Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-24 / 20. szám

NÉPÚJSÁG, 1990. január 24., szerda FIATALOKRÓL — FIATALOKNAK 5 Emléknap az Alpáriban Emléknapot rendezett az elmúlt hét péntekjén névadója tiszteletére az Alpári Gyula Közgaz­dasági Szakközépiskola közössége. A kora délelőtt feszültebb figyelmet igénylő szakmai elő­adásai után amerikai és görög élménybeszámolókon, számítástechnikai bemutatón és filmvetí­téseken lazíthattak az érdeklődők. A tanulmányi pályázatok eredményeinek értékelését is e je­les napra időzítették az intézmény oktatói. Felvételeink a kémiaversenyen és a sportvetélkedőn készültek. (Gál Gábor felvételei) Tihany Igazándiból én már a Déli pályaudvaron sejtettem, hogy itt vala­mi nem fog sikerülni, valami hiányérzet mindenképpen marad ez után az utazás után. Pedig a hangulat igazán idilli volt, a szűkszavú bá­csitól frissen szedett baranyai hóvirágot vettünk, meg üvegházi jáz­mint, csak az rondított bele az egészbe, hogy a váróteremben több tu­cat hontalan csöves heverészett a koszban, és itta a sörét. A Velencei-tó környékén a hideg büfékocsiban már szinte egyértelmű volt, hogy nem fogunk Tihanyba eljutni. Persze eredetileg nem is akartunk, csak nekem jutott eszembe Agárd határában, ahogy néztem a tavon korcsolyázó gyerekeket, hogy ha már ott leszünk a kö­zelben, akkor csak el kellene menni. Felmászni az apátsághoz, előke­resni a hetvenes évekből egy vendégkönyvi bejegyzést, hogy itt járt a háromszemélyes Egri Turista Clubból két tag, ki kéne menni a kom­pállomásra, és hiába keresni a téli Balatonban azt a hajót, amelynek a korlátjába belevéstük a barátommal a nevünket. Akkor még nem je­lentettek akadályt ilyen kis távolságok; Siófokról Szántódra bicikliz­tünk, és onnan kompoztunk Tihanyba, hajtottunk Füredre, majd visz- sza, és Szántódon másfél órát vártunk egy olyan vonatra, amelyen a postakocsiban lehet kerékpárt szállítani. Én akkor még alig múltam tízéves, és nem bírtam tovább pedálozni a hőségben. El kellene sétál­ni az újságíró-üdülő előtt is, ahol egy másik év telén még apám révén karácsonyoztam, s ahol a szomszéd asztalnál Ipper Pál pipázgatott vacsora után, s a Tv-Híradó műsorvezetőnőjének a fia először kínált meg cigarettával a dombon, és én nem fogadtam el, mert úgy gondol­tam, hogy jobb lenne dohányízmentesen beszélgetni a Békés Megyei Népújság rovatvezetőjének lányával, aki azonban már érettségi előtt állt, én meg a hatodik elemi befejezése előtt, úgyhogy így sem vett iga­zán komolyan. Szóval, kellett volna egy kicsit barangolni Tihanyban, nézni a re­pülőgépeket, amelyek nyugatnak tartva errefelé hagyják el az orszá­got, meg nyavalyogni egy kicsit az elillanó gyerekkorom miatt, ami mostanában tényleg kezd már csak emlékké válni; kirándulások, nyaralások, karácsonyi ajándékok, copfos lányok, körzővel szurkáló osztálytársak fényképalbumává. Amikor Veszprémbe érkeztünk ezen a ködös szombat délutá­non — én életemben először —, akkor már biztosak voltunk benne, hogy nem jutunk el Tihanyba, mert hiába alig harminc kilométer ide, nem lesz rá idő, hiszen vasárnap úgyis inkább tizenegyig alszunk. így is lett, bár egész idő alatt emlegettük Tihanyt, hogy talán mégis fel kellene kerekedni, s