Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-21 / 44. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. február 21-, szerda 5. Egy könyv a testbeszédről A szomszéd lábtörlője „Nem mindenki képes elfogadni, hogy az ember biológiailag állatnak tekinthető” — írja nemrég megjelent Testbeszéd című könyvében Allan Pease. Nem sértésnek szánja ezt a szerző. Egyszerűen így van. Ha embertársainkkal közölni kívánunk valamit, azt nemcsak szavakkal tesszük. Sőt, többet mondunk az állatrokonainktól örökölt mozdulatokkal, gesztusokkal, arcjátékkal. Á testbeszéd árulkodik. Allan Pease kézikönyvnek szánja írását, amelyből megtudhatjuk, mi jár a másik fejében, ha a fülét dörzsöli, orrát vakaija, vagy a kaiját keresztbe fonja mellén. Egy-két mozdulatból például kiviláglik, hogy beszélgetőtársunk a pokolba kíván minket, pedig szavaival és mosolyával biztosít barátságáról. Ha „fogjuk” e titkos jeleket, köny- nyedén leleplezzük az illetőt, majd természetesen ellentámadásba lendülünk. Hogyan gyűrjük le ellenfelünket? A recept egyszerű: széles mozdulatokkal adjuk tudtára, hogy tökéletesen magabiztosak vagyunk, neki pedig semmi esélye. Ugyanis mi vagyunk birtokon belül. A birtok nagyon fontos. Allan Pease azt úja, hogy a szabadban élő oroszlánnak akár öt ven kilométeres sugarú területe is lehet, attól függően, hogy mekkora az oroszlánok népsűrűsége azon a tájon. Ilyen térsége az embernek is van. A fehér bőrű, középosztálybeli embereket nagyjából azonos nagyságú légbuborék veszi körül, amely négy „zónatávolságra” osztható. A legtágabb a nyilvános zóna, majd következik a társadalmi. Ekkora távolságra, vagyis egy-három méterre állunk meg idegenektől: a postástól, a boltostól. Személyes területünkre, ami legkevesebb fél méterre van tőlünk, a kollégákat, ismerősöket engedjük be. Aki ennél közelebb lép, az már az intim zónába kerül, ahova csak a hozzánk érzelmileg közelállónak szabad behatolnia. A Testbeszéd szerzője nem a Holdon él. Tudja, hogy ezt a zónadolgot csak akkor tartja be az ember, ha teheti. Általában nem teheti. Reggel ugyanis felpréseli magát a buszra, ahol sosem látott alakok türemkednek a gyomrába. Délben a menzán tálcát fog, vállával utat törve a tömegben. Lehuppan egy asztalhoz, és belebámul étkezőtársa tányérjába, aki meg az övébe bámul. Délután elmehet egy moziba, ahol közelharcot folytat a zsöllye karfájáért egy betolakodó könyék- kel. Azután este hazatér a lakótelepre. Beszáll a liftbe, amiben már többen állnak. Nem köszön, nem néz rájuk, inkább az emeletszámokat figyeli mereven. Aztán kiszáll, és ahogy keresgéli a kulcsot, mellesleg belerúg a szomszéd lábtörlőjébe. Eddig azt hittem, mindezeket azért teszi „képzeletbeli” hősünk, mert gonosz és ostoba. Sőt mind ez idáig megszállottan előreköszöntem a liftben mindenkinek, hátha rájön, milyen neveletlen, amikor engem levegőnek nézve lép be a fülkébe. Allan Pease zónaelmélete azonban meggyőzött: a „házbéli” ilyenkor védekezik. Ugyanis minduntalan betörök a területére, mintha neki zónája se lehetne. Nem véletlen, hogy az állati viselkedéstan mellett az embert is mélyen ismerő Konrad Loren- zet is érdekelték a lakótelepek. Nem finomkodott, „haszonem- ber-telepeknek” hívta őket. Mivel igen humánus tudós volt, sokat töprengett azon, hogy miért utáljuk egymást ennyire. Aztán arra jutott: ha tömegestül zsúfolnak bennünket a panelházak sok egyforma ketrecébe, akkor ez a logikus reakció. Mivel „fantáziánkban a mindig változó, egymást elfedő, majd eltűnő emberi arcok között a szomszédét többé már nem tudjuk elviselni. ” Ha az ember olvas, csak okosodik. Tehát már napok óta nem köszönök a liftben. Helyreállt a béke, mindenki ezt várta tőlem. Reggelenként pedig gondosan az ajtó elé húzom a lábtörlőt. Amit a szomszéd arrébb rúgott. (palágyi) Florestan lobogása, szenvedélye... Hangversenysorozatuk legutóbbi koncertjén a Megyei Művelődési Központ Szimfonikus Zenekara Mozart-, Schumann- és Mendelssohn-műveket tűzött műsorára. Az újjászületőben lévő együttes munkáját és sorsát figyelemmel kísérő helybeli zenebarátok érdeklődéssel követik az új elképzelések megvalósítását: mit tud majd az új karnagy, Gé- mesi Géza nyújtani közönségüknek, pályájának ismét felfelé ívelő szakasza előtt áll-e a sok éve sikeres zenekar? A kérdés és az aggodalom jogos, az est élménye azonban feleletet adni látszik. Mozart elfelejtett operájának, a Titusnak a nyitánya csendül fel elsőként, amely mint hangversenydarab, ma is repertoáron szerepel. A jó tempóban induló mű emelkedett, patetikus világot idéz, zenei anyagában kissé személytelen, jó nyitódarabnak bizonyult, de egyelőre nem tudott atmoszférát teremteni vele az együttes. A kisebb pontatlanságokért, hangzásbeli fogyatékosságokért azonban kárpótolt a nyitány drámai építkezéssel, szuggesztivitással megoldott befejezése. Schumann: a-moll zongoraversenyét — a mester egyetlen ilyennemű művét — Nagy Péter szólaltatta meg. A mű kezdetén szinte „berobbant” a zenei folyamatokba. Mindvégig fölényes tudással tartotta kézben anyagát, izmos, markáns zongorajátéka mellett — különösen az első tétel középrészében és a „közjátéknak” nevezett második tételben lírai képességeit is megmutatta. Kár, hogy elmaradtak az igazi „nagy pillanatok”, sajnos, hiányzott a szóló- hangszer és a zenekar igazi párbeszéde: mintha egymástól távol, különböző hullámhosszon lettek volna. A fúvósok viszont remekeltek a számukra igen magas követelményeket támasztó szakaszokban. Az est igazi sikerét és élményét Mendelssohn: III. a-moll (Skót) szimfóniája hozta meg. Bemutatása véletlenül évfordulóra is esett, hisz a mű százötven éve, az 1840 — 41-es lipcsei Ge- wandhaus-évad egyik fő eseményeként hangzott fel először. A szimfónia több mint egy évtizeden keresztül foglalkoztatta a szerzőt. Igazi romantikus élmény ihlette: Skócia tájainak vad szépsége, és a helyhez kötődő történelem. A bemutatón Schumann, a hivatott kritikus biztos ítélettel állapította meg, hogy Mendelssohn öt szimfóniája közül az Olasz a legvonzóbb, de a Skót a legmélyebb. A mű nagyszerűségét ez az előadás is igazolta. A zene ereje, kifejezésbeli és színbeli gazdagsága magával ragadta a muzsikusokat. A zongoraverseny kissé fakó befejező része után szinte hihetetlen erőbeni többletre voltak képesek. A szólamcsoportok dinamikában itt valóban kiegyenlítődtek, a karmester hatalmas átkaroló gesztusai áramló, sodró zenefolyamot eredményeztek. Érezhető volt, hogy a legtöbb munka és energia ebben a műben fekszik. Megszólaltatása igazi erőpróba volt a zenekar számára, bizonyítva, hogy az együttes átlagon felüli teljesítményekre is képes. Mind a műsorválasztás, mind az előadás színvonala meggyőzhette a közönséget arról, hogy ígéretes kezdetek tanúi vagyunk. A zenekar lelkesen, szívesen muzsikál; igyekszik győzni erővel és figyelemmel a korábbiakhoz képest lényegesen nagyobb megterhelést. Cssk a tagok tudják, hogy milyen ára van a sikernek: szólampróbák, időigényes egyéni gyakorlások, s a legnehezebb, a művek tartalmi befogadása, feldolgozása, érlelése. Ez utóbbi az, amire szinte soha nincs és nem is lehet elég idő. Régi keletű gondja ez az együttesnek... Mindez természetesen nem tartozik a közönségre, az csak a végeredményt veszi tudomásul; bekapcsolódva a műsor végi tapsviharba, nyugtázhatja, hogy tervszerű, módszeres és következetes munkával — idő múltán — egy új Egri Szimfonikus Zenekar születhet. Hangverseny után Schumann csak képzeletben létező társasága, a filiszteusok ellen harcoló Szent Dávid Szövetsége jutott eszünkbe. Filiszteusok alatt a zeneszerző a korabeli konok, aggályoskodó nyárspolgárokat, minden romantika ellenségeit érti. Ebben a szövetségben maga Schumann több alakban, két-há- rom személyként is szerepel: lobogó temperamentumu énje Florestankéntjelenik meg, önfeledt rajongása Eusébius, tudálékos, megfontolt, akadékoskodó művészarca pedig Raro mester alakjában ölt testet. Gémesi Géza a hangversenyen — műveik révén — két zseniális tagját is megidézte ennek a képzelt társaságnak. Energiáit szinte tékozolva, meggyőzött bennünket arról, hogy a romantika zenéjét csak a fehérizzás hőfokán tudja elképzelni. Egyelőre többet álmodik meg, mint ami megvalósulhat, mégis elárulta, hogy lelkében ő is Florestan. Bár gyarapodna az általa kovácsolódó közösség, egyre több pártfogója lenne ennek az együttesnek, közelebb segítve Eger zenéjét ahhoz, hogy ne a „Raro mesterek” szellemisége legyen a meghatározó. Ocskay György Az MMK és a Hevesi Szemle Miniszínpadán így kell szórakoztatni Az elmúlt héten a népszerű művészházaspár, Koós János és Dékány Sarolta szórakoztatta az egri közönséget az MMK és a Hevesi Szemle Miniszínpadán. Koós János, ez az énekesbe oltott showman, vagy inkább clown — nem illik ide a magyar bohóc jelzet! — választott műfajának valóban profi alakja. Miután az első pillanatban felmérte, hogy a rendelkezésére álló mintegy kétszázötven ember csak azt várja, hogy őket elbűvölje, rögtön rá is kezdett. A szokásosnál is rövidebb bevezető után adta az egyéniségét. Ez így túl prózaian hangzik, általános is. Hangsúlyban, szövegben, mozdulatokban — nála az egész test játszik, mint a valóban megnevelt, és mint a valóban színpadra termett színészeknél volt nagyon régen szokás — nincs szünete; ha megáll, azt sem a hatás kedvéért teszi, mert végül is az előadónak lélegzetet is kell vennie: szóval ez a Koós már harminc éve csinálja ezt. S milyen jól! És milyen igényesen! Émlékeink vannak róla abból az időből, amikor a táncdalfesztiválok izzasztó légkörében ő is ring- be szállt, s beledobolta a nagyvilágba, egy kis nép önmagáról is megfeledkezni akaró tudatába, vagy inkább a fülébe, hogy „Kislány a zongoránál...”, meg azt, hogy „Nem vagyok teljesen őrült!”, meg azt, hogy... De minek sorolnánk! Ezt az embert látni kell. Akkor is, amikor elmondja a még nem régi vicceket; figyeli, bevárja, mire, hogyan reagál a rá kíváncsi közönség. A tetszésből, annak hőfokából, a hallgatóság szívbéli geijedelmé- ből azonnal kiolvassa, mit kell és lehet még előhozni a kimért, nagyon is kimért egyórás időtartam alatt. Ő maga két blokkban sze- rénykedi el, hol, mi mindent is énekelt, kiknek, és azok milyen remekül reagáltak, Ausztráliától kezdve az egri Szépasszony-völ- gyig, mert hát ő gyakran járt ide, már harminc évvel ezelőtt is. És kiegészíti őt Dékány Sarolta, a művészfeleség, aki üde fiatalságával és a rá osztott szereppel megelégedve énekel, duettet is, ha kell; de megvannak az ő hatásos magánszámai is, amiket okosan illeszt a műsor szerkesztője K oós János kedves-kedveit énekszámai és viccei, olykor sikamlós anekdotái közé. Amelyeket természetesen nagy bruhahával éppen maga Koós János nyomatékül. A jókedvű óra után, a februári éjszakába beleballagva el is töprengünk azon, hogy milyen kevés — és milyen sok?! — szükséges ahhoz, hogy egy te- remnyi ember jól érezze magát. És erre a mulatságra nem is sajnálja a közönség azt a kis pénzt, így, farsang táján. De hát miért hanyagolják el a pódiumműfajt Egerben, kinek jó az, ha az emberek folyton a tévé előtt gubbasztanak, nézik a konzumcse- megét, hallják, amit hallaniuk kell és lehet, s közben meg is feledkeznek arról, hogy van más műfaj, vannak egyéniségek, akikre ma is oda lehet, kell is figyelnünk. Mielőtt végképp el-, lenyelne minket a képernyő? (farkas) Az otthont adó épület A nemrég restaurált kötetek Kracker János Lukács festette 1778-ban a mennyezeti freskót, a Tridenti zsinatot Kincsek a polcokon Az Egri Főegyházmegy el Könyvtár immár kétszáz esztendeje játszik rangos szerepet hazánk kulturális életében. A magyar katolikus egyház bibliotékái közül százharmincezres gyűjteményével a harmadik legnagyobb. (Szabó Sándor felvételei — MTI) Ismerkedés a tárlókkal
