Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-06 / 31. szám (30. szám)
NÉPÚJSÁG, 1990 február 6., kedd KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS 5. ? 5 H H W : i i H 4 n 4 5 4 t 4 ) 4 I » 5 4 J * I i 4 > 0 < 4 4 4 ) ) mam m f m A Fnv né# KÉPERNYŐ 1■UV IIUl m m m ELŐTT Ártatlanok Nehéz időket élünk, kísért a múlt, gyötör a jelen, s egyre erőteljesebben aggódunk a jövő miatt. Osztályidegen, illetve kulák- gyermekként sokféle nevelésben részesítettek, csak nem marxistában, így aztán tízesztendősen, a Standard-ügy ördögi indításakor természetesen tisztában voltam vele, hogy mire megy ki a játék. Apám mondta: ezek előbb a nagy halakat pusztítják el, aztán következünk mi. Azóta eltelt négy évtized, de frappánsabban most se fogalmazhatnám mege piszkos per lényegét. Kedden és szerdán este Mérei Anna kétrészes filmjében aztán a döbbenetes módon kiagyalt, a megrázó, tragikus sztori minden részletével szembesülhettünk. Az eligazodást megkönnyítette — a fiatalabbak esetében szükség volt az effajta iránytűre — Pécsi Vera gazdaságtörténész frappáns összegzése. Ő csak akkor szólt, amikor kellett, amikor nélkülözhetetlenné vált egy újabb motívum megvilágítása. Bepillanthattunk az ÁVH embertelen, gyilkos, személyiségőrlő fogásaiba, feltérképezhettük a lelkiismeretlenség, a kegyetlenség, a cinizmus, a garantált erkölcstelenség lélektanát. Arról is értesültünk, hogy a vétkesek már nem büntethetők, holott jó néhányan köztünk élnek, holott tetteikre nem lehet, nincs bocsánat. Akárcsak azok politikailag su- gallt gonoszságára, akik Pócs- petri felelősségrevonás-koreog- ráfiáját kidolgozták. Ember Judit 1982-ben készítette el tényfeltáró alkotását, amelyet természetesen nem engedtek bemutatni, vetíteni. Csak most, amikor a Legfelsőbb Bíróság kinyilvánította: ártatlanokat üldöztek, aláztak meg. Méghozzá mindenféle lelkiismeret-fur- dalás nélkül. Estéimet elkomorították ezek a művek. Gondolom: ekként vélekednek mások is. Azt azonban velük együtt állítom, hogy ez a nagy adagű katarzis nem volt felesleges. Mindenkiben tudatosította, hogy a legnemesebbnek hirdetett — aztán napjainkra kiderült, hogy szó sem volt erről — eszmék sem legalizálják a hamisítatlanul fasisztoid akciókat. Igazságérzetünk joggal tiltakozik: nem elégszik meg e munkákkal, hanem azt is követeli — épp a meglehetősen késlekedő elszámoltatás jegyében —, hogy a még élő, a valaha embermivol- tukból kivetkőzött szadisták nevezzék meg magukat. Egykori és mai státusukat. Ez a minimum, ami kötelező számukra! Pocakossá szelídült, megkopaszodott, megrokkant nagyapákként is. Mellébeszélés, további rejtőzködés kizárva, hiszen jelképesen és valóban is arcul csapták Isten képére formálódott polgártársaikat. Megbékélés elképzelhető, de feledés soha. Már csak azért sem, hogy ilyesmi többet elő ne fordulhasson ebben az ezerszer becsapott, gazdaságilag gátlástalanul tönkretett kis hazában. Pécsi István Ha én pártműsort készítenék... Kétségtelen, hogy az utóbbi időben a legszokatlanabb televíziós programok a pártok fellépései voltak. Ezek részben bemutatkozások, részben pedig fizetett hirdetések. Hiába, már a képernyőn is érzékelni kellett, hogy valami olyan következik, ami az elmúlt negyven év során nem volt: szabad választás. Mindnyájan gyakorlatlanok vagyunk ebben a nagy nemzeti társasjátékban, nem csoda hát, ha ezekben a műsorokban is sok olyasmit lehet találni, ami kezdőkre vall. Az ember szívesen elábrándozik rajta, hogy mi lenne akkor, ha tíz társával összeállna, és az érvényes törvények alapján maga is pártot jegyeztetne be,-s