Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-22 / 18. szám

! NÉPÚJSÁG, 1990. január 22., hétfő POSTAFIÓK 23. 5. V. M.: A fiatalok egri szilveszteri sze­metelése, randalírozása után megjelent cikkünk hatása alatt ír a gyöngyösi szilveszter hasonló kísérő jelenségeiről. Mi nem ál­lítjuk, hogy a fiatalság „el van eresztve”, de azt igen, hogy az ut­cák, terek szennyezettsége — a buszmegállók környékére gon­dolunk elsősorban — kritikán aluli állapotot mutat. Szerintünk a családban, de legkésőbb az ál­talánosban meg kellene a gyere­keknek magyarázni, hogy az egészséges, mi több, a normális élethez hozzátartozik a tisztaság és a fegyelem. „A névtelen hősökért” — jeli­gére: Indulatoktól is fűtött, kézzel írott levélből idézünk, amelynek a zárása így hangzik: Teljes tiszte­lettel a NÉP. Tehát a panasz: „A Népűjság december 29-i számá­nak leghátsó lapján figyeltünk fel a következő szövegre: „Akik a legtöbbet tettek Egerért.” Meg­tudtuk, hogy a Pro Agria-plaket- tet három, arra érdemes szemé­lyiség kapta, melyet nevük kiírá­sával is hitelesítettek ezen cikk­ben. Egriek a városért emlékpla­kett arany fokozatát ugyancsak három — bizonyára a legilletéke­sebb vezető beosztású személyi­ségek — vehették át, mivel az ő nevüket sem titkolta a Népűjság ezen dicshimnusza. Örök rejtély maradt ez idáig előttünk az a ti­zenöt névtelen hős, akiket ügy említ a cikk a sorok végén, hogy „ugyanezen elismerés ezüst fo­kozatában öten, bronz fokozatá­ban tízen részesültek.. Ha nem tudná a Népújság szerkesztősé­ge, minket a kisembereket, a né­pet, éppen ez a tizenöt név érde­kelné a legjobban...” És folyik az indokolás, a méltatlankodás, egészen az aláírásig. A lap leghátsó oldalán azokat a híreket dolgozza fel a szerkesz­tőség, amelyek említésre méltó­ak a közösség szempontjából, netán színes anyagok, amiket az olvasó — szokásához híven — ta­lán elsőként méltat figyelemre, vagy rögtön a sportrovat után. Utólag is megolvasván az írást, meg kellett állapítanunk, hogy itt nem dicshimnusz hangzott el, csupán az történt, hogy az ünne­pélye s átadásnál jelenlévő újsá­gíró tette a kötelességét: megírta a történteket és — ugyancsak szokás szerint — kiemelte a ki­emelendőket, akik a város, a me­gye, sőt az ország határán túl is fényt szereztek az „egri név”- nek. Akikre joggal vagyunk büszkék. A hazai gyakorlatnak mindenben megfelelően járt el a kolléga, amikor a hírben nem so­rolta fel a neveket, hiszen ahány név, annyi indokolás is illett vol­na a fokozatok elnyerése okából, minthogy a köz élete számára a nevek még többnyire ismeretle­nek, szűkebb környezetükön kí­vül. Hol lehet és kell megszabni a határt, amikor a köznap névtelen hőseit feltétlenül nevesítenünk kell? Nem könnyű kérdés. Van­nak tapasztalataink, nem is oly régről, amikor nem egy ember alig tette be a lábát a város utcái­ra, már nemcsak borral kínálták meg, de hangosan sorolva az ér­demeket, tették elébe a plecsnit, a cirkalmas papírt — a semmiért. Illetve azért a rangért, amit más­hol, mások, másért rájuk akasz­tottak. Véleményünk szerint ezt a bizantinikus szokást ideje len­ne leépítem. De ha már ez a há­rom kiemelt személyiség szóba került, ezek nem társadalmi vagy egyéb beosztásért kapták a Pro Agriát. Mindhárom név jól cseng Egerben és az országban. Ha a tudóst, a kiváló teljesítményt megtisztelik, miután sokáig ku­tyába se vették őket, ne irigyel­jük tőlük a nyilvánosságot. Ók nem ezért dolgoznak. A sporto­ló, ha európai ragyogást adott a hazai színeknek, nyugtázzuk — utólag is. Az értékrendet, az er- köjcsit is vegyük