Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-23 / 46. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1990. február 23., péntek Kritika a kritikáról Király Róbertnek Új szellemi mozgalom Hatvani garabonciások Magyarok a Grammy-díjasok között Uram! Én soha nem fogtam tollat a kezembe azzal a szándékkal, hogy bármilyen újságba fiiak. De az ön írása — a Kritika a kritikáról című, a Népújság február 19,-i számában, amit Farkas Andrásnak címzett — rákény- szerített. Ez a kettőjük dolga lenne, ha ebben nem emh'tené és „idézné” csaknem tíz éve halott féijemet, Márkusz Lászlót. És nem is akárhogy! Nem is kifogásolnám, ha megemlékezne róla, de ahogy ön teszi, az már sértő, sőt kegyeletsértő, inkább: gyalá- zó. S ezt nem hagyhatom szó nélkül. Ön „elmesél” egy történetet, olyat, ami nem is igaz. A Magyarok című film kritikájáról van szó. Idéz az állítólag Márkusz László által írt cikkből, amit valójában Pécsi István írt, s az sem elmarasztaló, ahogy ön állítja. Még az a szó sem fordul elő benne — bugyutaság —, melyet ön a féijemnek tulajdonított. Ha mindezeknek utána nézett volna a Népújság 1978. február 25. számában a 4. oldalon, akkor pontosan tudhatná. Mellesleg a féljem ebben az időszakban nem is írhatott semmiféle újságcikket, mert súlyos betegen feküdt az egri II. számú kórházban. Ezek után hogy hihetné el bárki is, hogy az utána következő idézet, amelyet állítólag a Fészekklubban a főszereplő mondott a filmkritika felolvasása után, hogy az Márkusz Lászlótól származik. Egyáltalán, honnan olvasta ön el ezt a kritikát? Lejegyezte, magnóra vette ön a főszereplő (ki volt az a színész?) megjegyzését, vagy talán ilyen jó a A Népújság hétfői számában megjelent két cikk késztet arra, hogy leírjam gondolataimat. Elöljáróban kijelentem, hogy nem az a célom, hogy soraim a kritikáról írott kritika kritikája legyen, valamint az, hogy az írás nem megrendelésre készült. Mintegy tíz éve követem figyelemmel — elsősorban szakterületemen — Farkas András publicisztikai tevékenységét. Tény, hogy ezeknek a cikkeknek gyakran voltam alanya és tárgya. Ezek alapján állíthatom, hogy Farkas András munkássága bennem tiszteletet és elismerést kelt. Tisztelet a művészetekben való jártasságáért, tudásáért, elismerést azért az önzetlenségért, ahogyan a művészetek és a vele foglalkozók szerepét szolgálja. Király Róbert a „hiteles, érdemi” kritikákat hiányolja. Igaz, „hogy a kérdéses műfajt szakmailag profi módon értő személy” részletesebb elemzéseket tudna adni. Kérdés, hogy szükséges-e?! Úgy gondolom, hogy a Népújság nem művészeti szaklap, a kultúrával, közművelődéssel kapcsolatos írásoknak az nem lehet feladata, hogy szűk réteg érdekeit szolgálja. Én például nem örülnék egy ilyen kritikának: a repriz előtti modulációban szereplő alterált akkordban nem a quintet, hanem a bővített sextet kellett volna kiemelni. Azt hiszem, az átlag olvasó sem így képzeli. Ennél hasznosabb számára az, ha az írás a memóriája, hogy kapásból tudja idézni az elmondottakat, miközben bemocskolja egy halott ember emlékét, s meghurcolja a fiam és az én nevem. Talán jobban tette volna, ha Márkusz Lászlónak mondta volna mindezt, amíg élt! Akkor tudott volna legalább rá válaszolni, így kénytelen lesz beérni az én reagálásommal. Ártott önnek valaha is Márkusz László? Ha a féijemet „kilóra és centire” mérték volna, akkor nem álltak volna szóba vele olyan elismert emberek, mint Várkonyi Zoltán, Valló Péter, Bessenyei Ferenc, Agárdy Gábor,hogy csak néhányat említsek azok közül, akikkel interjút készített. És nem kért volna írásokat tőle több országos lap sem. Neki megvolt az az erénye, hogy pontosan idézett mindenkitől. Öt sokan becsülték, tisztelték az őszintesége, az igazságérzete, szakmai