Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-14 / 63. szám

NÉPÚJSÁG, 1990. március 14., szerda

Válasz

az „Egervin dolgozói” (?) nevében tett nyílt levélre

Tisztelt Levélírók!

Bizonyára nem terjedelmi okokból nem jelölték meg magukat név szerint — hanem, mert az „Egervin dolgozói” megjelölést tökéletesen alkalmasnak hitték levelük anonym jellegének el- leplezésére.

Az Önök levele ugyanis névtelen levél — méghozzá a leg- amorálisabb fajtából, hiszen a többségi vélemény képviselőinek pózában tetszelegvén nem gondolnak arra, hogy mindazoknak a legelemibb Személyiségi jogait lábbal tiporják, akik adott esetben nem értenek egyet Önökkel és az Önök eszközeivel, noha ők is az „Egervin dolgozói”. Ha Önök csakugyan az „Egervin dolgozói”-ként írták nyűt levelüket hozzám, az igen sajnálatos, mert a Népújság február 6-i számában megjelent cikkemben én elsősorban azokhoz szóltam, akiknek semmiféle információjuk nem volt, és nem is lehetett vállalatunk helyzetéről és gondjairól. Ha Önök csakugyan az „Egervin dolgozói”, nem állíthatják felelősséggel, hogy más alkalmuk és lehetőségük nem lett volna az észrevételeik felvetésére, mint a sajtó nyilvánossága. Bár az is igaz, hogy hangulatot keltem a sajtón keresztül lehet manapság a leghatékonyabban.

Aki valamennyire is ismeri országunk és ezen belül az állami vállalati struktúra mai helyzetét, az előtt teljesen nyilvánvaló, hogy a tervutasításos irányítás időszakában elért eredményeket a kialakulóban lévő piacgazdaság átmeneti konfliktusaival ösz- szevetni képtelenség.

A társasági formára való áttérés ma gazdasági kényszer, és nem^ljgjgatíva. Nem arról van tehát szó, hogy,merő kalandor- ságból vagy állítólagos egyéni vezetői érdekeinktől vezéreltetve állami vagyon kiárusításába kezdtünk, hiszen ez konkrét helyzet ismerete nélkül nem más, mint szociális demagógia.

Ha Önök csakugyan az „Egervin dolgozói”, és valóban a vállalat sorsáért aggódnak, nem pedig az áldozathozatal miatt, amely minden változtatás szükségszerű velejárója, nyilvánvalóan tájékozódtak fennmaradásunk esélyeiről és lehetőségeiről: a gazdaságpolitikai realitásokról, s talán még összehasonlító vizsgálódást is folytattak az ágazathoz tartozó és hasonlójellegű problémákkál küszködő vállalatok tekintetében. E célból ugyanis teljes nyíltsággal, mindenre kiteijedő programot adtam az Egervin Híradóban, mely minden dolgozónkhoz eljutott.

Ezek után aligha kell megmagyaráznom, mit jelent a pénzügyi kormányzat monetáris restrikciója, hogy a kamatterhek gondja aligha lehet mondvacsinált egy olyan országban, ahol a lakosság türelmét ma már a kamat adója teszi próbára! A pénzügyi szabályozórendszer nem titkoltan, egyszerre kényszeríti és ösztönzi a vállalatokat a társasági formára való áttérésre, hiszen a gazdaság állapota objektíve igényli a külföldi tőkét és az ehhez kapcsolódó külföldi technológiát, mert enélkül az Önök által „kimazsolázástól” és „leértékeléstől” bőszen féltett állami vagyont sem lehet működtetni. Pazarlás ezért csak akkor és annyiban fog megvalósulni a jövőben, amikor és amennyiben szejit tehénként tiszteljük az ellehetetlenült nagy- vállalati modellt — akár az állami vagyon rosszul felfogott megóvásának ürügyén.

Veszedelmes hozzá nem értésről és némi nosztalgikus-idealisztikus naivitásról tanúskodnak az Önök munkástanáccsal kapcsolatos elképzelései. Ma már

köztudomású tény, hogy az eredetileg a tulajdonosi tudat erőteljesebb érvényesítésére kitalált vállalati tanácsos vezetési forma túlzott elteijesztése gazdaságpolitikai hiba volt. (Lásd: Átalakulási Törvény indokolása.)

•Ennek ellenére Önök egy lényegében azonos funkciójú és összetételű szervezet létrehozásában látják annak garanciáját, hogy vállalatunk dicső napjai visszatérjenek, a vezetés legitimitásának nyilvánvalóan alaptalan megkérdőjelezésével, de lényegében anélkül, hogy igényeiken túl megfogalmaznák a vállalat megújítási programját.

Hiú reményeket táplálnak, ha azt hiszik, hogy a munkástanácsönkormányzat létrehozásával a jelenlegi szervezeti séma konzerválható.

Nem kívánom Önöktől, hogy 40 év mélyen rögzült beidegződéseitől egy csapásra megszabaduljanak, de azt igenis elvárom és megkövetelem, hogy szertefoszlott illúziók, légből kapott információk, féligazságok alapján ne próbáljanak mesterséges akadályokat teremteni az átalakulás szükségszerű és elkerülhetetlen, és egyébként is megpróbáltatásokkal terhes folyamatában.

Levelük nem elsődlegesen felháborított, hanem mélységesen elszomorított, mert soraikból nem a jobbító szándékot, hanem a felelőtlen zavarkeltést érzem.

Amennyiben Önöket valóban az alkotó közreműködés szándéka vezérelte, az esetben nyilván nevüket merik adni javaslataikhoz és nyílt levelükhöz. Ha pedig nem fedik fel kilétüket, az olvasóra bízom Önök és módszereik megítélését.

Eger, 1990. március 12.

Váradi János vezérigazgató

Hol a határ a „HATÁR-ESET”-ben?

(Nyílt levél, válasz a Népújság 1990.március 7-i cikkére.)

Az 1950-es évek közepétől kezdetét vette az Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskola, a Szilágyi Erzsébet Gimnázium és a József Attila Kollégium „kényszerű együttélése. A ”bizarr társbérletért”, a kialakult feszültségekért nem a fenti intézmények a felelősek. A felszabadulás után a pártállam által szentesített törvényeket és jogszabályokat a tanácsi vezetés mechanikusan alkalmazta az egyházi fennhatóságú oktatási intézményekre, jelen esetben a közgazdaságisok és a szilágyisok rovására. A döntések láncolatai után a Klapka utcai oldalon a közgazdaságitól elvették a védett kertből a filagória és a teniszpálya egy részét, amely az oktatási igazgatóság kertje lett, sőt a szilágyisok tornatermének egy része is erre épült. A régi gazdasági épületek és szolgálati lakások helyére pedig irodaház-komplexum került.

A Kossuth Lajos utca felől a szilágyisokhoz a Családi Intézet „házasodásra, névadásra, temetkezésre váró ügyfelei” települtek be.

A jelenleg háromszorosára növekedő tanulói létszám és a megcsonkított területek következtében előállt helyhiány ellentmondásának megoldását a tanácsi vezetők évek óta új ígéretekkel, új határidőkkel próbálták elodázni. A gondok megoldásának halogatása a régi problémák súlyosságát növelte, a három oktatási intézmény régi jó kapcsolatát mérgesítette. A tanácsa változó iskolafejlesztési koncepciók alapján adta-vette a tantermeket s most nevető harmadikként magára hagyja a sértetteket?

így a ma közel ezer tanulót befogadó közgazdasági, a hajdani

300 fős anyaiskola megcsonkított épületrészében kénytelen összezsúfolódni. A HATÁRESET c. cikk szerint a fenntartók lehetőséget látnak arra, hogy a Szilágyi gimnázium és a József Attila Kollégium — melynek lakói közel 80 %-ban közgazdaságisok — „közös és kölcsönös érdekek alapján” fuzionáljanak.

A tanács támogatja a gimnázium törekvéseit, hiszen a gimnázium jó ügy szolgálatára vállalkozott: két tannyelvű gimnázium és nyelviskolarpndszer létrehozására. Támogatta a közgazda- sági törekvéseit is a korszerű, rugalmas közgazdasági és külkereskedelmi szakképzés megteremtésére, erről külön-külön biztosította az intézmények igazgatóit, amelyet mi, közgazdaságisok most erősen megkérdőjelezünk.

Országunk gazdasági életében végbemenő változások egy olyan korszerű, rugalmas közgazdasági és külkereskedelmi szakképzési rendszer kialakítását sürgetik, ahol az általános műveltség és a középfokú szakismeret megfelelő szaknyelvi színvonallal párosul. Itt tér el a célunk a gimnáziumi nyelvoktatásétól, mert az V.éves képzés keretében ügyintézőinket, bonyolítóinkat, levelezőinket szakmai anyaggal bővített nyelvvizsgára készítjük fel. A szilágyisok nyelvoktatási törekvései, tanfolyamai bekapcsolódtak — a TIT szervezéseivel kiegészülve — a városi nyelvoktatás fejlesztésébe, amelyet a viták során jól érzékeltünk a helyi tv, rádió és sajtó megnyilvánulásaiból is.

A két intézmény oktatási célja mégsem ellentétes, hiszen csak a jól megalapozott általános nyelvi ismeretekre épülhet a szaknyelvi

képzés. Igazságos megoldást akarunk a józan ész, a természetes jogérzék szellemében.

A hatalom privilégiumai az elmúlt 40 év komprofnisszumai- hoz vezettek a két oktatási intézmény életében, ezért nem a két iskola szembeállításával és újabb jogszerűtlen döntéssel kell a „kórokozót” kiküszöbölni ahhoz, hogy mód legyen a szervezet egészséges működésére”, mint ahogy Finta István igazgató fogalmazott a HATÁR-ESET cikkben.

A HATÁR-ESET-ben annak kell a „kórokozót” kiküszöbölnie, aki a betegséget okozta.

„... a bevégzett tényekben nagy erő rejlik, ha a hatalom által támogattatnak. És nehezebb kiverni a házból a befogadott hívatlan vendéget, mint volt volna be nem fogadni.”

Iskolánk közel 1000 tanulójának sorsát nem oldaná meg az ingatlanok telekjogi felülvizsgálata — bár tisztázna egy-két dolgot a határeset típusú ügyben — ezért a fenti Kossuth-idézet szellemében értelmezze minden érintettt fél a házigazda és a hívatlan vendég 40 év alatt állandóan változó fogalmát, a hatalom pedig ne tekintse a döntést bevégzett ténynek.

A probléma megoldása viszont nem halasztható, mert a közgazdaságiba jelentkezett 341 továbbtanulni szándékozó tanuló várja, hogy szeptemberben közülük hányán és hány osztályban kezdhetik meg a tanulmányaikat.

Ha a tanácsnak nincs pénze, legyen legalább lelkiismerete.

Az Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskola tantestülete

Erdély: bizonytalan télutó (IV/4.)

„Nem írok ódát a szabadságról”

Farkas Árpád költő, a politika majmairól

(Fotó:

Gál Gábor)

A vásárra vitt bőrnek ára is van, / nem huncut benne róka, sem menyét, / A cimborákat nyúzom álmaimban: / Te mért hallgatsz? te mért? te mért?” —úja Farkas Árpád, sepsiszentgyörgyi költő, jó tíz éve megjelent kötetének Vallató című versében. Ahogy visszaem- lékszem beszélgetésünkre, a versbéli kérdés jut megint eszembe, amire a költőtől nem kaptam választ: ő mért hallgat?

— Nemigen jöttek hozzánk Magyarországról. Lusták voltak az emberek, távol vagyunk a határtól. Külön kálvária felvállalásának tetszett onnan jönni, és Magyarországon is megsűrűsödött az élet. Most már jövöget- nek — kezdi halk, vontatott hangján Farkas Árpád. Remegő kézzel előveszi a cigarettásdobozt, aztán mégse gyújt rá, leteszi a térítőre. Betegen feküdt otthon, csak hosszas rábeszélésre vállalkozott a találkozóra. Tétován röpköd a tekintete, ahogy beszél. Szavai inkább monológba kívánkoznak.

* * *

— Teljes egzisztenciális és szellemi felszabadulást hozott a forradalom. Tetszik, nem tetszik, most meg kell mutatnunk, hogy tudunk-e valamit. Az eddigi fojtott felpárolgások nem biztos, hogy teljes életet jelentettek.

