Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-12 / 293. szám
4. KULTÚRA — NÉPÚJSÁG, 1989. december 12., kedd f" f J' m A Fav hét KÉPERNYŐ Y m I % m m m ELŐTT Hátrányos helyzetben Dúl a belharc a tévés berkekben, s hemzsegnek az igénytelen termékek a ránk erőszakolt kínálatban. Megint a milliók szenvednek a hátrányos helyzettől. A kapkodásért, az átgondolatlanságért, a hevenyészettségért ugyanis mi fizetjük az adót. A szó valódi és átvitt értelmében egyaránt. Az alkotók gondjait megértjük*, átérezzük, menlevelet mégse adhatunk nekik, mivel ők arra esküdtek, hogy bármikor, bármilyen körülmények között a szellem pallérozását, a lélek felüdülését szolgálják. Azt hiszem, indokoltan füs- tölgünk amiatt, hogy már a számukra verhetetlennek tűnő riválisokkal sem törődnek. Szinte belezsibbadtak abba a tudatba, hogy réges-rég lekörözték őket, s az eszükbe sem ötlik, hogy az önbecsülés regulájának valamennyiüket porondra illene csalogatnia. Ha megtekintik az Életfogytiglan című ausztrál kalandfilmsorozat blokkjait, akkor ráeszmélhetnének, hogy a sikerhez elég egy épkézláb alapmű, ennek erényeire építő forgatókönyv, amely lehetőséget nyújt a szakma minden fortélyát ismerő színészgárdának képességei maradéktalan kibontakoztatására. Marcus Clarke s nyomában Patrícia Payne és Wilton Schiller ezt a nívót produkálták, gondoskodva a fordulatosságról, a cselekménygazdagságról, a konfliktusbőségről, a katarziséhség kielégítéséről. Velük szinkronban münkál- kodtak Thália felkent papjai, akik a legapróbb mozzanatokat is hiánytalanul tomácsolták. Tisztában voltak azzal, hogy mire vállalkoznak. Nem minősítették rangon alulinak a szórakoztatást, a figyelemlekötést, az izgalom felkorbácsolását, az érzelemvilág megkörnyékezését. Amit tettek, nem látványos at- rakció, mégis tisztes küldetés, hiszen közreműködésük révén százezrek drukkoltak Rufus Do- wesnek, elítélve azokat, akik bántalmazták, üldözték, sanyargatták, akik nem óhajtották tudomásul venni, hogy ez a tragikus helyzetekbe sodródó figura nemes célokért küzd, s nem hajlandó véteni a humánum törvényei ellen. Sejtjük: a stáb teljesítményéért nem dukál Oscar-díj. Meggyőződésem azonban az, hogy nem is pályáznának ilyesmire. Akárcsak a japán cégjelzésű Ádász hajsza — ezt szombaton este vetítették — készítői. Mindkét csapat másra vágyott, s kizárólag azért villantotta fel felkészültségének krőzusi kincstárát, hogy megörvendeztessen bennünket, hogy legalább egy-másfél órára feledtesse velünk nemcsak közéleti csömörünket, köpönyegforgatás-un- dorunkat, hanem azt a mellőzöttséget is, amelyben magyar kollégáik részesítenek mindnyájunkat. Méghozzá egyre konzekvensebben... Pécsi István A kabaré őszintesége Minden, ami a politikához tartozik, bizonytalan helyzetben van, a politikai humor is. Szombaton este a Sportszombat összeállításában egy órán keresztül igyekeztek bennünket szórakoztatni azok, akik az elmúlt években képviselték ezt a műfajt, a kabarénak e válfaját. Igen változatos volt a Jelöltetem magam című műsor mezőnye, akadt benne jobb is, rosz- szabb is. Már ahogy ilyenkor szokott lenni. Poént mindig sikerül találni, még a legzavarosabb időkben is. Igaz, amikor szilárdak és talán már porosán unalmasak a társadalmi intézmények, egy kis célozgatás is megteszi, már az is komoly bátorságnak számít. Most meg, a zavarosabb időben úgy oda lehet mondani, hogy csak úgy füstöl, s a néző erre esetleg csak pislog, hogy mire is való, hogy a döglött oroszlánba rúgnak bele. Úgyhogy jó ízlés, mértéktartás, s némi valódi szellemesség nélkül most sem lehet boldogulni. Ebből azért elég kevés volt, csak