Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-08 / 33. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. február 8., csütörtök KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS 5. Megkérdeztük: Mikor lesz Egerben telefonos lelkisegély-szolgálat? Éppen egy esztendeje, hogy az Egerben tartott megyei család- védelmi kongresszuson felmerült: a megyeszékhelyen is szükség lenne a telefonos lelkisegélyszolgálatra. A hatvaniak már jóval korábban létrehozták. A felvetést számtalan nekibuzdulás követte, de mindeddig nem sikerült valóra váltani az ötletet. Pedig — nem hivatalos adatok szerint- tavaly hüsvétkor is tucatnyian követtek el öngyilkosságot. Az elmagányosodott, élet- körülményeikben lehetetlenné tett emberek számára igenis gyors segélyt jelenthet néhány vigasztaló szó a telefonvonal másik végéről. Először dr Juhász Erikát, a városi tanács egészségügyi osztályának vezetőjét kérdeztem, aki elmondta, hogy a múlt esztendő végén kezdtek el komolyan foglalkozni a témával. A gyakorlati megvalósítást a Szociális Szolgáltató Központ vállalta fel. Hol tartanak az előkészületek? Erről érdeklődtünk telefonon Jékli Sándortól,az intézmény új vezetőjétől. — Jó úton halad az ügy — kezdte elöljáróban--. telefonvonalunk már van( az egyik megszűnt bölcsődéjét kaptuk meg, s helyiségünk is van hozzá. Mostmár a szakemberek felkészítésén a sor. Fontosnak tartjuk, hogy olyan emberek fogadják a hívásokat, akik alkalmasak arra, hogy lelki tanácsot, útmutatást adjanak. Épp ezért egy pszichológus, egy pszichiáter és egy lelkipásztor irányításával tanfolyamot szervezünk. Előbb alkalmassági vizsgán kell átesniük a jelentkezőknek, s ezt követi a képzés. — Akik a tanfolyamot elvégzik, „főhivatású” lelki tanácsadók lesznek? — Úgy tervezzük, hogy előbb másodállásban tiszteletdíjasokat foglalkoztatunk. A szolgálat folyamatos lesz. Kezdetben 12, később 24 órán át tart. Egyelőre húsz-huszonöt szakembert készítünk fel, nyilván közülük nem mindenki vállalja majd ezt a munkát. — S mibe kerül mindez? — A tanácsi támogatásból mintegy kétszáznegyvenezer forintot szeretnénk e célra fordítani az idén. Úgy tervezzük, hogy a tanfolyam végeztével július végén, augusztus elején indítanánk be a szolgáltatást. A hosszas előkészületek azt sejtetik, hogy valódi segítség- adásra készülnek a szakemberek, s nem álmegoldásra. (jámbor) Nemzetközi Církuszfesztívál Párizs: A nyolcéves kínai Szun Csia-jin a fogai között tartott hajlékony rúdon egyensúlyozva anyagdarabokat pörget mind a négy végtagján. A lélegzetelállító gumiember-mutatványnak a francia főváros Téli Cirkuszában „A jövő cirkuszának 13. fesztiválja" címmel megrendezett találkozón izgulhatott a közönség, 1990. január 28-án. (Telefotó: MTI Külföldi Képszerkesztőség) A zene elgondolkodtat A holnap harmóniái A Filharmónia januári hangversenyén a műsort a Liszt Ferenc Kamarazenekar adta. Rolla János együttese nemcsak „hazajáró vendégünk” ebben a bükk- alji városban, hanem a kamarazenélésnek európai hírű gárdája is. így fogadta őket az érzelmeit mindig is nyíltan vállaló közönség. Handel, Bach és Vivaldi — a XVIII. század, a barokk zene legnagyobbjai szólaltak meg: a Concerto grosso (az A-dúr), a III. brandenburgi verseny és A négy évszak. A mai ember elcsodálkozik, milyen hűséggel és mekkora ékesszólással tudtak szólni ezek a mesterek az ő alapélményeikről. Vivaldi szövegben és zenében vall a minden évben végig- pörgő időjárásról, azokról a folyton rajtunk csattanó változásokról, amikor eső esik, szél, a