komolyan. A NÉP aláírás így, ilyen összefüg­gésben — csak az indulat termé­ke. Ha levélírónk lecsillapszik, rájöhet, hogy a közért végzett munka, ha önkéntes, ha áldozat, attól csillogóbb, ha szerény. Ha társadalmi elismerést vár érte, küzdjön meg érte; csak az a fon­tos, hogy a teljesítmény és az elis­merés igénye egyenes arányban álljanak egymással. Az Eger vá­rosáért emlékplakettet kapott ál­lampolgárok teljes névsorát — tőlünk független okok miatt — következő összeállításunkban közöljük. A kereskedelem élénkítéséért... A Magyar Gazdasági Kamara Észak-magyarországi Bizottsága a társadalmi és gazdasági válto­zások figyelembevételével fel­adatának tartja, hogy a környező országhatáraink mentén — min­denekelőtt Felvidék, Kárpát­alja és Erdély magyar nemzeti­séglakta területein — felajánlja kereskedelemélénkítő, közvetítő tevékenységét. Meggyőződé­sünk ugyanis, hogy e területek, piaci alapon történő szorosabb együttműködésében rendkívül nagy, kölcsönös előnyöket tar­talmazó, eddig kihasználatlan, perspektivikus üzleti lehetősége­ink vannak. Mielőtt ez ügyben az érintett országok hatóságaival, az ottani kamarai szervekkel, konkrét tár­gyalásba kezdünk, összegyűjtjük a jövendőbeli magyar partnerek, vállalatok, szövetkezetek, intéz­mények, kisiparosok, kiskeres­kedők, azaz vállalkozók vélemé­nyét, javaslatait, kéréseit, hogy ezeket képviselhessük. Kérjük, akik az ügyben érdek­lődést mutatnak, levélben vagy személyesen, január 25-ig keres­sék fel a kamara miskolci irodája munkatársait. Magyar Gazdasági Kamara Észak-magyarországi Bizottsága (Archív fotó a múlt évi, augusztusi emlékműavatásról) Megemlékezés a 47 évvel ezelőtti áldozatokról Meghitt, kegyeletteljes, bensősé­ges ünnepség színhelye volt ja­nuár 13-án 14 órakor a tarnazsa- dányi temető. Az 1943. évi janu­ári szovjet doni áttörés áldozata­inak állított emlékmű, mint már arról korábban beszámoltunk, társadalmi összefogással épült és vált a község szimbólumává. A helyi népfront által szervezett eseményen a hősökre emlékezett a falu apraja-nagyja. Mint isme­retes, szervezés alatt áll egy olyan országos akció, amely a Béke­expedíció nevet viseli, és lehető­séget nyújt arra, hogy a doni har­cok színhelyét felkeressék az ele­settek hozzátartozói, ismerősei. Sajnos, a tamazsadányiaknak nincs lehetőségük erre a hosszú útra, ezért a népfront által szer­vezett helyi bizottság úgy dön­tött, hogy január 13-án ünnepség keretén belül adóznak a közel negyven áldozat emlékének. A Himnusz elhangzása után a köz­ségi népfronttitkár mondott be­szédet. A hozzátartozók, a volt túlélő bajtársak, az egyházköz­ség, a helyi tanács, a népfront, a kisgazdapárt alapszervezetének és a helyi szerveknek a képviselői helyezték el a kegyelet virágait. Az ünnepi megemlékezés a Szó­zat hangjaival ért véget. Urbán Zoltán Felháborodásomat fejezem ki az 1990.január 14-én (vasárnap reggel) a rádióban elhangzott Vasárnapi Újság miatt, és ez kényszerít az írásra. Előre közlöm, hogy egyszerű, nyugdíjas asszony vagyok, anya, nagymama. (Apácák volt tanít­ványa). Soha semmi pártnak tag­ja nem voltam, nem vagyok, és nem leszek. Nagyra becsültem az írókat és tiszteltem, sőt irigyeltem, de... és most térek a tárgyra. Amit Csurka István írótól hal­lottam a fent említett időben, fel­háborít. Hogyan engedhette ezt meg a szerkesztőség, hogy az éter hullámain, még szép hazánk határain túl is hallják az uszító szavakat. Nincs körülöttünk épp elég fájdalom?! Ennyi rágalom és rosszindulat hogyan jöhet ki egy író száján. Ha ezt a fiatalok hallották, ho­gyan tanuljanak szépet