Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)

1990-02-15 / 39. szám

NÉPÚJSÁG, 1990. február 15., csütörtök 5. Az út vége Kórbonctan „Mennek világgá a sejtek! Látom. Látom a lecsu­kott, mozdulatlan szemen, körben a sötét mély gödrökön, a sávokon, a megnőtt homlokon, az or­ron, mely mintha külön állana már, utólag odara­gasztott idegenség, és a felpui'fadt hason, és nem is annyira az őszülő hajon, mint inkább a haj várat­lan egyenességén, kiszállt a hajából az élet, zsíros lett és csatakos, és lógott bele abba a szürke hepe­hupás felületbe, melyet orcának hív a mindig unatkozó, szomorú arcú boncmester. A lába meleg volt még!!!” (Esterházy Péter: A szív segédigéi) Ennek a riportnak a szereplői közül ketten már nem élnek. Amikor beléptünk a boncterem­be, felnyitva feküdtek az aszta­lon, s már nem volt titok az or­vostudomány előtt, hogy vajon mi is játszódott le nemrégiben a testükben. Kezelőorvosaik el­mondták a korábban kialakított hipotézisüket, majd megtudták a valóságot, ami ez esetben nem különbözött az elképzelésüktől. A „szemle” véget ért, és a tete­mekkel rövidesen kigördült a kórházból egy autó egy dombol­dali temető felé. A kórbonctani osztály a kívül­állónak rejtélyes világ. Elsiet az ember a kórház mellett, elolvas­sa egy ajtón, hogy halottkiadás ekkortól eddig, aztán inkább fel­gyorsítja a lépteit, nem borzong tovább. Ezen kívül ahol csak szó­ba kerül ez a hely, mindenütt azt hallja, hogy épeszű ember ott nem dolgozik, csak eldurvult lel­kű hentesek, vagy éppen alkoho­listák, akik ital nélkül nem tud­nak megmaradni a halottak kö­zelében. Közvetlen élménye sen­kinek nincs, esetleg az, hogy kór­házban elhunyt hozzátartozóját megnézi a ravatalozóban. A nej­lonzacskóban még látja az ottfe­lejtett cédulát. Sorolom ezeket dr. Haraszti Antalnak, a megyei kórház kór­bonctani osztály vezetőjének, de nem ért egyet. Azt mondja, hogy ezek ellen a vádak ellen nem tud­nak igazán védekezni, hiszen va­lóban vannak néha kirívó esetek, de nem ez a jellemző. Mostaná­ban például csupa ellenpéldával találkozott, hiszen boncmesterei között akadt leendő orvostan­hallgató, színésznövendék, kul- tűrházvezető, s ők talán nem ne­vezhetők barbár lelkületűeknek. Mindehhez hozzátartozik, hogy italuk általában a zacskós tej , s az sem igaz, hogy olyan horribilis lenne a fizetésük, mint az a köz­tudatban terjed. Nekik persze némi „jatt” olykor-olykor csú­szik, hiszen előfordul, ho^y a hozzátartozóknak extra kívánsá­guk akad. Az orvosoknak azonban még Dr. Haraszti Antal ilyen külön juttatásaik sincse­nek, így fordulhat elő, hogy Egerben jelenleg hárman van­nak az osztályon, s közülük ket­ten szakorvosok. Ők éppen ezért együtt nem is mehetnek szabad­ságra, s mivel mindkettőjüknek több mint egy hónapos a pihené­si idejük, még több munka jut egy szakembernek. A legtöbb amit megengednek maguknak, hogy egy kétnapos kongresszus­ra együtt utaznak el. Haraszti fő­orvos azt is megemlíti, hogy ami­att sem népszerű a pályájuk, mi­vel a leendő orvosok kilencven százaléka inkább közvetlenül szeretne gyógyítani. tudja, mit rejtett felmenőjének szervezete. Mert ha kiderül, hogy van valamilyen öröklődő betegsége, hajlama akkor az utó­dok élete hosszabbodhat meg, mert többet tud a saját testéről is. De ezzel a lehetőséggel kevesen élnek, hiszen ki foglalkozik egy haláleset idején az élettel. A halálról beszélgetünk. A halálról, ami itt mindennapos és éppen ezért kerül szóba, hogy vajon mennyire lehet ezt meg­szokni, mennyire válik epy-egy eset hétköznapivá. Természete­sen óhatatlan, hogy ne váljon az­zá, még e sorok írója is el tudja képzelni, hogy annak ellenére, hogy most első alkalommal majdnem elájult a boncterem­ben, egy idő után nem irtózna a hulláktól. A kórbonctanos orvo­sok is régen hozzászoktak már a halál tényéhez, ám ennek ellené­re maguk is éreznek megrázkód­tatást, például, ha egy balesettel, vagy gyermekhalállal találkoz­nak. De az sem igaz, hogy érzé­ketlenné válnak — egy hozzátar­tozó elvesztésekor ugyanúgy éreznek, mint bárki más. A boncolásról beszélgetünk. Arról, hogy nem az orvos válik érzéketlenné, hanem a hozzátar­tozó, amikor azért nem akarja a boncolást, csak hogy minél ha­marabb túl legyen a rokon teme­tésén. Pedig a boncolás elsősor­ban a túlélőnek fontos. Nem is a halál oka miatt, hanem, hogy Végezetül van egy meglepeté­se Haraszti doktornak. Kérdezi, hogy volt-e mostanában kórház­ban ismerősöm, akitől esetleg vehettek szövetmintát. Volt. Né­hány pillanat és az asszisztens felhoz egy kis üveglemezt, és azon ott az ismerős szövet. Meg­nézzük mikroszkóppal, apró kék pöttyöket látok, amelyek nekem természetesen nem mondanak semmit. De elolvassuk a leletet, s most már tudom, hogy tényleg „vakbél” volt... „Az euthanasia görög eredetű szó, pontos jelentese jó megha- lás, jó elhalálozás (eu = jó, tha- natosz = halál). Ha viszont ebből indulunk ki, akkor — vélemé­nyem szerint — nem jutunk mesz- szire. Csupán a fordítás pontos, a tartalom nem. Mert: jómeghalás — ilyet sem orvosilag, sem jogi­lag nem tudok elképzelni. Mitől, miért lenne jó meghalni? Sokkal inkább indokolt a fájdalommen­tes halál elnevezés. A fájdalom- mentes halál biztosítása nem mindig igényel külső beavatko­zást. Néha — életritmusunknak hála, egyre gyakrabban — maga a természet gondoskodik a gyors, hirtelen halálról. Hétköz­napi példa: valaki egyszer csak lefordul a székről..., a többi kide­rül a boncolásnál.” (Király Ernő) Kovács Attila Mi van a tüdőben (Fotó: Gál Gábor Ahogy a munka látszik Tehát Európa? Szerkesztőm mintha túlérté­kelte volna képességeimet és alá­becsülte volna az elém tett, felkí­nált feladatot: olvasd át a Ma­gyar Napló eddig megjelent szá­mait és írj róla tisztességesen. Amikor az első példányt — 1989. október 13-án, pénteken jelent meg — végigszemelget- tem, a lap fejétől a 16. oldal aljá­ig, azt éreztem, mintha a Magyar írók Szövetsége ebben a törté­nelmi pillanatban, annyi vajú­dás, torzsalkodás, némi értetlen­ség és útkeresés után — fórumra talált volna. S ha most azt állí­tom, hogy a lappal térképet akarnak rajzolni a forradalom előre-hátra-pokolba-egekbe menetelő forrongása elé, csak együttérző hevületemet és felté­telezésemet teszem a megvalósí­tott szándék elé. Állandó mun­katársakként Csalog Zsolt, Ilia Mihály, Konrád György, Mé­szöly Miklós, Nádas Péter, Szőcs Géza vannak a homlokzatra vés­ve; alatta a pompeji falfestmény, Európa elrablásának reproduk­ciója. Szerzők nevei, Berták László, Kántor Péter, Orbán Ot­tó, Pintér Lajos, Utassy József, Lengyel péter, Riszard Kapus- cinsky, Hanák Péter, Lukácsy Sándor, Esterházy Péter és Len­gyel László fémjeleznek. A pompeji falfestmény fölött a kér­dés: Tehát Európa? És mivel tu­dom azt, hogy a történelemben semmi nincs véletlenül és hogy az adott pillanatot mindig az adott szöveg fejezi ki a legjob­ban, a január közepéig, a hónap harmadik harmadáig megjelent lapszámok után is visszakanya­rodtam ehhez a kérdéshez. Mert a lap tartalmára, az a mögött fel­lelhető összefüggésekre, a szán­dékra, no meg az eligazításra is gondolva egyre csak a két szó motoszkált bennem, a rájuk akasztott kérdőjellel: Tehát Eu­rópa? A sűrítés — akár kérdésben, akár viharos felkiáltásban — esz­mét és érzelmet egyszerre jelez. Ebben a lassacskán hömpölygő, más országokéhoz képest kité­rőkkel is tarkított mai magyar Európával és Európába! Ami rögtön a töprengést is felébreszti bennünk és miattunk, mint ag­godalmat, hiszen mi eddig is itt éltünk, Közép-Európában, nem tolták ki alólunk a földrajzi való­ságot — mondjuk — Kazahsztán mögé, nem feledtették el velünk nyelvünket. Bár vasfüggöny vá­lasztott el minket Európa nyuga­tibb felétől, most, amikor az el­vesztett emberi méltóság romja­in, legszegényebb szegénységün­ket se szégyellve — mármint a lelkit —, programba vesszük Eu­rópát? Hogyan? Mi magunkról állítjuk, hogy Európa része, ré­szesei vagyunk, vagy azt merjük állítani, hogy kivívtuk magunk­nak a jogot, végre ismét oda tar­tozhatunk, ahhoz a kultúrkör­höz, ahhoz a szellemiséghez, amelybe annak idején, több mint ezer évvel ezelőtt Szent István be­ágyazott minket? Mi akarjuk Európát elrabolni? Vagy elra­bolták tőlünk és mi ma, vagy hol­nap azt szeretnénk, hogy az elra- boltat visszahozzák nekünk, a mi kedvünkért, a mi gazdagodá­sunkra? Követelés ez a kérés, vagy csak kérdés, felajánlkozás, amolyan ácsingózás? Mint ami­kor az elcsavargó gyerek késve, riadalmak, félelmek között ha­zatér és nem tudja, mit mondhat, mit merjen mondani? Mert bű­nösnek érzi magát, mert mulasz­tott, mert megszegte a törvényt, a fegyelmet, a rendet? És talán méltatlan is lett már a szeretetre, amelyből kiléptették, hogy ahonnan kilöktek? Tehát Európa? Ezt a kérdést a szövetkezett és új erőre kapott magyar írók úgy is hangsúlyoz­hatják, hogy a politikai segítség folytán ebben az országban sike­rült feltartóztatni az egyre gyor­suló zuhanást, a mélybe és még van időnk, erőnk és lehetősé­günk a lejtőn található makacs gyökérbe, vagy a nekünk odabil­lentett szerkezetbe megkapasz­kodni, hogy elkerülnénk Vörös­marty víziójának beleszédítő be­teljesülését? Az írók írják mondataikat. A próza mesterei több műfajban is, ahogy a szakmai tagozódás dik­tálja. Novellák, esszék, kritikák, okfejtések, válaszok és értelme­zések, köszönések a történelmi eseményeknek előre-hátra, a mindennapok, a távlatok logiká­ja, rendszere szerint. Sok okos, ötletes írás, mintha mindenki bi­zonyítani akarná, hogy itt első­sorban jelesül van egy rokonta­lan nép részvétlen irodalma és mi mondjuk a magunkét, akkor is és úgy is, ha senki nem akarna oda­figyelni, csak a cselekedeteinkre. Mert azok vannak, és voltak mostanában, Sebeinket is sorol- gatjuk, félreértéseinket, meg­aláztatásainkat, nagyjaink meg- kínzatását, lefejezését, két nem­zedék durva megsemmisítését, elnémítását, emberi letaglózását is felírva az elszámolandók közé. Neveket emlegetünk, zászlóként hordozható, fogalommá felfoko­zott életeket járunk körül, mert erkölcsi megsemmisítésünk éj­szakája után, a pirkadatban sze­retnénk számbavenni, kikkel és hogyan indíthatjuk útnak újra azt a munkát, amellyel a magyar nép, a magyar nyelv és irodalom, a szellemi élet folyamatosságát — határainkon innen és túl — szervessé lehetne tenni? Az írók tudják, hgy valamit kell mondaniok. ímiok kell, ami­óta tudjuk, „a gyilkosok közt cin­kos, aki néma.” De hát kire kell és lehet számítanunk? Nem lehe­tünk könnyű helyzetben. Sem az írók, sem az olvasók, tehát az egész közösség, akikért „a ha­rangnak szólnia kell.” Félünk, aggódunk mindannyian. Nincs még egység ebben a hazában. Akik a történelmi hibát itt, hatá­rainkon belül segítették a csődig eljuttatni, ugyanúgy magyarok­nak ismerik magukat, mint azok, akik ellen vétettek. Mert lehet-e, szabad-e egy kalap alá venni a verőlegényeket, Recsk üzemeit, üzemeltetőit, az embertelen fel­adatok végrehajtóit, a pénzért mindenre képeseket azokkal, akik mindent kötelesek voltak szó nélkül elszenvedni, le a jelte­len sírokig?? Hogyan megy ma be ismét Európába az, aki szen­vedett és az, aki szenvedtetett? Mit visz Péter Gábor Európába, vagy mit kap Európa a verőlegé­nyekkel? Vagy azzal a tudós ba­rátommal, dr. Sz. F.-cel, akit 1956-ban a megtorlások kezdete táján azzal vádolták meg munka­helyén, hírlapi kampányban, vádiratban, ütlegekben, hogy gyilkolt, és amikor a vád abszur­ditása bebizonyosodott és az egyik dunántúli bíróság a meg­szerkesztett vádak alól őt fel­mentette, a rendőrség ott, azon nyomban, még a felesége szeme láttára letartóztatta őt; a jogtip- rásnak a legfőbb ügyész sem tu­dott ellenállni, majd a kínzatások után mégis csak szabadságát vet­ték, hiszen ítélet nélkül is „ki le­het vonni valakit a forgalomból.” Évekig gyógykezelték és mára kiderült; csak annyi volt a bűne, hogy jó szakember és tudós. Ma­radt is annak a javából, később könyvei jelenhettek meg, de a rendőrség és a közegek megtud­ták akadályozni, hogy táppénzt kapjon. A munkahelyén felette­sei pedig a sunyiság minden esz­közével kijátszották őt, mert az épp hatalmon lévő párttitkárnak az volt a véleménye, hogy...? És mit visz Európába a talpnyaló, aki úgy forgatta a nyelvét és az eszét, hogy sorozatos bűncselek­ményeit „csak” a megyei pártbi­zottság vizsgálta és miután meg­állapították a tetteket, csak any- nyit„ kértek ’’tőle, hogy„ kérjefel­mentését” beosztásából. És a me­gyei főügyész tudott hallgatni, mert arra kötelezték? És mi, né­hány milliónyian, hogyan hisz- szük el magunkról, hogy juthat nekünk szerep, olyan európai, amilyent az első király szabott a magyaroknak — hogy karakte­rünk és létünk legyen ezen a tá­jon? Ebben a durva korban, ebben az emésztetlen eszmék által veze­tett életben és gyakorlatban az írástudók dolga és felelőssége, hi­vatása ismét, gyötrelme is — elő­gondolkodni, példát mutatni az értelmes cselekvésre, gondolko­dásra. Megint úgy, mint Szent István bencései, szerzetesei, akik dolgozni és imádkozni — óra et labora! — okították ezt a szilaj, ázsiai eredetű népet. És ha a Ma­gyar írók Szövetségének ez a markáns profilú, változatos tar­talmú lapja az egyik számában Paul Claudelt idézi, aki megfo­galmazta, észrevette Hitler és Sztálin közös csókjában az iszo­nyatot, fordítsa a magyar szó művésze az ő figyelmét az Istenre is, aki nélkül nem nyerhetjük el a lélek szabadságát. így valaho­gyan — tehát Európa? Itt, a kon­tinens közepén, útban a szellemi és erkölcsi felemelkedés hétköz­napjaiban? Dr. Farkas András Kallódó értelmiségiek avagy: Megbecsülés magyar módra In médiás rés: két honi lapunk friss száma került a kezembe — az egri tanárképző főiskola technika tanszékének vezetőtanára jóvoltából. Imigyen szól röviden az egyik hirdetés: autóbusz-járművezetői tanfolyamot indítanak, s az átképzés ideje alatt a kereseti lehetőség támogatással együtt 14 ezer fo­rint. Ha a nyolc általános iskolával rendelkező dol­gozó befejezi a tanfolyamot, órateljesítményétől függően 20 ezret is megkereshet havonta. S most álljon itt a másik hirdetés dióhéjban: egy Heves me­gyei gyár fiatal kezdő gépészmérnököt vagy üzem­mérnököt felvesz műszaki-előadói munkakörbe. Fizetés: 8-10 ezer forint. Félreértés ne essék mondta a tanszékvezető főis­kolai tanár hosszú beszélgetésünk során, ő nem az autóbuszvezetők fizetését sokallja, hanem a műsza­ki értelmiségiek keresetét keveselli. Egyetértettem vele abban: hogyan ösztönözze ő diákjait arra, hogy diplomát szerezzenek, egyáltalán milyen bíztató jö­vőképet festhet eléjük. Alaposan felborult a világ. Mert egyrészről a munkás kimerülésig dolgozik, túlórázik, hajtja ma­gát és mégsem jut ötről a hatra. Hiszen ha csak a fent említett keresetet el kell osztania családjának, bi­zony nagyon nehezen él meg egy hónapban. Félre ne értsenek, nem akarom élesen szembeál­lítani a diplomások és a fizikai dolgozók helyzetét. De ma már ott tartunk, ha az ember belép a fodrász­üzlet ajtaján, ahol is eddig pletykáltak a nők: ki ki­vel, mikor és hogyan, — most keményen politizál­nak. Fogalmazzunk egyértelműen: panaszkodnak! Vagy mit mondjak gimnazista fiamnak, aki nem akar tanulni, mivel kecsegtessem? Ott tartunk, hogy arcomba nevet: „Anya, minek kellett neked a két diploma, ha tizennyolc évi újságíróskodás után ott tartunk, hogy arra nincs pénzünk, kitapétáztas- suk a lakásunkat?” Tizenhét éves kőműves segédmunkás ismerő­söm is lenéz: annyi pénzért, amennyit én keresek ő kezébe se venné a spaklit. A műszaki értelmiségiek joggal teszik föl ezek után a kérdést: érdemes-e diplomát szerezni, főis­kolán, egyetemen hosszú évekig tanulni, ha „meg­becsülésképp” fillérek jutnak nekik fizetésül. Több értelmiségi ismerősöm mondta: vígan el tudna ve­zetni egy buszt vagy egy teherautót, míg az ő mun­káját nehezen lehetne elképzelni, hogy a nyolc osz­tályt végzett munkás elvégezze — és itt nem a lebe­csülésről van szó, hanem a munka valós értékéről. Kallódó értelmiségiek... De vajon magukra talál­nak-e a munkások is? Mikes Márta

Next

/
Thumbnails
Contents