tudása, az újságírói pálya iránti alázata miatt. Ha valaki harcolt a kultúráért, ő azok közé tartozott. Jelentős része van abban is, hogy ma Egerben önálló színház és társulat működik. Harcolt érte minden fórumon. Ha élne, tanulhatna tőle. Legalább a pontos idézést, ha már arra vetemedik, hogy nyilvánosság előtt újon. 0 biztosan nem adott volna ki a kezéből olyan írást, mint ön. Ilyen embert mer ön meghurcolni, megrágalmazni! Kérem, hogy a nyilvánosság előtt kérjen bocsánatot, ha már a nyilvánosság előtt sértette meg emlékét igaztalanul és alaptalanul. a féljem és a fiam nevében Márkusz Lászlóné művekről és azok hatásáról szól. Végül is mi más értelme van a művészeteknek? Farkas András éppen ezt teszi. A másik dolog az, hogy nem tévedhetetlen ő sem. A profi sem. Ismeretesek például a bukott zenekritikák, ahol a hozzáértést nemigen lehet vitatni. Ilyenek nemcsak a zenében léteznek. Ismervén Farkas kritikáit és válaszát, számomra hitelesek azok a kijelentései, hogy írásaiban gondolatait, érzéseit közli lelkiismerete mércéje szerint. S ha ő azt állítja, hogy az elmúlt 33 évben ezek függetlenek tudtak maradni a politikától. Megítélésem szerint ez is elismerést igénylő magatartásmód, aminek folytatása mindannyiunk számára gyümölcsöző lehet. Az olvasó most bizonyára azt gondolja, hogy elfogult vagyok, mert rólam mindig jókat ír. Ez részben igaz, de csak az én esetemben. Az is igaz, hogy érzelmi indítékaim nekem is lettek volna anaszkodásra. Farkas András ritikájában fel is szólított a „párbeszédre”. Akkor nem tettem, mert amit észrevett, abban igaza volt. (Tekinthetjük most ezt párbeszédnek). Az esetet főleg azért említettem, mert úgy gondoltam, hogy ilyen lehetőséggel nem csak én élhettem volna. Nem a művészet, hanem a magam nevében zárom soraimat. Kalmár Gyula zeneiskolai tanár Kós Károly emblémáját választotta jelképéül az az új ifjúsági mozgalom, amely Hatvanból indult. A Ratkó József Közművelődési Egyesület az általános iskolák felső tagozatos tanulói, a középfokú oktatási intézmények diákjai, illetve főiskolai hallgatók és egyetemisták számára hirdette meg a Garabonciás Szervezet megalakulását. Programadó nyilatkozatuk vezérgondolata, hogy az elmúlt hónapok harsány pártvitái közben egyre kevesebb szó esik az ifjúság művelődéséről, iskolán kívüli tanulásáról, önképzési lehetőségeiről. Azokat a fiatalokat váiják, akik számára nem közömbös saját szellemük palléroKálnoky Lászlót 1939-ig minden Egerhez köti. Itt született 1912-ben, a Telekessy u.4-es számú házban. Iskoláit itt végezte az elemitől a jogi akadémiáig. Apja, dr.Kálnoky István Eger tanácsnoka, majd polgármestere volt. Fia is a közigazgatási pályán indult, tehetsége, felkészültsége emelte az egri városházán a hivatali ranglétrán... Első mesterének, Apor Elemérnek Adósság címen szentelt verset. Hozzá az egri Líceum földszintjén lévő szerkesztőségbe járt be „hiányos önbizalommal és leküzdhetetlen becsvágy- gyal, véleményért, biztatásért”. Tartozását rótta le mentorának, az egykori egri költő-szerkesztőnek az útraindító segítségért, ő, aki örök elégedetlen volt az egri léthelyzettel, itt mégsem a vidéki város körülményeiben jelöli meg a sorsrontó okot, hanem a történelemben: abban, hogy „egy óriási talp” „hogyan taposta el a lángot, /mielőtt felragyoghatott volna igazában”. Neki sikerült „a mindnyájunkat fenyegető bal- szerencsét” elkerülnie, egy váratlan mozdulattal kicsúsznia árnyéka alól, de nem szűnik azóta sem a lelkifurdalás: „... Mintha leszüreteltem volna a más gyümölcsét titokban. Mintha olyasmi volna birtokomban, Aminek a fele vagy harmada igazság szerint téged illetett volna meg, nem engem.” (Kálnoky László nyomán Apor Elemérrel kapcsolatban a Magvető Kiadó kezdte el az adósságtörlesztést, a Mindenütt téged kerestelek című verskötet megjelentetésével, egri méltányzása. Kínálatukban szerepelnek olvasótáborok, önképzőkörök, az anyanyelvi kulturálódás különböző formái, a diákszínjátszás hagyományai, speciális klubok, szakkörök, kirándulások, filmek és az olvasás által szerezhető ismeretek. Az új helyre költöző Ady Endre Városi Könyvtár és közösségi ház lesz a bázisa ennek a mozgalomnak. Ez a volt MSZMP-székházban kap otthont. A Garabonciás Szervezete hatvani Ratkó József Közművelődési Egyesület ifjúsági tagozataként működik, tevékenységének jogi kereteit az egyesület alapszabálya garantálja. Jelentkezni a városi könyvtárban lehet. lása, illő elismerése még várat magára.) Csűrös elfogulatlan, vagyis igazságpárti, ezért fogadja el az 1939-es verskötet, Az árnyak fcerr/eszemléletét, amelynek költője az egész világmindenséget, fülledt kisvárosnak tartja. Bau- delaire-i spleen, Flaubert-i szkepszis táplálja meggyőződését, hogy a két háború közti Egerben az élet tengés-lengés, ásítozás, a léleknek nincs hova menekülnie. Ezt a közeget meg lehet vetni, de önmagát itt nincs mód megváltani. A tudatosított kilátástalanság maga a pokol, mert zátonyra fut itt minden kitörési kísérlet, nagyratörő szándék. Még a szerelmet, a teljes élet lehetőségét is megfojtja a kispolgári álszentség, az ártatlanságot mímelő raffinéria. Menedéknek kínálkozik a művészet, az írás, a szellemi önkifejezés lehetősége. A költő nyárspolgár iránti megvetése arisztokratikussá, fölényes és dekadens félrehúzódássá válik a körülmények hatására. 1939-ben Kálnoky László a Belügyminisztériumba kerül, a fővárosba költözik. Hivatali tisztségviselőként védi és menti a hozzáfordulókat, az üldözötteket a faji diszkrimináció idején. Elvont költői humanizmusa konkrét tartalommal telítődik, aktívvá izzítja a fasizmus elleni gyűlölet (Egy modern zsarnokhoz.) Életének sorsfordító pillanata, amikor 1940-ben Mátraházán Sebestyén professzor, a magyar tüdősebészet úttörője a gyógyítás egyetlen esélyét választja, kioperálja a költő beteg fél tüdejét, hogy visszaadhassa őt az életnek. Az egyéni sors, a rémisztő betegség és a korból ereCsütörtökre virradóra osztották ki Los Angelesben a legrangosabb nemzetközi zenei dijakat, a Grammy-ket, az amerikai zeneakadémia 6.000 tagjának szavazatai alapján. Az idén 32. alkalommal megrendezésre kerülő ünnepség jó néhány meglepetést hozott: így például az év lemezének diját az évek óta alig jelentkező Bonnie Raittkapta, és a legjobb új felfedezettek diját annak a Milli Vanilli duónak ítélték oda, amelyen a kritikusok eddig zömmel mosolyogtak... Két Beatles-tag is haza vihetett egy-egy Grammyt: Paul McCartney-t életművéért jutalmazták, míg George Harrison a Travelin, Wilbury,s szuperegyüttes tagjaként a legjobb vokális rock-együttes diját vehette át. Szintén életmű dijat kapott dő kilátástalanság, kiszolgáltatottság apokaliptikus vízióba árad a Szanatórium elégiában... Kálnoky otthagyja a minisztériumot, egy ideig lektorként dolgozik, majd ettől a kötöttségtől is függetleníti magát, hogy egészen az irodalomnak élhessen, versírással, műfordítással foglalkozhasson. Kötetei mutatják, milyen lendülettel tör fölfelé a költői mesterség pamasszoszi fokozatain, és hódít meg új és újabb tartományokat. 1945 után a patrióta költői hagyományokat éleszti. Humanista eszményeket szólaltat meg, de a súlyos csalódások letörik szándékait. Csaknem az ötvenes évek közepéig tart kényszerű hallgatása. Csűrös Miklós rámutat, hogy írói visszatérése is „fonák és paradox”, hiszen az új periódust jelző Jegyzetek a pokolban csak évekkel a keletkezése után láthat napvilágot. Az élve eltemetés, a „beteg test és lélek”, a „reménytelen emberi jövő” látomása gyötri:”Undok mocsár a lét! Szennylé a gondolat.” A tagadó, romantikus végletesség ellenére azonban mégis a mű, az alkotás harmóniáját kiküzdő fegyelem lesz Kálnoky lírájának távlatos ismérve, amint ezt Ars poeticája bizonyítja: „Költő vagy, hát ne féltsd magad / po- koltüzétől a jelennek”. Számára a szenvedés oxigén, amely forróbbra izzítja a lázat, az életvágyat. Elhárít minden reményt, de a formateremtés révén mégis férfias világnézetet sugall, így fölébe kerekedik a végső pesszimizmusnak. Magatartásformákat tipizáló portré-versei: Oszlopszent, Az aszkéta pillanata-, hatalmas drámai monológja: HéMiles Davis, ám legújabb lemezéért, az „Auráért” kapott két további díjával bizonyította, hogy ma is van mondanivalója. A hagyományosan nagy Grammy-gyűjtő Jackson-csa- ládból ezúttal Michael és Janet video-clipjeit találták kiemelkedőnek. Az idei díjkiosztás sem ért véget magyar siker nélkül: Schiff András zongoraművészt Bach „Angol szvitjének” előadásáért tüntették ki, míg az Emerson vonósnégyes Bartók hat vonósnégyesének lemezfelvételével nyerte el a Grammy-t. Az idei ünnepség két vesztese Phil Collins és Princewolt, akiket pedig több kategóriában jelöltek: Collins üres kézzel tért haza, míg Prince csak a „Batman” főcímzenéjéért kapott dijat. rosztrátosz, Hamlet elkallódott monológja. Fanyar humorának, a nevetségeset morbiditással egyesítő groteszk érzékének remeke a Kannibál család. Vállalt műfordítói feladatait műgonddal végezte, hogy meglelje benne a munka örömét. Ő is laboratóriumot akart a fordítói gályapadból teremteni, de híres panaszverse, A műfordító halála mutatja ítéletét: „Szilánkra kell annak halsadnia, / aki fordított teljes életében.” Az alkotókedv zsilipszaggató áradása akkor tör elő, amikor idős kora küszöbén lerázhatja magáról a műfordítás igáját, és ez a független szellemi állapot eredményezi „őszikéit”: a „meglepetések” korszakát. A kései Kálnoky üdítő, frappáns hatást ér el bohó ötletekkel, a komédiázó harsánysággal. A csituló fájdalmat nem feledteti, mindvégig szimbiózusban él művészetében a pokoljáró és a bohóc. csupán „hangköre” változott, de a lantja ugyanaz — állapítja meg Csűrös Miklós. A verses epika hagyományát újítja meg az Egy magánzó emlékirataiból és a Homálynoky Szaniszló történetei eredeti, egyéni változatban. Kísérletsorozata gazdag. Homálynoki Szaniszló asztrális létezésének bizonyítékai a Jelenések, Fohászok, Alomlátások. Utolsó, de már posztumusz kötete, a Hőstettek az ülőkádban lendületes, frivol és avantgárd „zsoltárai” egy ötletgazdag, ereje teljében lévő, folyvást újulni tudó költő életművének záró akkordja. Csűrös Miklós időálló monográfiája Kálnoky Lászlóról nemzedékének legjobb teljesítményei közé tartozik. Cs.Varga István Pokoljárás és bohóctréfa Csűrös Miklós Kálnoky-könyvéről Farsangi fánk B eteg a tél, olyan mint a vénember, hamar síró, reszkető kezű, messzire tekintő. Ez a tél most adósa maradt az egész világnak, és ezt az adósságot megfizetni már sohasem lehet, mert az idő nem tűr halasztást. Hóval és hideggel egyaránt tartozik, és most már mintha egy szenvedő nagybeteg lenne; halálára várunk. Érzi a mulasztásait, az elvett örömöket; a térdig érő havat, a boldog szánkózásokat, a kipirult arcú gyerekek hócsatáit, a fagyos, zúzmarás, csendes hóesésben összebújt szerelmes sétákat. Öregesen, búslakodva járja a világot, hajnalonta keze nyomán dér ül a száraz gallyakra, nagy néha erőlködve megrázza a sza- kállát is, de az öregember megkésett ajándéka most már nem kell senkinek — Meghal a tél! — kiabálja a mátyás, és erre a kiáltásra felfigyel az erdő. A mókusok már kipihenték magukat, átugranak a szomszédos fákra, és tavalyi makkot keresnek a barna levelek alatt, a feketerigók csillogó frakkban kapirgálnak a bokrok alatt, mert a giliszták az idén nem bújtak mélyen a föld alá. A déli verőkön a hóvirág is érzi a lágy fuvallatot, és estére már zöld le- velecskékkel lesz gazdagabb a világ. — Kidőlt keresztfának nem köszön már senki! — dúdolja az erdész, és sajnálja a múló telet, amelynek utolsó rongyait rázo- gatja február, és szidják, fittyet hánynak rá az erdei népek is, komiszkodnak vele, akár az emberek. Kanyargósak és szakadékosak az erdei utak, csúszósak a hegyoldalak, ahol a kivágott fák élettelenül hevernek, és amelyeket innen kell lovakkal a völgyekbe közeh'teni. Mutatványnak is beillő látvány, amint a nehéz állatok átlépik, húzzák, vonják az óriásokat, gondosan odafigyelnek minden szóra, szissze- nésre. Egy rossz mozdulat, egy ügyetlen csuszamlás, és a jeges, hófoltos oldalon mindent és mindenkit magával sodorhat a rönk. Tudja a szél, a felhők, az előbukkanó Nap is, hogy búcsúzik a tél, de még nem ment el, és itt vannak ők is, a hű alattvalók, akik szemtől szembe, még ember módra, finoman viselkednek, de szívükben már a tavaszt váiják. Elmentek már mind a fuvarosok, csülkig sáros, habos, verej- tékes lovak után gurulnak a kocsik, nagy kucsmák alatt izzadt emberek ülnek a maguk alá gyűrt lópokrócokon, csupán egyetlen szekér rúdja mellett párolognak és ácsorognak még a fáradt állatok. Galambos János a lányát várja, barkát, hóvirágot szed dél óta, piros melegítője, mint egy kosár- nyi izzó parázs, virít a hófoszlányokon, összeölelkezik a sárga gallyakkal, az arcát simogató barkákkal, a földszagú, álmaiból ébredező erdővel. Látja az erdészt is, amint a vágás felé közeledik, hallja a dúdolását, a kavicsok csikorgását, amint kimérten, komótosan jön a kocsi felé. — Négy kocsit számoltam eddig, az ötödiket hiába várom. — Készülődünk mi is. Egy ölelésnyi barkával, virággal telt kosárral érkezik a lány, leheletét hosszan fújja maga elé. — Ha tolvajt talál az erdész, illene elfogni... — Kelepcébe sétál az magától is. A lány és az erdész gyerekkori pajtások, többször táncolnak a diszkóban, lakodalmakban, de most mégis van bennük valami különös érzés. — Szorítsunk neked helyet a pokrócon! — Inkább én viszlek haza, Panni, ott áll a Trabant az erdő szélén. Rozzant erdei faház mellett visz el az útjuk, a kitört ablakréseken nyüszít a fel-feltámadó szél, dudál a kémény, mintha elátkozott lelkek járnák a bolondját, a földet néző eresz homályában az udvaron egymással perlekedve vaijak kárognak. — Én a nappali ragyogásban szeretem az erdőt. Ezen nevet az erdész, és egyet ránt a puskaszíjon. Megáll az autó a ház előtt, Karcsi is kiszáll, kiveszi a kosarat, nyújtja a lány felé. — Magadnak szedted a virágot? — Meg édesanyámnak... — Nincsen, aki virágot hozzon? A lány szólna is, nem is, végül a fejét rázza. — Akkor gyöngyvirágot majd én hozok... Jó ideig állnak egymás mellett szótlanul, a fiú megfogja a kosarat, és azon a Panni kezét. A kezek találkozása köszönésnek is számít, ha a kapun túlról nem jönne a hang. — Hívd be az erdész urat! Hárman ülnek az asztal körül, középen egy nagy tál szalagos farsangi fánk. Panni egyszerre meleget és biztonságot érez a szívében. — Kinézek, jön-e már apád. Kettejük váratlan magányában egyszerre döbbenten és némán nézik egymást, mintha most találkoznának először. — Egyél! Kiválasztom neked ezt a szép pirosat. — Töijük ketté! A mozdulatban benne lenne az ölelés, de a lány kedvesen elhúzódik. — Megláthat édesanyám... Felragyog a Karcsi szeme, két harapásra bekapja az egész fánkot, és mintha fagyos, zúzmarás erdőben lennének, úgy simogatja, melegíti a tenyerében Panni forró ujjait. — Hol voltunk mi eddig? — Hol voltunk, hol nem voltunk — csattan a kacagás, és beleremegnek a hirtelen támadt boldogságba. Szalay István