közben néztük a viaduktot, körülötte a a katonai raktárdombokat, és elballagtunk a börtön ablakai alatt, ahol estén­ként hozzátartozó cigányasszonyok vallanak üvöltve szerelmet a fér­jeiknek. „Most Veszprém az én Tihanyom”- gondoltam egyszer-kétszer, meg azt, hogy ide majd biztosan el akarjuk hozni a gyerekeinket, de valahogy soha nem lesz rá alkalom, mert akkor meg majd Székesfe­hérvárra utazunk, és inkább megnézzük az akkor már teljesen feltárt királysírokat, mint hogy egyszer idevonatozzunk egy órácskát. Meg hogy most annyi helyre el kellene menni együtt, Prágába, a békésen hullámzó óceánhoz, a szozopoli Kavacite kempingbe, a New York-i Madison Aveneu-re, a szegedi Tisza-partra, na meg persze Tihanyba. De hát nincs mit tenni, az én múltam az az enyém, az övé meg az övé. Isten nincs olyan kegyes, hogy visszamenőleg megismerhessük egy­más kedves tájait, meg amik ott történtek. „Talán így is van ez jól, talán nem is baj, ha sok minden nem de­rül ki” — gondoltam már Egerben vasárnap este a paplan alatt, de hangosan azt mondtam: — Tihanyba mindenképpen el kell majd mennünk. így aztán közös álomba mosolyogtuk magunkat. Kovács Attila Egy plusz egy Egy könyv és hozzá néhány emberi szó, amely tartós emberi kapcsolatok alapja lehet... A De- misz a Romániában megalakult Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetséggel közösen a fenti mottó alapján kezdeményezi magyar nyelvű könyvek össze­gyűjtését, s ezeknek az erdélyi magyarsághoz történő eljuttatá­sát. A cél az e területen élő ál­lampolgárok anyanyelvi kultú­rájának megőrzése, ápolása. Az ajándékkönyvekbe néhány sze­mélyes hangvételű gondolat is bekerülhet, amellyel képzeletbe­li hidat teremthetünk az utóbbi időben oly sok szellemi nélkülö­zést is megélt magyar nemzeti­séghez. Az országban működő De- misz-szervezetek várják az ada­kozó egyének és közösségek fel­ajánlásait. Csinosabb korlátok C, Áthallás”) Állunk a sorompó előtt, tel­nek a percek. Csak nem jön vo­nat. Áz ember azt belátja, hogy olykor áldoznia kell, ha nagyon muszáj, és várna ő — a szabály az szabály —, ha lenne indok. Ha jönne a vonat — például. De nem jön, s ilyenkor hajlamosak va­gyunk megkérdezni: ugyan már, miért álldogálunk itt, ha nincs miért? Nem véletlen hát, hogy mi is megkérdeztük, jön-e erre vonat egyáltalán. — Nem azért eresz­tették le a sorompót, mert jön, nem a vonat miatt. Festés fo­lyik..., ha összegyűlik sok-sok autó, akkor felhúzzuk — vála­szolták. A vonat tehát nem jön, viszont festenek; csinosítják a korláto­kat. A régi sorompók már nem korlátoznak a megfelelő módon: rozsdásak, fényük megkopott, ki venné így komolyan az ósdi tiltá­sokat. Azok a szólamok már üre­sen csengenek, az ember egysze­rűen átbújik alattuk, esetleg át­ugrik rajtuk. De lám-lám, most újrafestik a sorompókat. Ugyanazok az aka­dályok állják el az utunkat, a gá­tak anyaga — mondhatni — ugyanaz. Most azonban új festők jönnek, új festékekkel, s tán még a pemzlijük is új. Szorgos és el­szánt munkával látnak hozzá a nagy mű elkészítéséhez. Folyik tehát a munka, s közben különös gondolataink támadhatnak. Jó, jó, a korlátok hamarosan tetszetősek lesznek; élénk piros és fehér csíkok kerülnek szem- magasságunkba, a napsugár pe­dig majd megcsillan a fényesebb részeken (ez egészen biztos), és jó lesz majd ránézni erre az épít­ményre. Valahogy tekintélyt pa­rancsol majd a látvány, meggon- doltabbá tesz ideig-óráig. Egy ilyen gátrendszernek azért már van pofája, legalábbis egy dara­big. De a korlát azért csak korlát. Az neki a lényege, hogy nem hagy, nem enged az istennek sem. Nem lehet átjutni miatta a túloldalra, s ez csak a végén, a so­rompó közvetlen közelében de­rül ki a maga teljes valóságában. Mi hát a különbség a kopott és a csinos korlát között? — tehetjük fel a kérdést sokat sejtetően, őszinte érdeklődő ábrázattal. Bizony, hogy semmi. S .ez a válasz némi szomorú­sággal tölti el szívünket most a nagy felújítások, a nagy lelkese­dések korában. Mert ugyanúgy várakozunk és toporgunk a so­rompók előtt, mint azelőtt. Át vagyunk verve. Megint. És még a vonat sem jön. Tudnunk kell, hogy hátul a sorban, a messzi,.távoli tömeg­ben teljesen mindegy, hogyan is néz ki a sorompó. Ott a lényeg változatlan. Ott az a lényeg, hogy újrafestik a sorompókat, mi pe­dig várunk. Állunk, álldogálunk. (havas) Festés miatt áll a forgalom. Csinosabbak lesznek a korlátok... (Fotó: Gál Gábor) Kíváncsiak vagyunk Mire költi az állam a pénzt? Kíváncsiak vagyunk, hogy „kedves” törvényhozóink med­dig foglalkoznak csak a saját zse­beikkel „pozitívan”. (Lásd: mi­niszteri fizetések, miniszteri nyugdijak, no és az adórend­szer...) 1988-ban megállapítottak maguknak egy szép, egészséges adót, mert akkor arra bruttósí­tották a fizetésüket. Azóta min­den évben (1989 — 90) a saját adósávjukban a kifizetendő adó egyre csökken. Náluk ez az ösz- szeg 10-12 százalék. Félreértés ne essék, a mi bé­rünknél is csökken az adóteher 1 — 2 százalékkal a nominális bé­rekre vonatkoztatva. Amennyi­ben nem növekszik a bérünk, ak­kor 1 — 2 százalékkal kevesebbet kell fizetnünk az adóba, de ha nem növekszik, akkor miből élünk meg a jelenlegi tartós inflá­ció mellett. Ha csak az infláció mértékét kapjuk meg a jelenlegi „árszínvonal-növekedés” mel­lett, akkor máris 6 — 8 százalék­kal több adót kell fizetnünk mindamellett, hogy semmivel sem több a pénzünk. Ez valószínűleg nem a magán- szektor megsegítésére történt, mert az őbérüket senki sem brut- tósította, sőt azóta is vannak olyan butikok, ahol a tulajdonos kevesebbet keres, mint az ipar­ban egy kezdő mérnök (lega­lábbis az adóbevallásuk szerint, amit az adóhivatal több ezer munkatársa el is fogad). Kíváncsiak vagyunk, hogy mi­kor veszi észre az „ÁLLÁM”, hogy a bér kétoldalú dolog. Egy­részt visszafogja a fogyasztást (ha nincs), s a fizetőképes keres­let csökkenésével visszafogja a termelést is. Ebből egyenesen következik, hogy így tönkre­megy az ország ipara, mezőgaz­dasága, infrastruktúrája. Hiába kerül ugyanis 250 forintba egy kiló tőkehús, ha nincs, aki megfi­zesse. Kíváncsiak vagyunk tehát, hogy az állam mire költi azt a pénzt, amit mi befizetünk, mert a dotáció mindenhol csökken, de az adó marad. Kíváncsiak vagyunk arra is, hogy mi lett a Lóránt utcai házak sorsa, s hogy meddig lehet még miniszterelnök-helyettes ennek a panamának az egyik fő szerve­zője. Kíváncsiak vagyunk... Demisz Eger Városi Szövetsége

Next

/
Thumbnails
Contents