyzet, hiszen úgy emlegetik, hogy válságban van a magyar élelmiszer-gazdaság,és ez a kistermelésre is rányomja bélyegét. Mégis fontos, hogy beszéljünk róluk, akik nagyon sokat tesznek nap mint nap értünk, fogyasztókért.

Ha csak a legfrisebb tavalyi statisztikai adatokat említjük, 1989-ben a bruttó mezőgazda- sági termelés 37, a nettó termelés 57 százalékát adták.

Mindezt olyan körülmények között tették, amikor erőteljes adóteher nehezíti a munkájukat, nem beszélve a szűkítő pénzpolitikáról, amely nem támogatja a kistermelőket, de hasonló gondokkal küzdenek a nagyüzemek is. Problémát okoz, hogy kevés a kisüzemi termeléshez szükséges speciális gép, nem beszélve a víz, az energiaárak folyamatos emeléséről, amely a kistermelőket is sújtja.

Annyi bizonyos, hogy ha több

vállalkozót akarunk a mezőgazdaságban, akkor a kormányzatnak, különös tekintettel a pénzintézeteknek is többet kell tenniük a jövőben. Az egyéni vállalkozásokra ugyanis nagy szükség lesz, ehhez viszont megfelelő piacra. Vannak már jó kezdeményezések, gondoljunk csak a Ka- posfarmra, amely Somogy megyében segít a szarvasmarha-tenyésztőknek.

Természetesen a mai mező- gazdasági magántermelés már nem egyértelműen a háztájira alapozódik.Egyéni vállalkozásokra, amelyeknek célja az üzletszerű termelés, természetesen a saját kockázatot vállalva közben. Ilyen például az a méhész, aki 200-250 kaptárral rendelkezik, vagy az a gazda, akinek 200-250 tehene van , és sorolhatnánk tovább. Miután egész gazdaságunk átalakulóban van, ennek hatása az élelmiszer-gazdaság átalakulására is, ezen belül pedig a kistermelésre is kihat. Jelenleg akik ez utóbbira vállalkoztak, azok megszállottak módjára dolgoznak, viaskodva az időjárással, az alacsony műszaki színvonallal, az adózással, a pénzszűkével. Mégis tisztelet nekik, mert látnak benne fantáziát és ezáltal a jövőre is gondolnak.

Manapság a nagyüzemeken belül is gondolkodnak a vállalkozásokban. Várható tehát, hogy ezen a területen is megmozdul valami.

Mentusz Károly

Friss hajtás a hevesi vendéglátásban