bore- as fúj, kellemetlenkedik olykor az elviselhetetlen hőség. De meg kell fémünk a mozduló napokkal, a hóval, a kánikulával, mert nem tehetünk mást. És mert minden mozgásban fel kell, fel lehet fedezni a harmóniát, a végeérhetetlen rendet, a rendelést; eljut a végső és megfellebbezhetetlen akarathoz a zenész is, Istenhez, aki mindennek a teremtője. És bár itt Handel is, Bach is profán, nem liturgikus dallamokkal mutatkozik, a letagadhatatlan rend és harmónia mögött ott van az a hit, hogy a léleknek ki kell beszélnie magát, meg kell vallania azt a jobbik embert, a vándorlásban olykor elfáradó sorsot, amit nem könnyű cipelni, de elviselhetővé tudja tenni az a tudat, hogy akadnak az életnek kegyelmi pillanatai. Olyanok, amikor a halandó minden gondját elfelejti, sőt szinte nem is érti, miért is nyomasztják néha-néha ennyire ezek a parányi esetlegességek. Ezek a gondolatok foglalkoztattak a hangverseny után, amikor a tavasziasan enyhe januári éjszakában ballagtam hazafelé, íme itt van tizennyolc zenész, élükön a valóban mesteri adottságokkal rendelkező Rollával. Ez a csapat a manapság teljesen korszerűtlennek tűnő felfogás szerint esküszik a barokk vonószenére — igaz, gazdag irodalom ez! — és a decibelek, a harsogó sem- mitmondások vagy inkább a lélek kiüresedésének korszakában nagyszerű tudással és lelkesült- séggel idézgeti a klasszikus Európa szellemi világát, azt az időt, amikor komoly férfiak komoly szándékkal beszélgettek, írtak a morálról, etikai alapelveket boncolgattak, esztétikai és filozófiai tanulmányokat fogalmaztak, hogy a történelemszemlélet és a táradalomtudomány főbb témáiról ne is beszéljünk. De hittek, és ha féltek is akármitől —• mert a hitnek mindig is testvérpárja a félelem —, határozott rendre és harmóniára tekintettek fel magukban és a kinti világban is. Mi itt, a XX. században, a felrobbantott atom birtokában, a technikai csodák által könnyített életmódban pedig rettegünk, mert diktatúra lép diktatúra lábára és habzsolnánk az életet, esztelenül, kakofóniában, mert nem tiszta a lelkiismeretünk. Ennyit és még sok mást köszönhettem Rolla Jánoséknak, Egerben, 1990. január 24-én este kilenc után. ők játszották nekünk a holnap nagy harmóniáit? Farkas András Kiállítás egy hatvani iskolában Lejöttünk, a falvédoről? Ez aztán a kontraszt: egy lakótelepi iskola folyosóján regi, érzelgős falvédőket látni. Az ilyen épületek, mint a hatvani ötös számú általános iskoláé is, betonból vannak, ridegek és legjobb esetben is csak praktikusak. A falvédőkről bezzeg majd lecsordul a sok érzelem. A diákoknak, a lakótelepi gyerekeknek tetszenek ezek a hímzések, azt mondják, szépek. Lelkesen mondják, hogy egyiküknek az angyalkás, másikuknak a kéményseprős a legkedvesebb. A kiállítás anyagát dr. Molnár Lajosné gyűjtötte Szihalomban, Egerfarmoson, Mezőszemerén. A tanítónő tíz éve vezet honismereti osztályokat, kisdiákjai megtanulják becsülni a hagyományokat, a régiségeket, melyekkel a termüket is díszítik. E körbe tartoznak a falvédők is, dr. Molnár Lajosné szereti őket. — Sok okos, jó tanács olvasható le róluk, kifejezik a gondokat is — véli. Az asszonyok, akik ezeket maguk készítették, hímezték, örömüket lelték bennük. Hús- vétra fehérítették, keményítették, kivasalták, és hányszor pihentették rajta a szemüket. Az elődök munkáját becsüli a falvédőkben a pedagógusnő. Az a véleménye: ha nem is mindig felelnek meg a mai esztétikai igényeinknek, mégis érdekesek, mert a régi világ hangulatát idézik. Magam kicsit irónikusabban veszem szemügyre a százhúsz falvédőt. A legidősebbeket a század elején, a legifjabbakat a hetvenes években varrták. A szálöltéssel vagy keresztszemes hímzéssel rajzolt képeken szerelmespárok néznek hosszasan egymás szemébe, pufók kisgyerekek dézsmálják a lekvárt, vagy idilli családi jelenetek merevednek meg. A szereplők körül soksok virág, néha cicák és madarak is. A feliratok is sokát elárulnak a hajdanvolt paraszti vagy kispolgári életstílusról. A falvédőkön, amiket leginkább az asztal vagy a vizeslóca mögé függesztettek, a leggyakrabban olyan -bicegős rímelésű — versikek szerepelnek, amelyek a családi boldogság titkát kívánták megfejteni. Dolgos, fejkendős menyecske tüstentkedik az egyiken, s a szöveg: „ Rendes asszony gondja / A szép tiszta konyha”. Az anyagi gondok is felütik fejüket a gondosan varrott textíliákon, mutatva, hogy áremeléstől akkor is féltek: ’’Konyhapénzem legyen elég, mindig finom lesz az ebéd”. Megtudjuk az is, hogy a házimunkának becsülete volt, mert logikusan érvel az írás: ” Köny- nyebb beszélni, mint tenni, / Nehezebb főzni, mint enni”. Rózsák és százszorszépek koszorújában jelenik meg az ideális otthon. A családanya fényes fazekak közt sürög-forog, és fohászkodik:” A jó Istent arra kérem, józan férjet adjon nékem ”. Az anya őrzi a családi tűzhelyt, az apa nem kódorog különféle kocsmákban, mert kérdi a nő: ”Mi kell néked, ital, cimbora és kártya / Vagy a te kis feleséged, életed hű párja?”. Az apa tehát munka után rendben hazatér, és nem mosogat, nem csinál vacsorát, mivel: ” Ne járjon a férj a konyhába / Ne szóljon az asszony dolgába”. Mindenketten végzik a maguk dolgát, és szépen, nyugodtan, együtt nevelik a csemetéket. Akik pedig nem elvadultak és agresszívak, a testvérek egymással nem civakodnak. Erre is figyelmeztet ugyanis az egyik falvedő, rajta egy kislány meg egy kisfiú rángatják egymást, s a kihímzett mondat: „Sok játéknak mi a vége, verekedés lett belőle”. E rózsaszínű világban a családi élet áll a középpontban, annak békéje mindennél fontosabb, ugyanis „ itt az öröm a boldog otthonban”. Olyan élvezettel olvasom ezeket a feliratokat, amilyet csak a különlegesen bugyuta dolgok fölött érezhet az ember. Mazsoláz- gatok a szirupos slágerszövegek és a bölcselkedő mondatok között. A gúnyos öröm abból fakad, hogy azt gondolom: ma már okosabbak vagyunk, nem dőlünk be az ilyen lapos, érzelgős jótanácsoknak. Aztán eszembe jut valami. Talán ma is élnek és virágoznak a falvédőbölcsességek? Persze más ideált rajzolnak. A női egyenjogúságról, az emancipációról szólnak. (palágyi) I N ; gy elmegy az idei tél, mintha itt sem lett vol* na. Havas karácsonyt, korcsolyás szilvesztert vártunk, csikorgós, havas januárt, valódi zúzmarás, szigorú télutót. Helyette tavaszt és őszt idéző ködök ülik meg a világot és a szívünket, már az esővel is beérnénk a hó helyett, ám az öreg Nap csupán a kósza felhőkkel ígérget. Ugye milyen furcsák is vagyunk mi, emberek? Panaszoljuk, fájlaljuk a tél hiányát, de ha egy cudar, nagy tél lett volna, azt mondanánk: ’’Szörnyű ez a zimankó! Az Isten hidege veszi meg az embert.” Rendkívüli a világ, a sarkából fordul ki az életünk, ugyan, miért lennénk mi mások? — Mit tetszik mondani? — Hogy mindennek az időjárás az oka? A frontok, amelyek immár hetek óta menetrendszerűen jönnek, aztán felhőikkel megakadnak az Alpokban, a Kárpátokban, és fuccs a meteorológiai prognózisnak. Legyen hát bűnbak az időjárás, a kósza felhők úgysem tiltakoznak, nem rendeznek demonstrációt az ország fölött. — A vírus, az influenza! Aztán el ne felejtsük a napfolttevékenységet, amely évtizedek óta a legmagasabb, és a kisebb-na- gyobb meteoritok, mint a kara- bahi kőzáporok zuhognak erre az agyongyötört földre... Február közepén járunk, de már hetek óta márciust, sőt áprilist idéz az időjárás. A felhők mögül elővillanó nap már felszárította az amúgy is száraz cserjéket, az erdő se nem fehér, se nem zöld. Csupasz, sivár! Olyan, mintha rőtbama festékkel nyakon öntötte volna valaki. A cser- készúton két nagylány bukkan elém, karjukon kosár, arcuk, mint a piros rózsa. — Igazi tavasz a télben! Rám néznek, nevetnek, kosárkáikban — mint puha hópely- hek — hóvirágok szerénykednek. — Mikor lesz egy kosárra való? — Minden évben ide jövünk legelőször, mert ez napfényes, verő oldal, itt a kövek között melegszik át legelőször a föld. LanHóvirág gyos szél támad Cserépfalu felől, nem messze tőlünk tele szájjal kiabál a mátyásmadár, és hírül adja az erdei népnek, hogy idegen betolakodók járják az erdőt. — Minden tavasszaljöttök? Egymást nézik, aztán a kosárban a virágokat, a tavasz első, csalhatatlan üzeneteit. Öreg szüléink is itt virágoztak! Mi az erdőből élünk... Jól ismerem az erdei népet. Tudom, hogy a hóvirág, az ibolya, a gyöngyvirág, a barka és az erdei gyümölcsök mind-mind az ő kincseik. Valaki már tegnap említette, hogy megjöttek a barázdabillegetők, sőt örvösgalambot is láttak már az Apakő sziklabércei alatt. Elmennek a lányok. Távolabb ismét hangok hallatszanak, jóízű nevetés, gyerekkacaj. Ott is virágoznak! A távcső mutatja, hogy egy tízévesforma fiúcska ölében már alig fér el a mogyoróbarka. Februári tavasz! Nem hagy nyugodni a gondolat, és attól félve, hogy „a kutya mégsem eszi meg a telet”, szeretném a naptár lapjait előreforgatni. Tavalyi kerékvágásban csörgedezik a víz a Hór völgyén. Az olvadó kevés jég keresi útját a patak irányába. A fák rügyei duzzadnak, a patak medrében már haragoszöld a fű, és szirmot bont a sárga virágú tavaszi hírnök. Fuvarosokkal találkozom. Megismernek! Legtöbbjük bükkzsérci, bogácsi. Hatalmas muraközi lovaik széles háta füstölög az izzadságtól a hám alatt. — Tegnap már vadmalacot is láttunk! Nem akartunk hinni a szemünknek, és ha így jár az idő, hamarosan itt lesznek a szalonkák is. — Túl korai tavasz nem jó nyárral biztat... Mennyi minden mondanivalónk akad a természetről, mert az erdei emberek tudják, hogy a megbolygatott természet köny- nyen csapást is hozhat az emberekre. — Nem lesz már nagy tél! — Honnan tudja? — Túr a kertben a vakond... Véget ér a vasárnapi séta az erdőn, távcsővel, fényképezőgéppel. Puska nélkül! A lányok csivitelését sem hallom már, a szekerek zörgése is elhal, mint a sóhajtás. Másnap — hétfőn — az egri piacon teszek sétát, élvezem a felhőtlen napsütést, a februári kellemes, szép időt. Többen virágot árulnak, barkát, hóvirágot. Egy öreg néni válogat a parányi hóvirágcsokrok között, forgatja, nézegeti, szagolgatja őket. — Nincs illatuk! — De szépek! Beteg a kis unokám, neki vinném... A néni végre kiválasztja a virágot, előszedi ütött-kopott ridiküljét, és benne pénzt keresgél. — Akkor mennyi lesz? Az öregasszony arca komorrá változik, az eddig ott bujkáló szelíd mosolynak már híre-ham- va sincs. — Egy forintom hiányzik! A virágárus lány megsimogatja a néni arcát, s ő zárja be a viharvert kézitáskát. — Ezt a csokrot a néninek adom. Ingyen! — Mennyiért? — Nem kell érte fizetnie! És mondja meg a kis unokájának, hogy gyógyuljon meg mielőbb... (Szalay István)