és jót. Minden elhangzott szó eszem­ben van, de isten ments az ismét­lésre. így hogyan lesz béke? Mindig úgy tudtam, ha nehéz helyzetben van az ország, az író­kat kérjük, hogy jó szándékuk­kal, okos szavaikkal segítsenek, de ilyen értelemben ezek után nincs remény. Legyen már igazi „béke” és ne gyűlöljük egymást! Sajnálattal értesültünk a Tv-Hír- adó stábjának e csúnya félreállítá- sáról. Nemeskürty István úgy nyi­latkozott, hogy jó szakemberek voltak. Akkor meg mi ez? A mi szép, szent karácsonyunkat velük együtt sirattuk végig, a Romániá­ban meghalt fiatal hősök és Tőkés Lászlóért. A szeretet ünnepét ők sem a családjukkal tölthették. Saj­nálom! Bozsik Árpádné Besenyőtelek Egri csendélet — szeméttel Valamikor régen átutazóként jártam Egerben. Nyár volt. Nem ta­gadom, kissé elfogódott voltam, amikor beléptem a „város kapuján.” Neve legendaként élt bennem gyermekkorom óta, nem kell magya­rázzam miért. Messziről jöttem, de a város olyan kedvesen, barátsá­gosan fogadott, hogy elfelejtettem a fáradtságot. Utcák, templomok, régi házak, a vár — sorra megnyíltak előttem, nem tudtam betelni a látvánnyal. És a nyüzsgés, a sok-sok ember, idegenek és helybeliek tarka összevisszaságban: jó volt elvegyülni a békességes, nyári egyve­legben. Akkor, a látnivalók káprázatában is feltűnt: milyen TISZTA ez a város! Jó lehet itt élni — gondoltam, s lelkemben helyet kerestem a városnak és magammal vittem. Akkor még nem sejtettem, hogy egy­szer — évek múltán — ideköltözöm Egerbe, s naponta ott járok el a Bazilika lépcsősora előtt, naponta megcsodálhatom magasba szökő oszlopait, nemes homlokzatát, hogy valamikor több közöm lesz hoz­zá, mint egy jöttment átutazónak. Itt vagyok, élem hatvanezer társammal együtt az egriek mindenna­pos életét. A múzeumlátogatások, emléktábla-olvasások ideje lejárt, legalábbis megritkult. Munka, bevásárlás, rohanások, gondok, örö­mök közepette ismerkedem immár test- és lélekközelben a várossal. És szomorú vagyok. Bosszankodom. Ez volna a hajdani tiszta város, melyre sokáig úgy emlékeztem, mint egy csillogó kristálypohárra? Borospohárra? Nem, ez nem az a város! Az utcák, épületek, templo­mok, várfalak ugyanazok... És mégse... Járom a belváros utcáit. Eldobott zacskók, cigarettástasakok, pa­pírdarabok, hűsítősdobozok, műanyagpoharak mindenfelé. A par­kokban, fák és díszbokrok tövében egyéb hulladék is. Az utcai sze­méttartók mellett banánhéj, almacsutka, műanyagtasak. Megszám­lálhatatlan cigarettacsikk. Mindez a belvárosban, a város szívében. A „kirakatban”! A külváros? Már a környező utcák jó része is leírhatatlanul néz ki. Ahol egy kis zöld fű sarjad, vagy bokor kapaszkodik, ott nő, burján­zik a szemét is, az újfajta évelő növény: papír és rongy, konzervesdo- boz és műanyagszatyor, celofán, ételmaradék, ócskavas, rothadó ga- néj és építkezési törmelék. Ha szél támad, messze elhordja a könnyű szemetet: szórólapot, szalvétát, színházi plakátot, széttépett újságo­kat. Röpköd körülöttünk a szemét, s mi csak megyünk, mintha észre sem vennénk. Szóval, nem tudom mi történt ezzel a várossal. Szeptember elejétől gyűjtögetem a düh és méltatlankodás magvait, s most már nem hall-, gathatok tovább. Kedves, ismeretlen egri polgártársaim, nézzetek körül, nemcsak szűkebb portátokon, a kapun belül —, tudom annak tisztaságára na­gyon vigyáztok. De a városotok sem lehet közömbös számotokra. S a város piszkát nem lehet másokra „kenni”. A holland, dán, svéd, né­met, vagy csehszlovák turistákra, akik nem biztos, hogy eldobálják a Széchenyi utca közepén a narancshéjat vagy a sörösüvegeket. A len­gyelekre sem, akik esetleg a piac tájékán hagynak egy-két látható em­léktárgyat. Sajnos, Egert elsősorban az egriek piszkítják össze. Hadd álljon itt bizonyságul néhány, lehet nem tipikus, de tanulságos példa: A Lenin út és a Klapka György utca kereszteződése. A strand felől érkező autók „pirosban” állnak. A kis tehertaxi vezetője kihasználja a percnyi kényszerpihenőt, rágyújt, s az üres cigarettásdobozt kidob­ja az útra. Másik példa: megyek a Dobó téren, előttem fiatalasszony, hat-hét éves gyerekkel. A legényke csokoládét majszol. Édesanyja papírszal­vétát vesz elő, megtörölgeti vele a csemete maszatos arcát, majd fi­nom, természetes mozdulattal a földre ejti. Jól ápolt körmei pirosán villannak a napsütésben. A kisfiú, mintegy anyját utánozva messze elhajítja a labdává gyűrt csokoládéstasakot. Folytathatnám, de kicsit szégyellem magam. Egyszer nagyon gyá­ván viselkedtem: nem mertem szólni, amikor a Népkertben jókedvű legények hatalmas röhögések és csatakiáltások közepette felrugdos­ták, majd fejre állították a szeméttartókat. Féltem, hogy engem is sze­metesládának néznek... A város, ahol éltem valamikor, ugyanolyan tiszta, derűs, patinás városka volt, mint Eger. Szép, virágos főterén egy cigarettavéget sem lehetett találni a járdán. Kis túlzással: vacsorát lehetett volna szerví­rozni az aszfalton. Öröm volt látni a tiszta parkokat, vagy a fűvel beül­tetett, kis, pados pihenőket. Élt abban a városban egy apró termetű fehér szakállú öregember. Úgy hívtuk Kukás Jóska bácsi Süketnéma volt és szellemi fogyaté­kos. Kosár lógott a nyakába akasztva, kezében szöges végű kampós bot. Reggeltől estig járta az utcákat, tereket, parkokat. Botjára szur­kába a papírdarabokat, autóbuszjegyeket, cigarettacsikkeket. Min­denki ismerte, mindenki kedvelte. Sokáig, mintha ő lett volna a város védőszentje. Aztán nehéz idők jöttek. Sok tízezer új telepes érkezett, akik nem ismerték a régi szokásokat. Szeméthegyekkel árasztották el a mi kis patyolat városunkat. Jóska bácsi nem győzte botja végére szurkálni a rengeteg hulladékot, belefáradt szegény, s egy napon ki­költözött a református temetőbe. Odafent az Úristen talánn kijelölt számára egy olyan mennyei ligetet, ahol kedvére szedegetheti az égj­ek eldobált cukorkászacskóit... Mostanság gyakran eszembe jut a kicsi bozontos szakállú öregem­ber. Bizony mondom, kopott, szöges végű botjára itt Egerben is igen nagy szükség volna. Avagy annyira megszoktuk a szemetet, piszkot, hogy nélküle immár élni se tudnánk...? Réti Árpád Eger A Vas- és Acélöntöde felvételre keres közgazdasági egyetemi vagy pénzügyi és számviteli főiskolai végzettséggel rendelkező BELSŐ ELLENŐRT A bérezés: megállapodás szerint. A munkakör azonnal betölthető. Jelentkezés a vállalat munkaügyi osztályán. Cím: Egri Vas- és Acélöntöde Eger, Nemecz J. u. 11. Telefon: 12-611 Az Egyesült Körzeti ÁFÉSZ Igazgatósága pályázatot hirdet ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ j munkakör betöltésére. Pályázati feltételek: egyetemi vagy főisko­lai végzettség, szakirányú végzettséggel rendelkezők előnyben. Kereskedelmi vagy szövetkezeti tevékenységben szerzett legalább 5 éves vezetői gyakorlat. Erkölcsi feddhetetlenség. A pályázatokat 1990. február 15-ig lehet leadni az ÁFÉSZ Igazgatóságának címezve: 3021 Lőrinci, Árpád út 88. A Lőrinci ÁFÉSZ pályázatot hirdet Apcon, a 21. számú főút mellett melegkonyhás vendéglátóegység átalakítására és üzemeltetésére. Érdeklődni lehet az ÁFÉSZ elnökénél: Lőrinci, Árpád út 88.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents