Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-01 / 26. szám
GAZDASÁG — KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1990. február t, csütörtök Fekete István: EPILÓGUS Tízparancsolat a siker érdekében Mehet-e biztosra egy üzletember? A címben feltett kérdésre — miszerint mehet-e biztosra egy üzletember — nem lehet egyértelmű igennel válaszolni. Az azonban több mint valószínű, hogy ha ez a bizonyos üzletember nem ismeri — így aztán nem is alkalmazza — a hivatásához oly nélkülözhetetlen tudnivalókat, akkor aligha van esélye a sikerre. Márpedig ez utóbbit meg lehet alapozni. így például azzal, ha valaki figyelmesen elolvassa — utóbb meg be is tartja — azt a tízparancsolatot, amelyet az amszterdami Business Büro Oosteuropa cégnél dolgoztak ki kelet-európai üzletemberek számára. Nos, vegyük sorra, mit is tartanának ők követendő magatartásnak. 1. Ne azt add el, amit termelsz! Ne azt add el, amit termelsz, hanem azt termelj, amit eladhatsz. Ha nincs eladható, piacképes terméked, kár elkezdeni. S hogy mi a piacképes? Azt csak a piacon lehet megállapítani. Mozogni kell tehát, folyamatosan jelen lenni, s a piacot figyelni, kutatni. Ez persze pénzbe és munkába kerül. Inkább győződj meg egy — például ötezer dolláros — piackutatás árán arról, hogy hová, milyen cikkel érdemes betörni, mintsem hogy ezen összeg sokszorosa kárba vesszen. Menj, figyelj, és építs ki kapcsolatokat! Hát, igen. Ez egy alapigazság. S mégsem mindenkinek magától értetődő. Gondoljunk csak azokra a hazai portékákra, amelyek már a fejlődő országokban is jobbára csak mosolyt keltenek. 2. Házi feladat Mielőtt kilépsz a nagyvilágba, a házi feladatot már otthon is el kell végezni, hiszen ott is számtalan információ beszerezhető. Először ezeknek járj utána. Mire a megcélzott piacra érsz, már tudd, hogy mit nem tudsz, s hogy hol, kinél, miről kezdd az érdeklődést. Nálunk ez még aligha gyakorlat. Merthogy mit csinál az egyszeri magyar? Felül a repülőgépre, kiutazik külföldre — ez nem éppen kellemetlen —, s bízik abban, hogy majd csak lesz valahogy. Többnyire aztán nem lesz sehogy... 3. Kommunikáció Ha már — felkészülten — kimerészkedsz a nyugati piacra, és ott partnert keresel, menten felmerül a kérdés: mennyiben vagy a nyugati ügyfeled számára a későbbiekben elérhető, mennyiben lehet veled együttműködni? Ha csak egy telefonvonalad van — amelyik mindig foglalt —, s nincs telexed és telefaxod, kevés a remény arra, hogy a világkereskedelembe igazán bekapcsolódj. Ehhez — ügy hiszem — nem kell kommentár. Idehaza e technikai eszközök nem a realitás, hanem a vágyálom kategóriájába tartoznak. Hogy meddig még? Ki tudja...? 4. Válaszolj, válaszolj, és még egyszer válaszolj! A befutó érdeklődésre azonnal válaszolj, még akkor is, ha érdemi feleletet egyelőre nem tudsz adni. A legnagyobb probléma — sőt, talán már előítélet —, hogy kelet-európai vállalatokkal nem lehet a kapcsolatot fenntartani. A párbeszéd mindig „elalszik", az ügy senkit sem érdekel igazán. Mutasd, hogy téged érdekel, s 48 órán belül válaszolj! Még így is, amíg a címzetthez eljut a leveled, az a világ másik száz országából már több tucat ajánlatot kapott. Igen, komolyan csak azt lehet venni, aki magát és a munkáját is komolyan veszi. Vicceim lehet, de aki így tesz, az akkor is nevessen, amikor az „elúszott” üzlet után integet. Márpedig mi integetni igazán megtanultunk. 5. Bemutatkozás, házi stíl as Be tudsz-e mutatkozni? Van-e stílusod? A bemutatkozás a levélpapírral és a telefonközpontossal (titkárnővel) kezdődik. Milyen a levélpapírod? Magad tervezgetted, mert korábban szívesen rajzolgattál? Nem tudod, hogy ez egy külön szakma? Bemutatkozásodnak, megjelenésednek van-e egységes stílusa (levélpapíron, névjegyen, borítékon, dokumentációkon, stb.)? Ne spórolj a szakmunkán, mert az többszörösen visszafizetődik! Csak egyszer fizetsz, ám a jó megjelenést évtizedekig használhatod S a már professzionálisan elkészített levélpapírra milyen írógéppel írsz e szuperelektronikus világban? A negyedszázaddal ezelőtti mechanikus írógépeden? Hogy ezzel menten el is áruld céged technikai színvonalát? Mint cég, ki vagy, mi vagy, mit csinálsz, milyen referenciáid vannak? Van erről egy frappáns, idegen nyelvre lefordított, házi stílusban elkészített prospektusod? Vagy ezt minden alkalommal személyesen mondod el mindenkinek, hogy azonnal el is felejtsék? Ki és hogyan veszi fel a telefont a vállalatnál? Egyáltalán felveszi? Köszön? Bemutatkozik? Segít eligazítani? Kis hazánkban ezek apróságnak számítanak. Mi mindig „nagyban” gondolkodunk, az úgymond csekélységekre nem figyelünk. Pedig hát egy bemutatkozás, egy köszönés nem kerül semmibe. 6. Partnerválasztás Mozogsz a világpiacon, kapcsolatot teremtesz, elérhető vagy telefonon, telexen, telefaxon, már be is tudsz mutatkozni, jó a házi stílusod—így bejön a külföldi érdeklődő. Vajon ki tudod-e szűrni az első tárgyalás után, hogy melyik partnerre kell több időt, energiát szánni? Nyugaton névkártyát nyomtatni, egy egyszemélyes — lakásról működő— céget bejegyeztetni, telex- és telefax-vonalat bérelni összesen egy napba és néhány száz dollárba kerül. Ez még nem jelent semmit, hiszen hogy mi van az illető cég mögött, arról a kelet-európai vállalatnak halvány fogalma sincs. Ne sajnáld a pénzt — ez nem is sok — az illető cégről szóló bankinformációk megszerzésére. Követelmény tehát a dörzsöltség, az alaposság is. Hasra esni nem kell mindenki előtt, hiszen a külcsín még nem minden. 7. Tárgyalási klíma A nyugati tárgyalási stílus sokban különbözik a kelet-európaitól. így — többek között—a nyugati fél gyorsabban tér rá a konkrétumokra, s csak akkor ül le szívesen tárgyalni, ha van miről. Partnerétől — legalább a kérdések egy részére — a helyszínen választ is vár. Ha a kelet-európai félnek van mit nyújtania, a nyugati akár helyben meg is állapodik. Eltérőek a szóbeli és írásbeli megállapodás határai is. A nyugati több fajta megállapodást szóban is elintéz, nem kíván három aláírást, két pecsétet. Komolyabb szerződéseket persze ő is írásban rögzít. Köztes átmenet a szándéklevél, amit a kelet-európaiak kevésbé használnak. Ebben a felek írásban közlik együttműködésiszándékukat, ami még semmire nem kötelez, ám a megbeszélés komolyságát mutatja. A nyugati partnerek között is vannak különbségek, így érdemes az adott ország tárgyalási klímáját tanulmányozni. Bizony, bizony. Egy üzleti megbeszélés nem kirándulás, mint ahogyan nálunk sokan gondolják. E téveszme következményei ismeretesek. Gondoljunk példának okáért számos labdarúgónk külföldi szerződéseire. Ahol az idő pénz, ott az „üresjáratokat” nem kedvelik. 8. Ajándék, fogadás A nyugati partner nem vár anynyi ajándékot, mint amennyit a kelet-európaiak visznek. Az ap- ró figyelmesség elegendő, főleg, ha személyre szóló. Ehhez viszont a partnert ismerni kell. Nyugaton rendezett kelet-európai sajtókonferenciákon, kiállításokon — a nyugati körülményekhez képest — sok az ajándék. Mintha az információ, az áru hiányát ezzel kívánnák pótolni. A nyugati érdeklődő valóban információért jön, nem drága mappáért avagy két üveg borért. S ugyanez érvényes a fogadásokra is. Ezekre csak akkor jön szívesen, ha tudja, hogy van miért, van mit hallania, látnia, van kivel találkoznia. Egy jó evés kevésbé érdekli. Hja, kérem, a magyarok reprezentálni már megtanultak. Eszünk, eszünk, eszünk, ajándékozunk, ajándékozunk, ajándékozunk. Esz nélkül, üzlet nélkül... 9. Számolj! A nyugati partnert nem a szép konstrukció, hanem kizárólag a nyereség érdekli, ő azonnal számol, mégpedig alulról felfelé, s a legegyszerűbb, a legmagától ér- tetődőbb módon: mennyibe kerül az íróasztal, a lakbér, a papír, a bér, a telefon, a titkárnő, a szállítás, stb. ? Ennyi és ennyi a költség, ennyi a haszon, ennyi és eny- nyi pénz marad. Tehát te is végy elő papírt, ceruzát, és számolj alulról, mielőtt bármire javaslatot teszel! Mindez egy szemléletmódot jelez. Háfistennek egy olyat, ami — ha lassan is — már kis hazánkban is kezd gyökeret verni. Ta- lán-talán meg is gyökerezik majd. 10. Do you speak...? Ez az első parancsolat, de —a nyomaték kedvéért — érdemes a végére hagyni. Nyelv nélkül nem lehet tárgyalni, azaz nyelvtudás nélkül bele se kezdj! Püff neki! Ha az idegennyelvoktatás honi színvonalát és eredményeit nézzük, akkor nem sok reményünk van. Mi még a „kéz- zel-lábbal” módszernél tartunk. Bízzunk a most felnövekvő generációban. Eddig tartott hát a holland cég tízparancsolata. Az ebben foglaltak igazságát aligha lehet és szabad kétségbevonni. Hogy ezt a „receptet” ki és milyen mértékben fogja hasznosítani, azt nem tudom. Ámbátor gyanítom, hogy messze még az az idő, amikor mi adunk majd tanácsokat nyugati üzletemberek számára... Sárhegyi István Öreg utakon Kilencven éve született Fekete István „Hallgatom a szívem. Ha majd egyszer megáll, és elszakad a testemből az ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot. Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet.” Napok óta ünnepre készülök, napok óta olvasom újra írásait, s halogatom a felköszöntést. Inkább elbújok vele a berekbe,az erdőbe, az idő- téli országújára, dunántúli kis falu napfényes tornácára, öregesen emlékeket mesélő présházak hordói közé — titkokat hallgatni emberről, állatról, fényről és virágról,-illatokról, neszekről — erről a teremtett világról, melyben minden fon- dorkodásunk, fennhéjazásunk, lesajnálásunk, bugyuta és primitív kísérleteink. Kilencven éve 1900.január 25-én született Fekete István. A göllei iskolamester fia csodálatos élményekből gyúrt pogácsákat kapott gyermekkora kis tarisznyájába, olyan mennyiségben és ízekkel, melyek élete végéig táplálták az embert és az írót. Benne szigorú, kevés beszédű, de az emberi együttélés törvényeit tudó és következetesen alkalmazó, az apai szigort kellő tapintattal, együttérzéssel ellensúlyozó édesanyával, a család történetét csodálatos mesékké színező nagymamával. „Áldott szabad életem volt — úja —, fürödtem a tavaszban, ösztönös zsengesé- gemben és gondolataimban, melyek éppen olyan fiatalok és édesek voltak, mint a füvek csorduló, zöld vére.” Barátságok, gyermekszerel- mek, csmytevések és kalandok népesítik be ezt az életet, s kohéziós erőként a mindenütt jelenlévő természet. Ballagó idő című önéletrajzi regényéből ismerhetjük e természeti színtereket: a Cönde szarkafészkes akácfáit, a Kácsalja nádszárak között búj- káló patakját, a Palánkos rétet és a Kisrétet, a gyermekálmok valósággá izmosodó színtereit. Itt születik, s válik az érett férfikorban , irodalmi szemléletté az a gondolatvilág, mely az ember elszakíthatatlan tulajdonságának tartja természeti voltát. A gyermek Fekete István ösztönösen érzi, az író esztétikai törvényévé teszi a természet törvényeit. Nemcsak csodálója, hanem tudós kutatója is lesz e törvényeknek. Kíváncsisága az ajtókat nyitogató mesehősé. Csakhogy nála a zárt ajtó mögött mindig a létezés, az élet lakozik, sokszor mámorító, sokszor csendes, sokszor szomorú szépségében. Kibonja szirmát a hóvirág, sólyom cikázik a varjúcsapat felett, tavaszi hallelujáját zengi az ezernyi új életet simogató erdő, panaszosan elbődül egy tehén az istálló mélyén — képek, érzések, ismeretek. Iskolák, katonaság, iskolák, rövid kitérővel mind a szeretett Dunántúlon. Az iskolákban rendszerbe zabolázza ösztönös érdeklődését s hatalmas tapasztalati ismeretanyagát. A rendszer címszavai később írásainak témáit is jelzik: állatok, növények, föld. A hosszú katonáskodás a barátságok mellett tovább erősíti lelkében legmélyebb, legnagyobb élményét: a szeretetet és a békét. S bár többször megdicsérik az iskolákban szép fogalmazásáért — írói indulását, a világ elé való kilépését nem hamarkodja el. Harminc évesen házasodik, s már két gyermek boldog apja, amikor első írása megjelenik a „Nimród” című vadászújságban. Harminchárom éves ekkor — élete delelőjén, élményekkel, tudással rakottan indul egy új világ meghódítására. Sokan, nagyon sokan vagyunk, akik innentől kezdve mindent tudunk róla. Nem a lexikonok száraz és személytelen adataiból, nem az irodalmi munkásságát elemző, egyébként nem túl nagyszámú írások értékítéleteiből, nem kor- és pályatársai emlékezésekből, hanem elsősorban (és nagyon jól van az így) tőle. Tudjuk, hogy mit álmodott Hú-val, a bagollyal nagy vizek partjain portyázó turbános törökökről, s szikrázó kardú magyar vitézekről. Vele vagyunk ébredő hajnalon, mikor a fonyódi vár tölgyfakapujába fúródik a kop- pányi aga nyílvesszőre tűzött levele. Együtt sétálunk a badányi erdőben, ahol egy szerelmes molnárlegény először fogja meg kenyéradó gazdája gyönyörű kislányának kezét. A poros úton kis fekete puli trappol felénk, Bogáncs az, Galamb Máté számadó juhász csavargó kiskutyája. Békésen ballag el mellettünk Ha hajnalonként vagy alko- nyattal havat hord a szél az utakon és zúzmarás ágak kopogtatnak az ablakomon, fészket ver gondolataim közé az egyedüllét vágya. Ilyenkor az öreg házban szeretnék lakni, messzenéző domboldalon. A kályhában pattogna a tűz és kis madár szállna az ablakdeszkára. Megkopogtatná az ablakot és eszembe juttatná a rég elfeledett verset: „Itt a tél. Fúj a szél, zörgeti az ágat, Fütyürész, dudorász, szomorú nótákat...” Azután elrebbenne, vissza a múltba és én egyedül maradnék. Nem pipálok, de ott pipára gyújtanék, halkan járnék, öregesen tennék-vennék és talán vendéget várnék. Álmodó erdők felett varjak szállnának és szobám zugaiban sóhajtanának öreg bútorok. Kopott vadbőrrel leterített fekhelyem lenne s ha éjjel felébrednék a pislogó tűz villanásai remegnének a szobában. Aztán nézném a hunyorgó parazsat; a kéményben meg zúgna a szél és az öreg kakukóra rekedtten mondaná a tizenkettőt... Csend... csend... És szellemeket várnék, mesz- sze elment drága lelkeket, emlékeket, álmokat. Reggelre öles hó párnázná a völgyek alját és a végtelenbe hajló úton szánkó csengne kedves vendégekkel. Halk szavú öreg urakkal, akik már csak az emlékeimben élnek és akikkel a szán másfelé fordulna, de bennem megmaradnának a vendégvárás örömös izgalmai, mert hiszen jól tudom: ázó szánjaik égi magasságokban járnak már a két szürkével és Pista kocsissal együtt... És túl a hegyen, völgybe süly- lyedve kis falu lenne, hol éjszakánként remegnének piros ablakszemek és hajnalonként idáig hullámzana a harangszó. Ha aztán az alkony ráborulna messze utakra, szánkó vinne a falu felé, hol várnának, talán álmodó szerelem, talán csak egy tarokkpartira Öreg, omladozó kentésű kúriához fordulna be a szán. Rekedten vakkanna kettőt-hármat na Sajó és pirókok ülnének az orgona ágán, mint vércseppek, fellánegy szekér, rajta csendesen nó- tázgató öreglegényekkel. Megismerjük őket? Ribizke János az és Berti, s most vásárból jönnek haza és kellően vidámak. Mert otthon meleg konyha várja őket, mert új kucsma van a fejükön, mert melegít az áldomásra ivott szilvórium, mert a sebesült madár Kele immár összebarátkozott a ház állatseregletével. A nagy folyó mellett öreg fa gyökerei közé nézünk: barlangot rejt a sötét, s rejti Lutrát, a kedvencet, akinek történetét kunszentmártoni tanárkodása idején veti papírra az író. És ott ülünk két budapesti kamasz között a vonaton s utazunk velük Náncsi néni védőszárnyai alá. Hajnalban halk ablakkocogtatásra ébredünk: Matula bácsi az. És megyünk vele a berekbe, mely nyáron és télen is férfias nevelője Ladó Gyula Lajosnak és Pondorai „Bütyök” Bélának. Magáról szól az író. Arról amit látott, tapasztalt, megélt, elképzelt és megértett. Arról, hogy az élet nagy dolog, s nincs jogunk lekicsinylőén bánni vele. Arról, hogy legyen bennünk kellő alázat elfogadni: része vagyunk ennek a világnak s nem ura. Arról, hogy lelkünk legcsodálatosabb tulajdonsága a szeretet. Hogy érezzük meg a szépet, merjünk megállni mellette, eltenni szívünk mélyére és elővenni, hogy nagy szükségét érzi életünk. Elképzelem, ahogy egy erdei goló gyöngyei az emlékeknek a múlt télbe hullott tarlóján. Lobogna a kandallóban a tűz, mely inkább világítana, mint melegítene, bús melódiák ölelnék körül a csendet, mely régen ott rostokol már a zugokban és valaki zúzmarás fagyöngyágat tűzne a kalapom mellé, hogy immáron itt a tél... Megcsókolnám a fonnyadó kezet és lehajtott fejjel, homályos szemekkel mennék újra a szánhoz, hol az öreg fakók kérdőleg néznének vissza, hogy hol jártam ilyen sokáig?... Bemennék az espereshez is, hol szállna szivarfüst, kéken, hidegen, mint a berkekben őszi estéken, amikor ködben fürdik a dombok lába és a szélkiáltó panaszosan sír a levegőben. És künn hullana a hó. Az ablakpárkányon párna nőne belőle és elfeledné a világot, mely néma és titkos homályokkal teli, mint a sekrestyék vasárnap estefelé... Néha mégis, mintha csengős szánok járnának az úton... Mintha megállnának a kitárt kapu előtt, de hiába néznénk az ajtót, nem jönne be rajta senki, csak az alkony hűvös árnyékai. Aztán csak hazamennék. Nem marasztalna senki. Fázósan bújnék az öreg rókabundába, mely sokat járt lakodalmakba és halotti torokba és: gyí kesely! Zökkenve indulna meg a szán. A falu apró tüzes szemei már feketén hunyorognának, a toronyóra messziről ütne, a csengők csak néha pendülnének, mint amikor az Úr testét viszik éji órán... Mennénk, mennénk. Az út szélén varjak himbá- lódznak őrtálló jegenyéken és a fekete madarak, mintha engem néznének. Miért néznek?... Gyí kesely! Siessünk! Otthon meleg szoba vár, puha ágy, pattogó tűz és drága emlékek. De a lovak már alig mennek. Öles a hó és még hull, hull egyre. Temeti a messze hajlékot, a kan- dallótüzet, az emlékeket. Temeti az utat visszafelé, de előre is, temeti az álmokat, az arcokat és örömöket. Állnak már a lovacskák s a szán körül kicsi domb nő. ... Megérkeztünk. A nagy fák koronájában sír a szél, gubbasztanak fekete madarak és új utasokra várnak. nak, az ősznek piktorai millió színű világot varázsolnak köré és a tisztás lassan megtelik kedves S és ismerős árnyakkal. Illemtudó mátyásmadarak telepszenek vállára, okos pofájú rókakölykök szemei csillognak, és nem félnek most tőlük Kalán gyermekei, a nyulak. Itt vannak mind. Az ezernyi bogár és madár, őzek, szarvasok, vaddisznók, a föld feletti, s föld alatti világ lakói. És emberek. Akiknek örömet, megnyugvást, hitet és reménységet adott. Akiknek percekre, órákra, napokra vagy egész életükre szóló gyönyörűséget jelentett, s jelent ma is. És ünnepelnek, ünnepelünk. Csendesen, komolyan, ahogy tőle tanultuk. Tudja, hogy ő tehet erről az ünnepről,' tudja, hogy most beszélni kell, keveset, útravaló szavút. Halgassuk: „Elmegy lassan a berek, az erdő El a nádas, a tél meg a nyár A hegy, a völgy, a nappal s az éjjel A szememlátta egész határ. Elmegy? De talán mégsem egészen Meglátom tán az örök vízen, Hiszen a Szépség: mága az Isten Lelkemben ott lesz, hiszem, hiszem!" Kakuk Jenő
