Heves Megyei Népújság, 1990. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1990-02-15 / 39. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. február 15., csütörtök 5. Az út vége Kórbonctan „Mennek világgá a sejtek! Látom. Látom a lecsukott, mozdulatlan szemen, körben a sötét mély gödrökön, a sávokon, a megnőtt homlokon, az orron, mely mintha külön állana már, utólag odaragasztott idegenség, és a felpui'fadt hason, és nem is annyira az őszülő hajon, mint inkább a haj váratlan egyenességén, kiszállt a hajából az élet, zsíros lett és csatakos, és lógott bele abba a szürke hepehupás felületbe, melyet orcának hív a mindig unatkozó, szomorú arcú boncmester. A lába meleg volt még!!!” (Esterházy Péter: A szív segédigéi) Ennek a riportnak a szereplői közül ketten már nem élnek. Amikor beléptünk a boncterembe, felnyitva feküdtek az asztalon, s már nem volt titok az orvostudomány előtt, hogy vajon mi is játszódott le nemrégiben a testükben. Kezelőorvosaik elmondták a korábban kialakított hipotézisüket, majd megtudták a valóságot, ami ez esetben nem különbözött az elképzelésüktől. A „szemle” véget ért, és a tetemekkel rövidesen kigördült a kórházból egy autó egy domboldali temető felé. A kórbonctani osztály a kívülállónak rejtélyes világ. Elsiet az ember a kórház mellett, elolvassa egy ajtón, hogy halottkiadás ekkortól eddig, aztán inkább felgyorsítja a lépteit, nem borzong tovább. Ezen kívül ahol csak szóba kerül ez a hely, mindenütt azt hallja, hogy épeszű ember ott nem dolgozik, csak eldurvult lelkű hentesek, vagy éppen alkoholisták, akik ital nélkül nem tudnak megmaradni a halottak közelében. Közvetlen élménye senkinek nincs, esetleg az, hogy kórházban elhunyt hozzátartozóját megnézi a ravatalozóban. A nejlonzacskóban még látja az ottfelejtett cédulát. Sorolom ezeket dr. Haraszti Antalnak, a megyei kórház kórbonctani osztály vezetőjének, de nem ért egyet. Azt mondja, hogy ezek ellen a vádak ellen nem tudnak igazán védekezni, hiszen valóban vannak néha kirívó esetek, de nem ez a jellemző. Mostanában például csupa ellenpéldával találkozott, hiszen boncmesterei között akadt leendő orvostanhallgató, színésznövendék, kul- tűrházvezető, s ők talán nem nevezhetők barbár lelkületűeknek. Mindehhez hozzátartozik, hogy italuk általában a zacskós tej , s az sem igaz, hogy olyan horribilis lenne a fizetésük, mint az a köztudatban terjed. Nekik persze némi „jatt” olykor-olykor csúszik, hiszen előfordul, ho^y a hozzátartozóknak extra kívánságuk akad. Az orvosoknak azonban még Dr. Haraszti Antal ilyen külön juttatásaik sincsenek, így fordulhat elő, hogy Egerben jelenleg hárman vannak az osztályon, s közülük ketten szakorvosok. Ők éppen ezért együtt nem is mehetnek szabadságra, s mivel mindkettőjüknek több mint egy hónapos a pihenési idejük, még több munka jut egy szakembernek. A legtöbb amit megengednek maguknak, hogy egy kétnapos kongresszusra együtt utaznak el. Haraszti főorvos azt is megemlíti, hogy amiatt sem népszerű a pályájuk, mivel a leendő orvosok kilencven százaléka inkább közvetlenül szeretne gyógyítani. tudja, mit rejtett felmenőjének szervezete. Mert ha kiderül, hogy van valamilyen öröklődő betegsége, hajlama akkor az utódok élete hosszabbodhat meg, mert többet tud a saját testéről is. De ezzel a lehetőséggel kevesen élnek, hiszen ki foglalkozik egy haláleset idején az élettel. A halálról beszélgetünk. A halálról, ami itt mindennapos és éppen ezért kerül szóba, hogy vajon mennyire lehet ezt megszokni, mennyire válik epy-egy eset hétköznapivá. Természetesen óhatatlan, hogy ne váljon azzá, még e sorok írója is el tudja képzelni, hogy annak ellenére, hogy most első alkalommal majdnem elájult a boncteremben, egy idő után nem irtózna a hulláktól. A kórbonctanos orvosok is régen hozzászoktak már a halál tényéhez, ám ennek ellenére maguk is éreznek megrázkódtatást, például, ha egy balesettel, vagy gyermekhalállal találkoznak. De az sem igaz, hogy érzéketlenné válnak — egy hozzátartozó elvesztésekor ugyanúgy éreznek, mint bárki más. A boncolásról beszélgetünk. Arról, hogy nem az orvos válik érzéketlenné, hanem a hozzátartozó, amikor azért nem akarja a boncolást, csak hogy minél hamarabb túl legyen a rokon temetésén. Pedig a boncolás elsősorban a túlélőnek fontos. Nem is a halál oka miatt, hanem, hogy Végezetül van egy meglepetése Haraszti doktornak. Kérdezi, hogy volt-e mostanában kórházban ismerősöm, akitől esetleg vehettek szövetmintát. Volt. Néhány pillanat és az asszisztens felhoz egy kis üveglemezt, és azon ott az ismerős szövet. Megnézzük mikroszkóppal, apró kék pöttyöket látok, amelyek nekem természetesen nem mondanak semmit. De elolvassuk a leletet, s most már tudom, hogy tényleg „vakbél” volt... „Az euthanasia görög eredetű szó, pontos jelentese jó megha- lás, jó elhalálozás (eu = jó, tha- natosz = halál). Ha viszont ebből indulunk ki, akkor — véleményem szerint — nem jutunk mesz- szire. Csupán a fordítás pontos, a tartalom nem. Mert: jómeghalás — ilyet sem orvosilag, sem jogilag nem tudok elképzelni. Mitől, miért lenne jó meghalni? Sokkal inkább indokolt a fájdalommentes halál elnevezés. A fájdalom- mentes halál biztosítása nem mindig igényel külső beavatkozást. Néha — életritmusunknak hála, egyre gyakrabban — maga a természet gondoskodik a gyors, hirtelen halálról. Hétköznapi példa: valaki egyszer csak lefordul a székről..., a többi kiderül a boncolásnál.” (Király Ernő) Kovács Attila Mi van a tüdőben (Fotó: Gál Gábor Ahogy a munka látszik Tehát Európa? Szerkesztőm mintha túlértékelte volna képességeimet és alábecsülte volna az elém tett, felkínált feladatot: olvasd át a Magyar Napló eddig megjelent számait és írj róla tisztességesen. Amikor az első példányt — 1989. október 13-án, pénteken jelent meg — végigszemelget- tem, a lap fejétől a 16. oldal aljáig, azt éreztem, mintha a Magyar írók Szövetsége ebben a történelmi pillanatban, annyi vajúdás, torzsalkodás, némi értetlenség és útkeresés után — fórumra talált volna. S ha most azt állítom, hogy a lappal térképet akarnak rajzolni a forradalom előre-hátra-pokolba-egekbe menetelő forrongása elé, csak együttérző hevületemet és feltételezésemet teszem a megvalósított szándék elé. Állandó munkatársakként Csalog Zsolt, Ilia Mihály, Konrád György, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Szőcs Géza vannak a homlokzatra vésve; alatta a pompeji falfestmény, Európa elrablásának reprodukciója. Szerzők nevei, Berták László, Kántor Péter, Orbán Ottó, Pintér Lajos, Utassy József, Lengyel péter, Riszard Kapus- cinsky, Hanák Péter, Lukácsy Sándor, Esterházy Péter és Lengyel László fémjeleznek. A pompeji falfestmény fölött a kérdés: Tehát Európa? És mivel tudom azt, hogy a történelemben semmi nincs véletlenül és hogy az adott pillanatot mindig az adott szöveg fejezi ki a legjobban, a január közepéig, a hónap harmadik harmadáig megjelent lapszámok után is visszakanyarodtam ehhez a kérdéshez. Mert a lap tartalmára, az a mögött fellelhető összefüggésekre, a szándékra, no meg az eligazításra is gondolva egyre csak a két szó motoszkált bennem, a rájuk akasztott kérdőjellel: Tehát Európa? A sűrítés — akár kérdésben, akár viharos felkiáltásban — eszmét és érzelmet egyszerre jelez. Ebben a lassacskán hömpölygő, más országokéhoz képest kitérőkkel is tarkított mai magyar Európával és Európába! Ami rögtön a töprengést is felébreszti bennünk és miattunk, mint aggodalmat, hiszen mi eddig is itt éltünk, Közép-Európában, nem tolták ki alólunk a földrajzi valóságot — mondjuk — Kazahsztán mögé, nem feledtették el velünk nyelvünket. Bár vasfüggöny választott el minket Európa nyugatibb felétől, most, amikor az elvesztett emberi méltóság romjain, legszegényebb szegénységünket se szégyellve — mármint a lelkit —, programba vesszük Európát? Hogyan? Mi magunkról állítjuk, hogy Európa része, részesei vagyunk, vagy azt merjük állítani, hogy kivívtuk magunknak a jogot, végre ismét oda tartozhatunk, ahhoz a kultúrkörhöz, ahhoz a szellemiséghez, amelybe annak idején, több mint ezer évvel ezelőtt Szent István beágyazott minket? Mi akarjuk Európát elrabolni? Vagy elrabolták tőlünk és mi ma, vagy holnap azt szeretnénk, hogy az elra- boltat visszahozzák nekünk, a mi kedvünkért, a mi gazdagodásunkra? Követelés ez a kérés, vagy csak kérdés, felajánlkozás, amolyan ácsingózás? Mint amikor az elcsavargó gyerek késve, riadalmak, félelmek között hazatér és nem tudja, mit mondhat, mit merjen mondani? Mert bűnösnek érzi magát, mert mulasztott, mert megszegte a törvényt, a fegyelmet, a rendet? És talán méltatlan is lett már a szeretetre, amelyből kiléptették, hogy ahonnan kilöktek? Tehát Európa? Ezt a kérdést a szövetkezett és új erőre kapott magyar írók úgy is hangsúlyozhatják, hogy a politikai segítség folytán ebben az országban sikerült feltartóztatni az egyre gyorsuló zuhanást, a mélybe és még van időnk, erőnk és lehetőségünk a lejtőn található makacs gyökérbe, vagy a nekünk odabillentett szerkezetbe megkapaszkodni, hogy elkerülnénk Vörösmarty víziójának beleszédítő beteljesülését? Az írók írják mondataikat. A próza mesterei több műfajban is, ahogy a szakmai tagozódás diktálja. Novellák, esszék, kritikák, okfejtések, válaszok és értelmezések, köszönések a történelmi eseményeknek előre-hátra, a mindennapok, a távlatok logikája, rendszere szerint. Sok okos, ötletes írás, mintha mindenki bizonyítani akarná, hogy itt elsősorban jelesül van egy rokontalan nép részvétlen irodalma és mi mondjuk a magunkét, akkor is és úgy is, ha senki nem akarna odafigyelni, csak a cselekedeteinkre. Mert azok vannak, és voltak mostanában, Sebeinket is sorol- gatjuk, félreértéseinket, megaláztatásainkat, nagyjaink meg- kínzatását, lefejezését, két nemzedék durva megsemmisítését, elnémítását, emberi letaglózását is felírva az elszámolandók közé. Neveket emlegetünk, zászlóként hordozható, fogalommá felfokozott életeket járunk körül, mert erkölcsi megsemmisítésünk éjszakája után, a pirkadatban szeretnénk számbavenni, kikkel és hogyan indíthatjuk útnak újra azt a munkát, amellyel a magyar nép, a magyar nyelv és irodalom, a szellemi élet folyamatosságát — határainkon innen és túl — szervessé lehetne tenni? Az írók tudják, hgy valamit kell mondaniok. ímiok kell, amióta tudjuk, „a gyilkosok közt cinkos, aki néma.” De hát kire kell és lehet számítanunk? Nem lehetünk könnyű helyzetben. Sem az írók, sem az olvasók, tehát az egész közösség, akikért „a harangnak szólnia kell.” Félünk, aggódunk mindannyian. Nincs még egység ebben a hazában. Akik a történelmi hibát itt, határainkon belül segítették a csődig eljuttatni, ugyanúgy magyaroknak ismerik magukat, mint azok, akik ellen vétettek. Mert lehet-e, szabad-e egy kalap alá venni a verőlegényeket, Recsk üzemeit, üzemeltetőit, az embertelen feladatok végrehajtóit, a pénzért mindenre képeseket azokkal, akik mindent kötelesek voltak szó nélkül elszenvedni, le a jeltelen sírokig?? Hogyan megy ma be ismét Európába az, aki szenvedett és az, aki szenvedtetett? Mit visz Péter Gábor Európába, vagy mit kap Európa a verőlegényekkel? Vagy azzal a tudós barátommal, dr. Sz. F.-cel, akit 1956-ban a megtorlások kezdete táján azzal vádolták meg munkahelyén, hírlapi kampányban, vádiratban, ütlegekben, hogy gyilkolt, és amikor a vád abszurditása bebizonyosodott és az egyik dunántúli bíróság a megszerkesztett vádak alól őt felmentette, a rendőrség ott, azon nyomban, még a felesége szeme láttára letartóztatta őt; a jogtip- rásnak a legfőbb ügyész sem tudott ellenállni, majd a kínzatások után mégis csak szabadságát vették, hiszen ítélet nélkül is „ki lehet vonni valakit a forgalomból.” Évekig gyógykezelték és mára kiderült; csak annyi volt a bűne, hogy jó szakember és tudós. Maradt is annak a javából, később könyvei jelenhettek meg, de a rendőrség és a közegek megtudták akadályozni, hogy táppénzt kapjon. A munkahelyén felettesei pedig a sunyiság minden eszközével kijátszották őt, mert az épp hatalmon lévő párttitkárnak az volt a véleménye, hogy...? És mit visz Európába a talpnyaló, aki úgy forgatta a nyelvét és az eszét, hogy sorozatos bűncselekményeit „csak” a megyei pártbizottság vizsgálta és miután megállapították a tetteket, csak any- nyit„ kértek ’’tőle, hogy„ kérjefelmentését” beosztásából. És a megyei főügyész tudott hallgatni, mert arra kötelezték? És mi, néhány milliónyian, hogyan hisz- szük el magunkról, hogy juthat nekünk szerep, olyan európai, amilyent az első király szabott a magyaroknak — hogy karakterünk és létünk legyen ezen a tájon? Ebben a durva korban, ebben az emésztetlen eszmék által vezetett életben és gyakorlatban az írástudók dolga és felelőssége, hivatása ismét, gyötrelme is — előgondolkodni, példát mutatni az értelmes cselekvésre, gondolkodásra. Megint úgy, mint Szent István bencései, szerzetesei, akik dolgozni és imádkozni — óra et labora! — okították ezt a szilaj, ázsiai eredetű népet. És ha a Magyar írók Szövetségének ez a markáns profilú, változatos tartalmú lapja az egyik számában Paul Claudelt idézi, aki megfogalmazta, észrevette Hitler és Sztálin közös csókjában az iszonyatot, fordítsa a magyar szó művésze az ő figyelmét az Istenre is, aki nélkül nem nyerhetjük el a lélek szabadságát. így valahogyan — tehát Európa? Itt, a kontinens közepén, útban a szellemi és erkölcsi felemelkedés hétköznapjaiban? Dr. Farkas András Kallódó értelmiségiek avagy: Megbecsülés magyar módra In médiás rés: két honi lapunk friss száma került a kezembe — az egri tanárképző főiskola technika tanszékének vezetőtanára jóvoltából. Imigyen szól röviden az egyik hirdetés: autóbusz-járművezetői tanfolyamot indítanak, s az átképzés ideje alatt a kereseti lehetőség támogatással együtt 14 ezer forint. Ha a nyolc általános iskolával rendelkező dolgozó befejezi a tanfolyamot, órateljesítményétől függően 20 ezret is megkereshet havonta. S most álljon itt a másik hirdetés dióhéjban: egy Heves megyei gyár fiatal kezdő gépészmérnököt vagy üzemmérnököt felvesz műszaki-előadói munkakörbe. Fizetés: 8-10 ezer forint. Félreértés ne essék mondta a tanszékvezető főiskolai tanár hosszú beszélgetésünk során, ő nem az autóbuszvezetők fizetését sokallja, hanem a műszaki értelmiségiek keresetét keveselli. Egyetértettem vele abban: hogyan ösztönözze ő diákjait arra, hogy diplomát szerezzenek, egyáltalán milyen bíztató jövőképet festhet eléjük. Alaposan felborult a világ. Mert egyrészről a munkás kimerülésig dolgozik, túlórázik, hajtja magát és mégsem jut ötről a hatra. Hiszen ha csak a fent említett keresetet el kell osztania családjának, bizony nagyon nehezen él meg egy hónapban. Félre ne értsenek, nem akarom élesen szembeállítani a diplomások és a fizikai dolgozók helyzetét. De ma már ott tartunk, ha az ember belép a fodrászüzlet ajtaján, ahol is eddig pletykáltak a nők: ki kivel, mikor és hogyan, — most keményen politizálnak. Fogalmazzunk egyértelműen: panaszkodnak! Vagy mit mondjak gimnazista fiamnak, aki nem akar tanulni, mivel kecsegtessem? Ott tartunk, hogy arcomba nevet: „Anya, minek kellett neked a két diploma, ha tizennyolc évi újságíróskodás után ott tartunk, hogy arra nincs pénzünk, kitapétáztas- suk a lakásunkat?” Tizenhét éves kőműves segédmunkás ismerősöm is lenéz: annyi pénzért, amennyit én keresek ő kezébe se venné a spaklit. A műszaki értelmiségiek joggal teszik föl ezek után a kérdést: érdemes-e diplomát szerezni, főiskolán, egyetemen hosszú évekig tanulni, ha „megbecsülésképp” fillérek jutnak nekik fizetésül. Több értelmiségi ismerősöm mondta: vígan el tudna vezetni egy buszt vagy egy teherautót, míg az ő munkáját nehezen lehetne elképzelni, hogy a nyolc osztályt végzett munkás elvégezze — és itt nem a lebecsülésről van szó, hanem a munka valós értékéről. Kallódó értelmiségiek... De vajon magukra találnak-e a munkások is? Mikes Márta