a megszokott formáját hozta a legtöbb fellépő. Üdítő pillanatokat jelentett például Koltay Róbert, Sándor György vagy Gálvölgyi János. De nem is róluk érdemes beszélni, hanem inkább arról, ami a legkevésbé, illetve ami a leginkább tetszett, mert ezekből lehet általánosabb következtetéseket levonni. A legtöbb kételyt bennem Sas József keltette, aki bohócjelmezben mondogatott oda az elmúlt évtizedek kemény diktatúrájának, de úgy istenigazából nem tudtam eldönteni, hogy kinek is címzi vaskos bemondásait, mert célpontjai már nem töltenek be olyan szerepet (szerencsére), mint annak idején. El is tudtam volna fogadni ezt a mutatványt, csak akkor akadt fenn a szemem, amikor elrettentő perspektívaként emlegette a lenini utat. Megállapítása akár helytálló is lehetne, mert napjaink történései ezt igazolják. De néhány hónappal ezelőtt még ugyanez a Sas József Lenin-jelmezben szerepelt a Mikroszkóp Színpadról közvetített műsorban, s egyáltalán nem parodistaként jelenítette meg a neves orosz forradalmárt. Inkább arra volt hivatott ez a maszk, hogy a politikus jövőbelátását igazolja. így elég felemásnak tűntek mostani szavai. A legjobb a szombat esti kabaréban az egyetlen női szereplő, Hernádi Judit volt, aki nagyon emberi (asszonyi) módon közelített a politika fordulataihoz. Ezek után, ha lenne olyan nemzeti jelképünk, mint a franciáknak Marianne, akkor bizony isten Hernádiról mintáztatnám meg. Mert nagyon szellemesen beszélt arról, hogy hogyan szeretne lenni a mindenkori hatalom (az elnök) élete párja, gondjainak, örömeinek megosztója, és hogy tenné ezt a szituációt tisztességessé. Valójában arról beszélt, hogy talán egy nép is szívesen mondaná a vezetőjéről, hogy „ez az én uram”, ha pajtáskod va, szeretettel, igazán ember- szabásúan lehetne megkötni azt a társadalmi szerződést, amely a mindenkori vezető és a vezetettek között van. Akkor talán nem lenne szükség az ilyen Sas József-féle fordulatokra sem, mert az őszinteség nem kívülről jönne, hanem belülről. Gábor László Népművelőképzés két év alatt Mindazok, akik művelődési otthon típusú intézményben vagy a közművelődés más területén dolgoznak képzettség nélkül, a közeljövőben középfokú népművelő szervezői-ügyintézői képzésen vehetnek részt. A Megyei Művelődési Központ 1990 januárjától kétéves tanfolyamot szervez, amelyen a közművelődés gyakorlatával, elméleti kérdéseivel ismerkedhetnek a résztvevők. Emellett a szociológia, az általános pszichológia és csoportlélektan alapelemeivel is megismerkedhetnek a hallgatók, s betekintést nyerhetnek az értékelméletbe és a neveléselméletbe, sőt az alapvető ügyviteli-gazdálkodási ismereteket is megszerezhetik. Jelentkezni lehet személyesen az MMK- ban, vagypedig a 12-545-ös, vagy 11-954-es egri telefonon. Filmlevél — Századunk tanúja Bokor Péter filmrendező 1987-ben pöckingi otthonában felkereste Habsburg Ottót, hogy hosszú riportot készítsen vele az elmúlt fél évszázad történéseiről. E beszélgetésből nőtt ki az Isten akaratából..., 1989 egyik legsikeresebb magyar dokumentumfilmje. Bokor Péter a tévében sugárzott Századunk sorozat riportere és rendezője hosszú előzmények után jutott el az utolsó Habsburg királyfihoz. A portréfilmnek a legnagyobb érdeme, hogy hősét hús-vér embernek mutatja be. Hősének pályafutását 1933-tól követi nyomon. Egész életén végighúzódik annak a tudata, hogy ő a Habsburg név viselője. Rokonszenves vallomásával szinte személyes ismerőse lett a magyar nézőknek. Idén májusban Bokor Péter újra meglátogatta Pöckingben dr. Habsburg Ottót. Újabb témákról beszélgettek, most a politikus nézeteivel ismerkedhetünk meg. Nézetei két gondolat köré csoportosulnak: Európa és Magyar- ország nála a kezdet és a vég. Kiemeli a népmozgalmak meghatározó szerepét a diktatúrák megszüntetésében. Figyelmeztet azonban, hogy ne a szenvedélyek vezessék a tömegeket. „Ha valamilyen diktatórikus rendszer után bosszút állnak az emberek, újra jön a válság... egészen biztos: bosszúval nem lehet a problémákat megoldani. Szerinte Magyarország a legjobb úton van ahhoz, hogy végre Európa aktív tagja legyen. Arra azonban vigyázni kell, „ne tegyük a második lépést az első előtt”. A magánember gondolatai is feltárulkoznak a filmben, nemcsak a politikus nézetei. Habsburg Ottó meg akar felelni a családi örökségnek, s őrizni szándékozik a nevével fémjelzett hagyományokat. Megindító szavakkal idézi fel édesanyja emlékét, példákkal bizonyítja, hogyan örökölte tőle a munka tiszteletét. Életelvét (gy fogalmazza meg: „mindennap örülök a másnapnak. Mindig van valami előttem, ami szép, amit várok... Olyan szép az életem, hogy szebbet nem is képzelhetek. Én nagyon élvezem az életemet...” Egy európaiul gondolkodó államférfi önvallomása hatásos mozidarab. Hernádi Ferenc 1989-ben másodszor — Habsburg Ottó Felértékelés Kétkedéssel fogadtam azt a hírt, amely szerint Messzelátó Kázmér perifériái lakos száz forintból kétszázat tud csinálni — kézrátevéssel. A dolog tisztázása érdekében magához a mesterhez fordultam. — Nézze, a hír annyiban igaz, hogy nem én értékelem fel a forintot, hanem maga a paciens, pontosabban annak valamelyik halott hozzátartozója. — ??? — Látom, nem érti... Szóval, eljön valaki hozzám, és elmondja, hogy 100 ezer forintnyi tőkéjét szeretné felértékeltetni. Én egy szeánszot rendezek neki, s a végén (vagy néhány hét múlva) rájön, hogy a pénze tényleg jobban kamatozik, mintha parlagon hagyta volna. — És mi köze van ennek a halottlátáshoz? — Ja, igen! Hókuszpókusz nélkül hihetetlen lenne az egész. Abból a pszichológiai alaptételből indulok ki, hogy mindenki egy más világban szeretne élni, ezért a hozzátartozók üzenik meg a tippeket a másvilágról. Például azt, hogyan lehet kijönni a kisnyugdijból, milyen árunak „tűrhető” még az ára, hogyan lehet megélni a létminimum alatt... — Es hogyan? — Azt nem mondhatom el, mert megírja, s akkor lecsap az árhivatal. — Már ne haragudjon, de ez szemf1ényvesztés! — Egyrészt. Másrészt antiinflációs tevékenység, így a kormány stabilizációs programját messzemenően támogatom. Igaz, az állam más eszközökkel dolgozik: leértékelés, ígéretek, központi áremelés, adórendszer, újabb kölcsönök felvétele, stb. — A halottakat azért ki kellene hagyni az egészből. — Éz a körítés feltétlenül kell. Én csak médium vagyok, az elhunyt apák, anyák, gyermekek szava, üzenete viszont szent. Úgyis mondhatnám, hogy spiritiszta tevékenységemmel a szociálpolitika egyik formáját valósítom meg. — Igen, de Ön félrevezeti az embereket. Megígéri, hogy felértékeli a forintjaikat, és lényegében nem csinál semmit, sőt: biztosan busás honoráriumot kér a szolgáltatásért... — Nézze! A kormány többször megígérte, hogy nem értékeli le a forintot, nem emeli az árakat, aztán... Ami a hálapénzt illeti. Én sohasem kérek, nekem adnak — ideiglenesen. Ugyanis már az új pénznemben kellene a hálájukat leróni, de a fabatkát eddig még nem bocsátották ki, tehát nekem helyettesítő pénzként adják a forintokat, amit majd később átváltok fabatkára. Tudtommal a fabatkát helyettesítő forintok után nem kell adózni... Saiga Attila Elhalasztott doktorlás New York: Nina Rubinstein 247 oldalas doktori disszertációjával az ölében 1989. november 27-én. A doktori cím 81 éves várományosa 50 évvel ezelőtt írt disszertációjáért 1989. december 8-án kapta meg a tudományos elismerést a Johann Wolfgang Goethe Egyetemen, Frankfurtban, az egyetem alapításának 75. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek keretében. Az idős asszony 50 évvel ezelőtt a nácik üldözése miatt kényszerült tanulmányai félbeszakítására. (Népújság-telefotó — MTI KS) Világsztár Magyarországon Miles Davis keze Egy meglehetősen szótlan művész járt Budapesten. Interjúkat nem adott, közönségével nem diskurált, mindössze annyit üzent a november 16-i koncert előtt a Budapest Sportcsarnok publikumának, hogy fellépését magyar származású, nemrégiben elhunyt munkatársának, egy menedzser emlékének szenteli. A világhírű amerikai fekete muzsikus először járt itt. Megjelenése nálunk — ha úgy tetszik — a véletlenen is múlott, merthogy európai turnéja során éppen útba esett Budapest... a köncertszer- vezők persze elég szemfülesek voltak, hogy kaptak az alkalmon. Igaz, előtte három héttel röpke rádiós közvélemény-kutatást is tartottak, hogy lesz-e megfelelő számú érdeklődő a borsos helyárak ellenére. Volt. Zsúfolásig megtelt a húszezres befogadóképességű csarnok, s ahogy látni lehetett, nem a nagypénzűek, inkább az igényes szórakozásra kiéhezett jazz-barátok jöttek — szinte minden korosztályból. Nem beszélt, mégis volt mondandója számunkra. Kezében a legendás trombitával, csak úgy egyszerűen bejött a színpadra, s majdnem két és fél órán át egyfolytában hozzánk szólt. Bennfentesek mondják, több időt töltött itt, mint máshol szokott, s ez az egyszerű gesztus arról árulkodott, hogy megértette és megérezte a hazai közönség szerete- tét, felfokozott érdeklődését. Most is — mint hírlik róla — remek partnereket választott. A héttagú együttesben egy dobos (A1 Foster) egy szóló- és egy basz- szusgitáros (egyikük Michael Landon), a már Ál di Meolával is fellépett Kei Akagi (japán), billentyűs, s egy ütőhangszeres kísérte. Még jazz-zenészek között sem tapasztalható az egymásra koncentrálásnak ilyen könnyed és szinte észrevétlenül magas foka. A laikus szemlélő egyszerűen nem tudta tetten érni, miként jelzik egymásnak a számok végét. Aztán a titokra mégis fény derült. Pár nappal ezután Miles Davis a televízióban mégis nyilatkozott, s itt árulta el, hogy uj- jának finom mozdulataival jelez társainak. Ezért, hogy sokszor háttal áll a színpadon. Miles Davis kezéről mégsem ezért akartam szólni. Amint hallottam zenélni, az jutott eszembe, hogy a zenei zsenialitásnak azon a fokán van, amikor hangszer és tulajdonosa nem válnak ketté: mintha a kezében könnyedén tartott trombita is hozzátartozna, testrésze lenne. Ennyi, amit mondhatok róla. Pedig a szakirodalom még leírja a hatvanhárom esztendős művészről, hogy St. Louis-i, hogy mint annyi társa, az alapvető zenei tanulmányokon túl a gyakorlatban, tehát autodidakta módon vált azzá, aminek ma ismerik; a jazz-rock fejedelmévé, a folyton változó stílusok avatott művelőjévé, hogy önmagában is folyton megújuló és újító művész. S azt is, hogy dúsgazdag, hogy kiáll a feketékért, hogy mesés vagyonokat szán fiatal, tehetséges, fekete művészek támogatására, hogy csalhatatlanul képes felismerni, ki érdemes arra, hogy méltó zenei partnere legyen a színpadon. S még azt is, hogy olykor szembekerül a New York-i rendőrséggel, hogy néha nyers megjegyzésekkel illeti munkatársait, s amit sejteni lehetett öltözékéről is: nem veti meg az extravaganciát. Mindez persze izgalmas lehet pár pillanatig. A lényeg, aminek igen sokan tanúi lehettünk: művészi egyszerűsége és őszintesége. Biztos, hogy sokáig emlékezni fogunk rá. (jámbor) Nálunk olcsóbb!