— Az 1968-as felengedés után megteltem külföldi kapcsolatokkal, mehettem Amerikába. Aztán ez elmúlt, és ’81-től megfigyelt tárgy lettem. A fizikai lehallgatás nem zavart... Volt egy olyan periódus, amikor leveleztünk az ebédlőasztal mellett. Minden személyes tevékenység a kémkedéssel volt egyenrangú. De túlnőttünk azon a zsákon, amibe belefojthattak volna. Számomra az önkifejezés a fontos, és soha nem fogalmaztam úgy, hogy ne írhassam le a szabad sajtóban.

— Nem rugdostak bokán, „csak” megvonták a félhavi jövedelmemet. Kényszeríteni akartak, hogy menjek a napi sajtóba. Talpnyalókból állt az egész. Ezerhatszáz lejes fizetésem volt, az Előrénél négyezret kaptam volna. Amikor a lányomat fölvették az egyetemre, és kellett a pénz, megkérdeztem tőle, elvállaljam-e. Azt mondta: ne menj át.

* * *

— A forradalom után beválasztottak az RMDSZ helyi vezetőségébe. A sepsiszentgyörgyi néma tüntetésen — a magyar iskolákért — az első sorban voltam. Szervezője vagyok a város március 15-i megemlékezésének. Délelőtt a ’48-as hősök emlékművénél koszorúznak majd azok, akiket ’56-ban börtönbe csuktak az akkori koszorúzás miatt. Délután a városi sportcsarnokban először hangozhat el a Nemzeti dal, majd egy fiatal tudós beszéde következik.

— Méltóságos ünnepségnek kell ennek lennie. Nem csak afféle belterjes ”

háromszéki taposásnak”, „Gábor Áron rézágyúja”

stílusban'. A címe kifejezi a lényeget: Európa Tavasza 1848 — 1990. Nem mai álom ez, és nem mai a megvalósulása sem. Százados folyamat ennek a térségnek a szabadságtörekvése. Leállítha- tatlan folyamat, de nagy-nagy történelmi vargabetűkkel. Nemzedékek estek áldozatául a csöndnek. Metaforában kifejezve: Én Tompa Mihály gólyáját látom századokon átkelni, ingo- ványon, mocsáron, hatalmas gólyaléptekkel, csőrében a szabadság csecsemőjével. Ennek a forradalomnak a magzatvize naponta a nyakunkba visszaömlik.

— Most új magra kapnak régi nacionalista, soviniszta indulatok. Vétek volna területi autonómiában gondolkodni: lemondást jelentene a szórványterületekről. Tulajdonképpen csak a Székelyföld a tiszta magyar rész. Szülőhelyemen, Székelyudvarhelyen, meg a hasonló „mélyebb ” helyeken azzal korteskednek a politika majmai: szeressetek minket, és akkor függetlenek lesztek! Ostobaság. Arra kellene törekednünk, hogy valami halvány bélyeget rá tudjunk nyomni

Erdélyből — Európára.

* * *

— A politikának óriási szüksége van ma a tiszta nevekre. Engem is beválasztanak, felhívnak telefonon. A nevemet szippantaná be a politika, de én nem tudom szervezni a dalárdát, a fúvószenekart. Ülök otthon pizsamában, ülök bizony. Bosszantanak, bolondnak néznek ezek... Engem nagyon fáraszt a magamutogatás. Tavaszra meghívásunk van Bécsbe, az Európa Klubba. Elolvasok majd három verset, és válaszolok rengeteg kérdésre. De nem hiszem, hogy valaha is el tudnám játszani a „nagy ember” szerepét. Beülni az első sorba, és felállni a tapsviharban, hajladozni, lengedezni. A költő még nem olyan idős, bölcs és ősz...

— A forradalom alatt otthon feküdtem 39fokos lázzal. Azon a napon, december 21-én négy verset írtam. Azóta semmit. Akartam, de nem tudtam. Tele vagyok tétovasággal, hogy milyen hangon szóljak ebben a szabad időben. Nem fogok ódát írni a szabadságról

Palágyi Edit

Az igereteket nem tartották, s most sem tartják be

Az Erdélyi Szövetség Heves Megyei Szervezetének elnöke, dr. Murvay Sámuel a közelmúltban járt Romániában. Az ott tapasztaltak késztették arra, hogy lapunknak eljuttassa az alábbi szomorú tényeket tartalmazó írást.

Elöljáróban érdemes felidézni az 1918. december elsején született Gyulafehérvári Nagy Egyesülés határozatának részletét, amely egyebek mellett a következőket hirdeti meg:

„Teljes nemzeti szabadság valamennyi együttlakó nép (nemzetiség) részére. Minden nép saját nyelvén és saját soraiból származó egyének révén fogja folytatni az oktatást, a közigazgatást, és az igazságszolgáltatást. Minden népnek joga lesz képviseltetni magát a törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában az illető népet alkotó egyének számával arányosan.”

Sajnálatos módon ezek az ígéretek soha nem valósultak meg, és félő, hogy egyhamar nem is fognak.

De lássuk a konkrét példákat! Részlet a ROMPRES híriroda közleményéből, amely megjelent a Népújság című Maros megyei napilap 1989 február 14-i számában:

„Az Oktatásügyi Minisztériumnak tudomása van arról, hogy erdélyi iskolákban külföldről érkezett nagyszámú, történelem és földrajz tankönyvet osztottak szét. Éz az akció ellentétben áll a magyar anyanyelvű kisebbséggel

való egyetértés demokratikus szellemével, megsérti a román oktatás törvényeit, eltorzítja az igazságot, a megismerés szellemét, a gondolkodást és a kulturális hagyományokat ezen az ősi tájon.”

A középiskolai és egyetemi magyar nyelvű oktatás ellen Marosvásárhelyen dr. Opris Zeno és Radu Ceontea vezetésével a helyi Sportcsarnokban 1990 február 8-ra tömeggyűlést hívtak össze, ahonnan a magyar nemzetiségű személyeket kizárták, illetve — személyi igazolvány ellenőrzése mellett — oda csak román anyanyelvűeket engedtek be.

A rendezvényt a VatraRoma- neasca szervezet készítette elő. Ezen élesen tiltakoztak a magyar nyelvű oktatás bevezetése ellen. A gyűlés alapjelszavai voltak: „Vissza a hunokkal Ázsiába”. Ugyanezen a rendezvényen a vezérszónok feltette a kérdést:”- Akartok-e magyar vért inni?”, mire a tömeg hangos igennel válaszolt.

A Bolyai nevet viselt középiskola és a magyar nyelvű egyetem visszaállítása ellen azzal érvel a román lakosság vezetősége, hogy az ország lakosságának nemzetiségi számaránya szerint „osztható el”az iskolai, hivatali stb. nyelvhasználat. Mivel Románia kb. 23 millió lakosa közül csak kb 2,5 millió magyar, ezért a hivatalokban a vezetők és alkalmazottak csupán 10 százaléka lehet magyar. Ez vonatkozik például Udvarhelyre, Gyergyóra,

Háromszékre is, ahol a lakosság 95 százaléka magyar.

A csángók lakta vidékeken viszont egyetlen magyar vezető sem lehet, sőt ott az utcán is tilos magyarul beszélni.

A marosvásárhelyi polgár- mesteri hivatal újonnan választott hét vezetője közül csupán egy magyar személy van, pedig ott a lakosság legkevesebb 60 százaléka magyar.

A Haza Megmentési Frontja Maros megyei szervezetének alelnöke, Kincses Előd magyar nyelvű válaszlevelet küldött egy nyugdíj-ügyben tájékoztatást kérő magyar személynek. A levelet fotókópiában közölte a Cu- vintul Liber című napilap, azzal a felhívással, hogy Romániában a hivatalos nyelv a román. Ugyanez a lap február 15-i számában dr Octavian Stanasila, oktatásügyi miniszterhelyettes véleményét közli, miszerint a magyar nyelvű történelemkönyvek -például Erdély története — bevitele Romániába és terjesztése román, és államellenes. Ezért tehát intézkedni kell. Ő jelenti ki azt is ezzel kapcsolatban, hogy „Vannak törvényeink, börtönbe fogjuk zárni ezeket. Nem játszunk!”

Ugyanezen lapszám első oldalán Mihai Suciu követeli annak tisztázását, ki bontotta meg ilyen módon a marosi oktatás egyensúlyát, mert ezt a terrorista fajtát ki kell küszöbölni.

(b. k.)