Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-13 / 11. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. január 13., szombat kérdés válasz — Halló, kedves Bordán Irén! Bár egy-két híradás megjelent önről az elmúlt esztendők során, ennek ellenére — legalábbis én így gondolom — nem sokan tudják, hogy hogyan is került az Egyesült Államokba, egészen pontosan New Yorkba... — Egészen egyszerűen arról van szó, hogy találkoztam Magyarországon egy fiúval — egy magyar fiúval —, aki három évig udvarolt nekem, járt hozzám Magyarországra, aztán a harmadik esztendő végén úgy döntöttünk, összeházasodunk. Nos, a történet röviden ennyi... — Úgy vélem, nem lehetett könnyű elhagyni az országot, hiszen idehaza befutott, foglalkoztatott színésznő volt, arról már nem is beszélve, hogy a férfiak bálványának számított... — Számomra magától értetődőnek tűnt az egész dolog, ugyanis akkor már benne voltam a korban — 27-28 éves voltam —, s úgy gondoltam, most már ideje lenne családot alapítani, gyereket szülni. Nagyon szerettem volna gyereket, így az egész nem okozott túlzottan nagy fejtörést. Persze, azért mindezek ellenére sem volt könnyű megtenni ezt a lépést... S hogy a pályám addigi alakulása hogyan befolyásolta a döntésemet? Nézze, a hivatásommal kapcsolatosan any- nyit tudni kell, hogy a családom nemigen akarta, hogy színésznő legyek, szabályosan szöknöm kellett a főiskolai felvételi vizsgákra. Másodszorra vettek fel, de az indulásnál komolyabb zökkenők nem voltak. Talán később... De visszatekintve az egészre azt kell mondanom, komolyabb sérelmek nem értek. S még annyit a kérdéséhez, hogy ha tudtam volna, hogy a férfiak bálványa vagyok, akkor talán el sem jöttem volna. Én nem egészen így éreztem. S most egy kicsit hadd ugoijak előre... Ha visz- szatémék, ha visszahívnának valamilyen film- vagy színházi szerepre — bár inkább az utóbbi felé vonzódom, s nagyon szeretnék színházban játszani —, csakis akkor mennék haza, ha egy igazi rendezővel találkoznék. Mert amíg otthon voltam, ez a csoda nem történt meg. Kivéve egyetlen egy esetet, amikor Horváth Jenővel dolgoztam Csehov Pla- tonoyjának előadásán, ahol Annát alakítottam. Ezen kívül — mint színésznőt — nem ért igazi élmény... — Kérem, árulja el, vajon nagyon nehéz volt-e megszokni az amerikai életformát, az ottani gondolkodásmódot, avagy minden teljesen simán ment? — A férjem azt mondja, hogy amennyiben ő is hinne a reinkarnációban — mint ahogyan én hiszek —, akkor azt gondolná, hogy én már egyszer éltem itt, mert annyira gyorsan beilleszkedtem a környezetbe. Persze, Bordán Irén: „Komolyan gondolkodunk a hazatérésen...” ezt csak ő látta így kívülről, mert nekem eléggé nehéz volt. Ez az igazság. Évekig úgy éreztem magam, mint a mackók, akik télen hibernálódnak. De amikor megszületett a kisgyermekem, akkor egyszeriben kinyílt a világ körülöttem, mert — szerintem — ez a legnagyobb csoda, ami létezik. Ezt semmi sem pótolhatja. Az anyaság mellett minden más szinte csekélységnek tűnik. — Amikor elolvastam a Film Színház Muzsikában azt a levelét, amelyet Pap Évához írt, végig az az érzés motoszkált bennem, hogy nagyon-nagyon erősen vonzódik a szülőföldhöz. Sőt, ebben azt is elmondja, hogy egyszer már majdnem hazajött. Gondolja, hogy valamikor ez tényleg bekövetkezik? — Komolyan gondolkodunk a hazatérésen, s többször beszélgettünk már arról, hogy mindany- nyian hazamegyünk. Már csak azért is, hogy végre újból dolgozhassak, mert az önkifejezés hiányába egy idő után szinte bele lehet bolondulni. Érti, ugye...? Ez rettenetesen hiányzik. Annak ellenére, hogy mostanában egyre nehezebbnek tűnik az elindulás, mert itt kecsegtet egy-két más dolog is. Egy esztendővel ezelőtt kezdtünk el dolgozni a lányommal. Filmezünk, éppen mostanában fejeztünk be egy filmet. Ez már a második munkánk volt. Itt vannak ügynökeim, akik kiküi- denek különféle próbafelvételekre. Nem túl gyakran, de azért néhányszor keresnek szerepekre európai színésznőt, s azért ez — be kell vallanom — kissé csiklandozza az ember fantáziáját, kíváncsivá tesz. Az más kérdés, hogy itt művészi téren abszolút másként történnek a dolgok, mint odahaza. De valahol mégis gyönyörűen. Hadd tegyek egy kis kitérőt... Én most hallgatom a kérdéseit a személyemet illetően, örülök, hogy megkerestek Magyarországról, s közben azt is látom, hogy az itteniek, az amerikaiak, mennyire drukkolnak Ke let-Európának, mennyire nyomon követik az ottani eseményeket. Például az utcán lépten-nyo- mon megállítanak az emberek, érdeklődnek, s egyfolytában nézik a televíziót, hogy mi is zajlik odaát. S most visszatérnék a kérdésére, pontosabban a színészi hivatásra... Hogy professzionális szinten hogyan mennek a dolgok, az talán egy kicsit félelmetesnek tűnhet otthon, de meg kell szokni, hiszen ha minden rendjén megy tovább, akkor Magyarországon is helyükre kerülnek az értékek, s harcolni kell majd azért — akárcsak itt —, hogy az embernek jusson egy kis falat. Szerintem ez az egészséges, igenis, meg kell tanulni küzdeni. Bár az az igazság, hogy nekem is nagyon nehéz az otthoni karrier- élmény után — ezt idézőjelesen mondom — látni, hogy itt mi van. Mert valóban egymás lábát tapossuk... Elmegyek egy próba- felvételre, s akkor ott ül harmincnegyven színésznő, és drukkol, hogy övé legyen a szerep. A negyedik próbafelvételen — amikor már ott van a producer és a rendező is — már csak háromnégy személy van benn a „kalapban”. S ez csak New York. Los Angelesben ugyanennyien vagy még többen aspirálnak ugyanerre a szerepre. Kétszer volt ilyen élményem, mindkettő tévéfilmsorozat volt. A szerepeket végül nem én kaptam meg... Mindezt csupán annak igazolására meséltem el, hogy ami itt megy, az nagyon izgalmas dolog. A verseny, a küzdelem napi lelki és fizikai felkészültséget követel meg. Szóval azt megtanultam, hogy amennyiben nem úszom és tornázom rendszeresen, nem olvasok naponta a gyermekeimnek magyar és angol népmeséket, vagy amerikai meséket, akkor egyszerűen nem vagyok készen arra, hogy ha holnap megszólal a telefon és behívnak egy próba- felvételre, sikerrel teljesítsek. Tisztában vagyok azzal, hogy a semmiből csak semmi lehet, tehát a teljesítmény mögött mindig a komoly, rendszeres munka áll Nagyon sajnálom, hogy amíg otthon voltam, ez nem derült ki a számomra, noha nem biztos, hogy ebben én voltam a hibás. Nálunk másként épült fel az egész. Ergo: folyamatos lelki és fizikai kondíció kell ahhoz, hogy az ember a siker reményével raÖ a meg a nem tűi gyakran kí- ozó lehetőségeket. — Minthogy tehát színészi munkája nem mindig adódik, kíváncsi lennék arra, hogy hogyan is telik el egy napja... — Amikor az első telefonja után megíjgérte, hogy visszahív, ültem az agyamon, s azon gondolkodtam, milyen furcsa, nogy otthonról keresnek, s — bevallom — izgultam. A gyerekeim már játszottak, a férjem éppen kávét csinált. S a napom? Elmegyek uszodába, a gyerekeimet elviszem óvodába, illetve iskolába. Van itt egy hölgy, aki a segítségemre van, ha például be kell mennem a városba, ugyanis mi egy zöldövezetben lakunk. Emellett ebédet főzök, vacsorát készítek, színházba járok, mozizunk. Mit mondjak még...? Teljesen normálisan telnek a napjaim, kicsit unalmasan, mert itt élünk ebben a vidéki házban, csönd van, hetente kétszer-há- romszor bemegyek Manhattanije. Most jártam egy színésziskolába, ami rettentően izgalmas volt, s amit Lea Strassbergnek egy volt tanítványa vezetett. Nos, o, vagyis Sandra Seacat