kikövetelné a nemzeti médiumtól a neki járó műsoridőt. Nem lenne egyszerű dolog. Lényegesen könnyebb transzparenst feszíteni a budapesti Szabadság téri épület elé, hogy mától fogva ez pedig mindnyájunké. Akkor viszont, amikor egy kamerát nyomnak az ember kezébe, hogy készítsen felvételt, s rendezze be a stúdiót, könnyen zavarba kerül bárki. El kell például döntenie, hogy kik szerepeljenek, mit mondjanak, olvas- sák-e vagy fejből mondják-e szövegüket, és így tovább... Szóval ott tartottam, hogy mondjuk tizedmagammal megalakítottam a Nemzeti Radikális Egyesült Demokrata Néppártot (nem kívánt rész törlendő, vagy ha kell, néhány jelző még hozzáírható). Elvbarátaimmal megkaptuk a stúdiót, s természetesen nagyméretű nemzetiszínű lobogót feszítettünk a fejünk fölé. Ezenkívül a magyarság ezeréves jelképei közül is kiraktunk néhányat. S mind a tízen ott szorongunk az asztal körül, folyik rólunk a verejték a jupiterlámpák fényében. Nagyon komolyan a kamerába nézünk (egyben a magyar nép szemébe), és közöljük vele, hogy az elmúlt évtizedek elnyomása után végre napfényre léphet, lerázhatja rabigáját, mert itt vagyunk mi — mind a tízen —, akik méltóságot adunk a népnek. Aztán ígérünk... Természetesen zenei hátteret is választunk. Mondjuk Beethoven óors-szimfóniájának nyitó taktusaival indítunk: Ta..tata.. tam..., s mondjuk azzal zárunk: Két út áll előttem, melyiken induljak... Együtt vágjuk rá a választ: Természetesen a miénken! Persze, fizetett hirdetést is vennénk, mert olcsóbb, mint a plakát. A nefelejcset választanánk jelképünkül, s így hangozna a szlogen: Ha szavazol, el ne felejts! A világért sem szeretnék tréfálkozni ezeken a produkciókon, de magukon viselik demokráciánk összes gyermekbetegségét. Ember legyen a talpán, és állampolgár, aki fejben tudja tartani a különbségeket és hasonlóságokat, s ezek alapján képes dönteni. De hát valahol mégiscsak el kell kezdeni... Gábor László A humorista konfliktusai — A hírszerzők magánélete Gyarapodó tényirodalom Két újabb kötettel gyarapodtak a napokban a közkedvelt és keresett tényirodalmi újdonságok. Farkasházy Tivadar Tévések végjátéka című műve az Új Idő Kft. gondozásában látott napvilágot. A kabaré világából ismert szerző a Megengedett sebesség című műsora történetén keresztül mutatja be a televízió kulisszák mögötti világát. A humorista első alkalommal tálja széles nyilvánosság elé a legnagyobb hatású elektronikus média vezetőivel megvívott harcait, az ebből keletkezett konfliktusokat. Napjaink még mindig alig ismert valóságába kalauzol Viktor Szuvorov Akvárium című kötete, amely a Co-Nexus Print-ter Kft. kiadványa. A szerzőnek nem ez e valódi neve, máért a szovjet katonai hírszerzés egyik tisztjét fedi. Az író a szovjet katonai hírszerzés főparancsnokságának, az „Akváriumnak” belső életével, a kiképzéssel, a hírszerzők személyes gondolataival ismerteti meg az olvasót. Szuvorov végül is a szervezetből való kiugrást választotta, és élményeit először angol nyelven publikálta, melyet a külföldi kritika is elismert. Lóránt Zsuzsa: A gyereklány visszazökkennek szokott kerékvágásukba az évszázadok óta maguk módján kifejlődő dolgok, van hol folytatni félbehagyatott ügyeinket. Mondhatják, ez mind szép és igaz is. De az is igaz, hogy mindezeket a jellemvonásokat soha egyetlen tárlat sem képviselte tisztán, felhangok, kétes értékű alkotások nélkül..Valóban nem! Mert remekművek tisztán csillogó fényeit mindig tompították számosán a hamisan hitet valló, látszatértékeket fölmutató alkotók közül. Az sem volt igaz, hogy a tárlat meghatározó nagy művészegyéniségei