Heves Megyei Népújság, 1990. március (41. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-02 / 52. szám

KULTÚRA NÉPÚJSÁG, 1990. március 2., péntek Amatőrbemutató Egerben: Vidám sirató egy bolyongó porszemért Mégis egyfolytában nevetünk... A megtérés pillanatai (Ungvári Tamás, Juhász Ferenc, Jordán Mária) A jobbikból való profi színhá­zak érdeme az szokott lenni, ha olyan lelkesek és egymásrafigye- lők, ha olyan gondosak és ponto­sak, mint,- így szoktuk monda­ni- hajdan az „amatőrök. A szín­házat csupáncsak ügybuzgalom­ból művelő felnőttcsoport ugyanis ritka, mint a fehér holló. Előfordul ugyan, hogy egy sike­res diákszínpad, még továbbját­szik ideig-óráig, vagy az is, hogy egyetemistákból főiskolásokból verbuválódott együttes a világ- megváltás, netán egy beígért nyugat-európai tóra fejében, hosszabb időn át Thália vonzásá­ban marad. Ám, hogy lelkesedésből, aka­raterőből, és tehetségből, egy tel­jes estét betöltő előadásra futná egy amatőr társulatnak, arra az elmúlt tíz esztendőben kevés példa akadt, nemcsak Hevesben, de az országban sem.íEzúttal te­kintsünk el annak elemzésétől, hogy miért.) Illene tehát ünnepelnünk, pusztán a fellépés tényét is. A Megyei Művelődési Központ Színműhelye február 21-i premi- eije azonban több volt ennél. Sü­tő András Vidám sirató egy bo­lyongó porszemért című keseré- des színművét mutatták be a cso­portvezető, Szabó János rende­zésében, két részben. Sokféle szempontot kellett egyeztetni a megfelelő darabválasztáshoz. Vélem, nem csupán a mondandó frissessége, aktualitása, hanem a meglévő adottságok (úgymint színészek, díszlet stb) is befolyá­solták a végső döntést. A történet szerint az öt lányát nevelő özvegyember Fügedes el­határozza, hogy hitbéli tévelygé­sei után ( s mert pártja cserben­hagyta) az adventi hitközség ke­belében megpróbál visszatalálni övéihez, s igyekszik megkeresni azt a közösséget, amely családja számára biztonságot ad. Tiszte szerint ebben a hitközösség szó­szólója Prédikás segíti őket. A megtérés persze nem egészen ér­dek nélküli, mert egy hitében megingathatatlan asszony Em­ma kezét is így nyerheti el. Csak hát, ami Prédikást illeti, szavai nem mindig azonosak tetteivel, s isten prókátoraként, nem véti meg az ördög kisértéseit sem, kü­lönösen akkor ha fehérszemé­lyek (úgymint Emma asszony, vagy Lenke közelébe kerül.) így aztán a helyzetkomikum, s a fur­fangos nyelvi fordulatok adta le­hetőségek tartják a néző figyel­mét mindvégig feszültségben. A szereplő bolyongó porszem tehát Fügedes lelke, amely mire aztán jó útra térne (hiszen egész családja megkeresztelkedik) mégis egyedül marad. A darab három rétege közül a színműhelyeseknek legérzékle­tesebben a humorral teli felszíni réteget sikerült megjeleníteniük a közönség szórakoztatására, s az igazságkeresés a főhős világ­nézeti dilemmájának mélyebb értelmezését nem sikerült meg­nyugtatóan megoldani. Ludas lehetett ebben a szöveg kénysze­rű megrövidítése, húzása is. Az egri előadás nagy gondos­ságról árulkodik. Igen szép a díszlet, (Benedek Attila tervez­Most a lányok mesélnek (Fotó: Molnár Zsolt) te), melyet mint hallom közös erővel állították össze a csoport tagjai. Nemcsak a darab szelle­miségével van egységben, de al­kalmazkodik a helyhez, s játék­térként is remekül működik. A jelmezek, kellékek zenei betétek stílusegysége az előadás egyik nagy erénye. Külön szólni kell még az együttes nyelvi, be­szédbeli kulturáltságáról. Ennek megteremtése a különböző élet­korú és végzettségű szereplők miatt is igen sok munkát takar. Figyelemreméltó a két férfi fő­szereplő színészi teljesítménye. A Fügedest alakító Juhász Fe­renc természetes ösztönnel talál rá azokra az eszközökre, amely- lyel hitelessé tudja tenni a figu­rát. (Egyénisége is sok ponton egyezik a szereppel). Ungvári Tamás (Prédikás) meggyőző in­tellektuális erővel játszik. Való­színű, hogy mindketten