Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-20 / 66. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1990. március 20., kedd Egy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT Háborgó milliók A türelem sem határtalan. Eleinte megértettük a tévések anyagi és egyéb gondjait, rokonszenveztünk függetlenségi törekvéseikkel. Ezért aztán elnéztük azt, hogy mind szürkébb, jellegtelenebb, színvonaltalanabb lett a kínálat Később azonban indokoltan füstölögtünk, morgolódtunk amiatt, hogy állandósult ez az átmenetinek, ez a pillanatnyi kórtünetnek hitt jelenség. Mostmár ott tartunk, hogy nem érdemes bekapcsolni a készüléket, mivel az egyes produkciók minősítése csak kivételesen közeh'ti meg a közepes szintet. Azt hiszem, nem kell senkinek bizonygatni, hogy ez tarthatatlan állapot. Ráadásul eluralkodnak az ismétlések, nem egyszer jelöletlenül. A műsor-összeállítók ugyanis ügy vélik, hogy romlik a memóriánk. Hát jókorát téved- nek.Ez azonban főnökeiket sem zavarja, hiszen — ez aligha vitatható — a március 15-i ünnepségek közvetítési nehézségeivel kapcsolatban — hogy nagyon finoman fogalmazzak — háromszor informáltak félre bennünket. Tették ezt teljes közömbösséggel, irritáló érdektelenséggel. Még az sem döbbent tudatukba, hogy az efféle turpisságra mindig fény derül, vagyis a szembesítés késhet, de nem múlik. Most aztán pironkodhat az elnök, illetve a voltaképpen mindenki által joggal megkérdőjelezett kuratórium. Az ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy alapvető kötelességükről feledkeztek meg:ű nemzet tájékoztatásáról Ezt magya- rázgathatják, de egyetlen érvük sem elfogadható. Sok mindent meg lehet bocsátani, de ezt az alapállást, ezt a befolyásolhatóságot, ezt a karakter- és arcnélküliséget soha! A gyámokról ugyanis feltételezzük az érettséget, a tapasztaltságot, a bölcsességet, a határozottságot, ők azonban nem feleltek meg ezeknek a mellőzhetetlen kritériumoknak, azaz egyértelműen igazolták alkalmatlanságukat. Reméljük, levonják az ilyenkor elkerülhetetlen következtetéseket, s más ponton kamatoztatják majd vélt vagy valódi adottságaikat. A milliók viszont háborognak. Altatta ókét, — hogy csak néhány példát említsünk — a szerdai Amerikai anziksz, a pénteki Nyaralótársat keresünk, a szombati Derrick. Legfeljebbßncf Spencernek örülhettek a Kincs, ami nincs-ben. Ez se volt esztétikai gyönyörűség, de legalább szórakoztatott. Amolyan má- konyként. A kábulatot azonban ébredés zárja, bosszankodást szülő kiábrándultság. Sajnos, sorozatban Pécsi István Amit láthattunk és amit nem Az elmúlt hét legérdekesebb televíziós eseménye nem a képernyőn történt, hanem a kulisz- szák mögött. Március 15-én ezért jobb híján a tudósoké és a határainkon túli magyaroké volt a szó. A nemzet ünnepét nem közvetíthette élőben a nemzet televíziója. Nem akarom most a felelősséget mérlegelni, hiszen nagyon is szerteágazó kérdés ez. Minden félnek megvan — mert meg lehet — a maga megdönthetetlen érve, sőt érvrendszere, amelyből nem volt hajlandó engedni. Ezért állt elő ez a végeredmény, amely némileg elkesentően hatott. Tavaly ilyenkor szinte még nemzeti egység bontakozott ki abban, hogy szakítani kell mindazzal, ami volt. Csekély kivétellel mindenki egyetértett abban, hogy rendszerváltásra van szükség. Most, amikor a továbbiakról kellene dönteni, a rendszerváltás mikéntjéről, az egymásra találás helyett az elkülönülés, új határ- por következik. A nemzeti egység ünnepén ismét csak a különbségeket, az egymástól elválasztó távolságokat idézhettük fel. Lehet, hogy ez így törvényszerű, mégis nyugtalanító, mert előre vetíti a kisebb és nagyobb ellentétek árnyékát, amelyek any- nyira meghatározóak lehetnek a későbbiekben. Az ünnepi asztalról tehát hiányzott a legfontosabb, s ezért a tudomány és az irodalomtörténet igazságai elég elvontan hangoztak. Mert lehet, hogy valóban csúnya volt Kossuth Terézia nevű felesége, s mindenkinek meglehet a maga Teréziája — ahogy egy bölcs történész megjegyezte —, de azért nem kell unos-untalan erre figyelmeztetni a jámbor férfiembert. Ezen kívül nemigen maradt már a televízió tarsolyában olyan film, amely a maga meséjével átlelkesítette volna azokat a tényeket, amelyeket a komoly tudósok a színükről és a visszáj ükről is egyformán unalmasan vizsgál- gattak. Talán csak a március 14- én, este levetített Bódy Gábor alkotás, az Amerikai anziksz jelentett kivételt. De ez is stílusosan a kiábrándultság és a széthullás légkörét hozta magával: a szabadságharc emigránsairól szólt, akik az amerikai polgárháborúban igyekeznek önmagukat és a haza gondolatát megőrizni. Vállalkozásuk kilátástalan, mégis heroikus: az óriási világban elvész az egyes ember, s ilyen távolságból térképasztallá zsugorodik a távoli Magyarország. Talán majd valamikor megértjük, hogy messziről valóban kicsi ez a haza. Egy évünk van rá, hogy beéijen ez az ünnep, s jövőre megtalálhassuk azt az üzenetét, amely egységbe fog. Azt, ami valóban egy nemzet lényegéhez tartozhat. Gábor László Nincs többé...? Mint annyiszor máskor: csengett a telefon a gyöngyösi szerkesztőségben. — Simon Mátyás lánya vagyok — hallatszott a kijelentés, majd: — Megjelent egy kis cikk a Népújság utolsó oldalán Nincs többé kopasz fej címmel. Ebben rosszul tüntették fel édesapám címét. Ő a Bajcsy- Zsilinszky körút 47-ben lakik. Képzelje el a másik cím alatt a hétvégeken hányán csöngethetnek be, mert ott keresik a feltalálót, hiába. Milyen kellemetlen lehet annak, akit így zaklatnak az érdeklődők. Ha már édesapám engedélye nélkül jelentették meg a cikket, legalább helyesbítsenek. — Engedélyt kellett volna kérni egy reklámhoz? — Igen. Különben is augusztus végéig senkinek sem tud adni édesapám gyógyszert, mert addig kell várni, amíg a szükséges növények megnőnek. Ennyit erről a telefonról, aminek alapján egy következtetést mégis megfogalmazhatunk: lesz még tovább is kopaszfej, legalábbis augusztus végéig. De a reményt senki se veszítse el — mert arra továbbra is szüksége van mindenkinek. Akár hullik a haja, akár nem. (-ár) Figyelem: mérgeskígyók — életveszély! Délidőben teknőséknél „Sajátos” illat teijeng. Csak óvatosan merek közlekedni, az előbb majdnem rátapostam egy teknősre. A halak egyáltalán nem kifejezéstelen tekintettel úszkálnak, inkább valamiféle laza közönnyel merednek a világba. A „sajátos illat” majdnem biztos, hogy az egerektől jön, de az előbb trancsíroztak szét itt egy heket, táplálék gyanánt, az sem akármilyen illat. Az afrikai virágbogarak úgy nyüzsögnek, hogy még a föld is mozog belé. Csak a kígyók — azok hevernek mozdulatlan méltósággal. Zajtalan szemlélődésük csendjét legfeljebb a tücskök cirpelése zavarja meg néha. Egy kétszer három lépésnyi birodalom, az egri Ifjúsági Ház második emeletén. A biológus klub mozgalmas világa. A patkányt Fricinek hívták Nem lehet könnyű Mikus László családjának lenni. Először csak a halak...aztán néhány papagáj, az aranyhörcsög, a mezei nyúl, no meg a vipera. De ami „betette az ajtót”, az nem más volt, mint Frici, a csuklyás patkány. — Egészen apró, mondhatni „szopós-patkány” korában kaptam meg Fricit — meséli szinte gyengéden a klubvezető. — Nem zártuk be soha, volt egy helye, ahol lakott, és ahonnét kijárt. Ahogy nőtt, úgy nőtt meg neki az esze, meg a rágcsálhatnékja is. Kezdte az ajtósarkakkal, aztán azzal szórakozott, hogy a dunnahuzat egyik végén „bement”, a másikon meg „kijött”. Amúgy elég intelligens egy patkány volt, még a nevére is hallgatott. A feleségem idegeire akkor kezdett menni, amikor kitalált egy játékot. Az éjszaka kellős közepén felugrott az ágyába, és elkezdte piszkálni a haját. Elzavartuk kétszer, háromszor, de úgy látszik élvezte, mert képes volt hajnalig „játszadozni” vele. Aztán, amikor „megette” a bőrtáska szíját is, úgy döntött a nejem, hogy elég volt az állatokból. Amióta meg kisgyerek van otthon, már csak egészségügyi okokból is búcsút mondtunk nekik... Teknőst fogni nem sportszerű — de könnyű — A legtöbb ember elképzelni se tudja, hogyan kell például kígyót fogni.. . — Az európai viperákat elég könnyű foglyul ejteni. Egy „L” alakban végződő bot, meg csipesz kell hozzá. A bottal leszorítjuk, a csipesszel meg a farka végén hirtelen felemeljük és kész. A kígyók egyébként rendkívül félénkek. Leginkább délelőtt lehet őket megközelíteni, amikor napoznak. Ha szeles az idő, majdnem reménytelen a vállalkozás: a kígyók nem szeretik, ha fúj a szél, olyankor eltűnnek. Igazából a siklók teszik próbára az ember képességeit: már ahhoz is rendkívül jó szem kell, hogy egyáltalán észrevegyük. Megfogni pedig...! A haragos sikló úgy be tud gyorsulni, hogy másképp nem éred utói, csak ha utánaveted magad. Olyankor aztán nem számít a rózsabokor, szakad rólad az ing, a gatya meg a bőröd is — lényeg, hogy a farka vége meglegyen. Igen ám, csak ezek néha berohannak a kőfal repedé- sibe — ilyenkor nem marad más hátra, csak a fárasztás. Kirántani nem lehet, meg kell várni, amíg elfárad, és csak akkor lehet, nagyon óvatosan, szinte centiről centire kihúzni a lyukból. Legcsúnyább — az elejtés sportszerűsége szempontjából — teknőst fogni. Mint tudjuk, nem egy sportos állat... Viszont az életmódját ismerni kell, máskülönben előfordulhat, hogy valaki elmegy huszonötször Jugoszláviába — és mindannyiszor teknős nélkül tér vissza. Óhatatlan, hogy ne marjon meg a kígyó — Aki huzamosabb ideje foglalkozik kígyókkal, szinte törvényszerű, hogy átesik a tűzkeresztségen: megmatja egy vipera, például. Eleve rendkívül kiszámíthatatlan állat, meg az évek hosszú során az ember hozzászokik az ottlétükhöz — és megfeledkezik az alapvető óvatosságról. Az én első „kalandom” egy kisebb kígyóval történt: nem is mart meg, csak ahogy oldalra fordította a méregfogát, etetés közben, beleakadtam. Elmentem a körzeti orvoshoz, ő meg első kétségbeesésében belém- nyomta a szérum felét. Na, akkor lettem igazán rosszul. Azonnal befeküdtem a kórházba. Valószínű, hogy feleslegesen kaptam ekkora adag szérumot, vámom kellett volna, figyelni a tüneteket — hányinger, fejfájás — mert ha nincs, amire kifejtse a hatását, akkor a gyógyszer csak kárt okoz: ez például lelassítja a vérkeringést, súlyosabb esetben akár leállhat a szívműködés is. Azóta már rutinosabb vagyok: várok egy kicsit, és ha komoly rosszullét fog el, csak akkor megyek kórházba. Az egérért szinte könyörögni kell — Épp etetés folyik, amikor beszélgetünk. A teknősök például fagyasztott őszibarackot kapnak. Elég jól megy nekik... — Ami otthon, a hűtőládában van, abból hozok. Ugyanígy otthonról hordjuk az almát, a zöldségeket. Salátát a piacon veszek — ez nem olcsó, a klubvezetésért kapott tiszteletdijam csak salátára megy el. — A kígyók gondolom nem érik be effajta étrenddel. — Nekik itt vannak az egerek. Ezekhez hozzájutni szinte lehetetlen: csak olyan intézményektől szerezhetők be, ahol kísérleti célokból tenyésztik őket. Akkor se pénzért adják, hanem szívességből, baráti alapon. Nincs hivatalos csatorna, nincs „piaca” az egereknek. A tücsköket az állatkertből kaptuk, hál istennek ezek gyorsan szaporodnak. — Az Ifjúsági Ház mennyiben támogatja a biológus-klubot? — Van helyünk, ez a legfontosabb. Annak idején közel százezer forintot áldoztak az állványokra, az akváriumok, terráriu- mok felszerelésére. Hozzáteszem, hogy nemcsak a magunk gyönyörére ügyködünk itt: rendszeresen járnak iskolás csoportok a klubba, nekik gyűjtjük itt a levedlett kígyóbőrt — mindig akad, aki haza akarja vinni... * Mikus László nem kellett a tanárképző főiskola állattani tanszékének. Elengedték, amikor a nevetségesen alacsony fizetése helyett „zsírosabb” állásra pályázott. Jelenleg az Utasellátónál dolgozik...igaz, hogy állat még a környékén sincs — a legyeket, meg a szúnyogokat kivéve — de legalább el tudja tartani a gyerekét. És akadt egy zug, ahol tized, huszadmagával együtt békésen „elvan”akígyóival... DorosJudit Itt, ott is valami érdekes Benn az egér, kinn a farka... (Fotó: Jakab László) ^ 7**aT’" ryj** ÍJ ljr .J&JL4&K* JJL flUl 8