közül mindig mindegyikük tehetsége legjavát nyújtotta. Nem! Az őszi tárlat is olyan, mint az élet. Jó és rossz, értékes és hamis ezernyi változatban, egymás társaságában alkotja a valóságot. Ám az érték mindig utat tör magának, az igaz, a való előbb vagy utóbb vezérlőerővé válik, nyomukba, s helyükre kerülnek a dolgok. így, ilyen szellemben kell mindenkor az őszi tárlat festői, szob- rászi, grafikusi termését szemlélni. S ez a szellem megtenni a maga szövetségi kötelékeit is. Ilyen szövetségese Vásárhelynek Hatvan városa, ahol immár jó évtizede kétesztendőnként otthonra lel a mindenkori őszi tárlat anyagának egy válogatása. S talán Vásárhely őszi tárlatainak szülötte a hatvani tájképbiennálé és a portrébiennálé is, ezért hát köszönet mindazoknak, akik az őszi tárlatok szellemének tüzét, mikor parázslik és mikor eleven lánggal lobog, ugyanolyan kitartással és hittel őrzik. Lehmann István Csongrád Megye Tanácsa elnöke Németh József: Nő a karámnál Fodor József: Mártélyi rampa Most, amikor minden mozgásban van, minden változóban a nagy közép-kelet-európai földindulás közepette, jó tudni, látni, hogy vannak fogódzóink, megbízható értékeink, időálló törekvéseink. Ilyennek bizonyult 36 őszt megélt múltjával a vásárhelyi őszi tárlat, amelyről napjainkban egyre pontosabban tudjuk, micsoda három és fél évtizedben állta ki a minőség és a tisztesség próbáját. Kezdetei még a Ráko- si-érába nyúlnak vissza, megérintette tehát a szocialista realizmus agitációs mozgalma. Virágjába szökkent, és legértékesebb korszakát érte el a hatvanas években, amikor a magyar parasztság földindulásának dokumentálását vállalta, amikor a képi igazmondás egyetlen fóruma volt. Szinte e korszakával egy időben rövid időre kegyeibe fogadta a pártállam, mivel politikai megfontolásainak illusztratív lehetőségét látta benne, szövetségkötésének demonstratív megfelelőjét. Ám hamarosan kiderült, a tárlat művészeinek többsége nem erre esküdött föl, kegyvesztetté lett a tárlat, s rádásul a hazai képző- művészetből a realizmus pátyol- gatása ürügyén kívül rekesztett művészek és kritikusok megtorló haragjával is szembe kellett néznie. A későbbiekben vagy agyonhallgatták, vagy nosztalgiázó, nemzetieskedő, sőt, ma- gyarkodó jelzővel illették, a nonfiguratív irányzatok térnyerése idején pedig szakmai, etikai alapjait is megkérdőjelezték. Áz őszi tárlat állta az ütéseket, állták az alkotók is, a szervezők is, végig szolidáris maradt a közönség. És mostanra tisztulóban a levegő a kiállítás körül. Kezdenek fölfényleni időtálló értékei, kezd látszani, mi éltette, mi volt túlélésének oka, mi volt az a szüntelenül megújuló megtermékenyítő erő, amely révén mindig magához tudta vonzani a magyar művészek egy-egy meghatározó körét. Az első, s talán legfontosabb ilyen erő az, hogy a tárlat emberi, szellemi, földrajzi kötődéseket demonstrált. Olyan képzőművészeti törekvéseket vállalt, amelyek — bár nagyon változékony köntösben jelentkeztek, de — ösz- szetéveszthetetlenül e tájon, az Alföldön és e nemzetben: a magyarban termettek. Divatok jöhettek, társadalmi hullámzások hánykódtathatták a tárlatot, ez a népi-nemzeti azonosságtudat mindig sajátja maradt. Emberközeli, hétköznapi drámák, érzések, örömök, látványok, egy sajátos hétköznapi történelem vonult végig harminchat őszön át a vásárhelyi múzeum kiállítótermeiben. Ezek a képek, szobrok tematikus egyszerűségükkel, képi evidenciáikkal a magyar emberek, az alföldi parasztok világáról vallottak, közöltek fontosat egyszerűen, érthetően, a népdalok, a népköltészet kifejező tisztaságához méltó és hasonlítható módon. És ha a tárlatok felszíni rétegeinél mélyebbre hatolt valaki a kiállítások üzeneteiben, akkor észre kellett vennie, hogy az őszi tárlatokon képviselt és jelen volt magyar képzőművészet e karakteres szelete érzékeny szeizmográfként jelezte három évtized történelmi súlyú változásait. Azt hiszem, ez a másik éltető momentum a tárlat történetében. Olyan művészeket vonzott, akik magukra vállalták egyének és közösségek, tágabban a nemzet sorskérdéseit. Alkotásaikkal tettek hitet emberség, erkölcs, hovatartozás mellett. Az is fontos jellemzője a vásárhelyi tárlatnak, hogy az otthon melegét adta a hozzá zarándokló festőknek, szobrászoknak, grafikusoknak. Ez volt és ez marad a hely, ahol rriindig értő barátokra, nyíltszívű közönségre találhattak. De van még egy további jellemzője is ennek a tárlatsorozatnak, ami a szakma oldaláról tekintve szembetűnő. Az, hogy a tárlat csak olyan művészeket fogadott, akik a kifejezésben a realizmust képviselik. Ez, mint alkotó módszer — akár szűkkeblűén, akár szabadelvűbben értelmezzük — mindenképpen markáns arculatot kölcsönzött a mindenkori vásárhelyi seregszemléknek. Ebből következett egyben hagyománytisztelő, -őrző és hagyományátadó szerepe is! Különféle realizmusok végső soron valahol mindig az ember körül találták meg éltető forrásukat. Tovább gazdagítja a nagy hagyományú tárlat jellemvonásait az, hogy ez a képzőművészeti fórum mutatta meg mindig évről évre, hol a helyünk e hazában, fölmutatva tajainak ezernyi szépségét. Összebogozgatta azokat a szálakat, amiket a szűk látókörű pártállam mindent elkövetve igyekezett összekuszálni. Falut, tanyát, természetes emberi értékeket rombolt szét ez a sokszor álomkergető politika. S jajkiáltásait az első pillanattól fogva visszhangozta a tárlat. Persze, része volt abban is az őszi tárlatnak, hogy ma, amikor élednek népünk feledett hagyományai, • • Koszon Vásárhelyi tárlat a Hatvani Galériában Szubjektív sorok magunkért A forradalom ízét megtartva A Megyei Művelődési Központ dísztermében hangversenyt rendeztek — Romániáért. Kalmár Gyula művésztanár és az Agria Vegyes Kar műsorán Beethoven-, Brahms-, Haydn- és Mendelssohn-művek szerepeltek. Még mielőtt a zenei élményt összegezném, meg kell vallanom, hogy a művészetben mindig is azt a lelket, azt a tartalmat igyekszem felfedezni a magam módján, amit egy előadásról magammal vihetek. A beleérzés, az átvétel, a befogadás összetett folyamatában segít az, ha rokonszenves dallam, kedves téma kerül elébem, de mindig is elszánom magam a szereplők és a közönség áltál együttesen keltett- létrehozott hangulatban való megfürdésre, mert tudom, hogy az alkalmi közösség egy soha többé vissza nem hozható élménnyel ajándékozhat meg. így voltam ezúttal is. A Romániáért, az adakozásért, az emberek közötti szolidaritás megerősítéséért tervbe vett esemény azzal a szent izgalommal töltött el, amit ritkán foghat meg és fel ilyen nyilvánvalóan a zene barátja. Lelkűk javát teszik ki ilyenkor a zenészek közszemlére, közmeghallgatásra, hogy ezzel kala- poljanak azoknál, akik maguk is szűkösen élnek. Kérnek azoktól, akiknek maguknak is filléres gondjaik vannak. De adnak. Mert van az adott történelmi pillanat, a soha vissza nem térő lehetőség, megmutatni legjobb önmagunkat, kitenni kártyáinkat a történelem asztalára, mintegy lelki névjegyet. Mintha azt mondanánk, hogy íme, mi ennyire vagyunk hitelesek és hivatalosak ebben a sorsdöntő, netán sorsz- szakító órában. És szól Beethoven variációs száma, a c-moll szonáta, az op. 10. és a Tavaszi ének, amit oly szívesen énekeltem, hallgattam már gimnazista koromban is, és szól Brahms g-moll rapszódiája (op. 79.), aztán g-moll balladája (op. 118), és az Á-dúr intermezzo ugyancsak az op. 118-ból), meg hozzá a Síró éji csend című kórusmű, hogy, aztán Haydn is szót kapjon az Évszakokkal, onnan is a vidámságot jelző két részlettel, a Nevető kórussal és a Tavaszt megtestesítő dallamokkal. Mindezek a hangzatok csaknem kétszáz évvel ezelőtti lelki- állapotokat, stílust, emberi gondokat, érzéseket, hiteket, szenvedélyeket hordoznak, és itt, most, ebben a tavaszias január 31-i estében mégis valami egészen modernet, lüktetőt sugallnak: az örömöt, a forradalom feletti boldogságunknak azt a kifejezését, amit a karácsony előtti napoktól átéltünk ebben a régen csigázott és folyton jobban reménykedő Közép-Éurópában. „Erdély harangoz, harangoz a melegben.” Kalmár Gyula és Ocskay György dr. meg az énekesgárda ez egyszer megbocsátja nekem, hogy a forradalmi hevületről írok, amikor az lenne a kötelességem, hogy a szakma szabályai szerint méltassam mindazt, amit a művészet nevében és címén ők létrehoztak. De hát ez is, mint minden szép eseményben, ez a lelkesedés, a lélek mámora is hozzátartozik ahhoz a jósághoz, amely adakozni kényszeríti a jámbort, mert tudja, hogy mások még nagyobb szükséget szenvednek. És mert a zenebarátok a lelki f yarapodást könyvelik elsősor- an nyereségnek, hát joggal dicsérem Kalmár Gyula elmélyült játékából külön Beethoven c-moll szonátáját és azt a derűt, amelyet dr. Ocskay kórusa Haydn két kórusával szerzett nekünk. Néha a zenének a szürke hétköznapok ellenére ünnepi kalács íze támad. (farkas) Nyelvelés nélkül Nem vagyok nyelvész, eszem ágában sincs, hogy annyira kritizáljam a szakembereket, mint ők a hozzám hasonlókkal teszik. Elfogadom tőlük — bármennyire érthetetlen előttem mindmáig — még azt is, hogy van vajaskifli és létezik vajas kenyér, ha tudósaink állítják. Ám lépten-nyomon mutatkozó szőrszálhasogatásuk bizony már nincs egészen ínyemre. Számos kijelentésükkel, tételükkel igenis nem érthetek egyet, s gondolom, rajtam kívül még sok mást sem tudnak velük meggyőzni. A minap — hogy csupán egyet említsek — a televízió képernyőjéről próbálta elhitetni a nézővel az egyik jeles férfiú azt, hogy a pesti utca üzletén mennyire helytelen az „üzemelő tanbolt,, felirat. Mert — hogy úgymond — az ilyesféle cégtábla láttán meglehetősen tanácstalan az ember. Határozottan zavarja, egyszerűen nem érti, hogy voltaképpen miről is van szó. Pontosabban, hogy mit történhet a helyiségben. Véletlenül sem szeretnék nyelvelni, de az idézett szöveg számomra — s gondolom: még sokunknak — eléggé világos. Kereskedelmi tanulók olyasféle kis árudájába léphet itt az érdeklődő, ahol a fiatalok- nemcsak tanulják, hanem gyakorolják is leendő szakmájukat. Vagyis várják, és kiszolgálják a vevőt. Ahol nem így van, azt csak tanboltnak nevezik. Az iparban pedig a jobban ismert, elterjedt tanműhelynek hívják a gyakorlati oktatás helyiségét. S mert ez utóbbiak az általánosabbak, a legtermészetesebb, hogy nem szükséges őket hansúlyozot- tan megkülönböztetni a többitől, miként a tévében egyébként ajánlották. Az „üzemelő” szó helyett, persze írhatnának a cégek más jelzőt is a tanműhely vagy tanbolt elé, de hát talán nem olyan nagy baj, ha ilyen kifundálásra eddig képtelenek voltak. Annál is inkább, mert hamarjában a mester sem tudott jobbat kitalálni, ajánlani. S lehet, hogy még sokáig így lesz vele, mert a jelenleginél egyszerűbb, érthetőbb — bizony elég nehezen jut az ember eszébe. Bármilyen hibás is, amit megszokott... (-ni)