alkotó­társai is a rendezőnek. Kulturált, s testreszabott Jordán Mária já­téka is, s a Fügedes lányait alakí­tó Vincze Nóra, Békeffi Gabriel­la, Czövek Zsuzsa, Kozmányi Zita egyéni bájukat, frissességü­ket is „beemelik” a játékba. Ha­sonlóképp Benedek Attila, Mik­lós szerepében. Megérdemelte a szponzorálást a színműhely tel­jesítménye. Hogy meddig bírják szuszzal? Reménykedjünk. Egy nívós profi színház mellett, az amatőrszínjátszó mozgalom or­szágos apályában fennmaradni, és megélni, nem kis feladat. S bár kesergésre- ezek miatt- lenne okuk bőven, ők igényesen, re­mekül szórakoztatnak. S mi a közönség felszabadultan, egy­folytában nevetünk. Ez azért nem semmi! Jámbor Ildikó Jó szándékkal mentem a tanácsülésre, de a végén... w a *5* M’MA W | á 5 S ára k b 3 ldB\l Cl dd 11 A február 22-i egri városi ta­nácsülésen történt megszégyení­tésemet követően sokat gondol­koztam azon, hogy milyen címet adjak ennek a cikknek, amely­nek megírására a Népújság feb­ruár 23-i számában megjelent „Tanácsülés — Egerben” című tudósítás késztetett. írhatnám címként azt is, hogy „így még a diktatúra legsötétebb éveiben sem aláztak meg Eger városi tanácsülésen felszóla­lót.” Adott esetben engem, aki 1945-1978 végéig dolgoztam a közigazgatásban, államigazga­tásban, a tanácsi apparátusban, s 1957-1980-ig városi tanácstag voltam. De adhatnám azt a címet is, hogy „Pyrrhusi győzelmet arattál városi tanács”...; de nem­csak felettem, hanem azok felett az „alattvalók” felett is, akik a február 13-i cikkem megjelené­sét követőn telefonon kerestek, az utcán szólítottak le félig isme­retlenül. Ezek az emberek sírtak, panaszkodtak. Az ő érdekükben az állampolgári jogok szószóló­jaként” állítottam össze a taná­csülésre szánt észrevételeimet, javaslataimat. Én jó szándékkal mentem és jó szándékkal tettem a dolgomat. Bizonyítja ezt az a nyilatkozat is, amelyet előzetesen már a megyei tanács vb-titkárának is felolvas­tam, s szándékomban állt a tanácsülésen is elismételni. Részlet ebből: „...elhatároljuk magunkat az olyan jelszavaktól, hogy március 25-e a nagytakarí­tás napja. Határozottan azt mondjuk a pártok képviselői­nek: Ne tegyétek!...” A 25 oldalasra tervezett fel­szólalásom teljes anyagát előze­tesen átadtam Békési Józsefnek, mivel beláttam, hogy ekkora ter­jedelmű anyagot nem olvasha­tok fel. Előtte azonban megjelöl­tem azokat a részeket, amelyeket vázlatosan szerettem volna is­mertetni. Ilyen rész volt az is, amelyben az szerepelt, hogy a városi tanács vb-titkára 1989 március 14-én még tudta, hogy az úgynevezett „vételi ár” eltérítési hatáskör — elvonhatatlanul — a városi ta­nács végrehajtó bizottságát illeti meg, de 1989. április 27-én már nem tudta. Ki érti ezt? A kiegé­szítő feljegyzéseimet tartalma­zóba megyei tanács vb-titkára által is ismert), alapvető anyag­ban kértem a városi tanács álta­lános elnökhelyettesét, hogy el­mondhassam a véleményemet, s hogy kifejthessem azt az állásponto­mat, hogy a kérdéses 39/B pa­ragrafust miért tartom törvény- sértőnek. Itt javasoltam azt is, hogy indokaimat meghallgatva a rendelkezés e paragrafusát he­lyezzék hatályon kívül. Felhívtam Békési József fi­gyelmét arra is, hogy a tanács te­kintélyét növelné, ha észérvek alapján, lelkiismeretével szem­besülve olyan döntést hozna, amely megnyugtatja a lakossá­got, s visszaállítja a tanácstestület iránt sajnálatosan megrendült bizalmat. Felszólalásom vázlatát február 20-án átadtam az elnök- helyettesnek. Ebben szó volt ar­ról is, hogy az önkormányzati törvényt előreláthatóan május­ban tárgyalja majd a Parlament, de addig is a tanácstörvény van hatályban. Szerettem volna meg­említeni egy-két megindító, sőt felháborító, konkrét példát. Mindezek után a tanácsülésen 5 percig arról vitáztak, hogy egyáltalán meghallgathatnak-e, mivel „aki a tanácsot mocskoló cikket ír a Népújságba,’’(amely egyébként csak a ... magazinhoz hasonlítható) azt nem kell meg­hallgatni. Egy név nélkül felszó­laló tanácstag pedig a követke­zőket mondta, nekem címezve: „Tekintsen vissza saját tevékeny­ségére! Nászajándékként utalt ki lakást.” E hozzászóló arra kény­szerít, hogy a”nagy nyilvánosság előtt, hivatalos személyként el­követett, személyiségi jogsértés, rágalmazás” címén ellene felje­lentést tegyek. Az ülésen ugyanis hiába jelez­tem felnyújtott kézzel válaszadá­si szándékomat, az engem ért rá­galmakra nem válaszolhattam, nem védekezhettem, pedig ezt a jogot még egy rablógyilkosnak is megadják. Az általam elmon­dottakra az ülést levezető általá­nos elnökhelyettes egyetlen szó­val sem reagált. Kénytelen va­gyok feltenni azt a kérdést is, hogy miért agyalták ki a Népúj­ságban eddig megjelent cikkek alapján, hogy ellenségek va­gyunk? Az átéltek alapján azt is meg­kérdezem: Vajon hogyan tanulja Eger Város Tanácsa a demokrá­ciát? Ez lenne a felkészülés az önkormányzati tevékenységre? Én mindenesetre inkább a székesfehérvári tanácselnöknek a Vasárnapi Újság február 25-i számában elhangzott szavaira fi­gyelnék: „ Ha a tanácsok az ön- kormányzat létrejötte előtt szét­hullanak...” Id. dr. Rózsa Sándor Huzatos kelet-európai ház Kedves ismerőseimmel, egy fiatal házaspárral találkoztam a minap, s mint rég látott barátok között szokás, jót beszélgettünk. Sokat faggattak arról, hogyan él­nek az emberek Ausztriában, Olaszországban, az NSZK-ban, az USA-ban, s végül azt is meg­kérdezték, szerintem melyik or­szágban lenne leginkább érde­mes letelepedni. Váratlanul ért a kérdés, hiszen rendezett anyagi körülmények között élnek, lakásuk, autójuk van, s egy gyönyörű baba gőgi- csél a járókában. Nem csoda hát, hogy visszakérdeztem: el akar­tok menni? Tétova igen volt a válasz, azt felelték, hogy bizony egyre töb­bet gondolkodnak a dolgon, sőt intenzív angol nyelvtanfolyamra is beiratkoztak mind a ketten. Hiszen, folytatták a magyaráza­tot, úgy látják, hogy a ma tapasz­talható politikai marakodásból csak sokára fog megszületni az a bizonyos jóléti állam, melynek megteremtését minden párt a zászlajára tűzte, de az odáig ve­zető útról csak kevés szót ejte­nek. Ugyanakkor a gazdasági helyzet a kilábalást ígérgető kor­mánynyilatkozatok ellenére fo­lyamatosan rosszabbodik, ők is a bőrükön érzik az inflációt, a drá­gaságot. Hovatovább már arra sincs garancia, hogy meddig tart­hatja meg valaki a munkahelyét, és ők egyre inkább úgy látják, hogy a költő szavaival ellentét­ben ez a föld már nem ápol, in­kább csak eltakar. Higgyék el, győzködtem őket, hogy nem könnyű egy idegen or­szágban, más nyelvet beszélő és más szokások között élő embe­rek körében új életet kezdeni, ez bizony sok-sok küzdelemmel jár, és semmi biztosíték nincs arra, hogy mindenki befut. Példákat idéztem nekik tanárokról, akik pincérkednek, színészekről, akik taxiznak, ők viszont ellenpéldá­kat hoztak föl olyan emigráns magyarokról, akik szép karriert futottak be, uram bocsá' meg is gazdagodtak. A munkától, az idegenben való megméretéstől ők nem félnek — felelték —, és vállalják az átmeneti nehézsége­ket is annak tudatában, hogy né­hány év alatt egzisztenciát te­remthetnek maguknak, és gyer­mekeik jövője miatt sem kell ag­gódniuk annyira, mint az itthoni bizonytalan viszonyok között. Különben sem kötelező most már örökre elmenni, dobták be az utolsó adut, elképzelhető, hogy valaki pár évig külföldön dolgozik, s az így gyűjtött kis tő­két utána itthon is jövedelmező­en forgathatja. Mert ma itt csak az tud pénzt csinálni, akinek pénze van, a bérből és fizetésből élők örülnek, ha napi gondjaikat megoldják valahogy. Ezen a ponton nem tudtam mást felelni: Isten ments, hogy bármiről is lebeszéljem őket. Próbálják ki az elképzeléseiket, ha meg tudják szervezni a külföl­di munkát. És közben a lengyel Szolidaritás vezetőjének, Lech Walesának a szavai jártak a fe­jemben, aki néhány