teljesen egyedülálló módon közelíti meg a hivatásunkat, s talán ez az oka annak, hogy alig-alig lehet bejutni hozzá. Neki az az egyik alapvető elmélete, hogy a színészeknek a saját belsőjüket, lelkűk mélyrétegeit kell feltárniuk, nem pedig a technikai fogásokat ellesniük. Ő azt állítja, hogy ameny- nyiben felfedezzük lelkünk mélyebb rétegeit, akkor ahhoz már jón a technika is. Érdekes ez számomra, hiszen nekem a főiskolán odahaza mindig azt mondták — s nem hízelgésnek szánták —, hogy ösztönös színésznő vagyok. Itt viszont azt hallottam, hogy nagyon fontosak az ösztönök, ezekre kell figyelnie az embernek, a belső hangokra, mert ezek nem csapják be az embert, ezek vezetnek el valahová a lényeghez. — Már többször szó volt a gyermekeiről. Érdekelne, hogy mesél-e nekik olykor-olykor Magyarországról? — A lányom hét és fél esztendős... Nagyon intim dologról van szó, de meg kell mondanom, hogy mi nap mint nap imádkozunk. S most imádkoztunk a román népért. S imádkoztunk azért, hogy Ceausescu — akit a lányom csak „Csahos”-nak hívott, mivel nem tudta megjegyezni a nevét —, eltűnjön a fold színéről. Aztán, hogy így történt, ismét imádkoztunk, s imádkozunk a sebesültekért. Szóval a lányom nagyon benne él mindabban, ami az otthon környékével kapcsolatos, s nagyon szeretnek otthon lenni a szüleimnél vidéken. Minden nyáron otthon vagyunk... — Az 1990-es esztendő elejét írjuk. Ha kívánhatna valamit önmaga, a családja, a magyarországi barátok, ismerősök számára erre az évre, mi lenne az? — Teljes szívemből-lelkemből a legjobbakat kívánom mindig az embereknek. Hogy is mondjam? Őszinteséget szeretnék, hazugság nélküli világot, mindenkinek lelki és testi egészséget. És hát nagyon- nagyon sok boldogságot. Valamennyiünknek... Sárhegyi István Kutya lőtt a vadászra? Ebnek is lehet szerencséje Itt a vadászati idény, mint ahogy tudják ezt mindazok, akiket ilyenkortájt — a vadak legnagyobb bánatára — elkap a szenvedély. Jönnek majd a hírek is a zsákmányról, és ki merné cáfolni a kapitális történeteket?! Meglehet, ez a magyarázata, hogy a Rekordok könyve nem vezet Vadásznyilvántartást. Bár most ugyancsak egyedülálló esetet kínál Oslóból keltezett tudósításában az Ansa-hírügynökség. "Nyúlvadászat során egy kutya a gazdájára lőtt. Az esemény a múlt szombaton történt, Dél- Norvégiában, Lyngdal környékén. A vadász szerencsére kisebb sérülést szenvedett, és még a helyszínen elsősegélyben részesítették. A rendőrség tájékoztatása szerint a körvadászat résztvevői pihenőt tartottak. A kutya, miközben a többi vadászebbel játszott” véletlenül hozzáért a gondatlanul földre helyezett fegyver ravaszához, a csőre töltött fegyver elsült, s a lövedék éppen a tulajdonost érte.” A beszámoló hitelességéhez nem férhet kétség, mert még a tájékoztatást adó rendőrtiszt nevét — Stei- nar Mydland — is közölték. Aki a kárvallott személyét illetően elzárkózott minden információtól. Emberbaráti szempontból tette, így kívánja megakadályozni, hogy szárnyra kapja nevét a kétes értékű világhír: „Úgy járt, mint a norvég vadász, akinél még a kutyája is pontosabban lőtt.” Akkor pedig legyen a dicsőség a derék ebé. Ter- na a neve a vizslának, aki játszi könnyedséggel rálőtt a gazdájára. Csehszlovák hitelkártya £E$KA STATNt SFOftlTKLNA Cr- / «S rw&ts mim» Prága: a csehszlovák takarékpénztár 1989. decemberében kibocsátott hitelkártyája, amellyel tulajdonosa a pénzkiadó automatákból egyszerre 1.000 koronát vehet ki. líSZtSSSm rrmttfáíimu mán ntmrtí tun i iturn •**** r«B*w*r t trmit j 'f* < *>**<*■ >r*r M >»*«>» >»*mmnui, Új tulajdonosa kipróbálja a csehszlovák takarékpénztár kibocsátotta hitelkártyát az egyik pénzkiadó automatánál. (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség)