napja azt jó­solta, hogyha a kelet-európai or­szágoknak nem sikerül gyorsan úrrá lenni a gazdasági és politikai zűrzavaron, egy jelentős kiván­dorlási hullám indulhat meg a fejlett országok irányába. Ennek jelei már ma is tapasztalhatók, bár elmúltak azok az idők, ami­kor például az Egyesült Álla­moknak szüksége volt a frissen érkezettek munkaerejére, és sok bevándorlót fogadott. Ma a leg­több országban igen nehéz lete­lepedési engedélyt kapni, ennek ellenére valószínű, hogy egyre többen próbálkoznak majd. Ami persze nem oldja meg valóban égető gondjaikat, és gyökérte- lenné teszi azokat, akik csak ott kinn jönnek rá, hogy hiába a jó­lét: lélekben képtelenek alkal­mazkodni, megújulni, esetleg be sem fogadják őket, s miközben új otthont keresnek, elveszítik az igazit. Persze, ezek csak szép szavak, és tartok tőle, hogy nem képesek versenyezni a realitásokkal. Az­zal, hogy a nagy európai ház ke­leti fekvésű szobáiban egyre na­gyobb a huzat... Koncz János •• A holnapnak szók Talán még soha nem volt olyan nagy szükség a szaktudásra, mint most, napjainkban. És lesz még inkább szükség kamatoztatá­sára a következő években, amikor a piacgazdaság megvalósul or­szágunkban. Ennek fontos pillére a mezőgazdaság és az élelmi­szeripar. Hazánk adottságait figyelembe véve az elmúlt években sokszor bizonyította már fontosságát és teljesítőképességét ez a két ágazat. Gondoljunk csak arra, hogy kiegyensúlyozott a hazai élelmiszer-ellátás, még akkor is, ha erőteljesen növelték az árait. Nem beszélve a kiviteléről, amely konvertibilis valutában elszá­molható bevétellel sokat javított az elmúlt években a népgazdaság egyensúlyi helyzetén. Ma nagyon nehéz helyzetben van a mezőgazdaság és a vele szo­ros kapcsolatban levő élelmiszeripar. Rengeteg elvonás sújtja az ágazatokat, miközben az állami támogatások minimálisra csök­kentek. Persze a holnap mezőgazdasága, a holnap kertmagyaror- szága minden bizonnyal nem lesz ilyen helyzetben, legalábbis re­méljük! Szükséges is, hogy nagyobb megbecsülést és támogatást kapjanak dolgozói. Természetesen nagyobb elismerést kívánnak a felkészült szaktudással rendelkezők. Tulajdonképpen ilyen körülmények között tekint az ország, a szakmai közvélemény az idei, immáron 33. mezőgazdasági könyvhónap elé, amelyet ma, pénteken nyitnak meg ünnepélyes keretek között Gödöllőn, a Biotechnológiai Kutató Központban. Van ebben minden bizonnyal céltudatosság, hogy a magyar agrár- tudomány új fellegvárába invitálják a szakembereket. Ezzel is a jö­vőt, az újat mutatják be, mintegy ráirányítva a korszerű módsze­rekre a figyelmet, amelyeket élelmiszer-gazdaságunk hasznosíthat majd. Persze azért közben maradjunk a mánál, és érdemes visszapil­lantanunk a múltra is annyiban, hogy harminchárom esztendővel ezelőtt a néhai Erdei Ferenc akadémikus javaslatára tartották az első mezőgazdasági könyvhónapot. Azzal a céllal, hogy falvaink- ba minél hamarabb eljussanak a tudomány, a technika új eredmé­nyei, vívmányai. Azóta rengeteget változott a világ, az ország, per­sze az akkori nemes szándék amely megfogant, máig él, és meg­maradt. Olyannyira, hogy most nyolc könyvkiadó negyvenegy művet jelentetett meg, több mint 600 ezer példányban. Ebből har­mincegyet hagyományaihoz híven a Mezőgazdasági Könyvkiadó. Nemcsak a mezőgazdaság és az élelmiszeripar van nehéz hely­zetben, hanem a könyvkiadás is, amelytől államunk gyakorlatilag megvonta az anyagi támogatást. így különösen elismerésre méltó az a törekvés, az a szervező munka, hogy ilyen körülmények kö­zött sem mondtak le a tudományos igényű szakkönyvek megjelen­tetéséről. Abban a reményben indul útjára tehát az idei 33. mező- gazdasági könyvhónap rendezvénysorozata, hogy értékes kínála­ta eredményesen képviseli a magyar élelmiszer-gazdaság csaknem minden ágazatát. Reméljük így lesz... Mentusz Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents